Don’t seduce me…
(Tao PoV)

Egy átlagos nap, átlagos helyszín, átlagos emberek, de egy átlagosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyzet. Ezzel szembesültem tegnap, életem eddigi legnehezebbnek mondható csütörtökén. Döntés elé állítottak, melyen nem egy, hanem két ember élete múlt. Tudtam, ha elszúrom, mindennek vége, őt kirúgják, vele együtt engem is és a legvalószínűbb, hogy képtelenek leszünk kijavítani a hibát. A nyomás, mely a választással együtt jött, nem hagyott nyugodni, percről-percre erősebbnek és nehezebbnek éreztem, szinte minden energiámat felemésztette. Nem tudtam aludni, se a szüleimre vagy a barátaimra figyelni. Minden pillanatban az ajánlata töltötte ki cikázó gondolataim mivoltát, de képtelen voltam dűlőre jutni. A szívem azt sugallta, fogadjam el és hallgassak rá, hisz a világ leghatalmasabb gyönyörei járulnak majd lábaim elé és minden vele töltött perc maga lesz a mennyország. Az eszem azonban óva intett, az összes lehetséges módon próbált tiltakozni, éreztette velem, hogy ez nem helyes, nem szabad. De a tiltott gyümölcs mindig a legédesebb, így bensőm győzedelmeskedett és attól a naptól kezdve gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete…

 - Huang ZiTao. Egyes. – mondta a tanár ridegen, ahogy padom fölé állva, döbbent arcom elé csúsztatta a legutóbbi dolgozat hófehér lapját. A papír szinte minden négyzetcentiméterére jutott egy rikító, vörös paca, jelezve a helytelen vagy hiányzó válaszokat. Szemeim kikerekedtek és résnyire nyitott ajkaimmal bámultam a mostanra sajnos megszokott kinézetű irományra. Nem hiszem el…pedig erre annyit készültem…
 - Óra után szeretnék veled beszélni… - hallottam mély hangját, de mielőtt reagálhattam volna, máris továbbsiklott a következő padhoz. Egyik kezem ökölbe szorítottam a tömör fa alatt és figyelmesen végigolvastam a rossz megoldásokat. Legalább a felénél csak egy betű kihagyása volt a baj… Nem mindegy, hogy bridge vagy bride? Nagyot sóhajtva felkönyököltem a pad tetejére és arcom tenyerembe temettem. Hogy magyarázom ezt ki otthon? Ez a harmadik két héten belül… Ki kell javítanom, bármi áron. Ha kell, csinálok neki plusz feladatot, szorgalmikat, felelek minden nap, csak sikerüljön…

Ezzel az elhatározással léptem óra végén a tanár asztalához. A csengő éles hangjára a diákok rekordsebességgel száguldottak ki a folyosóra, mint minden nap utolsó óráján, magunkra hagyva minket a percek alatt kihalttá vált teremben. Pár halk sutyorgást még sikerült fél füllel elcsípnem két osztálytársam beszélgetéséből; mindketten arról beszéltek, hogy mihez kezdek majd ezután. Tény, hogy én voltam az osztályban a legrosszabb angolos, de azért csak nem reménytelen a helyzetem…ugye?
 - Tao… - sóhajtotta a tanárom és előző dolgozataimat a vékony terítőre téve, lassan megrázta a fejét. – Most kezdődött az iskola és te máris bukásra állsz. – mondta annyi érzelemmel a hangjában, ahány tál spagettit eszik egy panda naponta.
 - Tudom, Wu lao shi… De megpróbálok megtenni mindent, hogy jobb legyek. Ha kell, végzek plusz munkát, bejárok más órákra vagy bármi, csak ne bukjak… - hajtottam le a fejem szégyenemben. Most kerültem ebbe az iskolába és máris rossz benyomást keltek. Ráadásul a szüleim… Ha megtudnák, biztosan eltiltanának a hétvégi wushu óráimtól, amit viszont nem fogok hagyni!

Szavaimra azt vártam, hogy majd az előttem ülő férfi megenyhül és ad valamit, amivel dolgozhatok vagy fejlődhetek, de e helyett nem, hogy nem reagált, még csak meg se mozdult… Csak ült tovább az asztalánál, mereven, jéghideg tekintettel bámulva a beadott lapjaimat. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni, teljesen kifejezéstelen volt, ebből adódóan pedig kiszámíthatatlan, mint mindig. Nem is értem, hogy szerethetik annyira a lányok…rájuk se bagózik…
 - Különórák. – szólalt meg végül rideg, semmitmondó, mégis észveszejtően mély, bariton hangján. Először nem tudtam, mit mondjak, hisz ritka volt, hogy bárkire is időt szánjon, főleg önerőből…
 - K-Különórák? – ismételtem meg hebegve ezt az egy szót és kicsit tágabbra nyílt szemeimmel nagyokat pislogtam rá.
 - Igen. Minden pénteken, nálam. – emelte fel mondandója végére tekintetét, hogy rám pillanthasson, így megláttam, ahogy arcára fest egy apró, kicsit ijesztő, féloldalas mosolyt. Wu tanár úr sosem mosolygott, se örömében, se bánatában, mindig közömbös maradt…
 - És…mit vigyek? – erőszakoltam ki magamból a kérdést, de amint kimondtam, meg is bántam. A férfi mosolya csak még szélesebb lett, néhol felfedve tökéletesen fehér fogsorának néhány elemét. Rémisztő volt. Határozottan rémisztő…
 - Csak saját magad. – felelte, majd láthatóan végigmérte arcom, mellkasom és végül lábaim. Teljesen meg voltam zavarodva. Miért mér végig és mosolyog?

 - F-Filmezni fogunk? – kérdeztem félénken, mire az előttem ülő kuncogni kezdett, de hamar abba is hagyta. Egy könnyed mozdulattal felállt a székéből, így rögtön legalább egy fél fejjel magasabb lett. Belenéztem mélybarna íriszeibe, melyek most egy eddig nem látott érzést sugároztak magukból, csapdába ejtve tekintetem.
 - Hívhatjuk annak is… - mondta rezzenéstelen arccal és tett felém pár lépést. Reflexből hátrálni kezdtem, de a második mozdulat után, hátam a kemény táblának ütközött. A félelem hirtelen tört elmémre, az adrenalin pedig pillanatok alatt elöntötte őrült tempóban pulzáló ereimet, melyek hatására teljesen lefagytam. Mereven álltam egy helyben és egy szó vagy mozzanat nélkül bámultam az angoltanárom egyre közeledő alakját. Mit akar tőlem…?
 - Félsz? – ejtette ki formás ajkai közül ezt az egyszerű kérdést, mire azonnal megremegtem. Lehunytam szemeimet, majd nagyot nyeltem és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni háborgó elmémet. Ez…ez így nem jó…

 - Semmi baj…nincs miért… - simított lassan végig egyik karomon, fel egészen állcsontomig. – Olyan örömökben lesz részed, melyet senki mással nem tapasztalnál meg… A mennyországba foglak repíteni, akárhányszor találkozunk… Ígérem, nem bánod meg…és kiváló leszel angolból is… - búgta kisebb szünetekkel, gyomor remegtető hangján és lassan hozzásimult ebben a pillanatban törékenynek tűnő testemhez. Nem értettem, miket beszél, nem értettem, melyik szó mit takar, mígnem adott belőlük egy kis ízelítőt… Kezét államon tartva, hüvelykujjával végigsimított ajkaimon, majd mikor ennek hatására kipattantak szemeim, pont elkaptam a pillanatot, mikor számra tapadt. Teljesen ledöbbentem, az ütő is megállt bennem és fogalmam sem volt mitévő legyek… Tanárom ajkai csak úgy falták enyémeket, egy másodpercre sem elszakadva tőlük, nehogy megkönnyítse a történtek feldolgozását.

Mikor végre feleszméltem, kezeim magam elé emeltem és egy határozott mozdulattal megpróbáltam eltolni. Azonban, mikor ujjaim hegye mellkasára tapadó ingjéhez ért, szinte egy pillanat alatt fejem fölé szegezve találtam őket. Csuklóim erősen a tábla tetejéhez szorította és teljes testével hozzám simult. Hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem élveztem, az egész helyzet hihetetlenül izgató volt, de mégis…ő a tanárom…
 - Wu lao shi… - csúszott ki ajkaim közül a tüdőmből sóhajként távozó levegő, a névvel együtt. Az említett erre nyakamhoz hajolt és először a csóktól duzzadt párnáit, majd nyelve hegyét húzta végig érzékeny bőröm felszínén. Félig leeresztett pilláim enyhén megrezzentek, szemöldököm összerándult, arckifejezésem pedig tisztán tükrözte két állapot közti belső vívódásom. Többet kívántam belőle, az őt akaró érzés egy villámcsapás gyorsaságával haladt végig testemen, de tudtam, hogy ez nem helyes…

Mikor arcával fekete ingemből lanyhán kilátszó mellkasom felé közelített, elfordítottam a fejem és megkeményítve vonásaimat, megpróbáltam ellenállni érintései hatásának. Azonnal felpillantott, s láttam, hogy tekintetében ég a tűz, szinte éreztem, ahogy lassan felperzsel vele, de türtőztettem magam…
 - Miért ellenkezel? Tudom, hogy akarsz… - mosolyodott el halványan és fülemhez hajolt. – Azt hiszed, nem látom, hogy minden második pillanatban engem bámulsz? – búgta, majd forró nyelvét végigvezette az érzékeny porc külső ívén. Összeszorítottam a szemem, hevesen zakatoló szívem majd’ kiugrott a helyéről és lélegzetvételeim száma is az egekbe szökött. Ereim rohamosan pumpálták a vért már nem csak arcom pírjához, de a gerincemen végigfutó, bizsergető érzést követve a nadrágomhoz is. Most már le sem tagadhattam volna, hogy mennyire őrülten kívántam. Én nem akartam, de a testem égett minden érintéséért és hevesen tiltakozó belső hangom elnyomva megadtam magam.

