Meeting the Death

(Optional bias ~ eredetileg Jaejoong)

Hófehér lovamon ügettem a környék egyik legkietlenebb erdejébe, melyről évszázadok óta úgy tartották, hogy az ókorban el nem égetett boszorkányok ide menekültek üldözőik elől. Bosszúszomjas varázslataik sötétsége - melynek meséi máig fennmaradtak – kipusztította az élővilágot, megmérgezte a vizeket és egytől-egyig korhadásra késztette nem csak az ifjú, de a régmúlt korokban ültetett, öreg fákat is. Én mégsem féltem. Bátran vettem a kanyargós ösvényeket, a hátborzongató, tejfehér köddel ellepett földutakat, és a félhomály borította, sűrű növényzettel benőtt erdőrészeket, hiszen célom volt: hogy megtaláljam, és serlegem merítsem az egyetlen forrásba, melynek vize tiszta maradt, mint a kristály, és sérthetetlenségre gyógyító ereje tette méltóvá.
A száraz falevelek egyre csak zörögtek lovam patái alatt, de talán ez a hang volt az egyetlen, mely igazán vidítani tudott. Az erdő határához érkezésem óta ugyanis sem apró, bogarak lábai által gerjesztett neszt, sem madárcsicsergést nem hallottam, ami ezt a környéket – bár, a mesék figyelmeztettek – különösen rémisztővé tette. Lassan haladtam, ösvényről-ösvényre, mígnem a ködből kibontakozni látszott egy márványból faragott, hatalmas, világosszürke kövekkel övezett csésze. Távolról hasonlított egy nyitott kagylóra, melynek nem volt teteje, de közelebb érve láttam, hogy faragása, és pontos formája inkább két összetett kézre emlékeztet. Az éltető nedű apró folyamként csordogált ki a két legnagyobb szikladarab közötti résen, majd a teli márványtartóba érkezve lefolyt annak oldalán, hogy az alatta lévő természetes mederbe csurogjon.
Ajkaim halvány mosolyra húztam, a hely kinézete, és aurája is sikert sugárzott, így lovam megállítva leugrottam róla. Az erdő többi részével ellentétben azonban itt nem száraz, élettelen föld várt, hanem friss és termékeny, földművelés szempontjából tökéletes terület.
A látványon pusztán egy másodpercig időzve magammal hozott táskámhoz fordultam, majd előhúztam belőle legbecsesebb kincsem: a királyság fennmaradását szimbolizáló ezüstserleget. Némán a vízhez lépkedtem, majd elcsodálkozva a tökéletes szerkezeten, valami csodát várva elmerítettem benne a díszes kupát. Izgatott tekintettel, és dübörgő szívveréssel figyeltem, ahogy megtelik, majd ajkaimhoz emeltem a kristálytiszta folyadékot. Lehunytam szemeim, és szinte már éreztem is a megváltást, tudtam, hogy megmenekülök…

Sosem hittem a legendákban, pusztán ócska meséknek tartottam őket, melyek egyik részével riogatták, másikkal boldogították a növésben lévő gyerekeket, így a vész közeledtére figyelmeztető, baljós jeleket akaratom ellenére figyelmen kívül hagytam. A nép ugyan pletykált valami nagy, és elsöprő erőről, mely hamarosan tönkreteszi a királyságot, ámde ezek mindennapossága elhessegette kételyeimet. No meg, ki mert volna dacolni a kontinens leghatalmasabb országának vezetőivel?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el egyik nap a palotát, hogy a kertben leülve eltervezzem közelgő nemzeti ünnepünk – a családunk uralkodásának századik évfordulójának, majd azt követően megkoronázásomnak - menetét. Felhőtlen hangulatomban azonban megzavart egy halk, suttogó hang, mely sem mögülem, sem pedig belőlem jött, szemeimmel viszont nem láttam közel, s távol senkit. Nem értettem tisztán, mit mondott, így csupán összevontam szemöldököm, és a kerti padot hátrahagyva a szökőkút felé vettem utam. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre, hogy gyakoroljam - királyi sarjként - méltó rangomhoz tartozó kisugárzásomat. A nép persze enélkül is szeretett, de nem pusztán díszes holmikban pompázó ficsúr akartam lenni, hanem az országát hűen szolgáló, elkötelezett vezetői címet betöltő uralkodó, kire akárki nyugodt szívvel bízhatta életét. Tudtam, hogy nehéz lesz apám igazgatása, és a nép érdekében megtett intézkedései után még maradandóbbat alkotni, így a lehető legtöbbet akartam kihozni mindössze önmagamból is.
Egyenes hát, behúzott has, összeszorított hátsó fertály, emelt fő, kedves mosoly és magabiztosság. Ezek alkalmazásával könnyedén elnyerhettem az emberek bizalmát, de mint minden, ez sem ment rögtön elsőre. A díszek és ételek kigondolása után a szökőkút körül kezdtem sétálgatni, így ha nem sikerült, csendes magányomban nem volt, aki megkérdőjelezhessen.
Egyenes hát, behúzott has, össze…

- Herceg… - hallottam ismét a suttogó hangot, de ezúttal közelebbről, és sokkal tisztábban. Riadtan fordultam meg, hátha csak egy jókedvében lévő udvaronc ijesztget, de megint senkit nem láttam. Nem tudtam ép ésszel felfogni, honnan vagy hogy jött a hang, de reméltem, hogy csak valami rossz tréfa. Kicsit feszültebben siettem vissza a palotába, és szóltam az őröknek, hogy vizsgálják át a kertet, nincs-e valaki bent, de visszatértükkor nem jelentettek egy behatolót sem.
Hiába támasztottam homlokom, és gondolkodtam a lehetőségeken, egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Fontolgattam az udvari orvos meglátogatását is, de még várni akartam, hogy elkerüljem a nem kívánt pletykákat. Hiba volt.

- Felség, egy asszony jött hozzád, azt mondja fontos – futott be az udvarmester, majd miután rábólintottam, beengedték az anyót. Nagyon öreg volt, ráncok borították kezeit, és arcát, a széles, vörös szőnyegen is nehézkesen tipegve jött közelebb hozzám. A tróntól pár méterre megállva, remegő tagokkal felnézett rám, de nem szólalt meg. Furcsálltam, hiszen, ha fontos ügyben jött, szinte már hadarnia is kellett volna, de szemmel láthatólag félt valamitől.
- Mondd, mit szeretnél – kértem kedvesen, hátha megjön a bátorsága. Ehelyett lehajtotta fejét, és előhúzott vastag mellénye alól egy kisebb tarisznyát. Felvont szemöldökkel pásztáztam mozdulatait, de mikor a tartalmát a kezébe szórta, elborzadva húzódtam hátra. Apró, elszenesedett csontok hullottak markába, melyek egy része már az eséstől porladozni kezdett. Undorodva és értetlenül néztem az asszony felé, aki bátorságát összeszedve végre megszólalt.
- Felség, családom a kezdetektől felséged földjeit műveli, de ilyennel még nem találkoztunk. Az állatok pusztulni kezdtek, és a munkások rosszat sejtenek... Félünk. Valami nagyon nagy balszerencse van készülőben...- mondta az asszony remegő hangján. Éreztem a belőle áradó rettegést, de nem tudtam mást tenni, csak megnyugtatni.
- A szóbeszédek sokszor alaptalanok, ne félj. Biztos valami kisebb kór. Menj haza, pihenj, és ha van valami súlyosabb, kérlek, ismét gyere el - utasítottam lágy hangon, mire az öreg leheletnyivel megkönnyebbülve meghajolt, és távozott.

