2012. augusztus 17., péntek


I need you to say it

(Kai PoV)




I can’t read your mind…
Egész életemben egyetlen lányra vágytam… Arra a gyönyörű, angyalarcú teremtésre, akivel már csecsemőkorunk óta ismertük egymást. Aki mostanra felnőtt nővé érett, aki minden nap újra meg újra magába bolondított, és akinek a mosolyától repesett a szívem, akárhányszor megajándékozott vele. Álmaimban mindig mellette voltam és egymást ölelve feküdtünk a magas fűben, kémlelve az apró bárányfelhőkkel tarkított égboltot.

I need you to say it…
Minden nap találkoztunk, együtt jártunk órákra, egymás mellett ültünk és kéz a kézben sétáltunk a folyosókon. Igaz ez csak baráti gesztus volt, de már ennyi is a mennybe repített. Gyönyörű, selymes haja meg-meglibbent az enyhe szellőtől, puha bőre törékeny porcelánként hatott ujjbegyeim érzékeire, enyhén pirosló ajkai hívogatón mozdultak minden egyes szavára. Egy csoda volt, egy emberi teste bújtatott istennő. De vajon az évek alatt benne is megváltozott valami irántam?

Plain and simple, I would give my life to you…
Tudod…egyre többet gondolok rád. Képtelen vagyok másra figyelni, teljesen elveszed az eszem. Vágyom rád, vágyom az érintésedre, hogy a karjaimban tarthassalak és lágyan öleljelek, míg a világ lassan megszűnik körülöttünk… Ha van bármi, amivel elnyerhetem a szívedet, kérlek, mondd meg. Teljesíteni akarom minden kívánságodat, szeretném, ha boldog lennél… Akár az életem is odaadnám érted…

Everything you needed, baby I would be it…

Formálj szavakat gyönyörű ajkaiddal, mondd, hogy te is érzel valamit… Szükségem van rád, képtelen vagyok nélküled élni. Kérlek, engedj be a szívedbe, hagyd, hogy szeresselek, hagyd, hogy elhalmozzalak a világ összes kincsével. Hagyd, hogy mosolyt csaljak arcodra…

You’re the only one I talk to, who really knows me, tells me, shows me…

Mióta megismertelek, te jelentetted nekem a világot. Beleláttál a fejembe, tudtál rólam mindent, nem voltak titkaink egymás előtt. Most mégis kénytelen vagyok elrejteni az érzéseimet. Félek… Félek beismerni, hogy megváltoztam… Beléd szerettem és megőrülök a tudattól, ha nem lehetsz az enyém…

That it’s enough sometimes just to be myself…

Mégis tudom…érzem, hogy tennem kell valamit… Nem bírom tovább, nincs szükségem másra, csak te kellesz… Kérlek, jól figyelj, csak egyszer mondom el. Nem szavakkal, hanem mozdulatokkal, de elhiheted, mind szívből jön. Hallod ezt? A kedvenc dalod… Remélem megérted, hogy mindezt érted teszem…

I don’t want nobody else
They don’t understand
That I gave away my heart
The moment that I shook your hand…
Felléptem a színpadra és lassan végigmértem a közönséget. Egyetlenem az első sorban ült, abban a fehér ruhában, amit még tőlem kapott születésnapjára. Arcán lágy, kedves mosoly terült el, hullámos fürtjei semmit sem takartak belőle. Ujjaival egy szívecskét formált és felém mutatta, így mosolya még ragyogóbbá vált. Elmémet azonnal megszállta a rózsaszín köd, éreztem, hogy belül lángolok, de tudtam, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból.
Take my breath away
Buy me anything I ask
Go anywhere I wanna go
I traded everything just to know…


Megigazítottam sapkámat és egy puszit küldve szerelmem felé, a helyemre álltam. A színpad elsötétült, majd elindult egy lassú gitárszóló, így megfordultam és tettem pár lépést a lágy dallamra. Mikor a dob is csatlakozott, felgyúlt néhány fény, hogy megvilágítsa fekete szövetekbe burkolt alakom. A ritmusra léptem, karom emelkedett, majd süllyedt, egyre több érzést csempészve eleinte ridegnek tűnő mozdulataimba.