Ekkor azonban az engem csapdába ejtő férfi elhúzódott. Mikor pár pillanatig semmi sem történt, zavartan szétnyitottam pilláim és egy hatalmas, kaján mosollyal találtam szembe magam.
 - Péntek, este hat. – eresztette el mostanra teljesen elzsibbadt csuklóim, majd ujjaim közé tett egy apró, fehér papír fecnit. Nem tudtam, mit gondoljak, az egész olyan hirtelen történt, hogy időm sem volt reagálni. Megráztam a fejem és egy hatalmasat nyelve tanáromra pillantottam, majd a táskám felkapva, egy szó nélkül kirohantam a teremből. Még hallottam, ahogy utánam szólt, hogy hívjam Krisnek, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A szívem hevesen zakatolt, fejemben folyamatosan ajkai érintése és csuklóm szorítása járt. Ellökhettem volna, egyszerűen ki tudtam volna húzni a kezem, hisz mire való a harcművészet, ha nem az önvédelemre? De nem tettem…eszembe sem jutott, hogy jobban ellenálljak…

Még mindig éreztem magamon felhevült csókjait és képtelen voltam akár csak egy másodpercig is másra gondolni. Annyira izgató volt…és a tudat, hogy tilos, hogy nem szabad… Sietősen elhagytam az iskolát és lépteim a távolság növekedésével egyre csak lassultak. Mélyeket szippantottam a kinti friss levegőből és elmém kiszellőztetésén fáradozva hazabattyogtam. Csak otthon vettem észre a végig a kezemben szorongatott cetlit. Felemeltem, hogy el tudjam olvasni, de amint szemeimmel végigpásztáztam a sorokat, újra visszatértek az osztályban lezajlott történések képei. Wu tanár úr…Kris címe volt rajta… A kanapéra huppanva gondolkodóba estem. Arcom tenyerembe temettem és engedtem, hogy a keserédes emlékek elöntsék elmém minden egyes szabad zugát. A dolgozatok, a sorozatos elégtelenek, Kris…és az ajánlata… Tudtam, hogy aligha leszek képes magamtól javulni, egyszerűen lehetetlen… Ugyanakkor a különórák említése is megrémisztett…

Egész éjszaka a döntés nyomásától szenvedtem, képtelen voltam megnyugodni és végre lefeküdni, hogy kipihenhessem magam. Túlságosan felzaklattak az emlékek, melyek akármennyire is nem akartam, borzasztó, rémálom-szerű keretükből lassan kezdtek áttérni kellemes és őrjítően izgató filmkockákba. Nem tudtam elsiklani füleimben egyfolytában visszhangzó mondata felett sem, be kellett látnom, hogy igenis érzek iránta valamit, hisz nem a semmiért néztem őt minden órán… Meg kellett tennem a jegyeim és most már saját magam érdekében is. A döntés lassan megfogalmazódott zavaros gondolatokkal teli fejemben és következő nap a lehető legnagyobb elszántsággal vettem célba a kijelölt helyet.

Hát, így kerültem ide. Ide, ez elé a kicsi, fehérre festett ház elé, melyben ő lakott. Ő, azaz a férfi, aki napról-napra hevesebb dobogásra késztette szívemet, és aki ettől a naptól kezdve birtokolta a testemet… Félénken és apró, szinte elenyésző méretű bizonytalansággal kopogtattam be a mélyvörösre lakkozott, mahagóni ajtón. A bejárat szinte azonnal kitárult, utat nyitva sorsom beteljesülése felé, mely talán az egész életemre hatással lesz.
 - Már vártalak… - hallottam émelyítő hangját és tudtam, innen már nincs visszaút. Tettem előre egy lépést, s hogy helyesen döntöttem-e? Majd egyszer az is kiderül…

Ready? Action!
(NU'EST)

 

(A történet szorosan kapcsolódik az Action c. kliphez, ha jobban meg akarod érteni, miről is szól, előbb nézd meg a videót magyar felirattal és figyeld meg az MV elemeit, valamint a tagok szerepét. - a szerk.)

http://www.youtube.com/watch?v=GFZdVGnB_X4

„Egy olyan világban éltem, ahol az emberek azt akarták, hogy mindenki egyenlő legyen. Hogy a bőrszín vagy a nem ne számítson, se munkahelynél, se az iskolákban; megszűnjenek a háborúk és béke legyen a népek között. Az elhatározás erősnek látszott, lassan kezdték megvalósítani az egységes álmot, de történt valami, amire nem számítottak. A folyamatba egy apró hiba csúszott. A Rendszernek nevezett álhatalom kihasználva az emberek jóhiszeműségét, tudtuk nélkül, apránként mindent az irányítása alá vont. Beszivárgott a médiába, az oktatásba, a mindennapokba és átalakította azokat. Ennek köszönhetően mindenki, akiben egy kicsi hajlam is mutatkozott, megváltozott; elvesztették azt, ami emberré tette őket: az önálló gondolkodásukat. A Rendszer látatlanban létrehozott egy normát, új szabályokat formálva és gondolataiktól megfosztott bábuit eszerinti életre kötelezte.
A legkönnyebb célpontok a felnőttek voltak. A tudatuk könnyen ráállt a robotizált életmódra, hiszen már évek óta azt gyakorolták, főként az irodai és ipari dolgozók. A gyerekek azonban mások voltak. Ők meglátták a változást, rájöttek a háttérben zajló borzasztó dolgokra, de a szüleik és az oktatási intézmények miatt kiszolgáltatottak voltak. A média nem gyakorolt rájuk hatást, hisz nem ők mentek vásárolni, nem nekik sugallták, hova vigyék a gyereküket, így maradt az iskola általi befolyás.
Várható volt azonban, hogy valaki majd a sarkára áll és azt mondja: Elég!
Így megalakultunk mi, azaz a Kívülállók. Ilyen csoportok a világ minden táján fellelhetők voltak és begyűjtötték a hozzánk hasonló, gondolkodó embereket. A mi csapatunk csak öt főből állt, de mind elkötelezett és lelkes tagjai voltunk a lázadók táborának.
Igaz, nem voltunk mindig együtt, a változás kezdetén a másik négy srác a hívőkhöz tartozott (így hívjuk a Rendszer által befolyásoltakat), de tehettek bármit, nem adtam fel, így sikerült felnyitni a szemüket. Ennek a történetét osztom meg veletek, hogy segítsen a nehezebb időkben, adjon erőt és reményt.
Aron vagyok és a következő történet rólunk szól.”

Friss, tavaszi napnak indult a mai. A fák lombjai halkan susogtak az enyhe reggeli szellőtől, de valami hiányzott. Mióta a Rendszer hatalma gyarapodni kezdett, megszűnt a madárcsicsergés, sőt eltűntek a környékről a madarak is, mintha megérezték volna a veszélyt…
Lassan lépkedtem a négyzet alakú kőlapok alkotta járdán, mely ridegen, oda nem illőn terült el a gyep és a házak között. A régi otthonunknál nem volt ilyen, ott szabadon járhattunk bármerre: mezítláb a friss füvön, hogy érezzük a hajnali harmatcseppek érintését vagy az úton, hogy a felhevült aszfalton lépdelve átjárja testünket a kellemes meleg.
A természetnek köszönhetően nagyobb szabadságérzetünk volt és kevésbé hatott ránk a befolyás is, így a Rendszer új törvényei között szerepelt az általa kiépített járdarendszer használata.
„Fűre lépni tilos, óvjuk a természetet!” – olvastam le az egyik tábláról. Hát persze…

Az iskolához közeledve egyre több diákot láttam. Fehér egyenruhájuk már messziről felismerhetővé tette őket, de járásuk igazolta, hogy a befolyás még nem hatalmasodott el rajtuk. Kedvetlenek voltak, az egyen táskát lomhán cipelték a vállukon, de nem tettek semmit…nem mertek…
Mióta erre a környékre költöztünk, szinte kivétel nélkül csak ilyen gyerekeket láttam. Szüleik (mint ahogyan az enyémeim is) gyorsan a Rendszer áldozataivá váltak; fejükbe tuszkolták, hogy az egységes tanítású, legjobb nevelést adó intézményekbe vigyék porontyaikat. Mivel a legközelebbi ilyen iskola több száz kilométerre volt tőlünk, a költözés elkerülhetetlen volt. Az elveim kimondták, hogy tiltakozzak, de az eszem mást sugallt. A régi barátaim közül volt pár, aki túlzott lázadásával szemet szúrt a Rendszernek. Ők „véletlenül” meghívást kaptak egy ingyen táborra, mely a „gyermekek érdekeit szolgálta, segítségével előrébb juthattak az életben”. Soha többé nem láttam viszont az igazi énjüket…
Gondolkodásomat egy furcsa érzés szakította meg. Az iskola hatalmas ajtaján belépve több száz szúrós szempár szegeződött rám. Tulajdonosaik a hallban ültek, kerek asztaloknál, előttük könyvekkel. Vagy fél percig mereven bámultak rám, majd mikor én is leültem egy üres székre, visszatértek a maguk dolgához. Nem volt hangoskodás, se nevetés, játék…csak síri csönd és hullaszag. Ez utóbbit inkább a túlzott higiéniára értem. Az erős fertőtlenítő átható bűze, hófehérre festett, tükörsima falak, neonfényű izzók és semmi ablak. Az egész olyan mesterkélt, olyan mű volt…

Aztán suttogásra lettem figyelmes, az okozója három fiú volt, két barna és egy szőke. Mind engem néztek, ahogyan az előbb még a tömeg. Nem értettem mit mondtak egymásnak, de volt egy olyan sejtésem, hogy semmi jót. Az egyik mondatnál a félre fésült hajú srác ajkai fintorra húzódtak. Nagyot nyeltem, nem tudtam, mire számítsak, de bármi legyen is az, elbírok vele. Ekkor megláttam mellettük egy apró szőkeséget. A fiú szög egyenesre vasalt haja fél arcát eltakarta, de még így is látszott, hogy a másik hármat figyeli. Olyan volt, mint egy kis kém, fülelt és minden információt jó mélyen az emlékezetébe vésett. Mikor azonban észrevette, hogy figyelem, visszahúzódott a saját asztalához, majd biccentett.

Belül mosolyogtam, úgy tűnt, akadt még egy épeszű, gondolkodó diák. Még párszor végignéztem az aulán, hogy kiismerjem az új terepet, majd hirtelen megszólalt a figyelmeztető csengő. Felálltam, hogy útnak induljak az órarendben megadott első terem felé, de rajtam kívül senki más nem mozdult. Figyelmük e helyett élesen az oldalra fésült hajú srácra összpontosult. Ezek szerint ő volt a vezető, őt követték a többiek…

Szemei villámokat szórtak, ha egy pillantással lehetett volna ölni, már áshatták volna a síromat. Egy szó nélkül felállt, majd közelebb jött hozzám és erősen meglökte a mellkasomat. Hatalmas erő volt benne és nem is számítottam rá, így egy széknek esve a földre zuhantam. Összeszorítottam fogaim, hogy ne szisszenjek fel a könyökömbe nyilaló fájdalomtól, majd értetlenül ránéztem. Egyetlen hívő sem provokálhat senkit, még egy vezető sem. Neki miért engedik?
Bármennyire is szerettem volna, nem viszonoztam. Újdonság volt ez is, kitudja még mire képes…

 - Nem tartozol közénk. Állj fel és tűnj el innen. – szűrte fogai közül, majd elfordította fejét és a többiekre pillantva megindult az első óra helyszínére. A tömeg szó nélkül követte, az aula pedig szép lassan kiürült, ott hagyva engem, még mindig ugyanott ülve. Nem bírtam feldolgozni, ami az előbb történt, ez ellent mondana minden eddigi, a Rendszerrel kapcsolatos tudásomnak…
 - Ne aggódj, még nem utál, de közel jársz hozzá… - hallottam egy kedves hangot, mire azonnal felocsúdtam a révületből. Felnéztem a kezét felém nyújtó szőkére, majd elfogadva a segítséget, lassan felálltam. – Egyébként Ren vagyok. Ha lehet, ne említsd, hogy segítettem. – nézett körbe, remélve, hogy senki nem látott minket.
 - Aron. – feleltem tömören, mire legyintett.
 - Tudom. Láttam az aktád, mikor behozták. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: Vigyázz, mit csinálsz, tudják, hogy még nem álltál át. – indult el a folyosó felé.
 - Kösz, majd meglátom. De mi vagy te? Valami besúgó a Kívülállóknak? – kérdeztem tovább, de csak ingatta a fejét.
 - Tök átlagos srác, átlagon felüli logikával. Mindent látok, mindent hallok; figyelek és elraktározok, hátha később hasznát veszem. Nem vagyok Kívülálló, de nem is hódolok be… - Mire mondandóját befejezte, a teremhez értünk. Az ajtóval szemben volt pár nem használt szekrény, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Ren elvonta a figyelmem.
 - Még valami. A srác, aki meglökött, JR. Vigyázz vele, bajt hozhat rád. – tanácsolta, azzal kifejezéstelen arcot felvéve belépett és lassan a helyére ment. Én is kerestem egy üres padot, majd mikor leültem, abban a pillanatban becsöngettek és már érkezett is a rideg tekintetű, vasszigort árasztó tanár. A hideg is kirázott tőle, de ha nem néztem rá, egész jól tudtam figyelni az órára.

