Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 14.

Két hét telt el azóta, s én még mindig Heechulnál laktam, míg ő egy percre sem engedett ki. Párszor már rákérdeztem, hogy miért, de mindig kitért a válasz elől. Kezdtem furcsának találni… Tudtam, hogy ha így haladunk, még egy jó ideig „szobafogságban” leszek, így ki kellett valami tervet eszelnem, amivel megléphetek.  Heechullal azóta többször is együtt voltunk, de mindvégig Joonra gondoltam…
Tervezés közben szereztem egy térképet, kislámpát, majd a jelentéssel együtt beraktam őket egy kistáskába, amit eldugtam a többiek elől, hogy még véletlenül se találják meg. Az este eljövetelével Hee addigra már szokássá vált éjszakai kijárásán volt, így könnyen ki tudtam jutni a házból. A riasztó kódját tudtam, a kutyák szerettek, tökéletes. Elindultam azon az útvonalon, amerre álmomban jártam és eljutottam egy parkhoz. A térképet megnézve sejtettem, hogy hol vagyok de mielőtt tovább indultam volna, lehuppantam egy padra. Hátra simítottam a hajam és felsóhajtottam. A leheletem színtisztán kivehető volt, a hideg már csípőssé vált. Visszatértek az emlékek és újra könnyes lett a szemem. Elővettem a jelentést és még egyszer átolvasta lehorgasztottam a fejem. Én tehetek róla…az én hibám…
 - Joon…hiányzol… - suttogtam halkan a levegőbe és arcom tenyerembe temettem. A könnyek szinte véget nem érően csöpögtek a fagyott földre és számat beharapva próbáltam legalább a hangom visszafogni.
 - Mi…Mir… - hallottam a közelből remegő és rekedtes hangon. Azonnal felugrottam és halálra rémülve a hang irányába fordultam.
 - Ki vagy? – kérdeztem félve, majd mikor a sötét alakot láttam előrébb jönni, a fák kitakarták, majd mikor a Hold megvilágította, sírva odarohantam hozzá.
 - Joon…istenem, te élsz? Mi van veled? Mi történt? -  erősen sántított, szinte alig állt a lábán, tele volt sebekkel és az ájulás szélén járt. Te jó ég, mi a fene volt…?
 - Kicsi…Mir.. – halkan beszélt, a hangja reszelős volt, de számomra aranyat ért. Kezét az arcomra tette én pedig könnyes szemmel bújtam hozzá. El sem hiszem, hogy mégis él és itt van…
 - Joon…Figyelj, gyógyszer kell neked…és kötések, gyere, haza viszlek – már épp emeltem volna át karját a vállamon, de ő ellenkezett.
 - Ne…kérlek…egy kicsit…maradjunk… - arcát nyakamba fúrta és erőtlenül átölelt. Aggódtam érte, de ha ennyire akarta… Megsimogattam a haját és magamhoz vontam. Mélyen beszívtam illatát, ami még ilyen borzasztó állapotban is csodás volt.
 - Szeretlek… - súgta és ez az egy szó szíven talált. Megint nem láttam a könnyektől, így inkább összeszorítottam a szemem és ujjaimmal a ruhájába markoltam. Lehet csak ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg vele kell lennem. Kezembe fogtam arcát és mélyen a szemébe néztem.
 - Joon…mi történt? – a ruhája tépett és össze vissza vagdalt volt, tele piszokfoltokkal. Azt sem tudom, honnan jött, hova ment volna, mi volt vele,de…féltem megtudni az igazat.
 - Majd…- súgta és rám nehezedett. Féltem, hogy összeesik, fedélre volt szüksége, különben megfagy.
 - Gyere, mondom, elviszlek Heechulhoz… - amint kimondtam, eltolt magától és egyensúlyát elvesztve a földre esett. Felszisszent és erőtlenül leejtette a fejét. Tényleg nagyon ramatyul volt, épp ezért nem értettem, mi baja… Lehet, hogy Hee..? De nem tudom, merre vihetném…
 - Joon, fel kell épülnöd, fogd már fel… Hova mehetnénk?
 -  A nyaraló… - súgta és próbálta mutatni az irányt. Hát persze! Gyakran oda mentünk a bandával, mikor egy kis pihenésre vágytunk. Úgy tűnt, most tényleg hasznunkra lesz. De sietnem kell, megfigyeltem, hogy Hee hajnalban ér haza, nincs sok időm. Fogtam Joont és nagy nehezen felhúzva, összeszedtem minden erőmet és elvittem a házhoz. Hogy nem jutott ez eddig eszembe? A park mellett van egy kis ösvény és annak a végén…
Órákba telt, de végül sikerült elcipelnem odáig. Kulcs nem volt nálam így a hátsó ajtót felfeszítve a nappaliba mentem vele. Bent lefektettem az ágyra és elrohantam törölközőért. Valamint fáslit és gyógyszereket szerezni. A fürdőben szerencsére minden volt, így egy nagy tálba hoztam vizet és szivacsot is. Leültem Joon mellé és lassan lehúztam a ruháit. Elborzasztottak a lila és vörös foltok a bőrén, de szerencsére nem volt sok. Letisztítottam mellkasát és áttértem karjaira. De kezét mosva összerándult. Basszus, eltörte az egyik ujját… gipsz viszont egészen biztosan nincs… Kicsi törölközőbe raktam azt a kezét és számat húzva tovább törölgettem. A lába volt a legrosszabb, bedagadt, de biztosan nem tört el.
Miután végeztem, előszedtem a gyógyszereket és kenőcsöket, majd bekenve a csúnyább és fájó helyeket, bekötöztem a fáslival.
 - Ajj Joon…miért nem mondod el…? – óvatosan átöleltem és megcsókoltam. Hiányzott már ez az érzés, ahogy ajkai az enyémhez érnek. Éreztem, hogy érez valamit…hogy tényleg szeret…