A sok megmagyarázhatatlan történés kezdett az idegeimre menni, mely tetteimen is nyomot hagyott. Egy napra rá, csuklyát felvéve, két testőrrel az oldalamon indultam a városba, hogy feltűnés nélkül, magam nézzek a furcsaságok után. Alig tettem azonban két lépést, hirtelen éles, rikácsoló hang ütötte meg fülem.
- Itt a vég, herceg! - üvöltötte hirtelen egy utcai jós, mire összerezzenve bámultam a középkorú nőre. - El fog érted jönni, hamarosan elvisz magával oda, hol ő az úr - hörögte teljesen kikelve önmagából. Az emberek hátrálva itták minden egyes szavát, és tudtam, bármit is mond a banya, hatalmas botrány lesz belőle.
- Őrök! - kiáltottam, hogy tegyenek valamit, akik erre közelebb mentek, és karon fogva az asszonyt, megpróbálták elvinni.
- Meg fogsz halni, herceg, a családod vérvonala megszakad, és nem ülsz többé a trónon. Eljön érted, már közel jár, nem menekülsz, herceg! - Hangja süvítve szelte a levegőt, a döbbent emberek pedig szinte azonnal sugdolózni kezdtek. Tudtam, hogy már nem tudok mit tenni, az első szó után meg voltam lőve, így csuklyám még inkább arcomba húzva tovább folytattam utam a földek felé. Kísérőim csak félúton értek be, de nem is volt baj, legalább tudtam gondolkodni.

Végképp nem értettem, mi folyik körülöttem, először a hang, majd ez, majd...
- Édes Istenem... - döbbentem le az előttem elterülő föld látványán. A vetés kirohadt, száraz, élettelen szálak maradtak csupán, melyeket még disznónak is vétek lett volna adni. Amíg szemem ellátott, mindenfelé halott madarak, összeaszott rágcsálók és döglött bogarak kísérték a szántás útját. Le kellett ülnöm egy kőre, életem során soha nem láttam még ekkora pusztítást, főként ilyen megmagyarázhatatlan módon. Arcom tenyerembe temetve próbáltam kitalálni, mitévő legyek, de ilyen helyzetre még én sem voltam felkészülve.
- Nézzetek szét és keressetek embereket! Tudni akarom, mi folyik itt - utasítottam őreimet, míg én felállva a közeli erdő széléhez mentem. Furcsamód ott minden rendben volt, rügyeztek a fák, a pókok gondosan szövögették hálóikat, még egy két madár is csicseregni kezdett.
- Herceg... - hallottam meg újfent a suttogást, de már nem bíztam a véletlenre. Visszarohantam kísérőimhez, és szó nélkül követtem őket. Ahogy számítottam rá, egy ember sem volt a környéken, bár ilyen föld mellett talán balszerencsés is lett volna maradni.
- Herceg... - suttogott ismét, mire felkaptam fejem.
- Hallották? - kérdeztem az őröket, de csak furcsán néztek rám.
- Itt vagyok... - szólt a hang, mire idegesen forogni kezdtem. - Ne keress, úgyis hamarosan találkozunk... -
Szívem dörömbölni kezdett, riadtan forogtak elmém kerekei, ez túl sok volt.
- Uram...
- Menjünk vissza... Most! - kiáltottam ingerülten, majd szó nélkül sarkon fordultam.
- Bárhol is vagy, megtalállak... - hallottam, de már nem érdekelt. Ezek után semmi kétségem nem volt afelől, hogy tényleg valami borzasztó történik velem.
Az agyam még mindig küzdött a gondolattal, hogy mi van, ha a banyának igaza volt, de még nem akartam a legrosszabbra gondolni.

A palotába hívattam minden jó orvost, hátha magyarázatot tudnak adni vízióimra, hátha csak valami betegség csírázik bennem. Azonban egytől-egyig teljesen egészségesnek találtak, mígnem végső elkeseredésem határán jött egy, az ország túlsó feléről érkező gyógyító. Szemmel láthatólag értett a dolgához, bár néhány furcsaság is övezte.
- Felség, azt mondta hangok? - kérdezte, majd arcom egyenesen tartva pupilláim kezdte fürkészni.
- Igen. Egy suttogó hang. - feleltem, mire elengedett.
- Mit mondott? - húzott elő táskájából egy fiolát.
- Megszólított, és hogy itt van, és megtalál. - feleltem, hisz ő volt az első, aki nem pusztán téveszmeként tekintett rá. Az üvegcse tartalmából közben tenyerembe csöpögtetett, majd figyelte a reakciót. Először nem történt semmi, de aztán a folyadék lassan összeállt, és vérvörösre színeződött. Ekkor az orvos kicsit feszülten összevonta szemöldökét, és kezembe nyomva egy nagyobb üveget, sietősen pakolni kezdett.
- Felség, ezt idd meg, egy ideig elég lesz, de... Ha rám hallgatsz, nem orvostól vársz segítséget - rakta össze eszközeit, majd sóhajtva vállamra tette kezeit. - És ha életben akarsz maradni, kerüld a tömeget. Ne bízz meg senkiben, keresd meg azt az asszonyt, akiről meséltél, és az Isten óvjon. - nézett végig szemembe, majd aggódó tekintettel sarkon fordult, és elhagyta a palotát.
Értetlenül néztem utána, hiszen ő sem mondta meg pontosan, mi bajom lehet. Vagy nem merte...?

Hiába a zavaros válaszok, végül úgy tettem, ahogy mondta. Félénken bár, de határozottsággal telve kerestem fel azt a jósasszonyt, aki nemrég még az utca közepén kiabálta az általa látott jövőmet. Háza elé érve már kopogtattam volna, mikor váratlanul kinyitotta az ajtót.
- Már vártalak, felség - mosolyodott el, és becsukta a bejáratot. Mindig is szemfényvesztésnek találtam a jóslást, de ez a nő megrengette eddigi nézeteimet.
- Én...
- Tudom, miért vagy itt, de nem sok jóval szolgálhatok. Hatalmas veszélyben vagy, és a királyság is. Az őseidre bocsájtott átok téged is elér, a Halál maga jön érted, és magával visz. Ezek még csak a figyelmeztető jelek - mondta a nő, mire lassan kezdett beleivódni elmémbe, mi is történik. Apám halála előtt csak annyit mondott, hogy én irányítom a sorsom, bármi legyen is velem, küzdjek a végsőkig. Akkor nem értettem, de most már minden világossá vált.

- Mivel kerülhetem el? Szökjek meg álruhában, járjak testőrökkel? - kérdeztem felbátorodva.
- Nem használ ellene sem fegyver, sem varázslat, csupán egy forrás. Az orvos annak a folyónak a vizéből adott, melybe ez a forrás folyik. Csupán ideiglenes védelmet ad; ahhoz, hogy örökre megmenekülj, az eredeti, tiszta folyamból kell innod. Egyetlen serlegnyi víz örökké fiatallá, és a Halál számára láthatatlanná tesz. - simított végig arcán. – Ha nem hinné el, anyám is ivott belőle, így nem teljesen, de rám is hatással volt. Én már 102 éves vagyok - mosolyodott el először kételkedő, majd döbbent arcomon. Ezután előhúzott egy megsárgult papírlapot, majd egy tollat, tintával, és írni, valamint rajzolni kezdett.
- Van egy erdő, messze innen, tíznapi járásra. Gondolom, hallottál a boszorkány-legendákról, azoknak a helyszíne. Teljesen kipusztult, a madár se jár arra, sem ember. Ott lesz az erdő közepén, pár sziklával övezve. Könnyen fel fogod ismerni, ez az egyetlen tiszta vizű forrás a környéken, de siess. Nincs sok időd. - adta kezembe a pergament, mire segítségét megköszönve sietősen visszaindultam a palotába. Még mindig harcoltam gondolataimmal, de már tudtam, hogy nincs más választásom.
A palotába érve magam pakoltam be ételt és italt, valamint a királyság legbecsesebb serlegét, majd az udvarmesternek meghagyva, hogy elutazok pár napra, kivezettem lovam az istállóból, és felülve rá, szinte azonnal vágtázni kezdtünk.