Az 50 perces folyamatos agymosás hamar letelt, indulhattunk a következőre. Egy pillanatig tétováztam, majd pusztán dacból ismét JR előtt álltam fel. A tanár után elsőként hagytam el a termet, majd vissza se fordulva tovább mentem. A bejárat mellett megállva bevártam a többieket (hiszen még nem tudtam, itt melyik hely szabad), de mikor láttam a vezért feltűnni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Szinte a homlokára volt írva, hogy már önmagában a létezésemmel vérig sértem. Olyan volt, mint egy trónfosztott király, de alaposabban végigmérve felfedeztem benne valami aranyosat…még ha nem is volt az…vagy de?

Mikor közelebb ért összehúzta szemeit és arcomhoz hajolt.
 - Vigyázz kölyök, még a végén megcsúszik a kezem. – tette ujjait nyakamhoz, de ez már több volt a soknál. Elkaptam kezét és erősen megszorítva ellöktem magamtól.
 - Azt hiszed olyan nagy vagy? Semmit sem érsz, számukra csak egy bábu vagy. – feleltem rá sem nézve, majd hagytam, hogy ajkait undok fintorba húzva bemenjen. Talán ezzel írtam alá a meghívóm az agymosásra, de nem érdekelt. Túl messzire ment, nem hiszem el, hogy ennyi akarattal ne lehetne Kívülálló. Megváltoztatom, ha rá is megy az életem… Amilyen veszélyes a Kívülállókkal szemben…olyan elhivatott lehetne az oldalunkon…

 - Mi az istent csinálsz? Megőrültél? – jött hozzám dühösen Ren. – A Rendszer sem bír vele, azt hiszed, majd miattad megváltozik? Készülj… Mire hazaérsz, szerintem már csomagolhatsz is, mert ezek után hétszentség, hogy elintézi neked a tábort… 
- Nem érdekel! Nézz már rá! Mennyi hasznunk lehetne belőle? – halkítottam le a „beszélgetést”. Nem hiányzott, hogy miattam kerüljön bajba.
 - Semennyi. Túl gőgös, a szíve mélyén is a Rendszert isteníti. Hidd el, ismerem. – húzta el a száját, majd csalódott arccal bement a többiek után.

Szinte az egész nap így ment el. A délután négyig tartó tanítás közben végig azon gondolkodtam, hogyan állíthatnám át JR-t az oldalunkra. Még ma cselekednem kellett, lehet holnap már az iskola közelébe sem fogok kerülni… Utolsó órán azonban valami az eszembe jutott. Egy régi emlék, hogy anno, hogyan lettem Kívülálló… Meg kell próbálnom, csak egy esélyem van.
Gyorsan írtam egy apró cetlit és mikor a tanár elfordult, JR fejéhez dobtam. Nem mintha nem pikkelt volna rám már így is eléggé, de mikor meglátta, mi van a kis papíron, összegyűrte azt és fintorogva bólintott. Ezután, ha jól láttam apró, gúnyos mosolyra húzta ajkait. Így már csak egy dolgom maradt: Megvárni, hogy kicsöngessenek és…össze kellett szednem minden tudásom, amit verekedés terén szereztem…

Az idő pillanatok alatt elszállt, a csengőszót meghallva meg sem vártam, hogy a tanár pontot tegyen mondata végére, már rohantam is ki a folyosóra, magam mögött hagyva az osztályt. Alig szusszantam pár másodpercet, az ajtó már csapódott is és két kart éreztem vállamra kígyózni. Egy erőteljes lökésnek köszönhetően a szürke szekrénysornál találtam magam, arcom a hideg fémhez nyomódott és alsó ajkam is felrepedt.
 - Tanuld meg, hol a helyed... – súgta JR, mire megfordultam, majd kezét kicsavarva a szemközti falhoz szorítottam. Arcunk szinte összeért, hangosan ziháltunk a forrongó dühtől.
 - Inkább neked kéne tudnod, hol a helyed. Erős vagy és elszánt, de a Rendszernek nem ilyen emberekre van szüksége, hanem csak eszetlen, irányítható bábukra. Gondolkozz már! Ha így folytatod, nem sokáig maradsz az élők sorában. Ennyit igazán tudnod kéne! – szorítottam még erősebben minden mondatomnál, hogy nyomatékosítsam fejében szavaimat. Hangomból áradt a méreg, az akarat, hogy megváltoztassam. Ha nekem nem megy, másnak se fog…
 - Mondd, kivel leszel majd, ha megszűnik ez az átkozott világ? Ha rájössz, hogy a Rendszer, melyben élsz, mely arra volt hivatott, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, egyre távolabb sodorja őket egymástól és önmaguktól? Csak nézz szét magad körül! Mondd, mit látsz? Kiveszett mindenkiből az emberség, egyszerű sakkfigurák lettek, akikkel azt tesznek, amit csak akarnak! A kapcsolatok puhánnyá, semmitmondóvá váltak, a Rendszer bemocskolta az egyén fogalmát, elszakított a valódi énedtől és bezárt egy sötét kamrába, hogy ne láss, és ne hallj. Ilyen vagy valójában, vagy a Rendszer tesz ilyenné? Ha ez az egész egyszer s mindenkorra darabjaira hullik, hol leszel akkor? – Arcán megláttam némi hezitálást, végre gondolkodni kezdett, de nem hagyhattam itt abba.
 – Mert én az igaz barátaimmal. A Kívülállókkal, akik, ha kell a puskagolyó és közém állnak, akikért utolsó csepp véremig harcolnék, és akiknek többet ér az egymásért való küzdelem, mint a tulajdon életük! Ők lesznek majd velem, ők segítenek majd a bajban, nem a birkanyájként terelt tömeg. Majd, ha leolvad róluk a műanyag burok, feloszlik szemükről a köd és majd ott ülnek tehetetlenül a világban, melybe születtek, megtudják mit jelent, hogy „együtt” és „egymásért”. Te nem akarsz közéjük tartozni, igaz? Hát akkor ne hagyd, hogy irányítsanak, ne add fel önmagad, mutasd meg az igazi éned! Állj át hozzánk, segíts lerombolni a Rendszert, segíts felnyitni az emberek szemét, mielőtt késő lesz! Tarts velünk…harcolj a mi oldalunkon…kérlek… - halkultam el mondandóm végére, majd még utoljára szemeit pásztázva, lehunytam sajátomat és ajkaira tapadtam. A belsőm kiáltott a rémülettől, tudtam, hogy ezen múlik minden, ha nem sikerül, elbuktam. JR…gyerünk!

A másodperc tört része most egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam, mire számítsak, így egy tapodtat sem mozdultam. Aztán megéreztem valamit, mire még az ütő is megállt bennem. JR lassan viszonozta a csókot és ujjaival hajamba túrva közelebb húzott. Hát mégis sikerült…
 - Jézusom… - hallottam magam mögött Ren hangját. Elszakadtam JR perzselő ajkaitól és megláttam, ahogy az osztály ledöbbenve minket bámul. A kis szőke is hüledezve állt közöttük, de nem telt pár másodpercbe és hatalmas vigyort festett arcára.
 - Éreztem, hogy megcsinálod… - ingatta a fejét halkan kuncogva, majd a tömegből előkerült JR két hű követője is.
A nevük - mint később kiderült – Baekho és Minhyun volt és kötődésük erősebbnek bizonyult, mint ahogy elsőre gondoltam. Még aznap délután elmagyaráztunk nekik mindent, beavattuk őket a Rendszer sötét titkaiba és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Az iskolában tanuló diákok nem követték példánkat, így magunkra maradtunk a városban, de nem bántuk, hiszen egy új módját fedeztük fel a Kívülállók segítésének. Leszerződtünk egy kiadónál, ahol megalakultunk öten, mint egy új fiúbanda tagjai, akik a popszakma élére akarnak törni, mi azonban többek voltunk annál. Mindenre készen kiálltunk a világ elé és megmutattuk, hogy igenis van remény. Még most sem adjuk fel, dalainkban meséljük el történeteinket és üzenünk az embereknek, hogy vegyék észre, ami körülöttük zajlik, lépjenek ki a tömegből és küzdjenek a Rendszer ellen.
Mert mi vagyunk a NU’EST, mi vagyunk a jövő.

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 19. (Final)

