2013. június 18., kedd




In Love With The Devil II.
Revenge

(Kai)18+







Hét éve beleszerettem egy férfibe, aki visszatekintve pillanatoknak tűnő idő alatt megváltoztatta az életem. Ez a férfi viszont már nincs mellettem, helyette egy hasonmással, régi önmagának töredékével élem mostanra nyugodttá vált napjaimat. Még kísért a múlt, s a szomorú sors, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan,  mint azelőtt, de tudtam, hogy ez így fog történni, és azóta sem bánom. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghoztam életem legnagyobb döntését, a világ megváltozott körülöttem. Az emberek már nem foglalkoztak velem, egy láthatatlan árny lettem a sötétségben, távol minden evilági eseménytől, távol a tömegtől, távol az élettől. Aznap mintha meghaltam, és újjászülettem volna, a természet megnyílt előttem, befogadott, és elhatárolt másoktól, megadva a lassú feledés örömét.
Kívülről maradtam, aki voltam, egy lány az emberek világából, akinek mindene a többiek által is fontosnak tartott értékek, mint a család és karrier, de belül más lettem; szeretőbb és mégis ridegebb, nyíltabb, de mégis elzárkózóbb része a világnak.
Többé senki nem szólított meg az utcán, senki nem volt kíváncsi a nevemre, a koromra és nem kaptam elismerő szavakat az eladóktól sem, milyen jól áll egy-egy ruha. Ha tehették, oda sem figyeltek rám, mintha nem is léteznék, de szemük elé kerülve mereven és óvakodva mértek végig. Érezték, hogy más vagyok, hogy már nem közéjük való, de nem bántam. Már engem sem érdekeltek a földi, anyagias gondolataik; apró, burokban élő porszemeknek, szorgosnak egyáltalán nem nevezhető hangyáknak tűntek a szememben, melyek között ragadtam, hogy magamba zárkózva, s tőlük elhatárolódva töltsem el földi létem éveit. Sosem akartam több lenni, mint ők, s most sem voltam az, csak más. Más, mert én távolabbra is láttam, betekintést nyertem egy olyan világba, melyet ők ép ésszel fel sem fognának, s ezáltal átértékeltem minden eddigi ismeretem, a környezetemről alkotott képemmel együtt.

Éreztem magamban a változást, éreztem egy ismeretlen, sugárzó erőt, mely egy régi hegből fakadt. Az évek alatt számtalan emlékem megszürkült, s legtöbbjük fakón megbújt pár elrejtett, sötét zugban; a nevek, melyeket régen ismertem mostanra a feledés homályába merültek, könnyebbé téve múltam hátrahagyását, s megszakadt szívem gyógyulását. De néha még most is fáj, hasogat, szinte ordít a mélyből, hogy ez így nem jó, nem helyes. A távolba nyúló gondolatok, s álmaim egy olyan történetet mutatnak, melyet nem tudom, csak a képzeletem szült-e, vagy zavaros életem egyik rég elfeledett pillanatát fedik-e fel előttem.
Sokat tűnődöm ezen a kérdésen, de sosem jutok dűlőre. Túl sok a megválaszolatlan talány, túl sok az ellentmondás, és túl fájó rá gondolni, mintha a bensőm ürességet árasztana, magába szívva mint egy fekete lyuk, melyből nincs kiút. Nincs kiút…

 - Anya! – zökkentett ki gondolkodásomból egy vékony, gyermeki hang, mely a világ legszebb ajándékától jött, amit valaha kaptam. Az apró termetű kisfiú szapora léptekkel indult meg felém, amint tekintetem a szoba nyitott ajtajára vezettem, hogy szemeim elé táruljon megmaradt szeretetem két tárgya: a fiam, és a nevelőapjának nevezett férfi, akihez már évek óta különös, mélyről feltörő érzések fűztek. Lágy, kedves mosolya maradt az emberektől kapott egyetlen törődő gesztus, ő volt, aki a tömegből velem együtt kilépve megadta nekem mindazt, amire már nem volt többé szükségem másoktól.
Most is ugyanolyan szerető tekintettel lépett beljebb, s végigkövetve az apró teremtmény útját megállapodott rajtam, amint kitárom karjaim a gyermeknek, és akaratlanul is elmosolyodva magamhoz ölelem. Pár arasznyit haladva kezeit zsebre tette, és zokniban közelebb sétálva leguggolt mellénk forró, mégis finom puszit lehelve arcomra. Felnéztem rá, s láttam szemeiben az örökké ott bujkáló érzéseket, azt a figyelmet és melegséget, mellyel mindig körülvett, s tudatán kívül elhalmozott. Sötétbarna íriszei csillogtak az ablakon beszűrődő, lenyugvó Nap fényétől; tökéletes, selymes bőre csábította ujjaim érintését; dús, fekete tincsei enyhe hullámokba fodrozódva omlottak homlokára, s fülére, duzzadt ajkai pedig szerény félmosolyra húzódva mosolyogtatták meg szemeit, s tették boldogabbá a pillanatot, melyet épp megéltünk.
 - Megint gondolkodtál? – súgta és egyik ujjával végigsimított arcomon. Némán bólintottam, majd leengedtem a kis lurkót, aki azonnal játszani kezdett pár játékkal. Halványan elmosolyodva néztem rá, ahogy önfeledten az apró kockákért nyúl és házat épít belőlük, de Jongin elvonta a figyelmem. Felállva magához húzott, és lágyan megcsókolva ölelt át olyan gyengédséggel, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék. Lehunytam szemeim, de hamar elváltam tőle, nem akartam most továbbmenni. Mikor ezt észrevette, karjait átfonta derekam körül, és mélyen szemembe nézett, próbálva kifürkészni, mire gondolhatok. Nem sokáig állhattam tekintetét, lábamnál motoszkálást éreztem, így lenézve megláttam a fiam, aki csillogó szemekkel és könyörgő szájtartással bámult rám. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem, majd lehajoltam, és karjaimba emelve néztem a kis legényre.

 - Szeretlek, anya – bújt mellkasomhoz, mire a szívem szinte kihagyott egy dobbanást és Jonginra pillantva közelebb húzódtam hozzá. Ismét körénk emelte karjait, és magához vonva nyakhajlatomba tette állát, vigyázva, hogy a csöppség még véletlenül se szoruljon közénk.
Sóhajtottam. Régen is sokat csinálta ezt, mindig megölelt, akárhányszor boldog volt. Persze nem bántam, de akármennyire is szerettem volna, ez engem nem halmozott el ugyanakkora örömmel. Szerettem a fiammal lenni, szerettem Jonginnal lenni, és szerettem, mikor egyszerre kettejükkel lehettem, de nem éreztem magam teljesnek, valami hiányzott. A mellkasomon lévő heg volt az egyetlen, ami valamennyire kötött ehhez a hiányhoz, az emlékeztetett rá, hogy valaha az megvolt, és hogy talán még visszaszerezhetem, csak meg kell találnom a módját és a tárgyát. Egy tény, egy érzés vagy gondolat, amit évek óta elnyomtam, valami, amit a saját érdekemben eltöröltem, de most mégis magam miatt lenne rá szükségem…
 - Megint fáj, igaz? – hallottam Jongin suttogó hangját, de nem feleltem. Nem akartam kimondani, hogy bármennyire is szerettem, mellette üresnek éreztem magam. És tudom, hogy régen ő is más volt, de nem jöttem rá, miben vagy miért. Az ő mellkasán is szintúgy éktelenkedett egy valamivel kisebb heg, de ő boldognak látszott, nem érzett semmi rosszat.
Lassan elszakadtam tőle és láttam, hogy Namis elaludt. Biztosan elfáradt az iskolában, elvégre az első osztály nem olyan könnyű egy apró gyermeknek. Haján végigsimítva biccentettem Jonginnak, hogy beviszem a szobájába, majd halkan kisétálva a nappaliból elindultam a folyosón. A falon pár helyen tükör lógott, egyik kisebb, másik nagyobb, melléjük pedig egy-egy vörös pókliliom a falra festve. Ellenállhatatlan imádatot éreztem a virág iránt, emlékeztetett valamire a múltból, valami gyönyörűre és egyben borzalmasra. Az utolsó tükör azonban el volt fordítva.  A régi lakásomból hoztam el, de akárhányszor belenéztem, majd’ összeestem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól. Mégis szükségem volt rá, egyszerűen kötődtem hozzá. Jongin sosem kérdezte, miért, elfogadott úgy, ahogy voltam.