Így kerültem pár nap után a forráshoz, melynek vize már majdnem ajkaimhoz ért, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Felség, ne! - kiáltotta a lován éppen megérkező udvarmesterem. Meglepve néztem rá, soha nem szegte meg egyetlen parancsomat sem, most mégis itt volt, távol a palotától, ahol helyettem most neki kellett volna igazgatnia a szolgálókat.
- Azt mondtam, maradj a palotában, és vigyázz a rendre - húztam el ajkaimtól a kupát.
- Tudom felség, de figyelmeztetnem kellett. A jósasszony hazudott, galádul elárult, azt akarta, hogy megmérgezd magad - szállt le a lóról és indult hozzám. - Ezen forrás vize sem tiszta, a látszat csal, kérlek uram, ne tedd, ne igyál belőle... - ért mellém, és zavaros gondolataim közepette óvatosan kivette kezemből a serleget.
- De miért hazudott vol... - kezdtem bele kérdésembe, mikor éles fém szakította át mellkasom.
- Ostoba halandó. Azt hiszed, ilyen könnyen túljárhatsz az eszemen? – kérdezte udvarmesterem mélyebb, áthatóbb hangon. Értetlen, és fájdalommal küszködő arccal néztem fel a kardját belém döfő férfire, de az már nem az én hű szolgálóm volt, hanem egy sötét lidérc, egy fekete csuklyát viselő árny, melynek érdes kardja egyre élesebb fájdalmat okozott.
Éreztem, hogy itt a vég; kezdett mindent ellepni a homály, sötétség borult az erdőre, és érzékeim tompulásával egy időben lábaim is gyengülni kezdtek.
Némán, félig leeresztett pillákkal bámultam a Halál arcába, melyen növekedni kezdett egy gonosz félmosoly. Ez volt az utolsó, amit láttam, a feketeség ezután lassan elragadott, és szinte éreztem szívem utolsó dobbanását.

Lihegve, és dübörgő mellkassal ébredtem, a pillanatokkal ezelőtt látott kép pedig oly valóságosnak tűnt... Homlokomon végigsimítva azonban észrevettem, hol is vagyok. Döbbenten néztem körbe, az előbb látott erdő volt körülöttem, és ugyanott feküdtem, ahol álmomban összeestem. Mégsem álom lett volna? Lassan felállva leporoltam magam, de láttam, hogy egyik kezem csupa víz. Visszanéztem a földre, és legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy a forrás alatti elvezető meder mellé estem. Egy pillanat alatt összeállt fejemben a kép. Nem álmodtam, tényleg találkoztam a Halállal, és tényleg meghaltam. Az utolsó szívdobbanásom után azonban a Halál, dolgát végezve továbbállt, de nem látta, hogy kezem a forrás vizébe ért...
Halványan elmosolyodva felvettem a serleget a földről, majd még egyszer a mederbe merítettem, hogy ne pusztán meggyógyuljak, hanem eredeti célomhoz híven eltűnjek a Halál szemei elől. Ajkaimhoz emeltem az átlátszó nedűt, és lassan kortyolva érezni kezdtem, ahogy átjárja ereim az élet. Ott, és akkor megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy az átok felülkerekedjen rajtam, és ha a Halállal ismét találkoznék, már teljesen más leszek: bölcsebb, és megfontoltabb.

 

 

Sweet Revenge

(Lee Joon)18+

- Fegyenc! – hallottam meg egy mély férfihangot cellám rácsainál. Felkaptam fejem, és szemöldököm felvonva bámultam a fémhengereket támasztó, negyvenes éveiben járó pasasra. Szürke öltöny volt rajta, haja gondosan kifésülve, fekete nadrágján pedig egy vastag, bőr öv díszelgett, benne egy gyönyörű, PA-63-as pisztollyal. A rendőrök hordtak ilyet, így nem is számítottam semmi jóra, csak szó nélkül vártam, hogy folytassa.
 - Ki akarsz innen jutni? – kérdezte halvány, csábítgató mosollyal arcán, mire egyértelművé vált számomra, hogy tényleg semmi újat nem fog nyújtani.
 - Chh. Persze, köpjem be a „társaim” vagy tanúskodjak valaki ellen, hátha elengednek, és kint halálra vernek. Nem, kösz. – fordítottam oldalra a fejem és a kemény ágyról felállva, kifejezéstelen arccal a cella toalettje felé indultam. A zsaru csak halkan nevetni kezdett, gondolom túl könnyen átláttam rajta és próbált valamit kitalálni. Lehúztam a sliccem és a pasinak háttal, a falnak támaszkodva elengedtem magam. Tudtam, hogy gyűlölik, ha nem figyelnek rájuk, de furcsamód őt nem zavarta.
 - Ez valami más, ilyen ajánlatot még nem kaptál. Emlékszel Rebecára? – kérdezte, de a név hallatán bennem rekedt minden. Elkerekedett szemekkel néztem a toalett feletti tükörre, hogy tekintetem először saját, majd a pasi pillantásával találkozzon. Láthatóan örült reakciómnak, rusnya pofáján azonnal megjelent egy önelégült mosoly. Rohadna meg.
Rebeca - vagy a „művésznevén” Becka – egy, már gyerekkora óta a szórakoztatóiparban dolgozó sztriptíz táncos és prostituált volt. Emellett az egyetlen nő, akit egész életemben teljes szívemből szerettem és gyűlöltem egyszerre.
 - Mit akarsz? – húztam fel sliccem és fordultam meg, hogy rendesen lássam az arcát.
 - Azt, hogy találd meg, és bírd rá egy beismerő vallomásra. Ha megvan, szabad vagy, és kártérítést kapsz az itt eltöltött évekért, hivatalosan is tiszta leszel minden tekintetben, egyszóval bizonyíték lesz az ártatlanságodra és eltörlünk minden eddigi vádat. – ecsetelte, mire most én nevettem fel.
 - Beismerő vallomás? Megőrült? Becka okosabb ennél, máskülönben most nem én rohadnék itt. – ingattam a fejem és megdörzsöltem nyakam.
 - Rajtad áll, de ha meg sem próbálod… Felőlem maradhatsz is. – indult volna, de felpattanva a rácsokhoz siettem és utána kiáltottam.
 - Várjon! Vállalom… -

Egész életemben nem vágytam másra, csak, hogy ugyanolyan ember legyek, mint a többiek, de ezt sem hovatartozásom, sem anyagi helyzetem nem engedte. Már kiskoromban az utcára kerültem a terület egyedüli ázsiai gyerekeként, ahol szerencsére hamar megtanultam a túlélés törvényeit, nagykorúvá válásomra pedig már mesterien loptam, csaltam, kártyáztam és tökéletesre fejlesztettem fegyverekben való jártasságom is. A nagymenők is viszonylag gyorsan kiszúrták tehetségem, így szinte azonnal egy akkoriban hírhedt banda legfiatalabb tagjaként róhattam az utcákat. Ügyleteink állandó lebonyolítási helye egy helyi sztriptíz bár volt, itt találkoztam Rebecával, életem első - és azóta utolsó - szerelmével. Egy rohadt ribanc volt, szó szerint, nem csak munka szempontjából, hisz a banda rendszeres ingyenszajhájaként tartották számon. Viszont valamiért hozzám sosem ért, csak egy éretlen kisfiút látott bennem, hiába voltam ismert a tehetségemről, és hiába voltam csak két évvel fiatalabb nála. Gyűlöltem ezért, de mégis meg akartam szerezni, vonzott minden mozdulata, nem beszélve formás testéről és gyönyörű hajáról. Aznap majdnem sikerült, de csak majdnem. Becka elárult és hála neki, húsz év börtönt kaptam, valamint az arcomra egy heget, ami azóta is folyamatosan táplálja bennem a dühöt.
 - Elkaplak Becka, jobb, ha felkészülsz… - súgtam a kocsi ablakára, ahogy átszeltük a nyüzsgő várost. Megengedték, hogy hazamenjek és kaptam egy nap pihenőt, hogy azon rághassam magam, miként fogom megoldani a kapott feladatot. Nem akartam mondani, de már évek óta készen állt a terv, a cellámban volt elég időm az egész kigondolására.
Szerencsére a lakásom kisebb változtatásokkal úgy várt, ahogy hagytam: állott, dohos szag, romlott kaja a hűtőben, félig megevett, penészes pizza az asztalon, pókhálók és ujjnyi vastag por. Az ételt leszámítva tényleg minden ilyen volt korábban is, látszott, mennyit voltam otthon.
A rendőrök magamra hagytak, de kettő őr az ajtó előtt, egy tucat pedig a ház körül ingázott, hogy még véletlenül se szökhessek meg. Nem mintha akartam volna. Örülve az ismerős környezetnek a kanapéra huppantam, melyből azonnal több köbméternyi por szállt fel, erős köhögésre késztetve. Hiába tagadnám, az én lakásom, de így szeretem. Bár, ha az utolsó üzlet összejön, ugyanolyan luxusvillában élnék, mint a többi góré. Az a hülye kurva, kellett neki kavarnia a szart…