Riadtan megfordultunk és megláttuk Heechult, amint egy ezüst színű fegyvert fog ránk. Másik kezével intett az őreinek, akik azonnal felénk indultak, majd lefogtak. Meg voltam rémülve, nem tudtam mit csináljak, de ahogy láttam, Joon arcán is a halálfélelem tükröződött. Beérkezett egy fekete kocsi és nem törődve a parkolás hogyanjával megállt az apró kavicsokkal teli területen. Két szintúgy fekete ruhás, nagydarab férfi szállt ki, magukkal húzva Lee Soo Mant. Odarángatták elém, majd mikor az engem fogó férfi szorított a karomon, ijedten Heechulra nézett.
 - Igen, jól tudod, hogy képes lennék bántani, főleg azért mert az unokaöcséd. – húzta ajkait ördögi mosolyra, én viszont elképedtem. Az unokaöccse? Én? Mi van?
 - Ó…tehát nem meséltél neki róla, mi? – nézett az igazgatóra. – Drágám, Lee Soo Man és édesanyád testvérek. – mondta közelebb hajolva és halkan kuncogva. Legszívesebben ott helyben ütni kezdtem volna, de a sokktól mozdulni sem tudtam. De hát a név… - Törvénytelen gyerkőc vagy, bizony. – kezdett Heechul nevetni, majd elhallgatott és hajamnál fogva hátrahúzta a fejem. – Kicsi, formás nyakacska…törnivaló nemde bár, Soo Man? – simított végig egy ujjával vékony bőrömön és fülembe súgott. – De sajnos, ha megtenném, nem adná át az SM vezetését, így biztonságban vagy… - engedte el a hajam, majd visszalépett az embereihez. – Szerződés? – Hangja ismét hidegen csengett, arca is elkomorodott. Átvette a papírt és előhúzott öltönye belső zsebéből egy tollat.
 - Írd alá, most! – utasította Soo Mant, aki fogait összeszorítva elvette a nyomtatványt. Az arcát fürkészve láttam mennyi érzés kavarodott benne: keserűség, harag, tehetetlenség…talán még bánat is.
Mindig is rossz szemmel néztem rá, amiért olyan szigorú volt a bandákkal, de egyben csodáltam is, hogy mennyi mindent elértek az ő keze alatt. Belegondolni sem mertem mi lesz, ha Heechul veszi át az irányítást. Aki ilyenre képes…
 - Ne írja alá! – kiabáltam, szabadulni próbálva a fekete ruhástól. Egy pillanatra mindenki rám figyelt, majd visszafordították tekintetüket az igazgatóra. Láttam rajta, hogy habozik, de Heechul ezen csak még jobban felhúzta magát és megindult a pisztollyal. Erősen a fejemhez nyomta és a papírra meredt.
 - Gyerünk, tudod, mi lesz, ha nem teszed… - sziszegte fogai közül és ujját a ravaszra tette. Soo Man erre hezitálás nélkül írta volna le az első betűt, de ekkor újabb kattanást hallottunk.
 - Azt most szépen tedd le. – mondta egy lágyabb, kedvesebb hang, mire Heechul ledermedt. Ijedtség és megdöbbenés ült ki az arcára, majd mikor megfordulva látta, hogy ki tatja a másik pisztolyt, örömkönnyek gyűltek szemébe.
 - Hee…mondtam, hogy visszajövök… - súgta mosolyogva Hangeng és letette a fegyvert. Heechul azonnal leejtette a pisztolyt és a nyakába borult. Szorosan hozzásimult, majd mellkasába fúrta az arcát és sírni kezdett.
 - Sajnálom…azt hittem, ha én leszek a vezető…visszahozhatlak… - suttogta akadozva, könnyeivel küszködve.
Mindenki nagy szemekkel pislogott rájuk. Hát erre ment ki az egész? Fellélegeztünk, majd megkönnyebbülve egymásra néztünk Joonnal. Aztán az összes tekintet a HanChul párosra szegeződött, amint szenvedélyesen csókolózni kezdtek.
 - Gyere, menjünk haza… - szólt Hangeng elszakadva Heechul ajkaitól, majd megfogta a kezét és beülve az egyik autóba, intett az őröknek. Azok szó nélkül elengedtek, majd követték őket és egyszerűen elhajtottak.
Ott maradtunk mi, a három megszeppent ember, egymást lesve.
 - Hát, akkor…én elköszönök… - mondta Soo Man kicsit zavartan és a nyomtatványt széttépve, mosolyogva beült a kocsijába. A motor felzúgott, de mielőtt még elmehetett volna, utána kiáltottam.
 - Miért nem mondta el? – kérdeztem, de ő az ablakot lehajtva csak végignézett rajtam és tekintete vissza is tért a kormányra.
- Szerinted mit szólna a média, ha megtudná, hogy van egy törvénytelen unokaöcsém? Na, de ezen ne agyalj sokat, majd máskor megbeszéljük. Vigyázz magadra, öcskös. – húzta fel az ablakot, majd lassan kiállt a kocsival és elhajtott.
Sóhajtottam és magamban próbáltam feldolgozni az elmúlt negyed órában hallottakat. Persze nem igazán sikerült, de ahogy láttam, Joonnak se. Ránéztem, majd halványan elmosolyodtam és megöleltem.
Átkaroltam nyakát, ő a derekam és szorosan egymáshoz bújtunk. Halkan szuszogtunk, szívverésem ismét visszaállt a normál tempóba és minden figyelmem a testéből áradó melegségre terelődött. Aztán valami hideget éreztem az orrom hegyén. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy pilláim előtt apró, fehér kis pelyhek szállingóznak. Leesett…az első hó…
Erősebbre fontam karjaim és halkan fülébe súgtam.
 - Nyisd ki a szemed…  - Ajkaim arcát súrolták, amibe automatikusan beleremegett. Felemelte a fejét és óvatosan körbepillantott, majd résnyire nyitotta ajkait és csak figyelte a hideg kristályokat. Ő is mosolyogni kezdett, majd szemembe nézve lágyan megcsókolt.
 - Szeretlek. – vigyorgott és azonnal karjaiba kapott. – De szerintem ideje lenne nekünk is menni. – vitt be a szobába, majd összepakoltunk, elköszöntünk a portástól és hazasétáltunk.


Napokkal később már mindent vastagon borított a hó. Lehűlt a levegő, jégcsapok formálódtak a tetőkön, az utakat pedig hókotrók járták. A házban csak két ember volt, Joon és én. A kanapén ültünk, egymásba felejtkezve, magunk mögött hagyva a hosszú szenvedést és a sérelmeket, ami az utóbbi hónapokban ért. Kárpótlást kaptunk mindenért és plusz szabadságot. Na persze a karja miatt is extra juttatásokat. Szerencsére a seb gyorsan begyógyult és csak egy apró, alig észrevehető heg maradt a helyén.
Heechul felbontotta az SM-el a szerződést és otthagyva a Super Juniort, Hangenghez költözött Kínába. Soo Man azóta sem hívott, de talán nem is baj, lehet jobb, ha nem firtatjuk a rokoni szálakat.
Ajkamhoz emelve a kakaós bögrét, halkan felszisszentem, majd visszatettem az asztalra.
 - Túl forró? – kérdezte Joon, majd állam felemelve lassan megcsókolt. Átkaroltam nyakát és válasz nélkül magamra húztam. Már a kulcscsontomnál járt, mikor meghallottuk, hogy a banda átlépi a ház küszöbét, Rainnel az élen. Végre hazatértek a hosszú forgatásból. Nem valószínű, hogy hallottak a történtekről, de jobb is, hiszen Rain biztosan kiverné a balhét.
 - Sziasztok! Boldog Karácsonyt! – kiáltott be a szobába Thunder és G.O. – Igaz még pár hét, de gondoltuk jobb korábban beszerezni az ajándékokat. – mosolyogtak és lerakták a sok színes masnis dobozt.
A többiek is levették a kabátjukat, kirakták a cipőjüket és csatlakoztak hozzánk, a szobába. Mielőtt viszont bármit is mondhattak volna, Joon bejelentette, hogy együtt vagyunk. Furcsamód nem lepődtek meg, csak vigyorogtak, mint a vadalma.
 - Na, végre. Már azt hittük ennyi idő se lesz elég. – mondta Seungho és leült az egyik fotelba. Nagy szemekkel pislogtam Joonra, megint semmit sem értettem. Mindenki tudta rajtam kívül, hogy szeret? Aish… Ismét átöleltem és nevetve összeborzoltam a haját.
 - Te dög…előbb nem tudtad volna elmondani? – kérdeztem, majd mikor elkapta a csuklóm azonnal elhallgattatott egy csókkal.
 - Ez meg mi a franc? – hallottuk Rain felháborodott hangját, amint egy kicsit hullámos papírra mered. A gyászjelentés volt az… Joonra néztem, majd vettünk egy nagy levegőt.
 - Minden úgy kezdődött….

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 18.

Talán órákba is beletelt, mire mindent felfogtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet…és komplikált. Azt sem, hogy Heechul…te jó ég, hogy tehette ő?
 - Érted már? Mindennek ez volt az alapja. Ez a terve, aminek akaratlanul is a részei vagyunk…  - De Joon akkor miért hagytál el? Miért csaltál meg és hagytad, hogy vele menjek? – fakadtam ki könnyes szemekkel.
 - Az nem…ahj…nem tehettem mást. Heechul tudta, hogy szeretsz és azt is, hogy én is téged. De megfenyegetett…ha veled maradok…mindegy, bántott volna téged, ez a lényeg. Ezért hoztam fel a lakásunkra azt a lányt. Az ő embere volt. Tudta, hogy ébren vagy, még rá is játszott, de hidd el egy ujjal sem értem úgy hozzá. – Kitágultak a szemeim és döbbenten meredtem rá. Egész végig azért volt velem ilyen, mert…féltett? És nem is csalt meg? Éreztem, ahogy a könnyektől egyre jobban elhomályosodik a látásom, de ő még folytatta.
 - Mikor elszaladtál nem tudtam utánad menjek-e, hisz mondhattam volna bármit, úgysem hitted volna el. De ahogy hazaértél és megláttalak olyan állapotban, nem bírtam tovább. Ez is az ő műve volt, abban a kocsmában az ő alkalmazottjai voltak. Elmentem és azt csináltam, ami járt nekik… Persze nem számítottam rá, hogy ezért Heechul bekeményít és elhurcoltat abban a pillanatban, mikor megjelenik az ajtóban… Az az egy dolog vigasztalt, hogy legalább boldog voltál, hisz nem tudtad, hogy esténként miattam járkált el. Talán nem kellett volna olyan kedvesnek lennem mikor ápoltalak és kételyek sem maradnak benned… - sóhajtott és átölelt.
- Aztán egyik nap láttam, hogy a kezében van egy papír, amin az én nevem van és keresztek. Tudtam, mire készül, de nem hagyhattam, hogy eltegyen láb alól. Akkor nem tudtalak volna később megvédeni… Nagy nehezen elszöktem és tessék, találkoztam veled. Elképzelni nem tudom, mit érezhettél, mikor Heechul beadta neked azt a hülyeséget…sajnálom, hogy miattam szenvedtél… - súgta elcsukló hangon és arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, hogy a forró könnycseppek végiggördülnek arcomon és államhoz érve Joon vállára csöppennek. Összeráncoltam az arcom és egyik kezemmel eltakarva sírni kezdtem. Szorosan magamhoz öleltem Joont, majd mellkasához bújva rejtettem el a patakzó könnyeket. De aztán olyat láttam, amit eddig még soha. Megfogta az állam és felemelte, hogy egy vonalban legyen az övével. Az arca…ugyan úgy könnyektől áztatva, mint a sajátom. Sosem láttam még Joont ennyire sírni…de mosolygott. Mosolygott és folytak le állán a sós átlátszó cseppek.
 - Szeretlek… - súgta és megcsókolt a világ talán legtöbb lágyságával és kedvességével. Szerelmes volt…tényleg szerelmes. És belém. Engem szeretett az elejétől fogva, és minden, amit tett, akár rossz vagy jó, az egész értem volt. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre?
Karommal átkulcsoltam nyakát és olyan szenvedélyesen csókoltam vissza, mint még sosem. Hajába túrtam és egy pillanatra megszakítva a csókot, magamhoz szorítottam és fülébe súgtam.
 - Te vagy a mindenem…nem akarlak még egyszer elveszíteni… - mondtam és közelebb bújtam. Hideg ujjait végighúzta oldalamon, majd pólóm alá kúsztak, megérintve csupasz bőrömet. Beleremegtem az érzésbe, de ettől csak még inkább akartam. Kibújtattam ruháiból, óvatosan elkerülve a sebet, majd segítettem neki levenni a sajátomat és hagytam, hogy rám feküdjön. Le sem tagadhattam volna, hogy kívánom, szemmel látható jelei voltak.
Most viszont valahogy minden gördülékenyebben ment. Mintha tudtuk volna, hogy a másik mire gondol, mi a jó neki. Együtt mozogtunk, egyszerre, egyazon ritmusra, végig arra figyelve, hogy a lehető legtöbbet adjunk egymásnak.
A csúcsot elérve fáradtan, lihegve az ágyra dőltünk és megfogtuk egymás kezét. Joon mellém fekve átkarolt és elmosolyodott, majd láttam, hogy egy apró izzadtságcsepp lefolyik a homlokáról és egyenesen a párnán landol.
Percek múlva már csak halkan pihegtünk, hallgattuk a másik szuszogását. Egyenletesen mozgott mellkasunk, talán még a szívünk is egyszerre dobbant. Szívesen elaludtam volna a karjaiban, de szükségem volt egy gyors zuhanyra, így lassan kibontakoztam öleléséből és a fürdő felé vettem az irányt.
Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egyet az ottani szekrényben talált tiszta ruhák közül. Visszasiettem a szobába, majd az ágyra mászva Joon mellé bújtam. Átölelte a derekam és szemünket lehunyva szinte azonnal el is aludtunk.