Lassú lépteimmel a fiam szobájához értem és óvatosan feltártam az ajtaját. Villany nélkül is tudtam, hol van az ágya, így határozott léptekkel megindulva átszeltem a félhomályba borult szobát. Ekkor bevillant valami, ami megtorpanásra késztetett. Egy kép, melyen félhomály lepett mindent, és szoros téglafalak vettek körül. A gondolat szerte is foszlott mint a déja vu, így párat pislogva továbbmentem. Namist befektettem az ágyába, és az ágytakarót óvatosan ráterítve adtam egy csókot a homlokára.
Mikor megfordultam, hogy kimenjek, majd’ a szívbaj jött rám. Jongin állt az ajtóban és dőlt az ajtófélfának mosolyogva, minket nézve. Fejem ingatva sétáltam mellé, és halkan sóhajtva megfogtam a kezét, hogy a szobaajtót becsukva visszainduljunk a nappaliba.
 - Kicsim, nem zavar ez a sok tükör? – kérdezte, mire megtorpantam. Először hallom tőle ezt…
 - Nem, szeretem őket – zártam le a témát, és kezét elengedve a legközelebbi felé léptem, hogy a fél négyzetméteres tükörbe nézzek. Bár csupán önmagamat láttam, sosem azt néztem. Mindent, csak magamat nem, inkább vártam, hogy valami történjen. Ekkor Jongin mögém lépett, és derekam átkarolva belecsókolt nyakamba. Tudtam, hogy mit szeretne, de képtelen voltam elszakítani tekintetem az üvegtől. Újabb kép jelent meg előttem, amint Jongin nem csókolja, hanem végignyal nyakamon, miközben sötét szemeivel a tükrön keresztül rám néz. Egy növekvő érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, lehunytam szemeim és próbáltam élvezni Jongin ajkait a megmagyarázhatatlan örömhullámtól vezérelve. Kezeim remegni kezdtek; arcom elé emeltem egyiket és akaratlan mosolyom eltakarva éreztem, hogy valami nedves ér ujjaim hegyéhez. Egy kósza könnycsepp hagyta el szemeim, ahogy olyan melegség töltött el, amilyennel már régóta nem találkoztam, Jongin csókjai pedig egyre hevesebbek lettek látva, hogy nem ellenkezek. Ujjai pólóm alá tévedtek, majd lassan megfordított, és ajkaim csókolva hasam kezdte cirógatni. Kinyitottam szemeim, látni akartam őt, de mikor ajkai mosolyra húzódtak szemeivel együtt, és csipetnyi huncutsággal nézett rám, a boldogság elillant, mint a kámfor. Egy másodperc alatt szertefoszlott és átvette helyét a bánat, az évek óta kínzó üresség. Óvatosan elhúzódtam Jongintól és megráztam a fejem, hogy inkább hagyjuk. Reméltem, megérti, hisz már hetek óta nem történt közöttünk semmi, és tudtam, hogy már nagyon szeretné, de képtelen voltam rá. Korábban is éreztem minden szeretkezésnél, hogy hiányzik valami, de már eljutottam arra a szintre, hogy sokszor nem is éreztem semmit. Szerettem Jongint, jobban, mint szinte bárkit, de képtelen voltam megtenni.

 - Mi a baj? Megint csináltam valamit? Kérlek, mondd, mit teszek rosszul... – szomorodott el és láttam rajta, hogy el van keseredve. Talán belefáradt, hogy örökké nyúzni kell, hogy mindig ő tett értem, és én mégis alig adtam neki valamit. Szeméből pillanatok alatt kiveszett a játékosság fénye, és átadta helyét a bánatnak. Megsajnáltam, hisz annyi mindent kaptam, úgy próbálkozott és mégsem tudtam viszonozni, így magamhoz öleltem és megráztam a fejem.
 - Nem, dehogy, nem csináltál semmit. Csak nem érzem jól magam, ennyi… - fúrtam arcom nyakába és próbáltam nyugtatni. – Kérlek Jongin, tényleg nincs baj – simogattam mellkasát és beharaptam alsó ajkam. Nem volna szabad, hogy az én hülyeségem miatt neki is rossz legyen.
 - Tudod mit? Menjünk ki. Sétáljunk egy kicsit, mint régen – mosolyogtam rá egy egyszerű, de könnyen kivitelezhető műmosollyal, és megfogtam a kezét. Ingatta a fejét, nem igazán akarta, de nem hagytam annyiban. – Gyere, Namis úgyis alszik – tettem kezét arcomhoz és kiskutya szemekkel pislogtam rá. – Kérlek…
 - Legyen – adta fel és mosolyodott el halványan. Bólogattam és tettetett sietséggel a cipőmbe bújtam. Még mindig rosszul éreztem magam, de nem hagyhattam, hogy a férfi, akivel élek, akit szeretek, miattam boldogtalan legyen. – Biztosan akarod? – kérdezte, mire szó nélkül megfogtam csuklóját, és elkezdtem kifelé húzni. Halkan nevetve követett, majd kiérve bezárta az ajtót, és elindultunk a csendes éjszakába.

Rég sétáltunk már, sőt rég is mozdultunk ki a lakásból, már igazán ideje volt kiszellőztetni a fejünket, főleg nekem most, hogy újra a múlt érzései kínoztak. Hét év után a semmiből előtörtek és napról napra egyre mélyebbre taszítottak… Egy hónapja még semmi baj nem volt, rendszeresen játszottunk, nevettünk és hiába ólálkodott mögöttünk a múlt árnyéka, nem törődtünk vele, csak egymással. Aztán minden olyan fura lett… Először csak halk susogásokat hallottam, de azt hittem hallucinálok, majd már nem éreztem kint jól magam, minden este féltem. De amikor betelt a pohár, durvább történt…