Egész nap nem csináltam mást, csak Beckáról képzelődve feküdtem a kanapén, ahogy végre megkapja a magáét. Ahogy sikít, próbál ellenkezni, de nem megy, mert most nem hagyom magam, megadom, ami jár neki, és amit már oly rég óta tervezek. Kába mosollyal az arcomon a szekrényemhez lépkedtem, ahonnan előhúztam régi, fekete öltönyöm, melyen a bandám brossa díszelgett. Egy mozdulattal letéptem róla és a földre hajítottam. Többé már nem tartozom közéjük, ha egyikük sem volt képes tanúskodni mellettem Becka helyett, akkor nincsen rám szükségük, épp úgy, ahogy nekem se rájuk. Leporoltam a régen olyan nagy áhítattal viselt öltönyt, majd a koszos tükör elé lépve felvettem. Még mindig tökéletesen passzolt rám, és egy karcolás sem éktelenkedett rajta. Mivel más öltözék nem állt rendelkezésemre, kénytelen voltam ezt használni, ha nem akartam magam kidobatni a klubból. A megfelelő ruhán múlt pusztán az is, hogy egyáltalán beengedték-e az embert. Most azonban ügyelnem kellett a régi ismerősökre is, legfőképpen Beckára. Ha ő felismer, végem, a közelébe sem tudok majd férkőzni…
Sokáig gondolkodtam ezen a problémán, de végül egy régi, igencsak sokat használt gengszter módszert alkalmaztam. A találkozások alkalmával fehér maszkot viselő személy szinte minden esetben gazdag, befolyásos ember volt, akit gyakran ismertek az egyszerű polgárok is, így könnyebb volt arcukat egy egyszerű, hófehér maszk alá rejteni. Ilyen, arcot kitakaró porcelán maszkokat ritkán kapni, de szerencsémre az első beavatási feladataim közé került egy hasonló ellopása, így szuvenírként megtartva most sok hasznát vehettem. A rendőrségnek halvány fogalma sem volt arról, mire is készültem pontosan, de nem is baj, még a végén megállítanának.

A röpke egy éjszaka alatt összekészítettem mindent egy drágának tűnő aktatáskába, majd öltönyöm, bőrcipőm és fehér maszkom felvéve kiléptem az ajtón. A főnök gyanakodva nézett rám, de arcom megmutatva és tervem egy apró részletét felvázolva neki, csak beleegyezően bólintott. Jól kellett csinálnom, tudtam, ha elbaszom, mehetek vissza ülni azért, amit még csak nem is én követtem el. Beszálltam egy fekete Audiba, mely a rendőrség egyik nyomkövető berendezésével ellátott, álcázott darabja volt, így találnak majd rám anélkül, hogy a sarkon megállva várnának.
Elfordítottam a kulcsot, majd mikor az autó motorja felbőgött, rátapostam a gázra és a sebességkorlátokra fittyet hányva – elvégre minden bűnöm eltörlik – elindultam a régi sztriptíz bár felé. Már a kisujjamból tudtam az odavezető utat és a körülötte járőröző, beépített emberek helyzetét, így mikor látótávolságba értem, visszahajtottam arcomra a maszkot és belassítottam, biccentve egyiküknek. Szabadon bejutottam az utcába, leparkoltam az autót és lassan, komótosan kiszálltam. Tudtam, hogy már most figyeltek, ismertem az egész rendszert és kívülről fújtam az épület alaprajzát a kijáratokkal, szellőzőkkel együtt, a rendőrség legnagyobb örömére.
Kezemben az aktatáskával, feszes háttal és peckes állal a klub elsőszámú bejárata felé vettem az irányt, ahol mikor elkérték az irataimat azonosításhoz, felemeltem egy ujjam és metronómszerű mozgással ingattam meg előttük. Vették a lapot, a nagyguruk csinálták ezt, így eszük ágába sem jutott megkérdőjelezni kilétem.
Amint beléptem, megcsapott az izzadtság, olajok, alkohol és parfüm keverékének átható bűze, és végre rájöttem, mi nem hiányzott az elmúlt években. Megfontolt léptekkel a sztriptíz táncosok kifutójához mentem, és mint minden magas rangú, befolyásos ember, megszemléltem a kínálatot. Szőkék, barnák, vörösek, feketék, mind egytől-egyig gyönyörű volt, nem is értettem, miért egy ilyen retek helyen dolgoztak. Aztán megláttam Beckát… Pulzusom az egekbe szökött, le kellett ülnöm egy székre, hogy térdre ne boruljak. Izzadni kezdtem, folyt rólam a veríték és nyakkendőm idegesen igazgatni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi év után is ilyen hatással lesz rám…

Egyenként dobta le ruháit, tekergett párat a rúdon, majd végigsimítva rajta széttárta lábait, és hozzádörzsölte magát, halk nyögéseket imitálva. Arcával tökéletesen játszotta az élvezkedő kurvát, szemeit lehunyta, szájfényes ajkait pedig résnyire nyitotta, amibe hosszú, szőkésbarna tincsei néha akaratlanul is beleragadtak. Teste fénylett a rákent olajtól, alig takaró fellépő ruhájának darabjai pedig egyre csak fogytak. Újra felébredt bennem valami, egy régi érzés, mely a bosszú és gyűlölet mellé tökéletesen illett.

 - Elnézést, Uram, üzletkötéshez kérem, fáradjon velünk hátra. – szólított meg egy ismerős hang. Hátrafordultam és megláttam magam előtt a megalázkodó tekintetű ex-főnököm, a volt bandám góréját. Mérhetetlen örömmel töltött el, hogy végre nem egy kis szarcsimbókként kezelt, de nem leplezhettem le magam. Dolgom volt, márpedig azonnal.
 - Köszönöm, de ha megbocsát, előbb meglátogatnám az egyik lányt. Utána beszélhetünk az üzletről. – mélyítettem el a hangom és a főnök zsebébe csúsztattam egy hamis százdollárost egy apró nyomkövetővel együtt, mely zsebének falára tapadva maradt észrevétlen. Ha rosszul sülnének el a dolgok, legalább marad valami biztosíték. A férfi egy szót sem szólt, bólintott, majd enyhén fejet hajtva hátrált. Én eközben felálltam és az aktatáskával együtt a kivehető szobák felé vettem az irányt. A folyosó őrének elmagyaráztam, hogyan néz ki Becka, és a rendőrségtől kapott hamis százasok közül az ő kezébe is nyomtam egyet. Megértően elmosolyodott, majd bement a lányok öltözőjébe, és fél perccel később az én mosolygó kurvámmal találtam szemben magam. Biztos meghallotta, mennyit adtam érte…
Szó nélkül karon fogott és az egyik szobához vezetve beléptünk a vörös fénnyel kivilágított helyiségbe. A közepén hatalmas franciaágy terült el, alján-tetején láncokkal, körülötte bársonyos tapintású szőnyegekkel és az éjjeliszekrényen, valamint benne a világon megtalálható összes típusú játékkal, segédeszközzel.
Míg a szobát figyeltem, Becka lassan csókolgatni kezdte a nyakam és megpróbálta óvatosan lehúzni a maszkom. Azonnal elkaptam kezét és eltoltam magamtól, hogy tudja, mit nem szabad. Vette a lapot, bólintott és bocsánatkérőn letérdelt, hogy inkább sliccemmel foglalkozzon. Beharaptam alsó ajkam, nem is tudom, milyen régóta vártam már erre. Becka ugyanolyan volt, mint régen, semmit sem változott, pusztán a szőke tincsek száma barna hajában.
Szinte kiéhezve gombolta ki nadrágom, jobb szerette, ha nem volt teljesen az ügyfélen, könnyebben tudott rajta dolgozni. Régen sokat mesélt a munkájáról, habár sosem érdekelt, fantáziálásaimnál mégis jó hasznukat vettem.
 - Ahh... – sóhajtottam fel, mikor először hideg ujjaival, majd forró nyelvével ért hozzám. Voltam már életem során pár nővel, de az ő érintésére vágyva képtelen voltam most visszafogni magam. Mély levegőket véve hajába túrtam és nem is törődtem vele, hogyan akarja csinálni, egyszerűen magamra húztam. Nem ért meglepetés, szája tökéletesen ráállt férfiasságom méretére, így bő nyállal szinte azonnal izgatni is kezdte. Eltűrtem arcából haját, hogy tökéletesen lássam közben minden vonását, de hamar meguntam, az elmúlt évekért cserébe többet akartam. Letoltam magamról, majd gombolni kezdtem ingem, közben pedig megnyomtam egy gombot zakóm zsebében. Azzal végezve ledobtam magamról nadrágommal és bokszeremmel együtt. Becka sem restelkedett, gondolom megszokta már, hogy néhány ügyfél türelmetlen, így az ágyra mászott és párszor végigsimított magán. Maszkomat magamon hagyva léptem hozzá közelebb és lábait lefogva odabilincseltem az ágyhoz. Ugyanezt megtettem csuklóival is anélkül, hogy ellenkezett volna. Pedig ha tudná, hogy ki vagyok…