Nem tudom már mióta nem aludtam ki magam teljesen, de azt hiszem most bepótoltam. Mikor felébredtem a nap már inkább lenyugvóban volt, a szobában félhomály uralkodott. Szétnéztem, de valamit hiányoltam…vagyis inkább valakit… Hol van Joon?
Kipattantam az ágyból és keresni kezdtem, de sehol sem találtam. Aztán hirtelen megjelent az ajtóban egy halvány mosollyal gyönyörű arcán.
 - Reggelit? – kérdezte idézőjelet mutatva ujjaival. Bólintottam, ez a reggeli megnevezés elég furán hangzott így késő délután. – Rendben. Rántotta vagy müzli? – tette fel a szokásos kérdést, de Heechult juttatta az eszembe, így inkább megráztam a fejem. – Akkor ramyeon? – indult a kicsi konyhaszerűség felé én pedig készségesen követtem. Ketten alig fértünk el, nem hogy még több zacskó ennivaló…de meglepetten tapasztaltam, hogy tömve volt az összes polc. Az egyiken megláttam a kedvenc müzlim, mire rögtön meggondoltam magam.
 - Az jó lesz. – mutattam az apró, rózsaszín, puffasztott golyókkal teli dobozra és csillogó szemekkel néztem Joonra.
 - Hehe, jól van, kicsi Mir. – simogatta meg a fejem búbját, majd elővette a tejet és gyorsan megcsinálta. Addig én felöltöztem a rendes ruhámba, majd beágyaztam és egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyra ugrottam. A takaróra hasalva fejem a párnába fúrtam és halkan szuszogni kezdtem. Olyan kényelmes volt…simán tudtam volna még aludni… A gondolatok viszont ismét cikázni kezdtek. Hogy kerül Lee Soo Man a képbe? És minek kellek Heechulnak? Milyen üzletről beszéltek?
 - Meghoztam a reggelit, tessék felkelni. – hallottam Joon hangját, mire szertefoszlott minden kérdésem. Megfordultam, majd felültem és mikor az ölembe rakta a tálcát, egy gyors puszit nyomtam az arcára.
 - Köszönöm. – súgtam, majd jobbnak láttam, ha megkérdezem Joont a kételyeimről. – Tudod…valamit nem értek. Az rendben van, hogy minden azért volt, mert meg akart szerezni…de mire kellek neki? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.
 - Fogalmam sincs. Ha tudnám, azt is elmondtam volna. – simogatta meg az arcom, majd elhúztam a szám és enni kezdtem. Kifejezetten ízlett, mintha minden falat édesebb lett volna, csak mert ő csinálta…
Miután befejeztem, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Elindultunk a motelből és kézen fogva elsétáltunk a pár méterrel arrébb lévő dombhoz. Ott álltunk, ketten a világ ellen… Olyan fura, de egyben izgalmas…
A horizonton még éppen hogy csak látszódott a nap, de percek múlva végleg eltűnt és a sötétség kezdte átvenni az uralmat az égbolt fölött. Lassan visszamentünk a szobánkhoz, de az ajtóhoz érve kattanást hallottunk.
 - Azt hittétek, hogy elbújhattok előlem?

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 17.

Heechul közelebb jött és lehajolt hozzám. – Hát nem mondtam elégszer?  Kellesz nekem… Része vagy a tervemnek… - súgta közel az arcomhoz és végigsimított rajta egy ujjával. Szavai hidegen, kárörvendőn hangzottak és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy hozzám érjen…még mindig semmit sem értettem. Persze próbáltam őket nézve rájönni, de csak még jobban összezavarodtam.
 - Átgondolta a feltételeimet? – kérdezte az SM igazgatójától és pár lépéssel közelebb ment hozzá. Soo Man komoran bólintott, látszott, hogy legszívesebben lelökné Heechult a lépcsőn. Az arca szinte fürdött az undorban, de valami oknál fogva megalázkodott. Gondolom az üzlet vagy micsoda miatt…
 - Akkor elfogadja csereként? – folytatta a kérdezgetést Heechul, majd mikor látta, hogy az igazgató grimasszal az arcán az ablak felé néz és lassan ismét bólint, hatalmas mosolyra húzódtak ajkai. Sosem láttam még ezt az oldalát, de talán jobb is…kifejezetten ijesztő volt…
 - Tökéletes. Mikor kerítsünk rá sort? Mit szól mondjuk… - oldalra néztem és nem is figyelve arra, amit mondanak, az ablakon át a külvilágra pillantottam. Vajon tudja valaki, hogy mi történik itt bent? Egyáltalán érdekelne bárkit is? A legtöbb ember éppen alszik, de vannak, akik buliznak, dolgoznak, a világ másik felén ebédelnek…de van-e még egy lélek, aki ugyan ilyen helyzetben szenved?
Az ablak üvegét szemlélve hirtelen megjelent egy ismerős arc.
 - Joon!! – mondtam félhangosan, de szerencsére Heechul túl elfoglalt volt, hogy rám figyeljen. Joon gyorsan lebukott és a szájára tette egy ujját, ezért jobbnak láttam csöndbe maradni, hisz őt is elkapnák. Ügyködött kicsit az ablakzárral, majd óvatosan felnyitva azt, beosont és elbújt mögöttem. Szétszedte a köteleket, majd mikor végzett, halkan felálltunk, de valaki megköszörülte a torkát. A hang irányába fordultam és megláttam, ahogy Heechul egy pisztolyt felénk tartva lesi minden mozdulatunkat.
 - Nocsak, a párocska szökni próbál? Milyen kis romantikus… - gúnyolódott és kibiztosította a fegyvert.  - Mit szóltok hozzá, ha egy kicsit megnehezítem a szökést? – kérdezte és a lábamra célzott. Mielőtt reagálni próbáltam volna, dörrent a fegyver, de nem éreztem fájdalmat. A földön találtam magam, rajtam egy vérző Joonnal. Azonnal felültem és eltoltam magamtól, hogy megnézzem. A golyó szerencsére a karján repült át, de maga után hagyott egy erősen vérző lyukat. Az ing egyre csak vörösebb lett és Heechul is megindult felénk, de Joon erősen megfogva felrántott, majd az ablakhoz rohanva kilökött rajta és utánam jött.
 - Utánuk!! – ordított Heechul az őrökre, akik máris a nyomunkban voltak.
 - Rohanj!! – kiáltotta Joon is, mire gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, magam mögött hagyva a házat és annak környékét.

Percekig futottam, majd lihegve és kimerültem álltam meg egy padnál, amire azonnal ledőltem. A leheletem tisztán látszott a levegőben és a hideg mardosta a tüdőmet. Mellkasomhoz kaptam és próbáltam felmelegíteni magam, de egyetlen pulcsi nem képes csodát tenni. Mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok lassan felültem a padon és körülnéztem. Joon…sehol… Ugye nem kapták el…?
Amint viszont a gondolat végére értem megjelent a sarkon karját szorítva. A vére sötétlett a kék ingen és egyre láthatóbbá vált a folt nagysága. Az egész felkarja olyan volt, de túl sötét volt ahhoz, hogy friss legyen, így kicsit megnyugodtam, hogy nem ért artériát.
 - Sikerült lerázni őket? És…jól vagy? – kérdeztem aggódva és közelebb menve átkaroltam derekát.
 - Túlélem. – morogta, majd leült a padra.
 - Hagy nézzem. – mondtam közel hajolva és pólómból letépve egy hosszú csíkot, erősen bekötöttem. Felszisszent, de szótlanul tűrte.
 - Köszönöm… - motyogta, majd eltolta a kezem és felállt.  - Tovább kell mennünk. – fordult felém és fejével az út felé bökött. – Gyere, azt hiszem, tudok egy helyet. – Kicsit sietősen elindultunk, amerre mutatta, hiszen nem lehettünk benne biztosak, hogy nem követnek. Átmentünk sűrű bokrokon, sötét, elhagyatott sikátorokon, majd hosszas séta után egy lepukkant, elég rossz állapotban lévő motelhez értünk. A magas, világító névtáblán az égők fele rossz volt, némelyik csak pislákolt, de a tartóoszlop sem nézett ki túl jól. Összefoglalva az egész elborzasztott. Ijesztő volt, még a horrorfilmekben is jobban néznek ki…
Joon viszont csak céltudatosan ment tovább, egyenesen a portás ajtajához, majd kopogás nélkül benyitott. Követtem és egy nagy, nappalinak kinéző helyiség fogadott egy őszes hajú, igénytelen ruházatú emberrel a pult mögött. Olyan csúnyán nézett ránk, mintha rongáló fiatalok lennénk, még akkor is, mikor Joon egy franciaágyas szobát kért, de azonnal meglágyult a szíve, mikor az ár dupláját nyújtotta neki.
 - Nem vagyunk itt. – mondta, mire az öreg csak bólintott. Immár a kulccsal a kezünkben megkerestük az ahhoz tartozó szobát és gyorsan bementünk. Amilyen undorító volt a külseje, olyan lenyűgöző volt a belseje Nyilván a legjobb szobát adta, főleg ennyi pénzért.
Lehuppantam az ágyra és elterültem rajta, Joon pedig a fürdőbe ment. A plafont nézve elgondolkodtam az elmúlt hónapok eseményein. Egyre jobban ráncoltam a homlokom, a szálak csak még jobban összekuszálódtak és ezernyi kérdésem volt. Semmit sem értettem, csak találgatni tudtam, de ebben a helyzetben még az is megerőltető volt. Lassan már a hajam téptem, hisz csak most fogtam fel, hogy üldöznek, szökevények vagyunk, meg akarnak ölni! Arcom a tenyerembe temettem és úgy ültem az ágy szélére, majd egy kezet éreztem a vállamon.
 - Ne félj, itt nem találnak ránk… - súgta Joon és megsimogatta a hajam.
 - De…nem rejtőzhetünk itt örökké, egyszer úgyis megtudják. És akkor hova megyünk? Egyáltalán mi a francért üldöznek? Mi folyik itt? Tudni akarom! – Szinte már kiabáltam a vége felé, majd leálltam szusszanni. Nagyon felhúzott a tény, hogy az életünk a tét, de ő nem képes kinyögni mi az jó ég történik…
 - Na, jó…azt hiszem, most már elmondhatom… - sóhajtott és fejét lehajtva mesélni kezdett.