A szokásos, munka utáni sétámmal tartottam hazafelé a park mellett, ahova régen jártam. Elhaladtam a levelüket még erősen tartó fák mellett, hogy betérjek a legközelebbi utcába, de úgy éreztem, mintha figyelnének. Megjelent egy mély, nyugtalanító érzés, de nem törődtem vele, csak sétáltam tovább, amerre az utam vitt. A naplemente sötétnarancs tónusai megvilágították a betontömbök tetejét, de már elfordultak a beljebb eső sikátorok mélységétől. Megtorpantam, mellkasom feszíteni, majd égni kezdett, de amint megfordultam, alábbhagyott. Egyedül voltam, a környéken senki sem volt, pusztán a csendben susogó fák. Körülnéztem, de nem találtam semmi furcsaságot, pont ez volt az, ami ebben a pillanatban megrémített. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innen, különben rossz történik.
Nehezeket lélegezve sarkon fordultam és futni kezdtem, mire a szél feltámadt, a villanypóznák és kábeleik remegni kezdtek, az árnyék pedig a lehető leggyorsabban kezdte ellepni a teret. Lélekszakadva rohantam haza, már csak pár sarokra voltam, mikor megbotlottam és erősen felhorzsolva a térdem, a földre estem. Éreztem, hogy nincs menekvés, rettegtem az ismeretlentől, de mikor könnyes szemekkel felnéztem, hogy lássam, mi vár rám, minden eltűnt. A környék csendes lett, a szél is megszűnt, a Nap pedig újra hevesen sütötte még az aszfaltot is a kopárabb helyeken. Remegve összehúztam magam és arcom megtörölve néztem körbe, hátha csak képzelődöm, de nem. A nyomasztó érzés elmúlt, újra szabadon tudtam lélegezni.
Sóhajtva, óvatosan felállva és kicsit sántítva megigazítottam ruhám, hogy bicegve megtegyem azt a maradék 100-150 lépést hazáig. Otthon lemostam a sebet, de mikor a hideg vizes törlővel a széléhez értem, erős fájdalom nyilallt a karomba. Elejtettem a kendőt és szemeim összeszorítva húztam magamhoz tagom, közben viszont bevillant egy kép, és egy érzés. Egy kéz, ahogy felém nyúl és megpróbálja megfogni sérült végtagom, de nem sok sikerrel, mert elhúzom. Pedig olyan finoman érintett meg, olyan aggódással…
Aztán a fájdalom elmúlt és nem maradt más csak az emléke.

Azt hittem, ennyi volt, de tévedtem, azóta egyre gyakrabban jöttek elő a hasonló megnyilvánulások, és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Beférkőztek álmaimba és durva, néhol morbid képekké átalakítva a legszebbeket, nem hagytak pihenni sem. Gyakran láttam mészárlást, sötét, csuklyás halottakat és a saját holttestem, ami felettébb megrémített. Mindig verejtékben úszva és szapora légzéssel ébredtem, és soha nem tudtam rendesen kialudni magam. Talán ez, csak a kialvatlanság okozta a képzelgéseimet, de nem tudhattam biztosra. Lehet, hogy az elmém akart emlékeztetni valami fontosra, amit már rég elfeledtem, de lehet, csak beteg voltam. Jongin hiába nem mondta ki, éreztem, hogy az utóbbit gondolja. Egyre nehezebben viselte a hangulatingadozásaimat és már nemigen tudta kezelni a rémálmaim okozta fáradtságot sem. Néha azon kaptam, hogy ideges és nyűgös, hogy elege van az egészből, de sosem mondta ki, mindig megtartotta a mosolygós és reménykedő, tipikus Jongin arcát. Hiányolta azokat a napokat, mikor még mindketten sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Most csupán a búskomorság volt az állandó pártfogónk, melytől akarva-akaratlanul sem tudtunk szabadulni; a hangulat egyre rosszabb lett, végül alig beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy miattam van az egész. Én nem éreztem magam jól, én nem akartam beszélgetni, se nevetni, én szenvedtem csak valótlan álomképektől.

Megszorította a kezem, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből, mire ránéztem. Arcomra festettem egy bájmosolyt és közelebb bújtam, hogy érezze, nem reménytelen a helyzet. Lassan sétáltunk a sötét utcákon, nem is figyelve, merre megyünk, így egyszer csak egy kietlen területre értünk. Átkarolta derekam, szembefordított magával, és szó nélkül lehajolva megcsókolt. Szemeim kikerekedtek, de nem tiltakoztam, tudtam, hogy szüksége van most erre. Lehunytam pilláim, majd átkarolva nyakát visszacsókoltam, hogy érezze, még mindig szeretem. Tényleg szerettem, nem bírtam volna ki nélküle, de valami azt súgta, már távol van tőlem.
 - Hiányzol… - súgta még csukott szemmel, miután elváltak ajkaink. Végigsimítottam arcán és egy léha sóhajt kieresztve hozzábújtam.
 - Tudom, és sajnálom. Remélem, hamar vége lesz… - öleltem át és fúrtam arcom mellkasába, mire átkarolt és állát fejemre téve sóhajtott. Csak egy pillanatra nem figyeltem, de máris megéreztem valami hideget fülem hegyére csöppenni. Kibontakoztam öleléséből, és felnéztem rá, de ő elfordította tekintetét.
 - Nézz rám… - súgtam, de nem felelt, nem is mozdult. – Nézz rám! – kértem kicsit erősebb hangnemmel, mire végre visszafordította fejét. Szemei könnyektől csillogtak, próbálta megtartani rezzenéstelen arcát, de hiába. Nem tudta visszatartani, és szemeit összeszorítva, keservesen sírva a karjaimba borult.
 - Nem, nem akarlak elveszíteni… Legyen minden olyan, mint régen. Kérlek, legyél újra a régi, vissza akarlak kapni… - sírta és erősen kapaszkodott ruhámba.
 - Jaj, Jongin… - sóhajtottam szomorúan, és nyakát átkarolva, hajába túrva húztam magamhoz.
 - Szeretlek, de nem bírom… Olyan más vagy… - hajolt el tőlem, majd vöröslő, duzzadt szemeivel végignézve rajtam, magához rántott és újra megcsókolt. Ezúttal sokkal erősebben, de ebből éreztem azt is, hogy szerelmes. Mintha a homlokára lett volna írva… Ismét déja vu-m volt. Annyira ismerős volt a helyzet, de az egy pillanatra beugró képen Jongin csupa vér volt és engem szorított. Miért? Miért kínoztak ezek a képek? Miért nem lehettem újra boldog vele úgy, mint régen?
El akartam indulni, hogy hazamenjünk, de Jongin megállított.
 - Ne… Kérlek, még maradjunk. – szipogott, így leültünk a legközelebbi padra és úgy próbáltam vigasztalni. Pár percre rá alábbhagyott a sírás, de láttam rajta, hogy ezek a gondolatok túl mélyre fészkelték már magukat. Nem tudtam, meddig bírja még, de azt sem, hogy én…

2013. április 25., csütörtök



Meeting the Death

(Optional bias ~ eredetileg Jaejoong)





Hófehér lovamon ügettem a környék egyik legkietlenebb erdejébe, melyről évszázadok óta úgy tartották, hogy az ókorban el nem égetett boszorkányok ide menekültek üldözőik elől. Bosszúszomjas varázslataik sötétsége - melynek meséi máig fennmaradtak – kipusztította az élővilágot, megmérgezte a vizeket és egytől-egyig korhadásra késztette nem csak az ifjú, de a régmúlt korokban ültetett, öreg fákat is. Én mégsem féltem. Bátran vettem a kanyargós ösvényeket, a hátborzongató, tejfehér köddel ellepett földutakat, és a félhomály borította, sűrű növényzettel benőtt erdőrészeket, hiszen célom volt: hogy megtaláljam, és serlegem merítsem az egyetlen forrásba, melynek vize tiszta maradt, mint a kristály, és sérthetetlenségre gyógyító ereje tette méltóvá.
A száraz falevelek egyre csak zörögtek lovam patái alatt, de talán ez a hang volt az egyetlen, mely igazán vidítani tudott. Az erdő határához érkezésem óta ugyanis sem apró, bogarak lábai által gerjesztett neszt, sem madárcsicsergést nem hallottam, ami ezt a környéket – bár, a mesék figyelmeztettek – különösen rémisztővé tette. Lassan haladtam, ösvényről-ösvényre, mígnem a ködből kibontakozni látszott egy márványból faragott, hatalmas, világosszürke kövekkel övezett csésze. Távolról hasonlított egy nyitott kagylóra, melynek nem volt teteje, de közelebb érve láttam, hogy faragása, és pontos formája inkább két összetett kézre emlékeztet. Az éltető nedű apró folyamként csordogált ki a két legnagyobb szikladarab közötti résen, majd a teli márványtartóba érkezve lefolyt annak oldalán, hogy az alatta lévő természetes mederbe csurogjon.
Ajkaim halvány mosolyra húztam, a hely kinézete, és aurája is sikert sugárzott, így lovam megállítva leugrottam róla. Az erdő többi részével ellentétben azonban itt nem száraz, élettelen föld várt, hanem friss és termékeny, földművelés szempontjából tökéletes terület.
A látványon pusztán egy másodpercig időzve magammal hozott táskámhoz fordultam, majd előhúztam belőle legbecsesebb kincsem: a királyság fennmaradását szimbolizáló ezüstserleget. Némán a vízhez lépkedtem, majd elcsodálkozva a tökéletes szerkezeten, valami csodát várva elmerítettem benne a díszes kupát. Izgatott tekintettel, és dübörgő szívveréssel figyeltem, ahogy megtelik, majd ajkaimhoz emeltem a kristálytiszta folyadékot. Lehunytam szemeim, és szinte már éreztem is a megváltást, tudtam, hogy megmenekülök…


