Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 12.

 - Heechul….ahh…kérlekh… - nyögtem a bemelegítés után, s már éreztem is, ahogy bennem van. Lassan mozgott, hogy ne fájjon, de síkosító nélkül alig ért valamit. Látta, hogy nem élvezem, majd fordított rajtunk és én kerültem felülre. – Mit csinálsz…? Nem…nem értem…
 - Próbáld meg…hidd el, jobb lesz. – súgta, s ráfogott csípőmre, amit félénken mozgatni kezdtem. Ez…tényleg jobb… Tudtam szabályozni, hogy milyen legyen. Már egészen belejöttem, mikor megszorította csípőm és lenyomva azt, meglökte magát. Felsikítottam, de nem a fájdalomtól.
Éreztem, ahogy ott….a világ egyik legjobb érzését kapom.
 - Ahh….otth…hyung…mégh… - nyögtem hangosan, majd minden egyes lökésnél olyan mélyre ment, hogy a végén szinte ordítva élveztem el, s ő is feltöltött forró nedvével. Lihegve dőltem mellkasára, s próbáltam lenyugodni, de ez után...az a fenséges érzés nem hagyott nyugodni. Akartam még, nem volt elég… Megcsókoltam, s ismét játszadozni kezdtem nyelvével.
 -  Még egyszer…. – súgtam kéjesen a fülébe, s láttam mosolyát, majd ahogy legurultunk a kanapéról a földre, bemozgatta csípőjét és próbálta elérni ugyan azt a mélységet. Most viszont hagyott egy kis helyet közöttünk és kezét lecsúsztatta a már ismét felizgatott tagomra, majd dupla élvezetet adva külön ritmusban kezdte mozgatni csípőjét és kezét. Hangosabban nyögtem mint az előbb, s jobban is élveztem, de vágytam az irányításra.
 - Kérlek….engedd megh… - lihegtem, majd átfordultunk és az előbbihez hasonlóan kezdtem mozogni, csak sokkal bátrabban és szenvedélyesebben. Mélyre mentem, ő pedig segített lökéseivel és ismét elérte azt a pontot. Kiabálva élveztem el és homlokom mellkasának döntve Heechulra borultam. Végem…nem bírom… Légzésünk lassult, a végén már csak szuszogtunk.
 - Szeretlek… - súgtam halkan és hallottam viszonzását, majd megsimította a hajam. Azt hiszem ez jó filmezés volt…
A délután hátralevő részét már inkább kint töltöttük a kertben a cicájával játszadozva és buborékokat fújva. Ezt csináltuk naplementéig, utána a kis faházba menve kihoztuk a hintaszékeket. – Játsszuk azt, hogy öregek vagyunk. – mondtam nevetve, csillogó szemekkel és beleültem az egyikbe.
 - Naaa, kérleeek… - összetettem a két kezem és bevetettem az aegyomat, ami úgy tűnt, használt.
 - Egye fene… - belehuppant a másikba és rám nézett. Kicsit ijesztő volt, de aztán elmosolyodott és öreges arcot vágva elkezdett dülöngélni a széken. Beszélgettünk a mai nap emlékeiről, mint 20 évvel korábbi eseményekről és megterveztük a következő napokat.
Ez így ment napokon, heteken, s hónapokon át, mígnem egy nap, november vége körül, hívást kapott. Idegesen lecsapta a telefont és egy kis üzenetet a konyhában hagyva kiviharzott. Miután elment, odarohantam és elolvastam.

”Mir sajnálom, el kell mennem az estére, lehet majd csak dél körül jövök haza. Tudom, nem köszöntem el, de túl feldúlt voltam. Majd jövök, ne kérdezd hol vagyok, maradj otthon.

Szeretlek, Heechul”

Remek…úgy tűnik ma este egyedül alszom…de végül is a felépülésem hivatalosan már lassan egy hónapja befejeződött, nem is értette, miért nem engedi, hogy menjek. Mindig velem volt, egy percre sem hagyott magamra, mintha védene valamitől. Végre itt a lehetőség… Miután a ház népe elaludt, felöltöztem és kilopóztam az ajtón a hideg éjszakába. Még nem esett a hó, de éreztem, hogy lassan fagyni fog. Csendben az utca végéig mentem, de rájöttem, hogy tulajdonképpen nem tudom hol vagyok… Hónapokig nem léptem ki innen, az eredeti utat is elfelejtettem, hogy merről jöttem. Mit tehettem volna, visszaindultam a ház felé. Franc esne bele… Én hülye, most kereshetek egy térképet, ki tudja hol van, ha egyáltalán van…
Halkan visszasurrantam és kutakodni kezdtem. Eddig nem látott fiókokat találtam és mikor az egyiket kinyitottam töltényeket és fegyvereket láttam benne. Elborzadtam, s hátráltam, de valamibe belebotlottam. Hátra fordulva egy sötét alak állt mögöttem, s a következő pillanatban már pilláim nyitogattam.