Let me know you love me
Let me know you care
Let me know you’re thinking of me
When I can’t be there…
A refrénhez érve beleadtam mindent, amit csak tudtam és a szavakat is tátogtam, mintha tőlem jönnének, végig őt nézve, hátha megérti. A betanult koreográfiát most elhagytam, helyette érzelmeim felhasználva kezdtem mozgatni testem, hol szívet formálva, hol sapkámhoz nyúlva, hol pedig a levegőbe markolva, mintha képes lennék őt magamhoz húzni.

Let me know you miss me
Call me up sometimes
I don’t wanna go but girl you gotta let me know
You gotta let me know said you gotta let me know…


Táncom lassan a végéhez közeledett, de utolsó gesztusként még mélyen a szemébe néztem és a dallal együtt kezdtem énekelni. Az emberek nem hallhatták, hiszen túl hangosan szólt a zene, de láttam szerelmem arcán a pillanatnyi döbbenetet. Rájött volna? Ajkai résnyire nyíltak és meredten nézett rám, ahogy középre mentem, majd a ritmusra beállva meghajoltam.

Stop and listen
It’s my thoughts calling your name
Screaming out the way I feel…
A dal elhallgatott, most vagy soha; meg kell tennem. Vettem egy mély levegőt és amint felnéztem, megláttam a lenyűgözött közönséget. Az osztály- és évfolyamtársakat, a tanárokat és a többi dolgozót, de én csak egyetlen emberre koncentráltam. Tudtam, ha elindul a tapsvihar, már késő lesz, így kihasználva a pár másodperces csendet, szemeimben a lehető legnagyobb szeretettel ő rá néztem és szóra nyitottam ajkaim.
 
- ________, szeretlek… -



A sztorit JongIn egyik debütálás előtti fellépése ihlette (valamint a dal, amire táncolt: NLT - Let me know), aki kíváncs rá, az megnézheti itt:
http://www.youtube.com/watch?v=nZHr5cDnshY

2012. augusztus 7., kedd



Ready? Action!
(NU'EST)

 



(A történet szorosan kapcsolódik az Action c. kliphez, ha jobban meg akarod érteni, miről is szól, előbb nézd meg a videót magyar felirattal és figyeld meg az MV elemeit, valamint a tagok szerepét. - a szerk.)





„Egy olyan világban éltem, ahol az emberek azt akarták, hogy mindenki egyenlő legyen. Hogy a bőrszín vagy a nem ne számítson, se munkahelynél, se az iskolákban; megszűnjenek a háborúk és béke legyen a népek között. Az elhatározás erősnek látszott, lassan kezdték megvalósítani az egységes álmot, de történt valami, amire nem számítottak. A folyamatba egy apró hiba csúszott. A Rendszernek nevezett álhatalom kihasználva az emberek jóhiszeműségét, tudtuk nélkül, apránként mindent az irányítása alá vont. Beszivárgott a médiába, az oktatásba, a mindennapokba és átalakította azokat. Ennek köszönhetően mindenki, akiben egy kicsi hajlam is mutatkozott, megváltozott; elvesztették azt, ami emberré tette őket: az önálló gondolkodásukat. A Rendszer látatlanban létrehozott egy normát, új szabályokat formálva és gondolataiktól megfosztott bábuit eszerinti életre kötelezte.
A legkönnyebb célpontok a felnőttek voltak. A tudatuk könnyen ráállt a robotizált életmódra, hiszen már évek óta azt gyakorolták, főként az irodai és ipari dolgozók. A gyerekek azonban mások voltak. Ők meglátták a változást, rájöttek a háttérben zajló borzasztó dolgokra, de a szüleik és az oktatási intézmények miatt kiszolgáltatottak voltak. A média nem gyakorolt rájuk hatást, hisz nem ők mentek vásárolni, nem nekik sugallták, hova vigyék a gyereküket, így maradt az iskola általi befolyás.
Várható volt azonban, hogy valaki majd a sarkára áll és azt mondja: Elég!
Így megalakultunk mi, azaz a Kívülállók. Ilyen csoportok a világ minden táján fellelhetők voltak és begyűjtötték a hozzánk hasonló, gondolkodó embereket. A mi csapatunk csak öt főből állt, de mind elkötelezett és lelkes tagjai voltunk a lázadók táborának.
Igaz, nem voltunk mindig együtt, a változás kezdetén a másik négy srác a hívőkhöz tartozott (így hívjuk a Rendszer által befolyásoltakat), de tehettek bármit, nem adtam fel, így sikerült felnyitni a szemüket. Ennek a történetét osztom meg veletek, hogy segítsen a nehezebb időkben, adjon erőt és reményt.
Aron vagyok és a következő történet rólunk szól.”