Sosem hittem a legendákban, pusztán ócska meséknek tartottam őket, melyek egyik részével riogatták, másikkal boldogították a növésben lévő gyerekeket, így a vész közeledtére figyelmeztető, baljós jeleket akaratom ellenére figyelmen kívül hagytam. A nép ugyan pletykált valami nagy, és elsöprő erőről, mely hamarosan tönkreteszi a királyságot, ámde ezek mindennapossága elhessegette kételyeimet. No meg, ki mert volna dacolni a kontinens leghatalmasabb országának vezetőivel?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el egyik nap a palotát, hogy a kertben leülve eltervezzem közelgő nemzeti ünnepünk – a családunk uralkodásának századik évfordulójának, majd azt követően megkoronázásomnak - menetét. Felhőtlen hangulatomban azonban megzavart egy halk, suttogó hang, mely sem mögülem, sem pedig belőlem jött, szemeimmel viszont nem láttam közel, s távol senkit. Nem értettem tisztán, mit mondott, így csupán összevontam szemöldököm, és a kerti padot hátrahagyva a szökőkút felé vettem utam. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre, hogy gyakoroljam - királyi sarjként - méltó rangomhoz tartozó kisugárzásomat. A nép persze enélkül is szeretett, de nem pusztán díszes holmikban pompázó ficsúr akartam lenni, hanem az országát hűen szolgáló, elkötelezett vezetői címet betöltő uralkodó, kire akárki nyugodt szívvel bízhatta életét. Tudtam, hogy nehéz lesz apám igazgatása, és a nép érdekében megtett intézkedései után még maradandóbbat alkotni, így a lehető legtöbbet akartam kihozni mindössze önmagamból is.
Egyenes hát, behúzott has, összeszorított hátsó fertály, emelt fő, kedves mosoly és magabiztosság. Ezek alkalmazásával könnyedén elnyerhettem az emberek bizalmát, de mint minden, ez sem ment rögtön elsőre. A díszek és ételek kigondolása után a szökőkút körül kezdtem sétálgatni, így ha nem sikerült, csendes magányomban nem volt, aki megkérdőjelezhessen.
Egyenes hát, behúzott has, össze…

- Herceg… - hallottam ismét a suttogó hangot, de ezúttal közelebbről, és sokkal tisztábban. Riadtan fordultam meg, hátha csak egy jókedvében lévő udvaronc ijesztget, de megint senkit nem láttam. Nem tudtam ép ésszel felfogni, honnan vagy hogy jött a hang, de reméltem, hogy csak valami rossz tréfa. Kicsit feszültebben siettem vissza a palotába, és szóltam az őröknek, hogy vizsgálják át a kertet, nincs-e valaki bent, de visszatértükkor nem jelentettek egy behatolót sem.
Hiába támasztottam homlokom, és gondolkodtam a lehetőségeken, egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Fontolgattam az udvari orvos meglátogatását is, de még várni akartam, hogy elkerüljem a nem kívánt pletykákat. Hiba volt.
- Felség, egy asszony jött hozzád, azt mondja fontos – futott be az udvarmester, majd miután rábólintottam, beengedték az anyót. Nagyon öreg volt, ráncok borították kezeit, és arcát, a széles, vörös szőnyegen is nehézkesen tipegve jött közelebb hozzám. A tróntól pár méterre megállva, remegő tagokkal felnézett rám, de nem szólalt meg. Furcsálltam, hiszen, ha fontos ügyben jött, szinte már hadarnia is kellett volna, de szemmel láthatólag félt valamitől.
- Mondd, mit szeretnél – kértem kedvesen, hátha megjön a bátorsága. Ehelyett lehajtotta fejét, és előhúzott vastag mellénye alól egy kisebb tarisznyát. Felvont szemöldökkel pásztáztam mozdulatait, de mikor a tartalmát a kezébe szórta, elborzadva húzódtam hátra. Apró, elszenesedett csontok hullottak markába, melyek egy része már az eséstől porladozni kezdett. Undorodva és értetlenül néztem az asszony felé, aki bátorságát összeszedve végre megszólalt.
- Felség, családom a kezdetektől felséged földjeit műveli, de ilyennel még nem találkoztunk. Az állatok pusztulni kezdtek, és a munkások rosszat sejtenek... Félünk. Valami nagyon nagy balszerencse van készülőben...- mondta az asszony remegő hangján. Éreztem a belőle áradó rettegést, de nem tudtam mást tenni, csak megnyugtatni.
- A szóbeszédek sokszor alaptalanok, ne félj. Biztos valami kisebb kór. Menj haza, pihenj, és ha van valami súlyosabb, kérlek, ismét gyere el - utasítottam lágy hangon, mire az öreg leheletnyivel megkönnyebbülve meghajolt, és távozott.

A sok megmagyarázhatatlan történés kezdett az idegeimre menni, mely tetteimen is nyomot hagyott. Egy napra rá, csuklyát felvéve, két testőrrel az oldalamon indultam a városba, hogy feltűnés nélkül, magam nézzek a furcsaságok után. Alig tettem azonban két lépést, hirtelen éles, rikácsoló hang ütötte meg fülem.
- Itt a vég, herceg! - üvöltötte hirtelen egy utcai jós, mire összerezzenve bámultam a középkorú nőre. - El fog érted jönni, hamarosan elvisz magával oda, hol ő az úr - hörögte teljesen kikelve önmagából. Az emberek hátrálva itták minden egyes szavát, és tudtam, bármit is mond a banya, hatalmas botrány lesz belőle.
- Őrök! - kiáltottam, hogy tegyenek valamit, akik erre közelebb mentek, és karon fogva az asszonyt, megpróbálták elvinni.
- Meg fogsz halni, herceg, a családod vérvonala megszakad, és nem ülsz többé a trónon. Eljön érted, már közel jár, nem menekülsz, herceg! - Hangja süvítve szelte a levegőt, a döbbent emberek pedig szinte azonnal sugdolózni kezdtek. Tudtam, hogy már nem tudok mit tenni, az első szó után meg voltam lőve, így csuklyám még inkább arcomba húzva tovább folytattam utam a földek felé. Kísérőim csak félúton értek be, de nem is volt baj, legalább tudtam gondolkodni.