 - Durván szereted, ugye? – nézett rám pajkos mosollyal, és ameddig csak tudta, széjjelebb tárta lábait. Kihasználtam az alkalmat, besiklottam közéjük és nyitott alsóneműjét megszemlélve felnéztem rá.
 - A te esetedben igen. – mosolyodtam el maszkom alatt, de Becka összeráncolta homlokát. Ismerős volt neki a hangom, de még nem vált számára egyértelművé, ki is vagyok valójában.
 - Nem emlékszel rám? A fiúra, akit egy rohadt trükkel bevarrtál húsz évre? Már el is felejtettél volna? – kérdezgettem, míg végigsimítottam riadt arcán. Nem akart hinni a fülének és gondolom, hihetetlennek tartotta, hogy kerültem ki ilyen korán. Egyértelműen félt tőlem, sőt, rettegett a bosszúmtól. És nem alaptalanul…
 - Joon…? – kérdezte elhűlve, mire egy mozdulattal lekaptam maszkom és a földre gurítottam.
 - Nocsak, mégis dereng valami? – hajoltam közelebb idegességtől és félelemtől vadul pulzáló testéhez, majd óvatosan végignyaltam alig fedett mellei közötti völgyén. Megremegett az érintésre, éreztem, hogy nem akarja, hogy feszeng alattam, de nem tehetett semmit, a láncok erősen tartották.
 - H-Hogyan…? – Hangja is remegett, ami leírhatatlan örömöt okozott. Végre azt tehettem vele, amit akarok.
 - Miattad jöttem vissza. Emlékszel arra a késre? Ügyesen becsempészted a halott kezébe, miután megvágtál vele. Látod ezt a heget? Még mindig megvan, és miattad ég életem minden egyes rohadt percében. – emeltem meg a hangom. – De béna voltál, a rendőrség rájött, most pedig téged köröznek, én meg gondoltam figyelmeztetlek, és megduglak, mielőtt megtalálnak. – vigyorogtam, de Becka arcán láthatóvá vált mostanra a düh is.
 - Mi van? – csattant fel és hátrányos helyzete ellenére is szinte az arcomba köpte a szavakat. – Engedj el, te nyomorék! Semmi nyom nem utalt rá, hogy én raktam volna oda. Mindet eltűntettem, a vérből egyértelmű volt, hogy te támadtad meg, ő pedig önvédelemből megvágott. Tökéletesen megrendeztem, csak blöffölsz, ugyanolyan béna vagy és esetlen, mint régen. Chh, szánalmas. – fintorgott és oldalra fordította fejét. Erre nem számítottam. Bedühödtem és karját erősen az ágyhoz szorítva füléhez hajoltam.
 - Ha annyira blöffölnék, most nem lapulna a zakóm zsebében egy diktafon, ami felvett mindent, amit mondtál. – súgtam halkan, majd vigyorogva újra szemeibe néztem. Először ledöbbent, majd ideges arccal kapálózni és ficánkolni kezdett.
 - Engedj el! Joon, engedj el! Hallod? Valaki, hé, segítség! – kiabált, mire azonnal befogtam a száját, hogy ne hallhassák mások. Ördögien elmosolyodva elvettem az éjjeliszekrényről egy szájpecket és mocorgása ellenére szájába erőszakoltam. Már, ha sikítozott se tudták volna kint, mit akar.

Innentől kezdve nem foglalkoztam az arcával, lehunytam szemeim és mindent úgy csináltam, ahogy a szexi, de bosszút érdemlő Beckával tenném. Nem voltam kíváncsi könyörgésére, se méreggel teli szavaira, sem megjátszott könnyeire. Nem hagytam magam eltántorítani a célomtól, szétfeszítettem lábait és testén durván végigcsókolva, ujjaimat szinte azonnal feldugtam. Nem sokáig tököltem a tágítással, éppen, hogy csak ujjaim megízleljék belülről, elég tág volt így is, így melleit szívogatva, harapdálva, egy mozdulattal belöktem teljes hosszom. Hangosan felnyögött és nyöszörgött is párat, de szinte meg sem hallottam, fejemben a színpadon hallatott izgató nyögései és sóhajai csengtek. Vadul mozogni kezdtem benne, olyan régóta vártam rá, hogy érezzem forróságát, hogy alattam legyen, és végre megkapjam a jussom, hogy nem akartam leállni. Megtámasztottam magam kikötözött kezei mellett, majd fejem lehajtva mélyítettem lökéseimet. Ha akartam se tudtam volna továbbmenni, de belőle így is hangos, sikolyszerű hangok törtek fel, így talán jobb is.
Az érzés, hogy benne lehettem, hihetetlen volt, és az élvezet sem maradt el, szinte percek alatt elértem a végét, és teljesen begyorsítva, izzadt, megfeszült testtel élveztem belé minden egyes forró cseppem.
Lihegve és szinte remegve rogytam rá, minden porcikám reszketett a nemrég átélt gyönyörtől, amit ilyen erővel csak nála voltam képes eddig elérni. Próbáltam kifújni magam, közben felnéztem rá, és láttam, hogy összeszorított szemekkel könnyezik. Kicsit rosszul éreztem magam, de ez hamar el is múlt, hisz Beckáról volt szó, a legaljasabb kurváról, akit valaha ismertem. Még enyhén zihálva kihúzódtam belőle, majd, mint aki jó dolgát végezte, megtöröltem homlokom, és halványan elmosolyodva öltözni kezdtem. Becka visszafordította rám tekintetét, látta, hogy már nem vagyok mellette és lassan kész is vagyok, így ismét ficánkolni kezdett. Persze, eszem ágában sem volt itt hagyni, a karomon lévő órán pedig épp most érte el a nagy mutató a tizenkettőt.

Ebben a pillanatban megszólalt a klub riadója, ami elhallatszott a bejárattól egészen az utolsó bérelhető szobáig. Még szélesebb mosollyal szedtem össze azt a pár cuccomat is, ami volt, majd Beckára mosolyogva kinyitottam az ajtót, ahol már a rendőrfőkapitány várt pár másik rohamosztagossal. Biccentve belenyúltam a zsebembe, majd az apró diktafont leállítva a főnök kezébe nyomtam.
 - Minden rajta van, meg még pár más hang is, azt nézzék el nekem. – mosolyogtam, a fickó pedig csak bólintott. – Ég veled, Becka. - néztem hátra a még mindig kikötözött lányra, majd elindultam ki a klubból. Jobban ment, mint amire számítottam: nekem egy jó dugás, neki meg húsz év börtön.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 14 (Final)