Emlékek, melyeket soha sem feledek
(Yoseob PoV)

Vajon, ha a másik utat választom, ha nem hagyom elmenni…még most is velem lenne?
” – Szeretlek…” – fejemben ez a szó visszhangzott véget nem érően. Tényleg szeretett vagy…csak úgy mondta? Már sosem tudhatom meg…
Hol lehet most? Vajon boldog? Lehet, már el is felejtett?
Egy éve talán, hogy elment… Pedig, vele olyan boldog voltam…heh…csak voltam…
Édesanyám mindig arra tanított, hogy tanuljunk a múltból, de éljünk a jelennek. Próbálkoztam is sokszor, de nem tudtam elfelejteni…

Karácsony napján mindent vastagon hó borított…akár csak azon az estén….
” – Maradj velem, kérlek! – könyörögtem könnyeimmel küszködve, de meg se rezzent. Komoran nézett rám, mintha csak egy idegen lennék számára. – Miért csinálod ezt? Már…nem számítok semmit? – néztem rá, szemében keresve az érzéseket, de semmi. Ridegen bámult rám… Mintha nem is ő lett volna…
A hangszórón bemondták a vonat indulását, így megfordult és lassú léptekkel elindult a legközelebbi vagonhoz.
 - Szeretlek! – kiáltottam utána és éreztem, ahogy pár könnycsepp végigfolyik arcomon. Egy pillanatra megtorpant, majd vissza se nézve tovább ment és felszállt. Képtelen voltam elhinni, hogy megteszi…ennyi év után, minden ok nélkül…
A vonat elindult és villámcsapásként hatott a felismerés, hogy többé nem láthatom.
 - Kérlek, ne csináld! – kezdtem el futni és az ülése melletti ablakhoz értem, de Ő még csak rám se nézett…
A peron végéig futottam, de a lábaim már nem bírták. Összeestem és sírva a földre borultam… Soha nem bántott…most mégis miért hagyja, hogy szenvedjek…?
 - Szeretlek… - súgtam még egyszer a fagyos levegőbe és lassan felállva néztem, ahogy a vonat egyre messzebb viszi tőlem…”
 - Na és mi van veled? Olyan szótlan vagy. – bökött oldalba az unokatestvérem.
 - Mi…? Ja, semmi. Élek. – feleltem tömören és a szalvétát az asztalra téve felálltam. – Köszönöm, nagyon finom volt. – hajoltam meg és az ünnepi vacsora további részét kihagyva a szobámba mentem.
A kanapéra leülve megannyi emlék rohamozott meg, hiába tettem el a tőle kapott ajándékokat. Láttam magam előtt, ahogy az ágyon fekve engem néz, majd elmosolyodik és közelebb húzva….Ki kell szellőztetnem a fejem…
Sóhajtva felálltam, majd a szekrényemhez lépve kivettem a kabátom és sétára indultam csendes magányomban.

A házunk melletti parkos rész most kihalt volt, de mégis gyönyörű. A Hold megvilágította a kékesen csillogó havat, mely érintetlenül terült el a fákon és ösvényeken. Minden lépésemnél halk ropogások hallatszottak, majd lábaim szilárd, fedetlen talajt értek. A kis szentély előtt álltam, ahol örök szerelmet fogadtunk egymásnak. Bár hivatalosan nem esküdhettünk meg, hisz egy nemhez tartoztunk, de jelképesen már egymáséi voltunk.

  Először az általános iskolában találkoztunk, mikor hely hiányában egymás mellé kellett ülnünk. Azonnal jóba lettünk, ő lett úgymond az én őrangyalom. Mindig vigyázott rám, megvédett a nagyoktól, amiért persze sokat kapott, de nem bánta, mert utána én ápoltam a sebeit.
Barátságunk hamar átcsapott szerelembe, szinte minden hétvégét nála töltöttem. Mindig tartogatott számomra valami meglepetést; néha pár szál rózsát kaptam, de volt, hogy tüzes és felejthetetlen éjszakákat.
Egész életemben soha, senkit sem szerettem ennyire…

Amikor csak visszagondolok, könnyek gyűlnek a szemembe…
Hiányzol…nagyon…
Lehajtottam a fejem, majd az emlékektől térdre borultam és arcom tenyerembe temettem. A forró könnyek patakokként folytak le államig, majd a fagyott földre estek.
 - Miért hagytál magamra?? – kiáltottam a szentély kőtáblájának, mintha az valahogy eljuttatná hozzá.
A leheletem tisztán látszott a levegőben, a csípős hideg mardosta a tüdőmet. Választ vártam, de tudtam nem kapom meg…és többé őt se… Megsimogattam a helyet, ahol régen velem ült, majd lassan felálltam és még egyszer visszanézve elindultam a házunk felé.
 - Seobie…? – hallottam egy halk suttogó hangot és ledermedtem. Nem lehet… Csak hallucinálok…Tovább mentem volna, de…nem vitt a lábam.
 Feltámadt bennem a remény és visszarohantam a kőtáblához. Lassan, nagyot nyelve kerültem meg, féltem, ha nem lesz ott senki, teljesen összetörök. De mikor végre megláttam, ajkaim résnyire nyíltak és a sírást kerülgetve kicsúszott rajtuk egy sóhaj.
 - Jun…Junhyung? – hebegtem és nyakába borulva eleredt a könnyem. – Ugye…nem álmodom? – kérdeztem és szorosan átöleltem.
Éreztem, ahogy erőtlenül átfonja karjait nyakam körül és hajam simogatva megszagolja.
 - Hiányzott ez az illat… - súgta és halványan elmosolyodott.
 - Mégis visszajöttél… - fúrtam arcom mellkasába és szipogni kezdtem, ő azonban elengedett.
 - Seobie…ne csináld…inkább felejts el… - simogatta meg arcom, mikor felnéztem rá.
 - De…nem engedlek el többé… - fogtam meg kezét és magamnál tartottam.
 - Muszáj… - próbált felállni, de csak most vettem észre milyen rossz bőrben van. Sapkát sem láttam még rajta soha…
 - Junhyung…mi történt veled? – néztem rá aggódva és felsegítettem, de megrázta a fejét.
 - Seobie…hagyj…kérlek… - sóhajtott és a földre szegezte tekintetét.
 - Ha ezt akarod, minek jöttél vissza? – kérdeztem és magamhoz húztam, de nagyon nem akarta…
 - Mert még egyszer…utoljára…emlékezni akartam… - szorította össze szemeit és mély levegőt vett.
 - Utoljára…? – kaptam fel a fejem.
 - Igen.. – mondta, majd elindult volna előre, de egy alacsonyan lévő ág lehúzta a sapkáját… Ledermedtem…
 - Junhyung…ugye nem…?
 - De igen. – vágott a szavamba anélkül, hogy rám nézett volna. – Nem akartam, hogy tudd...hogy miattam szenvedj, így inkább elmentem… - hajtotta le a fejét.
Szemeimbe újra könnyek gyűltek és hangom megremegett.
 - De…
 - Látod? Pont ezt nem akartam… - fogta arcom kezei közé. – De…látni akartalak még egyszer…sajnálom… - súgta és homlokát az enyémnek döntötte.
Lehunytam szemeim és magamhoz szorítottam. Nem akartam elhinni…Miért pont ő…?
 - Seobie…hagyj most menni… Ha tudom, hogy minden rendben és boldog vagy, aggódás nélkül megyek el… - simított végig bőrömön és elmosolyodott.
 - De nem érted! Nélküled nem tudok boldog lenni! Szükségem van…rád… - sírtam egyre jobban, arcát nézve. – Soha többet nem hagylak elmenni, hallod? Nem engedem, hogy meghalj! – szorítottam magamhoz és ruhájába markoltam. Éreztem, hogy viszonozza az ölelést, hogy lassul a szívdobogása és tudtam, hogy velem fog maradni.
 Ott álltunk a hóesésben, újra egy párként, mintha soha el nem váltunk volna…

A következő hetekben bementem vele a kórházba, ahol a vizsgálatok miatt bent kellett maradnia. Minden nap meglátogattam, vittem neki ennivalót, tettem virágokat az ablakába és vele maradtam, míg el nem nyomta az álom. Ilyenkor mindig imádkoztam, nyugalmat árasztó arcát nézve fohászkodtam a csodáért. Még csak gondolni sem mertem az elvesztésére…
Távollétemben a kőtáblánál voltam, füstölőket gyújtottam és reménykedtem…Nem adtam fel.

A tél azóta tavaszra váltott és kivirágzott minden. Zöldbe borultak a fák, felfrissültek a mezők, a madarak is hangosabban csiripeltek.
Egyik nap szokásommal ellentétben a házukhoz mentem. Ott várt rám mosolyogva, mintha újra egészséges lenne. Az egész olyan idilli volt, de a kötött sapka egy percre sem engedte elfelejteni a gondokat.
Mivel Junhyung egy nap kimenőt kapott a kórházból, elsétáltunk egy kicsi, nyugodt rétre, majd leültünk a magas, zöld fűbe és hátra dőlve kémleltük a fehér felhőkkel tarkított égboltot.
 - Jyunhyung… - fordultam felé. – Ha megesküdhetnénk…még mindig megtennéd? – kérdeztem kicsit félve, Ő azonban elmosolyodott.
 - Az egyetlen álmom, hogy örökké veled legyek, nem számít, hogy, csak te és én. – felelte és közelebb bújt.  – Szeretlek… - súgta és éreztem, hogy valami nedves ér a vállamhoz.
 - Junhyung…
 - Nem akarok meghalni…melletted akarok maradni… - mondta könnyes szemmel. Átöleltem és arcát simogatva próbáltam csitítgatni, bár engem is majdnem sírva fakasztott.
 - Ne félj, nem engedem… - szorítottam magamhoz, hajába túrva.
 - Annyi mindent akarok még csinálni… - suttogta maga elé, de mindketten tudtuk, hogy csak hetei vannak hátra…vagy már csak napjai…

 - Seobie…mi lesz velünk, ha meghalunk? – kérdezte, majd felült az ágyában.
 - Gondolom felkerülünk a mennybe… - feleltem, de igazából fogalmam sem volt, mit kéne hinnem… Ez tűnt a legelfogadhatóbbnak…
 - Én…vigyázni akarok rád…ha már a testem nem is, de a lelkem mindig veled lesz. – húzta mosolyra ajkait és megfogta a kezem. – Minden este…melegen foglak ölelni…és a karjaimban fogsz aludni… Ott leszek, bármi történjen… - mondta mosolyogva, de szavai hallatán máris sírhatnékom volt. Velem lesz…de nem fogom látni…nem tudom majd megérinteni…ölelni…csókolni…
Kezét magamhoz húztam és lágyan megcsókolva arcomhoz tettem.
 - Sose hagyj el…kérlek… - súgtam és összekulcsoltam ujjainkat. Bólintott, majd erőtlenül magához húzott és megcsókolt. Soha…soha nem ért még így ajkaimhoz… Olyan kedvesen…szerelmesen… Mintha ez lenne az utolsó csókunk…
 - Hoznál még nekem abból az isteni cukorkából? – szakította meg a csókot és rámutatott egy az asztalon heverő apró, színes édességes dobozkára.
 - Persze, azonnal hozom. – adtam egy puszit az arcára és elsétáltam érte a legközelebbi boltba.
Gyorsan megkerestem, majd fizettem és már léptem volna ki az ajtón mikor megcsörrent a telefonom. Nadrágzsebemből elővéve felvettem és lassan elindultam.
 - Igen? – szóltam bele és elraktam a cukorkát.
 - Junhyung…rosszul van…rohama volt…kérlek, siess… - hallottam az édesanyja hangját, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. Azonnal feleszméltem, zsebre vágtam a telefont és rohanni kezdtem a kórházba.
Ismét ott tartottam, mint régen a pályaudvaron…. Futottam, ahogy csak a lábam bírta és magamban imádkoztam, hogy még ne legyen késő…
A lépcsőket hármasával szedve felértem a folyosóhoz, majd a terméhez siettem és szinte berontottam az ajtón. Ott feküdt, lélegeztető maszkkal az arcán.
Az ágyához mentem, majd letérdeltem mellé és megfogtam a kezét.
 - Itt vagyok, ne félj…minden rendben lesz… - hadartam kétségbeesetten, bár magam sem hittem benne.
 - Seobie… - súgta bepárásítva a maszkot.
 - Mondd… - hajoltam közelebb, hogy jobban hallhassam, amit mondani szeretne. Az arca…olyan szomorú volt…
 - Mosolyogjh… - suttogta halkan, szinte már erőtlenül.
Kicsit megtorpantam, de összeszedtem minden boldog emlékemet és elmosolyodtam.
  Nehezen, de ő is viszonozta, majd végiggördült arcán egy könnycsepp és kezemet mellkasához húzta.Éreztem, ahogy szívverése egyre csak lassul, majd gyönyörű szemeivel még utoljára rám nézett és lassan lehunyta őket…örökre…

Még mindig szeretlek…És hiányzol… Esténként érzem, hogy velem vagy és megvigasztalsz, az illatod körüllengi a szobát. Talán most is figyelsz, vigyázol rám, ahogy régen…
Érintésed…hangod…az édes mosolyod…még mindig tisztán bennem él.
Már tudom, hogy szerettél… Jobban mint bárki mást ezen a világon.
Sajnálom, hogy nem lehettünk együtt sokáig, de tudom, legbelül érzem, hogy még találkozunk…
Addig is a lehető legteljesebb élettel köszönöm meg mindazt, amit tőled kaptam és bárhol is legyek, bármi is történjék, örökké viszont foglak szeretni.
Soha nem felejtelek el…
A Te Seobied…

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 16.