Végképp nem értettem, mi folyik körülöttem, először a hang, majd ez, majd...
- Édes Istenem... - döbbentem le az előttem elterülő föld látványán. A vetés kirohadt, száraz, élettelen szálak maradtak csupán, melyeket még disznónak is vétek lett volna adni. Amíg szemem ellátott, mindenfelé halott madarak, összeaszott rágcsálók és döglött bogarak kísérték a szántás útját. Le kellett ülnöm egy kőre, életem során soha nem láttam még ekkora pusztítást, főként ilyen megmagyarázhatatlan módon. Arcom tenyerembe temetve próbáltam kitalálni, mitévő legyek, de ilyen helyzetre még én sem voltam felkészülve.
- Nézzetek szét és keressetek embereket! Tudni akarom, mi folyik itt - utasítottam őreimet, míg én felállva a közeli erdő széléhez mentem. Furcsamód ott minden rendben volt, rügyeztek a fák, a pókok gondosan szövögették hálóikat, még egy két madár is csicseregni kezdett.
- Herceg... - hallottam meg újfent a suttogást, de már nem bíztam a véletlenre. Visszarohantam kísérőimhez, és szó nélkül követtem őket. Ahogy számítottam rá, egy ember sem volt a környéken, bár ilyen föld mellett talán balszerencsés is lett volna maradni.
- Herceg... - suttogott ismét, mire felkaptam fejem.
- Hallották? - kérdeztem az őröket, de csak furcsán néztek rám.
- Itt vagyok... - szólt a hang, mire idegesen forogni kezdtem. - Ne keress, úgyis hamarosan találkozunk... -
Szívem dörömbölni kezdett, riadtan forogtak elmém kerekei, ez túl sok volt.
- Uram...
- Menjünk vissza... Most! - kiáltottam ingerülten, majd szó nélkül sarkon fordultam.
- Bárhol is vagy, megtalállak... - hallottam, de már nem érdekelt. Ezek után semmi kétségem nem volt afelől, hogy tényleg valami borzasztó történik velem.
Az agyam még mindig küzdött a gondolattal, hogy mi van, ha a banyának igaza volt, de még nem akartam a legrosszabbra gondolni.

A palotába hívattam minden jó orvost, hátha magyarázatot tudnak adni vízióimra, hátha csak valami betegség csírázik bennem. Azonban egytől-egyig teljesen egészségesnek találtak, mígnem végső elkeseredésem határán jött egy, az ország túlsó feléről érkező gyógyító. Szemmel láthatólag értett a dolgához, bár néhány furcsaság is övezte.
- Felség, azt mondta hangok? - kérdezte, majd arcom egyenesen tartva pupilláim kezdte fürkészni.
- Igen. Egy suttogó hang. - feleltem, mire elengedett.
- Mit mondott? - húzott elő táskájából egy fiolát.
- Megszólított, és hogy itt van, és megtalál. - feleltem, hisz ő volt az első, aki nem pusztán téveszmeként tekintett rá. Az üvegcse tartalmából közben tenyerembe csöpögtetett, majd figyelte a reakciót. Először nem történt semmi, de aztán a folyadék lassan összeállt, és vérvörösre színeződött. Ekkor az orvos kicsit feszülten összevonta szemöldökét, és kezembe nyomva egy nagyobb üveget, sietősen pakolni kezdett.
- Felség, ezt idd meg, egy ideig elég lesz, de... Ha rám hallgatsz, nem orvostól vársz segítséget - rakta össze eszközeit, majd sóhajtva vállamra tette kezeit. - És ha életben akarsz maradni, kerüld a tömeget. Ne bízz meg senkiben, keresd meg azt az asszonyt, akiről meséltél, és az Isten óvjon. - nézett végig szemembe, majd aggódó tekintettel sarkon fordult, és elhagyta a palotát.
Értetlenül néztem utána, hiszen ő sem mondta meg pontosan, mi bajom lehet. Vagy nem merte...?
Hiába a zavaros válaszok, végül úgy tettem, ahogy mondta. Félénken bár, de határozottsággal telve kerestem fel azt a jósasszonyt, aki nemrég még az utca közepén kiabálta az általa látott jövőmet. Háza elé érve már kopogtattam volna, mikor váratlanul kinyitotta az ajtót.
- Már vártalak, felség - mosolyodott el, és becsukta a bejáratot. Mindig is szemfényvesztésnek találtam a jóslást, de ez a nő megrengette eddigi nézeteimet.
- Én...
- Tudom, miért vagy itt, de nem sok jóval szolgálhatok. Hatalmas veszélyben vagy, és a királyság is. Az őseidre bocsájtott átok téged is elér, a Halál maga jön érted, és magával visz. Ezek még csak a figyelmeztető jelek - mondta a nő, mire lassan kezdett beleivódni elmémbe, mi is történik. Apám halála előtt csak annyit mondott, hogy én irányítom a sorsom, bármi legyen is velem, küzdjek a végsőkig. Akkor nem értettem, de most már minden világossá vált.

- Mivel kerülhetem el? Szökjek meg álruhában, járjak testőrökkel? - kérdeztem felbátorodva.
- Nem használ ellene sem fegyver, sem varázslat, csupán egy forrás. Az orvos annak a folyónak a vizéből adott, melybe ez a forrás folyik. Csupán ideiglenes védelmet ad; ahhoz, hogy örökre megmenekülj, az eredeti, tiszta folyamból kell innod. Egyetlen serlegnyi víz örökké fiatallá, és a Halál számára láthatatlanná tesz. - simított végig arcán. – Ha nem hinné el, anyám is ivott belőle, így nem teljesen, de rám is hatással volt. Én már 102 éves vagyok - mosolyodott el először kételkedő, majd döbbent arcomon. Ezután előhúzott egy megsárgult papírlapot, majd egy tollat, tintával, és írni, valamint rajzolni kezdett.
- Van egy erdő, messze innen, tíznapi járásra. Gondolom, hallottál a boszorkány-legendákról, azoknak a helyszíne. Teljesen kipusztult, a madár se jár arra, sem ember. Ott lesz az erdő közepén, pár sziklával övezve. Könnyen fel fogod ismerni, ez az egyetlen tiszta vizű forrás a környéken, de siess. Nincs sok időd. - adta kezembe a pergament, mire segítségét megköszönve sietősen visszaindultam a palotába. Még mindig harcoltam gondolataimmal, de már tudtam, hogy nincs más választásom.
A palotába érve magam pakoltam be ételt és italt, valamint a királyság legbecsesebb serlegét, majd az udvarmesternek meghagyva, hogy elutazok pár napra, kivezettem lovam az istállóból, és felülve rá, szinte azonnal vágtázni kezdtünk.


Így kerültem pár nap után a forráshoz, melynek vize már majdnem ajkaimhoz ért, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Felség, ne! - kiáltotta a lován éppen megérkező udvarmesterem. Meglepve néztem rá, soha nem szegte meg egyetlen parancsomat sem, most mégis itt volt, távol a palotától, ahol helyettem most neki kellett volna igazgatnia a szolgálókat.
- Azt mondtam, maradj a palotában, és vigyázz a rendre - húztam el ajkaimtól a kupát.
- Tudom felség, de figyelmeztetnem kellett. A jósasszony hazudott, galádul elárult, azt akarta, hogy megmérgezd magad - szállt le a lóról és indult hozzám. - Ezen forrás vize sem tiszta, a látszat csal, kérlek uram, ne tedd, ne igyál belőle... - ért mellém, és zavaros gondolataim közepette óvatosan kivette kezemből a serleget.
- De miért hazudott vol... - kezdtem bele kérdésembe, mikor éles fém szakította át mellkasom.
- Ostoba halandó. Azt hiszed, ilyen könnyen túljárhatsz az eszemen? – kérdezte udvarmesterem mélyebb, áthatóbb hangon. Értetlen, és fájdalommal küszködő arccal néztem fel a kardját belém döfő férfire, de az már nem az én hű szolgálóm volt, hanem egy sötét lidérc, egy fekete csuklyát viselő árny, melynek érdes kardja egyre élesebb fájdalmat okozott.
Éreztem, hogy itt a vég; kezdett mindent ellepni a homály, sötétség borult az erdőre, és érzékeim tompulásával egy időben lábaim is gyengülni kezdtek.
Némán, félig leeresztett pillákkal bámultam a Halál arcába, melyen növekedni kezdett egy gonosz félmosoly. Ez volt az utolsó, amit láttam, a feketeség ezután lassan elragadott, és szinte éreztem szívem utolsó dobbanását.