Kaiban földi léte során először megtört valami. Szemei előtt fúródott a tőr a mellkasodba és végignézte, ahogy eszméletlenül összeroskadva a kőpadlóra esel, a virág pedig hajadból a hideg lapokra gurul. De ez sok volt. Bensőjében növekedni kezdett egy érzés, mely lassacskán felemésztette minden csepp eszét, a mérhetetlen mennyiségű harag eltelítette elméjét, s a teremre félhomály borult.
A fiú tekintete is egyre sötétebb lett, majd mikor Joyae őrülten felnevetett, ismét vérző, eszméletlen alakodra meredt. A vörös szemcsék utolsó darabja beivódásával eddig soha nem ismert erőre kapott, mellyel kitört a kör bűvköréből és egy szempillantás alatt a lány előtt megjelenve megragadta, és megszeppent arcába vigyorogva, hajánál fogva egy rántással letépte annak fejét. Már nem gondolkozott, a hatalmas, pusztító erő irányította egyre vadabb és morbidabb tettek felé. Joyae vérétől áztatva eldobta az élettelen, idegektől néhol rángatózó testet, majd a többi csuklyás felé fordulva megrohamozta őket. Próbáltak menekülni, de a fiú nem engedte egyiket sem, vérre szomjazott és szenvedésre, dúlt benne a gyilkolási ösztön, melyet ki is élt, akin csak tudott. Sorra hullottak a csuklyások, mind a legvéresebb, legnagyobb fájdalommal járó, elhúzott halálnemekkel, de Kainak ez sem volt elég. Vér utáni vágya nem csillapodott a hullák számának növekedésével, így megragadta az egyik földön heverő, még sértetlen testet, és rászáradt vértől feketéllő kezeivel megragadta annak torkát. Ajkait kaján, beteges élvezettel teli mosolyra húzta, ahogy a test ficánkolni kezdett, de meg akarta várni, míg magához tér, látni akarta, ahogy áldozatának szemeiből kihuny a fény.
Terve megvalósulni látszott, de mikor a megölni készült áldozat nehézkesen felnyitotta pilláit, a fiú ismerős szempárral találkozott. Csak bámult bele az ébenfekete íriszekbe, egy pillanatra sem elengedve, majd lassacskán rátört a felismerés. Döbbenten eresztette el barátját, hogy az értetlenül, fuldokolva essen hátra. Kai hátrált, hüledezve tekintett körbe a termen, s a mészárlás közben falakra kent vér mennyiségén, melyet mind ő művelt. Ő tépte, szaggatta szét azokat az embereket a legnagyobb kínok között, de miért? Mi vezette el idá…

 - _______ - lehelte maga elé neved, majd megakadt a szeme élettelen testeden és maga előtt próbálva tagadni a tényt, hogy mi történt, térdre borult előtted. – Ne… Könyörgöm, ne… NE!! – ordította és életében először előtörtek könnyei. Patakokként, sőt, szinte zuhatagként folytak le portól, s vértől mocskos orcáin, hogy állához érve ruhájára, s a terem padlójára hulljanak. Remegő kezekkel húzott magához, látását elhomályosították a sós cseppek, és dermedt tested sajátjához szorítva kezdett ringatózni.
Chanyeol eközben értetlenül nézte az eseményeket, valamint a hátborzongató környezetet, de Baekhyunt meglátva aggódva keltegetni kezdte. A fiú lassan nyitogatni kezdte szemeit, mire Chanyeol felszabadultan sóhajtott fel, és ölelte magához barátját. Az apró öröm azonban egy percig sem ingatta meg a borzasztó légkört, már ketten nézték bánattal teli szemekkel, ahogy Kai a testet szorítva zokog.
 - Kai, én nem… Megfenyegetett, hogy megöli Baekhyunt, nem tudtam, hogy erre kellett… - súgta mély hangján az óriás, de a fiút nem érdekelte. Most csak rád koncentrált, próbálta kitalálni, hogy mit tehetne. A tőr - melyet beléd szúrtak – biztosítja az egyetlen kapcsolatot a negyedik világgal, bárki, akit ezzel ölnek meg, nem tér vissza többé, és ezt Kai is jól tudta. A lelked még testedben volt, de amint a fegyvert kihúzzák belőle, örökre elhagyja azt.
 - Kérlek… Kérlek, ne hagyj itt… - sírta Kai összeszorított szemekkel, és arcát nyakadba fúrta. – Amit mondott nem igaz, én…szeretlek… Szeretlek, hallod? – törtek fel belőle az újabb könnycseppek, és ruhádba markolt. – Sajnálom, hogy nem tudtam kimondani, sajnálok mindent, de könyörgöm, ne menj el… - súgta szaggatottan hebegve és egész testében remegve.
Chanyeol lassan felállt, majd a fiúhoz sétált és mellé érve vállára tette óriási tenyerét.
 - Nem tehetsz már semmit… Tudod jól… - térdelt le hozzá és együttérzőn megszorította vállát. Baekhyun is követte, de ehhez az ő tudománya is kevés volt. Fájdalmasan nézett végig az egyre hidegebb testen, majd ő is Kai vállára tette ujjait. Nem értette ő sem, mi történt- csak sejtette -, de túl fájó volt most a pillanat, hogy bármit is kérdezzen. Kai azonban nem eresztett, nem akarta elfogadni a tényt, hogy nem tehet semmit. Óvatosan kisimított pár tincset lehunyt szemeidből, majd végighúzta ujjait egyre sápadtabb arcodon, s nyakadhoz érve finoman megcirógatta bőröd. Halványan elmosolyodott egy feltörő emléken: mikor elküldted, s miután álomba sírtad magad, melléd lépett és megsimogatta békésen pihenő arcod, hogy legalább álmodban ne érjen bánat. Az is eszébe jutott, mikor a macit csempészte be hozzád, és végignézte, ahogy hazaérve észreveszed.
Némán sírva követte ujjaival kulcscsontod, majd nyakad vonalát, mikor kezei ismeretlen, hideg fémhez értek. Összevonta szemöldökét, és reményvesztett tekintettel markába fogta az ékszer apró medálját. Végigfutott a fém domborulatokon, majd mikor leengedte volna a kis szárnyat, eszébe ötlött valami. Szemei kikerekedtek, ajkait enyhén eltátotta és a bevillanó gondolatot fejben átvizsgálva hirtelen feltámadt benne a remény. Könnyektől csillogó szemei mosolyogni kezdtek, ahogy halványan ajkai is, majd kieresztve egy halk, kicsit ideges nevetést, sápadt arcod kezei közé fogta.
 - Nem hagyom, hogy elmenj. Minden rendben lesz, hallod? - állt fel hirtelen, karjaiban elernyedt testeddel és szorosan magához vonva, arcát tiédhez téve belesúgott füledbe. - Nem fogod elhagyni ezt a világot... - adott egy forró puszit hideg bőrödre. Chanyeol és Baekhyun értetlenül figyelték a hirtelen felindulást, először azt hitték, a fiú beleőrült az elvesztésedbe, de ahhoz túl komolynak tűnt.
 - Hova akarod vinni? - állt fel az óriás és Kaihoz sétált, aki végre ránézett, és könnyáztatta arccal elmosolyodott.
 - Megmentem. –  Chanyeol ennél kicsit többre várt, de nem kérdezősködött, hagyta, hogy a fiú legjobb belátása szerint cselekedjen.
- Segítsetek, kérlek. - fordult feléjük Kai, mire mindketten készségesen álltak elé. - Nincs sok időnk, sietnünk kell. - hívta őket közelebb és kettejük kezébe adta a testet, míg ő átkarolta hátukat. - Baekhyun, tudod, hol lakik LuHan? - kérdezte, mire a megszólított csak bólintott. - Akkor gondolj rá. - utasította Kai, majd szemeit lehunyva csettintett, hogy elhagyjátok a vérben ázó kriptát.

Egy pillanatra a sötétbe burkolózva egy ajtó elé érkeztetek meg, mely egyedül állt az egész házban.
 - LuHan! - kezdett dörömbölni Kai, de csak pár perc múlva reagált az illető. Akkor is álmosan, viszont mikor meglátott, kikerekedett szemekkel engedte beljebb a társaságot.
 - Mit akarsz, Kai? Tudod, hogy nem tudom meggyógyítani... - vette át tested és a dolgozószobába sietve óvatosan az asztalra tett. Alaposan végigmérte a sebet és a belőle kiálló pengét, de egyre csak rázta a fejét. - Nem, egyszerűen képtelenség. Ha kihúzom, meghal, ha nem húzom ki, bent ragad a lelke egy oszladozni készülő testben... - ült le székére fejét fogva, Kai azonban elszántan mellé lépdelt.
 - Tudom, hogy te vagy az őrző, így kérlek, míg nem késő, add a másikat... - nézett rá kérlelő tekintettel.
 - De Kai, akkor...
  - Tudom! De meg kell tennem, nincs más választásom... - sóhajtott, majd rád nézett. - Szeretem... - fejezte be mondatát, mire LuHan először értetlenül, majd beleegyezően bólintott.
 - Ismerlek mióta megszülettél, de még mindig meg tudsz lepni. - mosolyodott el ő is, majd a hatalmas vitrinhez lépett. Az üvegajtót feltárva végignézett a benne található tárgyakon, majd leemelt a helyéről egy tőrt, és óvatosan odavitte a fiúhoz. A fegyver pontos mása volt annak, melyet beléd szúrtak, annyi különbséggel, hogy ez nem arany, hanem ezüst bevonatot kapott.
Letette a földre tokjával együtt, majd az ernyedt testet mellé téve felhúzta a szoba szőnyegét, hogy bemérje az alatta lévő, vésetekkel teli padlót, hova is kell pontosan tennie. Kai eközben kiment és lemosta arcáról, s kezéről az elpusztított ellenség vérét. Oly mindegy volt már, de nem akarta, hogy utoljára így érjen hozzád…
 - Kész vagyok. – lépett be a terembe és Baekhyun, valamint Chanyeol elkeseredett tekintetével kísérve a test mellé lépdelt. Tudtak már LuHanról egy, s mást, így azt is, hogy Kai mire készül, de nem akarták megállítani; az ő döntése.
 - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte az orvos és a pár mellé sétált. Kai lassan letérdelt, majd felnézve hármójukra, mosolyogva bólintott.
 - Igen. Egészen biztos. – fordult vissza hozzád, majd lassan föléd mászott.
 - Akkor ég veled, remélem, valamikor még találkozunk. – szólt LuHan, majd a párral együtt kiment az ajtón. Kai bólintott, kezébe fogta az ezüst tőrt, és rád pillantott.
 - Sajnálom, és kérlek, bocsáss meg… - súgta halkan, majd a fegyvert szívéhez téve, minden erejét összeszedve magába szúrta az éles pengét.