Friss, tavaszi napnak indult a mai. A fák lombjai halkan susogtak az enyhe reggeli szellőtől, de valami hiányzott. Mióta a Rendszer hatalma gyarapodni kezdett, megszűnt a madárcsicsergés, sőt eltűntek a környékről a madarak is, mintha megérezték volna a veszélyt…
Lassan lépkedtem a négyzet alakú kőlapok alkotta járdán, mely ridegen, oda nem illőn terült el a gyep és a házak között. A régi otthonunknál nem volt ilyen, ott szabadon járhattunk bármerre: mezítláb a friss füvön, hogy érezzük a hajnali harmatcseppek érintését vagy az úton, hogy a felhevült aszfalton lépdelve átjárja testünket a kellemes meleg.
A természetnek köszönhetően nagyobb szabadságérzetünk volt és kevésbé hatott ránk a befolyás is, így a Rendszer új törvényei között szerepelt az általa kiépített járdarendszer használata.
„Fűre lépni tilos, óvjuk a természetet!” – olvastam le az egyik tábláról. Hát persze…

Az iskolához közeledve egyre több diákot láttam. Fehér egyenruhájuk már messziről felismerhetővé tette őket, de járásuk igazolta, hogy a befolyás még nem hatalmasodott el rajtuk. Kedvetlenek voltak, az egyen táskát lomhán cipelték a vállukon, de nem tettek semmit…nem mertek…
Mióta erre a környékre költöztünk, szinte kivétel nélkül csak ilyen gyerekeket láttam. Szüleik (mint ahogyan az enyémeim is) gyorsan a Rendszer áldozataivá váltak; fejükbe tuszkolták, hogy az egységes tanítású, legjobb nevelést adó intézményekbe vigyék porontyaikat. Mivel a legközelebbi ilyen iskola több száz kilométerre volt tőlünk, a költözés elkerülhetetlen volt. Az elveim kimondták, hogy tiltakozzak, de az eszem mást sugallt. A régi barátaim közül volt pár, aki túlzott lázadásával szemet szúrt a Rendszernek. Ők „véletlenül” meghívást kaptak egy ingyen táborra, mely a „gyermekek érdekeit szolgálta, segítségével előrébb juthattak az életben”. Soha többé nem láttam viszont az igazi énjüket…
Gondolkodásomat egy furcsa érzés szakította meg. Az iskola hatalmas ajtaján belépve több száz szúrós szempár szegeződött rám. Tulajdonosaik a hallban ültek, kerek asztaloknál, előttük könyvekkel. Vagy fél percig mereven bámultak rám, majd mikor én is leültem egy üres székre, visszatértek a maguk dolgához. Nem volt hangoskodás, se nevetés, játék…csak síri csönd és hullaszag. Ez utóbbit inkább a túlzott higiéniára értem. Az erős fertőtlenítő átható bűze, hófehérre festett, tükörsima falak, neonfényű izzók és semmi ablak. Az egész olyan mesterkélt, olyan mű volt…
Aztán suttogásra lettem figyelmes, az okozója három fiú volt, két barna és egy szőke. Mind engem néztek, ahogyan az előbb még a tömeg. Nem értettem mit mondtak egymásnak, de volt egy olyan sejtésem, hogy semmi jót. Az egyik mondatnál a félre fésült hajú srác ajkai fintorra húzódtak. Nagyot nyeltem, nem tudtam, mire számítsak, de bármi legyen is az, elbírok vele. Ekkor megláttam mellettük egy apró szőkeséget. A fiú szög egyenesre vasalt haja fél arcát eltakarta, de még így is látszott, hogy a másik hármat figyeli. Olyan volt, mint egy kis kém, fülelt és minden információt jó mélyen az emlékezetébe vésett. Mikor azonban észrevette, hogy figyelem, visszahúzódott a saját asztalához, majd biccentett.