Lihegve, és dübörgő mellkassal ébredtem, a pillanatokkal ezelőtt látott kép pedig oly valóságosnak tűnt... Homlokomon végigsimítva azonban észrevettem, hol is vagyok. Döbbenten néztem körbe, az előbb látott erdő volt körülöttem, és ugyanott feküdtem, ahol álmomban összeestem. Mégsem álom lett volna? Lassan felállva leporoltam magam, de láttam, hogy egyik kezem csupa víz. Visszanéztem a földre, és legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy a forrás alatti elvezető meder mellé estem. Egy pillanat alatt összeállt fejemben a kép. Nem álmodtam, tényleg találkoztam a Halállal, és tényleg meghaltam. Az utolsó szívdobbanásom után azonban a Halál, dolgát végezve továbbállt, de nem látta, hogy kezem a forrás vizébe ért...
Halványan elmosolyodva felvettem a serleget a földről, majd még egyszer a mederbe merítettem, hogy ne pusztán meggyógyuljak, hanem eredeti célomhoz híven eltűnjek a Halál szemei elől. Ajkaimhoz emeltem az átlátszó nedűt, és lassan kortyolva érezni kezdtem, ahogy átjárja ereim az élet. Ott, és akkor megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy az átok felülkerekedjen rajtam, és ha a Halállal ismét találkoznék, már teljesen más leszek: bölcsebb, és megfontoltabb.
 

 

2013. április 7., vasárnap




Sweet Revenge

(Lee Joon)18+




- Fegyenc! – hallottam meg egy mély férfihangot cellám rácsainál. Felkaptam fejem, és szemöldököm felvonva bámultam a fémhengereket támasztó, negyvenes éveiben járó pasasra. Szürke öltöny volt rajta, haja gondosan kifésülve, fekete nadrágján pedig egy vastag, bőr öv díszelgett, benne egy gyönyörű, PA-63-as pisztollyal. A rendőrök hordtak ilyet, így nem is számítottam semmi jóra, csak szó nélkül vártam, hogy folytassa.
 - Ki akarsz innen jutni? – kérdezte halvány, csábítgató mosollyal arcán, mire egyértelművé vált számomra, hogy tényleg semmi újat nem fog nyújtani.
 - Chh. Persze, köpjem be a „társaim” vagy tanúskodjak valaki ellen, hátha elengednek, és kint halálra vernek. Nem, kösz. – fordítottam oldalra a fejem és a kemény ágyról felállva, kifejezéstelen arccal a cella toalettje felé indultam. A zsaru csak halkan nevetni kezdett, gondolom túl könnyen átláttam rajta és próbált valamit kitalálni. Lehúztam a sliccem és a pasinak háttal, a falnak támaszkodva elengedtem magam. Tudtam, hogy gyűlölik, ha nem figyelnek rájuk, de furcsamód őt nem zavarta.
 - Ez valami más, ilyen ajánlatot még nem kaptál. Emlékszel Rebecára? – kérdezte, de a név hallatán bennem rekedt minden. Elkerekedett szemekkel néztem a toalett feletti tükörre, hogy tekintetem először saját, majd a pasi pillantásával találkozzon. Láthatóan örült reakciómnak, rusnya pofáján azonnal megjelent egy önelégült mosoly. Rohadna meg.
Rebeca - vagy a „művésznevén” Becka – egy, már gyerekkora óta a szórakoztatóiparban dolgozó sztriptíz táncos és prostituált volt. Emellett az egyetlen nő, akit egész életemben teljes szívemből szerettem és gyűlöltem egyszerre.
 - Mit akarsz? – húztam fel sliccem és fordultam meg, hogy rendesen lássam az arcát.
 - Azt, hogy találd meg, és bírd rá egy beismerő vallomásra. Ha megvan, szabad vagy, és kártérítést kapsz az itt eltöltött évekért, hivatalosan is tiszta leszel minden tekintetben, egyszóval bizonyíték lesz az ártatlanságodra és eltörlünk minden eddigi vádat. – ecsetelte, mire most én nevettem fel.
 - Beismerő vallomás? Megőrült? Becka okosabb ennél, máskülönben most nem én rohadnék itt. – ingattam a fejem és megdörzsöltem nyakam.
 - Rajtad áll, de ha meg sem próbálod… Felőlem maradhatsz is. – indult volna, de felpattanva a rácsokhoz siettem és utána kiáltottam.
 - Várjon! Vállalom… -

Egész életemben nem vágytam másra, csak, hogy ugyanolyan ember legyek, mint a többiek, de ezt sem hovatartozásom, sem anyagi helyzetem nem engedte. Már kiskoromban az utcára kerültem a terület egyedüli ázsiai gyerekeként, ahol szerencsére hamar megtanultam a túlélés törvényeit, nagykorúvá válásomra pedig már mesterien loptam, csaltam, kártyáztam és tökéletesre fejlesztettem fegyverekben való jártasságom is. A nagymenők is viszonylag gyorsan kiszúrták tehetségem, így szinte azonnal egy akkoriban hírhedt banda legfiatalabb tagjaként róhattam az utcákat. Ügyleteink állandó lebonyolítási helye egy helyi sztriptíz bár volt, itt találkoztam Rebecával, életem első - és azóta utolsó - szerelmével. Egy rohadt ribanc volt, szó szerint, nem csak munka szempontjából, hisz a banda rendszeres ingyenszajhájaként tartották számon. Viszont valamiért hozzám sosem ért, csak egy éretlen kisfiút látott bennem, hiába voltam ismert a tehetségemről, és hiába voltam csak két évvel fiatalabb nála. Gyűlöltem ezért, de mégis meg akartam szerezni, vonzott minden mozdulata, nem beszélve formás testéről és gyönyörű hajáról. Aznap majdnem sikerült, de csak majdnem. Becka elárult és hála neki, húsz év börtönt kaptam, valamint az arcomra egy heget, ami azóta is folyamatosan táplálja bennem a dühöt.
 - Elkaplak Becka, jobb, ha felkészülsz… - súgtam a kocsi ablakára, ahogy átszeltük a nyüzsgő várost. Megengedték, hogy hazamenjek és kaptam egy nap pihenőt, hogy azon rághassam magam, miként fogom megoldani a kapott feladatot. Nem akartam mondani, de már évek óta készen állt a terv, a cellámban volt elég időm az egész kigondolására.
Szerencsére a lakásom kisebb változtatásokkal úgy várt, ahogy hagytam: állott, dohos szag, romlott kaja a hűtőben, félig megevett, penészes pizza az asztalon, pókhálók és ujjnyi vastag por. Az ételt leszámítva tényleg minden ilyen volt korábban is, látszott, mennyit voltam otthon.
A rendőrök magamra hagytak, de kettő őr az ajtó előtt, egy tucat pedig a ház körül ingázott, hogy még véletlenül se szökhessek meg. Nem mintha akartam volna. Örülve az ismerős környezetnek a kanapéra huppantam, melyből azonnal több köbméternyi por szállt fel, erős köhögésre késztetve. Hiába tagadnám, az én lakásom, de így szeretem. Bár, ha az utolsó üzlet összejön, ugyanolyan luxusvillában élnék, mint a többi góré. Az a hülye kurva, kellett neki kavarnia a szart…