A sötétségben bolyongtál óráknak, sőt napoknak, heteknek tűnő időn át, míg végül halvány fény jelent meg körülötted. Forogni kezdtél, hogy merről jön, de semmit nem láttál, mígnem mellkasod pulzálni kezdett, és fájdalmasan összeszorítottad szemeid. Semmire nem emlékeztél, hogy hogyan kerültél oda, hogy ki voltál te, és mi célból voltál ott, ahol. A tudatlanságot azonban elkezdték felemészteni a feltörő emlékképek.
Egy fekete hajú fiú, mellette egy szőke, majd egy lakás, melybe épp beköltözött egy lány, aztán egy pláza, ahol a lányba ütközve némán bemutatkoztál, majd ismét a lakás, ahol elkapva a fiatal testét, a tükör elé húztad. Az viszont egy fiút tükrözött mögötte ébenfekete hajjal, dús ajkakkal és igéző tekintettel. Tudtad a nevét, de képtelen voltál kimondani, így a sorok továbbgördültek, újra láttad a lányt, ahogy elküld egy úton, majd nekiugrasz, hogy megmentsd egy autótól. A képek mellé társult valami más is, nem csak láttál, de éreztél is. Éreztél egy furcsa, megmagyarázhatatlan jelenlétet, egy mély érzést a lány iránt. Eleinte csak meg akartad szerezni és felhasználni, de kicsivel később már őt akartad látni, őt akartad érinteni, hallani akartad csilingelő nevetését és látni gyönyörű mosolyát, ahogy szemében megcsillan a fény. Vele akartál lenni minden másodpercben és egy pillanatra sem elereszteni. Őrülten függtél tőle, és a világon mindentől óvni akartad. Mikor magára maradt, esténként meglátogattad és néha eltűnve - hogy ne vegyen észre - figyelted mozdulatait. Elbűvölve nézted, ahogy főz, ahogy készülődik, tanul vagy épp alszik. Olyankor mindig mellébújtál és átkaroltad, titkon beleszagoltál hajába, és mosolyogva hunytad le szemeid.
De aztán megjelent egy kórterem, egy szőke fiút látogattál meg, és adtál neki egy gyűrűt, majd megláttad az ajtó előtt elsuhanni a lányt. Nem értetted, mit keresett ott, de nem mehettél utána. Visszafogtad magad, de mikor a lakására értél, nem volt ott. Hetekre eltűnt, már kezdtél aggódni, de a másik, aki a plázában vele volt, rendszeresen visszajárt, így tudtad, hogy nincs baj. Megvoltál nélküle, bár elég nehezen, s mikor végre újra otthon találtad, már nagyban készülődött. Értetlenül figyelted, mit csinál, remélve, hogy nem talált mást magának, mert abba beleroskadtál volna.

Követted egészen egy Kék Angyal nevű klubig, de nem mentél be, nem tudtál volna elrejtőzni a többiek elől. Kint vártál rá, de a legváratlanabb helyzetben egy csapat férfi jelent meg, és elkapták. Egyen kívül mind érezte jelenléted, mely megkönnyítette dolgod. Meg akartad védeni a lányt, hogy az a férfi egy ujjal se nyúlhasson hozzá.
A kép ismét változott, már egymást öleltétek, te pedig kész voltál érte feladni szinte minden terved. Nem érdekelt más, magaddal akartad vinni, hogy együtt uralkodjatok egy sötét, de hatalmas helyen, azonban féltél, hogy nem követne, féltél, hogy hallani sem akarna erről.
Újabb váltás, ekkor már tudta az igazat, de egyik találkozásotok veszekedésbe torkollott, megláttál egy sötétbarna hajú fiút, egy ismeretlen, de érezhetően hatalmas erővel bíró személyt. Féltékeny lettél, felébredt benned a düh és kétségbeesés, tudva, hogy bármikor elveheti tőled a lányt.
Újra nagyobb ugrás jött, majd egymásba botlottatok egy lépcsőházban. Veszekedtetek, de nem hagytad el, mellette tartott az ígéreted és…és az érzéseid. Aztán már tudtad, hogy tényleg ő lesz, aki majd beváltja sorsát és örökké veled marad, de ezt mások nem nézték jó szemmel. Azon az estén, mikor egy kriptába vitted és egy oltáron a magadévá tetted, hogy nagyobb hatalomra tegyél szert és levihesd magaddal, elszakították tőled.
Piros fátyol borult szemeidre, egész tested égni kezdett, erőtlen voltál és dühös, majd láttad, ahogy a lányt leszúrják, és eszméletlenül összeesik. Ereid pumpálni kezdték a vért, lassacskán megérezted ujjaidban az erőt és szabadjára engedted…
Csendre eszméltél, mindenütt síri csend honolt, és hullák feküdtek vérbe fagyva. Elborzadtál, de csak a lány érdekelt, aki akkorra már majdnem teljesen kihűlt. Ezután összeomlottál. Megtörtél, és semmit nem éreztél már fontosnak. Vissza akartad kapni, a bánat mélyen ette lelked és nem eresztett, míg be nem kebelezte az egészet. Azonban gyúlt egy apró reménysugár, nyakláncát meglátva elöntött az öröm, tudtad, mit kell tenned.
A kép ezúttal egy lakásban tért vissza, ahol egy szobában a padlón feküdt a lány teste, majd megragadtad a tőrt és…