A következő pár nap így telt, este elmentem hozzá, hajnalban vissza haza, alvás, este megint el, s közben rájöttem, hogy tudok főzni. Otthon bezzeg sosem hagytak.
Egyik este viszont még arra sem volt időm, hogy indulás előtt lefürödjek, én viszont igényes egy ember vagyok és nem tudtam megállni, hogy ne zuhanyozzak Joonnál. Vacsora után felálltunk az asztaltól, majd mikor fogtam volna a tányérokat, Joon legyintett. – Hagyd csak, megcsinálom. Felépültem már annyira. – kivette kezemből és egy csókot nyomva a számra, a mosogatóhoz vitte őket.
Addig fogtam a ruháim és a törölközőm, majd mosolyogva bevonultam a fürdőbe. Ott levetkőztem és beléptem a zuhanykabinba. Megnyitottam a csapot és éreztem, ahogy a forró vízcseppek végigfutnak az egész testemen. Végigsimítottam magamon a szivaccsal, és lemostam minden piszkot. Mielőtt viszont befejeztem volna, hideg levegő áramlott be a hátam mögül és megfordulva Joont láttam.
 - Mit csi… - kezdtem volna bele, de egy heves csókkal elhallgattatott. Nyelveink játszadoztak, ajkam szívogatta, közben lassan a csempéhez nyomott. Megborzongtam, ahogy a hideg kő a hátamhoz ért, miközben forró teste melengette mellkasomat. Hozzám simult és ajkaimtól eltávolodva nyakamra tért. Végignyalta, majd lágyan beharapta és megszívta. Nem is tudom, milyen rég voltam már vele, de ezek az érintések őrjítően hiányoztak. Az érzéki mégis izgató mozdulatok…
Felsóhajtottam és halkan nyögtem, mikor csókjaival mellkasomtól lejjebb haladt. Tudtam, hogy azt nem fogja megtenni…túl nagy a büszkesége…aztán megéreztem nyelvét és ajkait férfiasságom körül és vagy a meglepettségtől vagy az élvezet miatt egy hatalmas nyögés tört fel torkomból.
Lassan ajkai közé fogadott és elkezdte mozgatni a fejét. Elmosolyodtam az érzéstől, majd a tudattól, hogy ő csinálja és szemem lehunyva, félig tátott szájjal a hajába túrtam és sóhajtozni kezdtem.
Egyenletesen mozgott, lassan, majd gondolt egyet és begyorsított. Kezével combom fogta és még mélyebbre tolta a fejét. Elmondani nem lehet mekkora élvezetet adott, csak fogtam és kicsit húztam a haját, ösztönözve, hogy erősebben csinálja.
 - Joonh…hah….el fogokh… - nyögtem a vége felé, de akkor abbahagyta. Szinte fájt, ahogy az érzés lassan elmúlt, de még mielőtt bármit is csinálhattam volna, felkapott és ismét a csempének nyomva, lábaim derekára fonta. Csípőjét erősen az enyémhez dörzsölte és ajkaival enyémnek esett, hogy visszafogja a hangokat.
Egyik kezével learaszolt az oldalamon, el a combom felé, majd a két lábam közé és lassan felnyomta az egyik ujját. Összeszorítottam a szemem, de már nem volt annyira új az érzés, így könnyen megszoktam. Egyik ujj követte  másikat, majd a harmadikat, ezután kihúzta őket és fejével vállamnak támaszkodva feltolta magát. Hangos nyögés szakadt fel a torkomból és a hátába kapaszkodva vettem szaporán a levegőt. El sem hiszem, hogy ismét itt tartok...vele…előjöttek a régi emlékek, majd elkezdett mozogni. Teljesen elvette az eszemet, nem bírtam gondolkozni, csak rá koncentráltam, a világ megszűnt minden bajával együtt.
A lábam megfeszült, még jobban magamban akartam tudni, így szorosabbra vettem a kulcsolást és vállánál is közelebb húztam. Mélyeket kezdett lökni és az egyiknél éreztem…éreztem azt a pontot, és hogy újra meg újra eléri. Megint a csúcs felé vezető úton találtam magam és tudtam, hogy nem kell sok. Ujjainkat összekulcsolva a csempéhez nyomta a kezem és még lökött párat. Hangos kiáltással elélveztem, majd elgyengülve lihegtem tovább és éreztem, hogy ő is a végére ér…bennem…
Homlokát az enyémnek támasztotta és kinyitotta gyönyörűen csillogó szemeit. Szívverésem lassult, éreztem, hogy megnyugszom és lágyan elmosolyodva megpusziltam félig komolyan félig szenvedélyesen rám meredő arcát. Kihúzta magát és óvatosan letett.
 - Szeretlek… - súgtam és éreztem, hogy megremeg. Egy szót sem szólt, csak magához húzott és arcát nyakamba fúrva megölelt. Nem igazán értettem viselkedését, de tetszett…Tetszett, ahogy ölelt, ahogy hozzám bújt.
Lassan elengedett és még egyszer megcsókolva elzárta a vizet. Levette az egyik törölközőt és elkezdett vele törölgetni. Mikor végzett, magáról is felszárította a vízcseppeket és vigyorogva hirtelen felkapott. Kivitt a fürdőből és finoman az ágyra tett.
 - Imádlak. – mondta vigyorgó arccal és egy puszit adva a homlokomra, behozta a ruhákat is. Felöltöztünk, majd mellém feküdt és átkarolt. Nem tudom voltam-e már boldogabb, de az biztos, hogy nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen.
 - Joon…kérdezhetek valamit? – kérdeztem megfontoltan, félve, hogy már számít a kérdés témájára.
 - Persze, nyugodtan. – súgta fülembe és karjait szorosabbra fonta körülöttem.
 - Mi történt veled? – lassan, vigyázva mondtam a szavakat. Egy szót sem szólt, de éreztem, hogy lazít az ölelésén. Elegem volt belőle, hogy elhallgatja előlem, elvégre a legjobb barátja voltam éveken át, most pedig még több is. Felkaptam a vizet, megfordultam és a szemébe néztem.
 - Miért nem vagy képes legalább egy szót kibökni? Ennyire nem érted, hogy aggódtam érted? Hogy éjszakákat sírtam át, mert azt hittem, meghaltál? Erre beállítasz teljesen összeverve, sebekkel tele, szétesve, majd miután rendbe hozlak, még mindig nem mondasz egy árva szót sem? Hát tudod mit? Menj a francba! Elegem van, elég jól megvagy nélkülem is. – eltoltam magamtól és a táskám felkapva kirohantam a házból, majd Heechul felé vettem az irányt. Még bőven éjszaka volt, úgy 2 körül lehetett…Lassan és csendben kinyitottam az ajtót és beosontam rajta. Becsuktam magam mögött, de akkor felkapcsolódott a villany. Megfordultam és Hee állt előttem fehér öltönyben, mögötte két nagyobb testalkatú, fekete zakós ember.
 - Csak nem éjszakai túrán voltunk? – kérdezte Heechul, de hallottam a hangján, hogy pontosan tudja, hol voltam. Megijedtem, már fordultam volna az ajtó felé, de intett az őröknek, akik hirtelen rám vetették magukat. Erősebbek voltak, így könnyűszerrel felemeltek és átvittek az egyik szobába. Leraktak egy székre és erősen megkötözték a kezem és a lábam.
 - Mi a franc…Heechul…mit csinálsz? – kérdeztem zihálva. Szívem kalapált, szinte már a nyakamban lüktetett, izzadtságcseppek folytak a homlokomról. Ajkaim remegtek, nem tudtam, mire készül… Aztán kerékcsikordulást hallottam. Egy kocsi érkezett a ház elé és sietősen kiszállt belőle valaki. Az ajtóhoz rohant, hallottam cipőjének minden egyes koppanását, de mielőtt bekopogott volna, már ki is nyitották neki az ajtót.
 - Üdvözlöm…Lee Soo Man… - mondta Heechul egy hatalmas, ördögi vigyorral az arcán és kitárta karjait.
 - Érezze otthon magát…de előtte beszéljünk meg pár dolgot az üzlettel kapcsolatban…

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 15.

Elégedetten néztem, ahogy végre pofásabb lett, hála a munkámnak, de ez még vajmi kevés volt. Bőven volt még mint tennem, ráadásul az elkövetkező estéket is itt fogom tölteni. Először is a konyhába mentem és próbáltam valami ehetőt összerakni. Gondolnom kellett arra, hogy nehezen bír enni, így valami könnyen lecsúszót kellett csinálnom. A hűtő viszont üres volt, csak pár üveg soju virított benne, de az most nem igen volt alkalmas. A kamrában találtam konzervet, gyümölcsöket, ami ihletet adott. Tudom nem nagyon szoktunk leveseket enni, de most azt hiszem jobb lesz, ha azt eszik. Pár perc alatt kész volt a gyümölcsleves és egy tálcára téve a tálat, bevittem neki a szobába. Leültem mellé az ágyra és az ölébe rakva a  műanyagot, megsimogattam az arcát és a szájához emeltem a kanalat. A gond csak az volt, hogy nem tudta magától akkorára kinyitni a száját, hogy beférjen rajta a kanál. Fogalmam se volt, hogy juttassam be a szervezetébe, aztán eszembe jutott egy régi játék pároknak. Pár kanál levest a számba vettem, majd ajkaim az övére tapadtak és lassan elkezdték adagolni a folyadékot. Joonnak csak annyit kellett tennie, hogy lenyeli. Olyan kis esetlen és gyenge volt…nagyon meglátszott rajta, hogy törődésre szorul. Az etetés után halvány mosollyal bólintott. – Finom volt…köszönöm… - súgta ajkai közül. Még egyszer megcsókoltam és visszavittem a konyhába az edényeket. Gyorsan elöblítettem, majd megtöröltem a kezem és a szobába mentem, de Joon már aludt. Istenem, de édes…most valahogy olyan más volt… Szerény és kedves… nem ilyenek ismertem meg. Vele maradtam míg hajnalodni nem kezdett. A napsugarak áthatoltak a vékony függönyön és felmelegítették a takarót. Tudtam, hogy ideje haza mennem, s mielőtt Heechul visszatér, már az ágyban kell feküdnöm. Írtam egy kis levelet Joonnak, amit ott hagytam mellette az éjjeli szekrényen, hogy könnyen el tudja olvasni.