Egész nap nem csináltam mást, csak Beckáról képzelődve feküdtem a kanapén, ahogy végre megkapja a magáét. Ahogy sikít, próbál ellenkezni, de nem megy, mert most nem hagyom magam, megadom, ami jár neki, és amit már oly rég óta tervezek. Kába mosollyal az arcomon a szekrényemhez lépkedtem, ahonnan előhúztam régi, fekete öltönyöm, melyen a bandám brossa díszelgett. Egy mozdulattal letéptem róla és a földre hajítottam. Többé már nem tartozom közéjük, ha egyikük sem volt képes tanúskodni mellettem Becka helyett, akkor nincsen rám szükségük, épp úgy, ahogy nekem se rájuk. Leporoltam a régen olyan nagy áhítattal viselt öltönyt, majd a koszos tükör elé lépve felvettem. Még mindig tökéletesen passzolt rám, és egy karcolás sem éktelenkedett rajta. Mivel más öltözék nem állt rendelkezésemre, kénytelen voltam ezt használni, ha nem akartam magam kidobatni a klubból. A megfelelő ruhán múlt pusztán az is, hogy egyáltalán beengedték-e az embert. Most azonban ügyelnem kellett a régi ismerősökre is, legfőképpen Beckára. Ha ő felismer, végem, a közelébe sem tudok majd férkőzni…
Sokáig gondolkodtam ezen a problémán, de végül egy régi, igencsak sokat használt gengszter módszert alkalmaztam. A találkozások alkalmával fehér maszkot viselő személy szinte minden esetben gazdag, befolyásos ember volt, akit gyakran ismertek az egyszerű polgárok is, így könnyebb volt arcukat egy egyszerű, hófehér maszk alá rejteni. Ilyen, arcot kitakaró porcelán maszkokat ritkán kapni, de szerencsémre az első beavatási feladataim közé került egy hasonló ellopása, így szuvenírként megtartva most sok hasznát vehettem. A rendőrségnek halvány fogalma sem volt arról, mire is készültem pontosan, de nem is baj, még a végén megállítanának.

A röpke egy éjszaka alatt összekészítettem mindent egy drágának tűnő aktatáskába, majd öltönyöm, bőrcipőm és fehér maszkom felvéve kiléptem az ajtón. A főnök gyanakodva nézett rám, de arcom megmutatva és tervem egy apró részletét felvázolva neki, csak beleegyezően bólintott. Jól kellett csinálnom, tudtam, ha elbaszom, mehetek vissza ülni azért, amit még csak nem is én követtem el. Beszálltam egy fekete Audiba, mely a rendőrség egyik nyomkövető berendezésével ellátott, álcázott darabja volt, így találnak majd rám anélkül, hogy a sarkon megállva várnának.
Elfordítottam a kulcsot, majd mikor az autó motorja felbőgött, rátapostam a gázra és a sebességkorlátokra fittyet hányva – elvégre minden bűnöm eltörlik – elindultam a régi sztriptíz bár felé. Már a kisujjamból tudtam az odavezető utat és a körülötte járőröző, beépített emberek helyzetét, így mikor látótávolságba értem, visszahajtottam arcomra a maszkot és belassítottam, biccentve egyiküknek. Szabadon bejutottam az utcába, leparkoltam az autót és lassan, komótosan kiszálltam. Tudtam, hogy már most figyeltek, ismertem az egész rendszert és kívülről fújtam az épület alaprajzát a kijáratokkal, szellőzőkkel együtt, a rendőrség legnagyobb örömére.
Kezemben az aktatáskával, feszes háttal és peckes állal a klub elsőszámú bejárata felé vettem az irányt, ahol mikor elkérték az irataimat azonosításhoz, felemeltem egy ujjam és metronómszerű mozgással ingattam meg előttük. Vették a lapot, a nagyguruk csinálták ezt, így eszük ágába sem jutott megkérdőjelezni kilétem.
Amint beléptem, megcsapott az izzadtság, olajok, alkohol és parfüm keverékének átható bűze, és végre rájöttem, mi nem hiányzott az elmúlt években. Megfontolt léptekkel a sztriptíz táncosok kifutójához mentem, és mint minden magas rangú, befolyásos ember, megszemléltem a kínálatot. Szőkék, barnák, vörösek, feketék, mind egytől-egyig gyönyörű volt, nem is értettem, miért egy ilyen retek helyen dolgoztak. Aztán megláttam Beckát… Pulzusom az egekbe szökött, le kellett ülnöm egy székre, hogy térdre ne boruljak. Izzadni kezdtem, folyt rólam a veríték és nyakkendőm idegesen igazgatni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi év után is ilyen hatással lesz rám…

Egyenként dobta le ruháit, tekergett párat a rúdon, majd végigsimítva rajta széttárta lábait, és hozzádörzsölte magát, halk nyögéseket imitálva. Arcával tökéletesen játszotta az élvezkedő kurvát, szemeit lehunyta, szájfényes ajkait pedig résnyire nyitotta, amibe hosszú, szőkésbarna tincsei néha akaratlanul is beleragadtak. Teste fénylett a rákent olajtól, alig takaró fellépő ruhájának darabjai pedig egyre csak fogytak. Újra felébredt bennem valami, egy régi érzés, mely a bosszú és gyűlölet mellé tökéletesen illett.
 - Elnézést, Uram, üzletkötéshez kérem, fáradjon velünk hátra. – szólított meg egy ismerős hang. Hátrafordultam és megláttam magam előtt a megalázkodó tekintetű ex-főnököm, a volt bandám góréját. Mérhetetlen örömmel töltött el, hogy végre nem egy kis szarcsimbókként kezelt, de nem leplezhettem le magam. Dolgom volt, márpedig azonnal.
 - Köszönöm, de ha megbocsát, előbb meglátogatnám az egyik lányt. Utána beszélhetünk az üzletről. – mélyítettem el a hangom és a főnök zsebébe csúsztattam egy hamis százdollárost egy apró nyomkövetővel együtt, mely zsebének falára tapadva maradt észrevétlen. Ha rosszul sülnének el a dolgok, legalább marad valami biztosíték. A férfi egy szót sem szólt, bólintott, majd enyhén fejet hajtva hátrált. Én eközben felálltam és az aktatáskával együtt a kivehető szobák felé vettem az irányt. A folyosó őrének elmagyaráztam, hogyan néz ki Becka, és a rendőrségtől kapott hamis százasok közül az ő kezébe is nyomtam egyet. Megértően elmosolyodott, majd bement a lányok öltözőjébe, és fél perccel később az én mosolygó kurvámmal találtam szemben magam. Biztos meghallotta, mennyit adtam érte…
Szó nélkül karon fogott és az egyik szobához vezetve beléptünk a vörös fénnyel kivilágított helyiségbe. A közepén hatalmas franciaágy terült el, alján-tetején láncokkal, körülötte bársonyos tapintású szőnyegekkel és az éjjeliszekrényen, valamint benne a világon megtalálható összes típusú játékkal, segédeszközzel.
Míg a szobát figyeltem, Becka lassan csókolgatni kezdte a nyakam és megpróbálta óvatosan lehúzni a maszkom. Azonnal elkaptam kezét és eltoltam magamtól, hogy tudja, mit nem szabad. Vette a lapot, bólintott és bocsánatkérőn letérdelt, hogy inkább sliccemmel foglalkozzon. Beharaptam alsó ajkam, nem is tudom, milyen régóta vártam már erre. Becka ugyanolyan volt, mint régen, semmit sem változott, pusztán a szőke tincsek száma barna hajában.
Szinte kiéhezve gombolta ki nadrágom, jobb szerette, ha nem volt teljesen az ügyfélen, könnyebben tudott rajta dolgozni. Régen sokat mesélt a munkájáról, habár sosem érdekelt, fantáziálásaimnál mégis jó hasznukat vettem.
 - Ahh... – sóhajtottam fel, mikor először hideg ujjaival, majd forró nyelvével ért hozzám. Voltam már életem során pár nővel, de az ő érintésére vágyva képtelen voltam most visszafogni magam. Mély levegőket véve hajába túrtam és nem is törődtem vele, hogyan akarja csinálni, egyszerűen magamra húztam. Nem ért meglepetés, szája tökéletesen ráállt férfiasságom méretére, így bő nyállal szinte azonnal izgatni is kezdte. Eltűrtem arcából haját, hogy tökéletesen lássam közben minden vonását, de hamar meguntam, az elmúlt évekért cserébe többet akartam. Letoltam magamról, majd gombolni kezdtem ingem, közben pedig megnyomtam egy gombot zakóm zsebében. Azzal végezve ledobtam magamról nadrágommal és bokszeremmel együtt. Becka sem restelkedett, gondolom megszokta már, hogy néhány ügyfél türelmetlen, így az ágyra mászott és párszor végigsimított magán. Maszkomat magamon hagyva léptem hozzá közelebb és lábait lefogva odabilincseltem az ágyhoz. Ugyanezt megtettem csuklóival is anélkül, hogy ellenkezett volna. Pedig ha tudná, hogy ki vagyok…