 -KAI!! – kiáltottad teli torokból és erőre kapva, hirtelen sebességgel felültél. Lihegtél, egész tested remegett és mindenhol folyt rólad a veríték.
 - Sshh… - simogatta valaki az arcod, mire kicsit nyugodtabban dőltél vissza. Puha párnák fogadtak és finom érintésű takaró, az egész csak egy rossz álomnak tűnt. A környezeted nézve azonban visszatért egy frusztráló, nyomasztó érzés. Egy fehér kórteremben voltál, a magadén kívül még egy ággyal, és az oldalsó falon egy ablakkal. Ágyad körül ismerős arcok fogadtak, de már mindegyiket felismerted.
 - Jobban vagy? – kérdezte az orvos, majd halványan mosolyogva hátrább lépett. LuHan… Nem feleltél, csak értetlenül néztél körbe a jelenlévőkön: Baekhyun, Chanyeol, Tao, Kris… Nem értetted, mire fel voltak itt mind, hisz a felükkel sem voltál olyan jóban. Valaki viszont hiányzott…
 - Kai… Hol van Kai? – néztél ijedten látogatóidra, de egyikük sem mert szemedbe nézni. – Mi történt? – buktak ki könnyeid és ujjaiddal hajadba túrva próbáltál emlékezni, de semmi. Temető, kripta, Kai…Joyae! Összevontad szemöldököd, de amint tüzetesebben belegondoltál, összerezzentél a fájdalomtól. Mellkasodhoz kaptál, mely most őrült erővel pulzált, égetően kínzott. Kórházi inged arrébb húzva megnézted a fájdalom forrását, mely egy pár centis, friss heg volt. Egy ujjal végigsimítottál rajta, ekkor viszont bevillant az álmod egy része, mikor a fiú – Kai – megfog egy másik tőrt és… De nem, az nem lehet, miért lennél itt? Bár mind megtörtént, találkoztatok, elküldted, újra egymásra találkoztatok, veszekedtetek. Emlékek, melyek…emlékek… Magadat láttad, te voltál az a lány, Kaiként néztél mindent, Kai emlékei…
 - Mi történt…? – hebegted újra kérdésed, és a heghez kapva felnéztél a többiekre. – Kérlek, mondjátok, hogy nem… - buggyantak ki az újabb és újabb sós cseppek.
- Visszahozott az élők közé. – felelte lesütött szemekkel Chanyeol. Könyörgő tekintettel végigmérted, majd Baekhyunra vezetted, aki csak szorosabban húzódott barátjához.
 - De Kai… Meghalt? – tetted fel remegő hangon a kérdést, és titokban reménykedtél benne, hogy a válasz egy határozott „nem” volt.
 - Az a fontos, hogy te élsz. – lépett közelebb LuHan és megfogta hideg kezeid, de szó nélkül visszahúztad őket.
 - Nem, NEM! Mondjátok meg, mi van vele! – próbáltál meg felülni, hogy leugorj az ágyról, de a hegből sugárzó fájdalom meggátolt. – Nem akarom, nélküle nem… - ráztad fejed, közben ismét megeredt a könnyed. Eszedbe jutottak a temetőben történtek, hogy milyen gyönyört éltél át vele, majd hogy Joyae elszakított tőle. Az a ribanc, az a kétszínű kígyó, aki telebeszélte a fejed ostobaságokkal…

(Ezt tessék hallgatni: Final OST)

 - A trón… - lehelted ajkaid közül, majd Krisre és Taora néztél. Ők voltak Kai emlékei között, nemde? - Miért kellettem neki? – súgtad halkan, elfojtva az apró cseppek kijutását. Kris először társára nézett beleegyezésként, majd rád.
 - Meg akarta szerezni az apja trónját. Hozzánk jött, hogy megtaláljunk. – felelte az azóta ismét szőkére festett fiú. Joyaenek igaza volt…
 - Chanyeol, te tudtad? – nyeltél egy nagyot próbálva megemészteni a hallottakat, de a fiú megrázta a fejét.
 - Nem, fogalmam sem volt róla, mit akar, csak… - kezdett bele, de félbeszakítottad.
 - Tehát tényleg nem szeretett. Igaz, hogy a démonok nem érezhetnek emberek iránt, igaz, amit hazugságnak hittem. – súgtad magad elé meredve, és újabb könnyekkel a szemedben elmosolyodtál. Nem hiába nem bíztál benne, hogy tényleg Kai emlékeit láttad…
 - Ez nem igaz! – lépett egyet előre Tao, mire a teremben lévő összes szem rászegeződött. Még maga a fiú is ledöbbent szavain, ajkaihoz kapott, majd bekönnyező szemekkel Krisre nézett. – Kai igenis szeretett, nem volt démon. – folytatta a meglepett fiú, élvezve hangja gyönyörű dallamosságát, s hogy végre ki tudta mondani gondolatait.
 - Nem volt? – vontad össze szemöldököd, majd a többiekre bámultál, akik szó nélkül – Kris eltátott ajkakkal – álltak.
 - Lehet, hogy az apja Lucifer volt, de az édesanyja nem lentről származott. – lépett közelebb Tao, és két ujja közé fogta szárnyas nyakláncod medálját. – Kai félig angyal volt. – mosolyodott el, és az ékszert elengedve visszasétált párjához. Kétség kívül teljesen ledöbbentél.
 - Félig… De hát… Akkor tényleg…?
 - Tényleg szeretett. Az angyalok képesek rá. – fejezte be mondatod LuHan és átnyújtott egy levelet. – Ezt ő küldi, de egyedül kell elolvasnod, így magadra hagyunk. – biccentett, és a többiekkel együtt kiment a teremből.

Amint becsukták az ajtót, a kezedben lévő borítékra pillantottál. Beharaptad alsó ajkad és óvatosan felnyitottad, hogy előhúzz belőle egy régi pergament, valamint egy hófehér papírt, gyönyörű kézírással. Mély lélegzettel láttál neki a soroknak, félve, hogy talán a legrosszabbal szembesülsz.

„Kedvesem,

Remélem, nincsenek már akkora fájdalmaid, és hamar felépülsz. Sajnálom az egészet, nem akartam, hogy így végződjön…
Minden bizonnyal Kris és Tao már elmondott mindent, így tudod, mi történt. Ha nem, elég annyi, hogy édesanyám angyal volt. Ez idáig nem voltam rá büszke, de enélkül most nem menthettelek volna meg.
Emlékszel, mikor nálad meséltem a világokról? A negyedik, a végtelenség és a Föld közötti egyetlen kapcsot az a tőr jelenti, melyet Joyae használt. Ha kihúzom belőled, eltávozik a lelked és soha többé nem tér vissza. Nem tehettem, képtelen voltam rá, de rájöttem, hogyan hozhatlak vissza. A tőrnek van egy párja, mely nem elveszi az életet, hanem átadja, de csak a másikkal együtt. Azzal, hogy azt magamba szúrtam, létrejött a pár közötti kapcsolat. Osztott lelkem egy részét át tudtam adni, így anyám ajándéka most már a tiéd, kérlek vigyázz rá, és soha ne dobd el magadtól.
Tudnod kell, hogy szeretlek, őszintén és eltörölhetetlenül, de nem lehetünk többé együtt. A lelkemnek már csak egy része maradt, és azt köti a trón, melyet apám után kénytelen voltam átvenni, így nem hagyhatom el a Poklot. De tudom, hogy kibírod, és tudom, hogy talpra állsz, mert erős vagy, talán a legerősebb ember, akivel eddig találkoztam. Emellett feladatod is lenne, melyet - ha másért nem is - legalább értem tegyél meg…
Rátaláltam a régi pergamen egy leszakadt darabjára, amit most talán a kezedben is tartasz. Kérlek, rejtsd el, ne találjanak rá, nagyon fontos. Az álom, melyről meséltél - amiben hárman vagyunk - végre azáltal értelmet nyert. A Pokol urának kell egy örökös, így a kisfiú most már benned növekszik, kérlek, szeresd úgy, ahogy engem, neveld fel, és vigyázz rá.
Nem tudom, találkozunk-e még valaha, vagy emlékezni fogsz-e rám, de remélem, örökké a szívedben leszek. Én megőrzöm az irántad érzett szerelmem, bármi történjék, tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Ha szükséged van bármire, fordulj nyugodtan Baekhyunékhoz, de biztosítékként küldök valakit, aki majd vigyáz rátok. Nem fog tudni semmiről, és kérlek, ne is mondd neki, de biztos vagyok benne, hogy helyettem is veletek lesz.

Örök szerelemmel
Kai

A levél végére érve résnyire nyitott ajkakkal és egyre könnyesebb szemekkel szemlélted az aláírást. Végigsimítottál a tinta vonalán, majd szemeid összeszorítva magadhoz ölelted a papírt. A gyermek mellett csupán ez maradt, ami tisztán és meghamisíthatatlanul tőle származott.
Közben pár ujjad hasadra tetted, és halványan elmosolyodva letörölted arcodról a sós cseppeket.
A melletted lévő ágy takarója azonban megmozdult. Riadtan húzódtál hátrébb, de a paplan alól lassan előbújt egy nyöszörgő és sziszegő fiú, folyamatosan mellkasát masszírozva.
 - Áhh… Ez fáj, mi történt? – dörzsölte meg arcát a fekete hajú ismeretlen és feléd fordította tekintetét. Egy pillanatra megdermedtél, és kiejtetted kezedből a lapot, tátott szájjal bámulva rá. Mégis itt lenne…?
 - K-Kai…? – hebegted újabb kibuggyanó könnyekkel és szélesebb mosollyal, de a fiú összevonta szemöldökét.
 - Kai? Nem ismerek ilyen embert, de Jongin vagyok, örülök a szerencsének. – mosolyodott el végignézve rajtad, és feléd nyújtotta egyik kezét.