Belül mosolyogtam, úgy tűnt, akadt még egy épeszű, gondolkodó diák. Még párszor végignéztem az aulán, hogy kiismerjem az új terepet, majd hirtelen megszólalt a figyelmeztető csengő. Felálltam, hogy útnak induljak az órarendben megadott első terem felé, de rajtam kívül senki más nem mozdult. Figyelmük e helyett élesen az oldalra fésült hajú srácra összpontosult. Ezek szerint ő volt a vezető, őt követték a többiek…

Szemei villámokat szórtak, ha egy pillantással lehetett volna ölni, már áshatták volna a síromat. Egy szó nélkül felállt, majd közelebb jött hozzám és erősen meglökte a mellkasomat. Hatalmas erő volt benne és nem is számítottam rá, így egy széknek esve a földre zuhantam. Összeszorítottam fogaim, hogy ne szisszenjek fel a könyökömbe nyilaló fájdalomtól, majd értetlenül ránéztem. Egyetlen hívő sem provokálhat senkit, még egy vezető sem. Neki miért engedik?
Bármennyire is szerettem volna, nem viszonoztam. Újdonság volt ez is, kitudja még mire képes…

 - Nem tartozol közénk. Állj fel és tűnj el innen. – szűrte fogai közül, majd elfordította fejét és a többiekre pillantva megindult az első óra helyszínére. A tömeg szó nélkül követte, az aula pedig szép lassan kiürült, ott hagyva engem, még mindig ugyanott ülve. Nem bírtam feldolgozni, ami az előbb történt, ez ellent mondana minden eddigi, a Rendszerrel kapcsolatos tudásomnak…
 - Ne aggódj, még nem utál, de közel jársz hozzá… - hallottam egy kedves hangot, mire azonnal felocsúdtam a révületből. Felnéztem a kezét felém nyújtó szőkére, majd elfogadva a segítséget, lassan felálltam. – Egyébként Ren vagyok. Ha lehet, ne említsd, hogy segítettem. – nézett körbe, remélve, hogy senki nem látott minket.
 - Aron. – feleltem tömören, mire legyintett.
 - Tudom. Láttam az aktád, mikor behozták. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: Vigyázz, mit csinálsz, tudják, hogy még nem álltál át. – indult el a folyosó felé.
 - Kösz, majd meglátom. De mi vagy te? Valami besúgó a Kívülállóknak? – kérdeztem tovább, de csak ingatta a fejét.
 - Tök átlagos srác, átlagon felüli logikával. Mindent látok, mindent hallok; figyelek és elraktározok, hátha később hasznát veszem. Nem vagyok Kívülálló, de nem is hódolok be… - Mire mondandóját befejezte, a teremhez értünk. Az ajtóval szemben volt pár nem használt szekrény, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Ren elvonta a figyelmem.
 - Még valami. A srác, aki meglökött, JR. Vigyázz vele, bajt hozhat rád. – tanácsolta, azzal kifejezéstelen arcot felvéve belépett és lassan a helyére ment. Én is kerestem egy üres padot, majd mikor leültem, abban a pillanatban becsöngettek és már érkezett is a rideg tekintetű, vasszigort árasztó tanár. A hideg is kirázott tőle, de ha nem néztem rá, egész jól tudtam figyelni az órára.

