Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 6.

Forró folyadékot éreztem ajkaim közé ömleni, majd lassan nyitogatni kezdtem pilláimat. Joon épp az asztalra tette a csészét és hideg borogatást rakott a homlokomra. Kezem megmozdítva a puha ágynemű selymes simogatása jelezte, hogy a szobámban vagyok. A mellkasomban és az arcomban szinte véget nem érően lüktetett a fájdalom. Csak nyöszörögni volt erőm, mikor a kis porcelánt ismét a számhoz emelte, semmi étvágyam nem volt, mintha minden inkább ki akart volna jönni belőlem.
 - Hagyj… - nyögtem ki fogaim közül, mire felállt, majd szomorúan sóhajtva megsimogatta az arcomat és kiment a szobából. Törődött velem, de ettől függetlenül undorodtam tőle…amit csinált…azt nem tudom elfelejteni. Próbáltam felkelni, de pár centit mozdulva a fájdalomtól felszisszenve estem vissza az ágyra. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, hogy milyen nap van, vagy hogy kerültem ide, de még azt sem, hogy mitől vannak fájdalmaim…jó, az arcomat leszámítva. Arra sajnos tisztán emlékeztem. Soha többet nem megyek kocsmába, főleg nem egyedül. A kezem bekötözve, az alkarom leragasztva, mellkasomon és lábamon fásli… Ennyire rossz állapotban lettem volna?
 - Joon… - mondtam erőtlenül, de semmi válasz. Féltem, hogy felkapta a vizet, hogy így reagáltam a törődésre, de reméltem, hogy csak nincs a közelben. Visszacsuktam a szemem és pihentem pár órát, majd zárkattanásra lettem figyelmes. Percek múlva bejött hozzám Joon dühös arccal és mutatott egy képet. Az izomagyú, agyon tetovált férfi volt rajta, akivel összeakadtam aznap este.
 - Ő volt az, igaz? – kérdezte erős hangnemben, majd mikor félénken bólintottam, megrezzent a szája széle.
 - Értem. Miatta már nem kell aggódnod… - szólt halkan és kedvesebb arckifejezést felvéve megsimogatta a hajam. Én viszont halálra rémültem. Ugye…nem csinált semmi…hülyeséget? Nem törődve a fájdalommal, felültem és a nyakába borultam.
 - Joon…mit csináltál? – kérdeztem remegő hangon, de mikor pólója nyakába kapaszkodtam, véletlen elhúztam azt és megláttam a mellkasán egy friss varratot. Válasz nélkül megigazította felsőjét, hogy eltakarja a sebet és arcomon végigsimítva a szemembe nézett, majd lágyan megcsókolt. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, így inkább csak közelebb bújtam hozzá és mélyen magamba szívtam bódító illatát. A remény újra feléledt bennem, bár tudtam, hogy többet nem leszek képes teljes mértékben megbízni benne.
A pillanatot megszakította egy kopogás az ajtó felől. Hirtelen szétugrottunk, hisz nem vártunk vendégeket, és érdeklődve figyeltem, ahogy Joon a bejárathoz indul. Az kilincs és a zár megnyikordult, de utána néma csönd következett…majd cipőkopogások. Joon…egy szót sem szól? Mi a…? Aztán megállt valaki a szobám ajtajában, engem nézve. Nem...ne…miért pont most?? Hatalmas gombócot éreztem a torkomban és hirtelen beugrottak a régi képek. A férfi…akibe Joon előtt évekig reménytelenül szerelmes voltam…most itt állt előttem…egy karnyújtásnyira…Tehetetlen voltam és fejemben csak egy kérdés fogalmazódott meg…
 - Mit keresel itt…Heechul?