 - Durván szereted, ugye? – nézett rám pajkos mosollyal, és ameddig csak tudta, széjjelebb tárta lábait. Kihasználtam az alkalmat, besiklottam közéjük és nyitott alsóneműjét megszemlélve felnéztem rá.
 - A te esetedben igen. – mosolyodtam el maszkom alatt, de Becka összeráncolta homlokát. Ismerős volt neki a hangom, de még nem vált számára egyértelművé, ki is vagyok valójában.
 - Nem emlékszel rám? A fiúra, akit egy rohadt trükkel bevarrtál húsz évre? Már el is felejtettél volna? – kérdezgettem, míg végigsimítottam riadt arcán. Nem akart hinni a fülének és gondolom, hihetetlennek tartotta, hogy kerültem ki ilyen korán. Egyértelműen félt tőlem, sőt, rettegett a bosszúmtól. És nem alaptalanul…
 - Joon…? – kérdezte elhűlve, mire egy mozdulattal lekaptam maszkom és a földre gurítottam.
 - Nocsak, mégis dereng valami? – hajoltam közelebb idegességtől és félelemtől vadul pulzáló testéhez, majd óvatosan végignyaltam alig fedett mellei közötti völgyén. Megremegett az érintésre, éreztem, hogy nem akarja, hogy feszeng alattam, de nem tehetett semmit, a láncok erősen tartották.
 - H-Hogyan…? – Hangja is remegett, ami leírhatatlan örömöt okozott. Végre azt tehettem vele, amit akarok.
 - Miattad jöttem vissza. Emlékszel arra a késre? Ügyesen becsempészted a halott kezébe, miután megvágtál vele. Látod ezt a heget? Még mindig megvan, és miattad ég életem minden egyes rohadt percében. – emeltem meg a hangom. – De béna voltál, a rendőrség rájött, most pedig téged köröznek, én meg gondoltam figyelmeztetlek, és megduglak, mielőtt megtalálnak. – vigyorogtam, de Becka arcán láthatóvá vált mostanra a düh is.
 - Mi van? – csattant fel és hátrányos helyzete ellenére is szinte az arcomba köpte a szavakat. – Engedj el, te nyomorék! Semmi nyom nem utalt rá, hogy én raktam volna oda. Mindet eltűntettem, a vérből egyértelmű volt, hogy te támadtad meg, ő pedig önvédelemből megvágott. Tökéletesen megrendeztem, csak blöffölsz, ugyanolyan béna vagy és esetlen, mint régen. Chh, szánalmas. – fintorgott és oldalra fordította fejét. Erre nem számítottam. Bedühödtem és karját erősen az ágyhoz szorítva füléhez hajoltam.
 - Ha annyira blöffölnék, most nem lapulna a zakóm zsebében egy diktafon, ami felvett mindent, amit mondtál. – súgtam halkan, majd vigyorogva újra szemeibe néztem. Először ledöbbent, majd ideges arccal kapálózni és ficánkolni kezdett.
 - Engedj el! Joon, engedj el! Hallod? Valaki, hé, segítség! – kiabált, mire azonnal befogtam a száját, hogy ne hallhassák mások. Ördögien elmosolyodva elvettem az éjjeliszekrényről egy szájpecket és mocorgása ellenére szájába erőszakoltam. Már, ha sikítozott se tudták volna kint, mit akar.

Innentől kezdve nem foglalkoztam az arcával, lehunytam szemeim és mindent úgy csináltam, ahogy a szexi, de bosszút érdemlő Beckával tenném. Nem voltam kíváncsi könyörgésére, se méreggel teli szavaira, sem megjátszott könnyeire. Nem hagytam magam eltántorítani a célomtól, szétfeszítettem lábait és testén durván végigcsókolva, ujjaimat szinte azonnal feldugtam. Nem sokáig tököltem a tágítással, éppen, hogy csak ujjaim megízleljék belülről, elég tág volt így is, így melleit szívogatva, harapdálva, egy mozdulattal belöktem teljes hosszom. Hangosan felnyögött és nyöszörgött is párat, de szinte meg sem hallottam, fejemben a színpadon hallatott izgató nyögései és sóhajai csengtek. Vadul mozogni kezdtem benne, olyan régóta vártam rá, hogy érezzem forróságát, hogy alattam legyen, és végre megkapjam a jussom, hogy nem akartam leállni. Megtámasztottam magam kikötözött kezei mellett, majd fejem lehajtva mélyítettem lökéseimet. Ha akartam se tudtam volna továbbmenni, de belőle így is hangos, sikolyszerű hangok törtek fel, így talán jobb is.
Az érzés, hogy benne lehettem, hihetetlen volt, és az élvezet sem maradt el, szinte percek alatt elértem a végét, és teljesen begyorsítva, izzadt, megfeszült testtel élveztem belé minden egyes forró cseppem.
Lihegve és szinte remegve rogytam rá, minden porcikám reszketett a nemrég átélt gyönyörtől, amit ilyen erővel csak nála voltam képes eddig elérni. Próbáltam kifújni magam, közben felnéztem rá, és láttam, hogy összeszorított szemekkel könnyezik. Kicsit rosszul éreztem magam, de ez hamar el is múlt, hisz Beckáról volt szó, a legaljasabb kurváról, akit valaha ismertem. Még enyhén zihálva kihúzódtam belőle, majd, mint aki jó dolgát végezte, megtöröltem homlokom, és halványan elmosolyodva öltözni kezdtem. Becka visszafordította rám tekintetét, látta, hogy már nem vagyok mellette és lassan kész is vagyok, így ismét ficánkolni kezdett. Persze, eszem ágában sem volt itt hagyni, a karomon lévő órán pedig épp most érte el a nagy mutató a tizenkettőt.
Ebben a pillanatban megszólalt a klub riadója, ami elhallatszott a bejárattól egészen az utolsó bérelhető szobáig. Még szélesebb mosollyal szedtem össze azt a pár cuccomat is, ami volt, majd Beckára mosolyogva kinyitottam az ajtót, ahol már a rendőrfőkapitány várt pár másik rohamosztagossal. Biccentve belenyúltam a zsebembe, majd az apró diktafont leállítva a főnök kezébe nyomtam.
 - Minden rajta van, meg még pár más hang is, azt nézzék el nekem. – mosolyogtam, a fickó pedig csak bólintott. – Ég veled, Becka. - néztem hátra a még mindig kikötözött lányra, majd elindultam ki a klubból. Jobban ment, mint amire számítottam: nekem egy jó dugás, neki meg húsz év börtön.