Az 50 perces folyamatos agymosás hamar letelt, indulhattunk a következőre. Egy pillanatig tétováztam, majd pusztán dacból ismét JR előtt álltam fel. A tanár után elsőként hagytam el a termet, majd vissza se fordulva tovább mentem. A bejárat mellett megállva bevártam a többieket (hiszen még nem tudtam, itt melyik hely szabad), de mikor láttam a vezért feltűnni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Szinte a homlokára volt írva, hogy már önmagában a létezésemmel vérig sértem. Olyan volt, mint egy trónfosztott király, de alaposabban végigmérve felfedeztem benne valami aranyosat…még ha nem is volt az…vagy de?

Mikor közelebb ért összehúzta szemeit és arcomhoz hajolt.
 - Vigyázz kölyök, még a végén megcsúszik a kezem. – tette ujjait nyakamhoz, de ez már több volt a soknál. Elkaptam kezét és erősen megszorítva ellöktem magamtól.
 - Azt hiszed olyan nagy vagy? Semmit sem érsz, számukra csak egy bábu vagy. – feleltem rá sem nézve, majd hagytam, hogy ajkait undok fintorba húzva bemenjen. Talán ezzel írtam alá a meghívóm az agymosásra, de nem érdekelt. Túl messzire ment, nem hiszem el, hogy ennyi akarattal ne lehetne Kívülálló. Megváltoztatom, ha rá is megy az életem… Amilyen veszélyes a Kívülállókkal szemben…olyan elhivatott lehetne az oldalunkon…

 - Mi az istent csinálsz? Megőrültél? – jött hozzám dühösen Ren. – A Rendszer sem bír vele, azt hiszed, majd miattad megváltozik? Készülj… Mire hazaérsz, szerintem már csomagolhatsz is, mert ezek után hétszentség, hogy elintézi neked a tábort… 

- Nem érdekel! Nézz már rá! Mennyi hasznunk lehetne belőle? – halkítottam le a „beszélgetést”. Nem hiányzott, hogy miattam kerüljön bajba.
 - Semennyi. Túl gőgös, a szíve mélyén is a Rendszert isteníti. Hidd el, ismerem. – húzta el a száját, majd csalódott arccal bement a többiek után.

Szinte az egész nap így ment el. A délután négyig tartó tanítás közben végig azon gondolkodtam, hogyan állíthatnám át JR-t az oldalunkra. Még ma cselekednem kellett, lehet holnap már az iskola közelébe sem fogok kerülni… Utolsó órán azonban valami az eszembe jutott. Egy régi emlék, hogy anno, hogyan lettem Kívülálló… Meg kell próbálnom, csak egy esélyem van.
Gyorsan írtam egy apró cetlit és mikor a tanár elfordult, JR fejéhez dobtam. Nem mintha nem pikkelt volna rám már így is eléggé, de mikor meglátta, mi van a kis papíron, összegyűrte azt és fintorogva bólintott. Ezután, ha jól láttam apró, gúnyos mosolyra húzta ajkait. Így már csak egy dolgom maradt: Megvárni, hogy kicsöngessenek és…össze kellett szednem minden tudásom, amit verekedés terén szereztem…