”Este megint jövök, amint Heechul elmegy otthonról, maradj itt, ne csinálj semmit, csak pihenj és gyógyulj.

Szeretlek, Mir <3"

Reméltem tényleg nem szándékozik semmit sem tenni ilyen állapotban. Visszarohantam Heechul házához és mielőtt az inas és a takarítónő felébredt volna, lerúgtam a cipőim, felfutottam a lépcsőn, be a hálóba, majd átvettem a pizsamám és bebújtam az ágyba. Még nagyban lihegtem a futástól, pont akkor lépett be Hee és rám meredt.
 - Te már ébren vagy? – kérdezte nagyokat pislogva és közelebb jött.
 - I-igen…rémálmom volt…megint… - mondtam, hogy eltereljem a figyelmét. Úgy tűnt bevált.
 - Oh…Értem. Sajnálom, hogy nem voltam itt. Elmondod mit álmodtál? – Fölém hajolt és lágyan megcsókolt, majd leült az ágyra és magához húzott. Mit tegyek? Hogy hagyhatnám itt ezt az embert? Szeret és vigyáz rám…Joon persze most más volt, megsérült elég durván, de mi biztosítja, hogy ilyen marad? Ki mellett döntsek? Ahj…soha többet nem akarok senkit se szeretni… Gyengéden eltoltam magamtól és a szemébe néztem.
 - Joon… - kezdtem volna bele a mondandómba, de megállított.
 – Értem, elég…ssh…nem akarom, hogy felszakadjanak a régi sebeid. – furán néztem rá, majd végül beláttam, lehet jobb, ha nem tud tóla, az csak újabb kérdéseket vetne fel.
 - Jössz reggelizni vagy még alszol egy kicsit? – megsimogatta az arcom és megállította kezét az államon.
 - Most még nem…inkább maradok és pihenek. – mosolyogva megcsókolt, majd mélyítette a csókot, de aztán elhúzódott.
 - De jó…mmm…édes a szád. Ettél valamit? – megpróbáltam leplezni zavaromat, de nehezen jutottak eszembe most az értelmes kifogások.
 - Hát…ööö…izé…tetszik? Tea…gyümölcstea… Miután elmentél, nem tudtam aludni, úgyhogy főztem teát. Fura, még most is érezni.
 - Értem. Itt maradjak máskor, míg elalszol? – kedvesen magához húzott, haja csikizte a nyakam és a vállam.
 - Nem…nem kell, menj csak ha dolgod van, elvagyok magamnak – megijedtem, hogy nem tudnék este visszamenni a házhoz, de reméltem, hogy vagyok olyan ügyes, hogy megoldom. Elmosolyodott, majd felállt az ágyról és lement a konyhába. Huhh…végigsimítottam a homlokomon és visszazuhantam az ágyba. Nem számítottam rá, de pár perc múlva elaludtam.
Mikor felébredtem, már sötétedett és Heechul sehol. Az órára néztem: este 6…
Na ezt a napot is jól átaludtam. Mellette volt egy papír, amit ő írt, hogy korábban el kellett mennie, de nem akart felébreszteni. Hát jó, előbb tudok elmenni itthonról. Felöltöztem, magamra kaptam egy táskát és a hűtőhöz mentem. Bepakoltam pár enni- és innivalót, gipszet az ujjára,  meg még csomó mindent, amíg tele nem lett a táska. A hátamra vettem és elindultam. Siettem, nem akartam egy percet sem elpazarolni. Berohantam az ajtón és a már nagyban mosolygó Joon fogadott.
 - Már vártalak. – súgta és magához intett. A tatyót a földre raktam és odamentem hozzá. A szemében életteli csillogás volt, nem tudom hogy csinálta, hogy egy nap alatt ennyi erőt gyűjtött. Az ágyra ültem és megcsókoltam.
– Hogyhogy ilyen jól vagy? – kérdeztem vigyorogva és megöleltem.
 -  Aucs…azért ennyire nem… - felszisszent majd egy picit eltolt.
 - Juj bocsi – szám elé kaptam a kezem, pont ott öleltem meg ahol egy sebe volt.
 - Semmi baj, nyugi. Egyébként csak egész nap aludtam, aztán kimásztam a konyhába és ettem megint a levesből. Nem tudom mit raktál bele, de az biztos, hogy nagyon jól esett. Aztán…kicsit leapasztottam a soju készletet… - látta, hogy belevágnék a szavába, így inkább gyorsan folytatta. – az valószínűleg helyrerakott kicsit belülről.
Rosszallóan néztem rá, de basszus lehetett rá haragudni?
 - Tudod, hogy nem örülök neki, de….mennyit ittál? – kérdeztem remélve, hogy max 1-2 üveggel.
 - Öööö… 5-öt… - mondta nevetve én meg csak bámultam. Még csak szaga se volt…tud valamit.
  - Na jó...elnézem, de csak mert látom, hogy jobban vagy. A vacsi elől viszont nem menekülsz. Kimchis spagetti. Megfelel? – átöleltem, ő meg csak mosolyogva bólogatott.

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 14.

Két hét telt el azóta, s én még mindig Heechulnál laktam, míg ő egy percre sem engedett ki. Párszor már rákérdeztem, hogy miért, de mindig kitért a válasz elől. Kezdtem furcsának találni… Tudtam, hogy ha így haladunk, még egy jó ideig „szobafogságban” leszek, így ki kellett valami tervet eszelnem, amivel megléphetek.  Heechullal azóta többször is együtt voltunk, de mindvégig Joonra gondoltam…
Tervezés közben szereztem egy térképet, kislámpát, majd a jelentéssel együtt beraktam őket egy kistáskába, amit eldugtam a többiek elől, hogy még véletlenül se találják meg. Az este eljövetelével Hee addigra már szokássá vált éjszakai kijárásán volt, így könnyen ki tudtam jutni a házból. A riasztó kódját tudtam, a kutyák szerettek, tökéletes. Elindultam azon az útvonalon, amerre álmomban jártam és eljutottam egy parkhoz. A térképet megnézve sejtettem, hogy hol vagyok de mielőtt tovább indultam volna, lehuppantam egy padra. Hátra simítottam a hajam és felsóhajtottam. A leheletem színtisztán kivehető volt, a hideg már csípőssé vált. Visszatértek az emlékek és újra könnyes lett a szemem. Elővettem a jelentést és még egyszer átolvasta lehorgasztottam a fejem. Én tehetek róla…az én hibám…
 - Joon…hiányzol… - suttogtam halkan a levegőbe és arcom tenyerembe temettem. A könnyek szinte véget nem érően csöpögtek a fagyott földre és számat beharapva próbáltam legalább a hangom visszafogni.
 - Mi…Mir… - hallottam a közelből remegő és rekedtes hangon. Azonnal felugrottam és halálra rémülve a hang irányába fordultam.
 - Ki vagy? – kérdeztem félve, majd mikor a sötét alakot láttam előrébb jönni, a fák kitakarták, majd mikor a Hold megvilágította, sírva odarohantam hozzá.
 - Joon…istenem, te élsz? Mi van veled? Mi történt? -  erősen sántított, szinte alig állt a lábán, tele volt sebekkel és az ájulás szélén járt. Te jó ég, mi a fene volt…?
 - Kicsi…Mir.. – halkan beszélt, a hangja reszelős volt, de számomra aranyat ért. Kezét az arcomra tette én pedig könnyes szemmel bújtam hozzá. El sem hiszem, hogy mégis él és itt van…
 - Joon…Figyelj, gyógyszer kell neked…és kötések, gyere, haza viszlek – már épp emeltem volna át karját a vállamon, de ő ellenkezett.
 - Ne…kérlek…egy kicsit…maradjunk… - arcát nyakamba fúrta és erőtlenül átölelt. Aggódtam érte, de ha ennyire akarta… Megsimogattam a haját és magamhoz vontam. Mélyen beszívtam illatát, ami még ilyen borzasztó állapotban is csodás volt.
 - Szeretlek… - súgta és ez az egy szó szíven talált. Megint nem láttam a könnyektől, így inkább összeszorítottam a szemem és ujjaimmal a ruhájába markoltam. Lehet csak ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg vele kell lennem. Kezembe fogtam arcát és mélyen a szemébe néztem.
 - Joon…mi történt? – a ruhája tépett és össze vissza vagdalt volt, tele piszokfoltokkal. Azt sem tudom, honnan jött, hova ment volna, mi volt vele,de…féltem megtudni az igazat.
 - Majd…- súgta és rám nehezedett. Féltem, hogy összeesik, fedélre volt szüksége, különben megfagy.
 - Gyere, mondom, elviszlek Heechulhoz… - amint kimondtam, eltolt magától és egyensúlyát elvesztve a földre esett. Felszisszent és erőtlenül leejtette a fejét. Tényleg nagyon ramatyul volt, épp ezért nem értettem, mi baja… Lehet, hogy Hee..? De nem tudom, merre vihetném…
 - Joon, fel kell épülnöd, fogd már fel… Hova mehetnénk?
 -  A nyaraló… - súgta és próbálta mutatni az irányt. Hát persze! Gyakran oda mentünk a bandával, mikor egy kis pihenésre vágytunk. Úgy tűnt, most tényleg hasznunkra lesz. De sietnem kell, megfigyeltem, hogy Hee hajnalban ér haza, nincs sok időm. Fogtam Joont és nagy nehezen felhúzva, összeszedtem minden erőmet és elvittem a házhoz. Hogy nem jutott ez eddig eszembe? A park mellett van egy kis ösvény és annak a végén…
Órákba telt, de végül sikerült elcipelnem odáig. Kulcs nem volt nálam így a hátsó ajtót felfeszítve a nappaliba mentem vele. Bent lefektettem az ágyra és elrohantam törölközőért. Valamint fáslit és gyógyszereket szerezni. A fürdőben szerencsére minden volt, így egy nagy tálba hoztam vizet és szivacsot is. Leültem Joon mellé és lassan lehúztam a ruháit. Elborzasztottak a lila és vörös foltok a bőrén, de szerencsére nem volt sok. Letisztítottam mellkasát és áttértem karjaira. De kezét mosva összerándult. Basszus, eltörte az egyik ujját… gipsz viszont egészen biztosan nincs… Kicsi törölközőbe raktam azt a kezét és számat húzva tovább törölgettem. A lába volt a legrosszabb, bedagadt, de biztosan nem tört el.
Miután végeztem, előszedtem a gyógyszereket és kenőcsöket, majd bekenve a csúnyább és fájó helyeket, bekötöztem a fáslival.
 - Ajj Joon…miért nem mondod el…? – óvatosan átöleltem és megcsókoltam. Hiányzott már ez az érzés, ahogy ajkai az enyémhez érnek. Éreztem, hogy érez valamit…hogy tényleg szeret…