Az idő pillanatok alatt elszállt, a csengőszót meghallva meg sem vártam, hogy a tanár pontot tegyen mondata végére, már rohantam is ki a folyosóra, magam mögött hagyva az osztályt. Alig szusszantam pár másodpercet, az ajtó már csapódott is és két kart éreztem vállamra kígyózni. Egy erőteljes lökésnek köszönhetően a szürke szekrénysornál találtam magam, arcom a hideg fémhez nyomódott és alsó ajkam is felrepedt.
 - Tanuld meg, hol a helyed... – súgta JR, mire megfordultam, majd kezét kicsavarva a szemközti falhoz szorítottam. Arcunk szinte összeért, hangosan ziháltunk a forrongó dühtől.
 - Inkább neked kéne tudnod, hol a helyed. Erős vagy és elszánt, de a Rendszernek nem ilyen emberekre van szüksége, hanem csak eszetlen, irányítható bábukra. Gondolkozz már! Ha így folytatod, nem sokáig maradsz az élők sorában. Ennyit igazán tudnod kéne! – szorítottam még erősebben minden mondatomnál, hogy nyomatékosítsam fejében szavaimat. Hangomból áradt a méreg, az akarat, hogy megváltoztassam. Ha nekem nem megy, másnak se fog…
 - Mondd, kivel leszel majd, ha megszűnik ez az átkozott világ? Ha rájössz, hogy a Rendszer, melyben élsz, mely arra volt hivatott, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, egyre távolabb sodorja őket egymástól és önmaguktól? Csak nézz szét magad körül! Mondd, mit látsz? Kiveszett mindenkiből az emberség, egyszerű sakkfigurák lettek, akikkel azt tesznek, amit csak akarnak! A kapcsolatok puhánnyá, semmitmondóvá váltak, a Rendszer bemocskolta az egyén fogalmát, elszakított a valódi énedtől és bezárt egy sötét kamrába, hogy ne láss, és ne hallj. Ilyen vagy valójában, vagy a Rendszer tesz ilyenné? Ha ez az egész egyszer s mindenkorra darabjaira hullik, hol leszel akkor? – Arcán megláttam némi hezitálást, végre gondolkodni kezdett, de nem hagyhattam itt abba.
 Mert én az igaz barátaimmal. A Kívülállókkal, akik, ha kell a puskagolyó és közém állnak, akikért utolsó csepp véremig harcolnék, és akiknek többet ér az egymásért való küzdelem, mint a tulajdon életük! Ők lesznek majd velem, ők segítenek majd a bajban, nem a birkanyájként terelt tömeg. Majd, ha leolvad róluk a műanyag burok, feloszlik szemükről a köd és majd ott ülnek tehetetlenül a világban, melybe születtek, megtudják mit jelent, hogy „együtt” és „egymásért”. Te nem akarsz közéjük tartozni, igaz? Hát akkor ne hagyd, hogy irányítsanak, ne add fel önmagad, mutasd meg az igazi éned! Állj át hozzánk, segíts lerombolni a Rendszert, segíts felnyitni az emberek szemét, mielőtt késő lesz! Tarts velünk…harcolj a mi oldalunkon…kérlek… - halkultam el mondandóm végére, majd még utoljára szemeit pásztázva, lehunytam sajátomat és ajkaira tapadtam. A belsőm kiáltott a rémülettől, tudtam, hogy ezen múlik minden, ha nem sikerül, elbuktam. JR…gyerünk!

A másodperc tört része most egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam, mire számítsak, így egy tapodtat sem mozdultam. Aztán megéreztem valamit, mire még az ütő is megállt bennem. JR lassan viszonozta a csókot és ujjaival hajamba túrva közelebb húzott. Hát mégis sikerült…
 - Jézusom… - hallottam magam mögött Ren hangját. Elszakadtam JR perzselő ajkaitól és megláttam, ahogy az osztály ledöbbenve minket bámul. A kis szőke is hüledezve állt közöttük, de nem telt pár másodpercbe és hatalmas vigyort festett arcára.
 - Éreztem, hogy megcsinálod… - ingatta a fejét halkan kuncogva, majd a tömegből előkerült JR két hű követője is.
A nevük - mint később kiderült – Baekho és Minhyun volt és kötődésük erősebbnek bizonyult, mint ahogy elsőre gondoltam. Még aznap délután elmagyaráztunk nekik mindent, beavattuk őket a Rendszer sötét titkaiba és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Az iskolában tanuló diákok nem követték példánkat, így magunkra maradtunk a városban, de nem bántuk, hiszen egy új módját fedeztük fel a Kívülállók segítésének. Leszerződtünk egy kiadónál, ahol megalakultunk öten, mint egy új fiúbanda tagjai, akik a popszakma élére akarnak törni, mi azonban többek voltunk annál. Mindenre készen kiálltunk a világ elé és megmutattuk, hogy igenis van remény. Még most sem adjuk fel, dalainkban meséljük el történeteinket és üzenünk az embereknek, hogy vegyék észre, ami körülöttük zajlik, lépjenek ki a tömegből és küzdjenek a Rendszer ellen.
Mert mi vagyunk a NU’EST, mi vagyunk a jövő.