2012. július 28., szombat



Power of Love (18+)
(Mir PoV)


Chapter 19. (Final)


Riadtan megfordultunk és megláttuk Heechult, amint egy ezüst színű fegyvert fog ránk. Másik kezével intett az őreinek, akik azonnal felénk indultak, majd lefogtak. Meg voltam rémülve, nem tudtam mit csináljak, de ahogy láttam, Joon arcán is a halálfélelem tükröződött. Beérkezett egy fekete kocsi és nem törődve a parkolás hogyanjával megállt az apró kavicsokkal teli területen. Két szintúgy fekete ruhás, nagydarab férfi szállt ki, magukkal húzva Lee Soo Mant. Odarángatták elém, majd mikor az engem fogó férfi szorított a karomon, ijedten Heechulra nézett.
 - Igen, jól tudod, hogy képes lennék bántani, főleg azért mert az unokaöcséd. – húzta ajkait ördögi mosolyra, én viszont elképedtem. Az unokaöccse? Én? Mi van?
 - Ó…tehát nem meséltél neki róla, mi? – nézett az igazgatóra. – Drágám, Lee Soo Man és édesanyád testvérek. – mondta közelebb hajolva és halkan kuncogva. Legszívesebben ott helyben ütni kezdtem volna, de a sokktól mozdulni sem tudtam. De hát a név… - Törvénytelen gyerkőc vagy, bizony. – kezdett Heechul nevetni, majd elhallgatott és hajamnál fogva hátrahúzta a fejem. – Kicsi, formás nyakacska…törnivaló nemde bár, Soo Man? – simított végig egy ujjával vékony bőrömön és fülembe súgott. – De sajnos, ha megtenném, nem adná át az SM vezetését, így biztonságban vagy… - engedte el a hajam, majd visszalépett az embereihez. – Szerződés? – Hangja ismét hidegen csengett, arca is elkomorodott. Átvette a papírt és előhúzott öltönye belső zsebéből egy tollat.
 - Írd alá, most! – utasította Soo Mant, aki fogait összeszorítva elvette a nyomtatványt. Az arcát fürkészve láttam mennyi érzés kavarodott benne: keserűség, harag, tehetetlenség…talán még bánat is.
Mindig is rossz szemmel néztem rá, amiért olyan szigorú volt a bandákkal, de egyben csodáltam is, hogy mennyi mindent elértek az ő keze alatt. Belegondolni sem mertem mi lesz, ha Heechul veszi át az irányítást. Aki ilyenre képes…
 - Ne írja alá! – kiabáltam, szabadulni próbálva a fekete ruhástól. Egy pillanatra mindenki rám figyelt, majd visszafordították tekintetüket az igazgatóra. Láttam rajta, hogy habozik, de Heechul ezen csak még jobban felhúzta magát és megindult a pisztollyal. Erősen a fejemhez nyomta és a papírra meredt.
 - Gyerünk, tudod, mi lesz, ha nem teszed… - sziszegte fogai közül és ujját a ravaszra tette. Soo Man erre hezitálás nélkül írta volna le az első betűt, de ekkor újabb kattanást hallottunk.
 - Azt most szépen tedd le. – mondta egy lágyabb, kedvesebb hang, mire Heechul ledermedt. Ijedtség és megdöbbenés ült ki az arcára, majd mikor megfordulva látta, hogy ki tatja a másik pisztolyt, örömkönnyek gyűltek szemébe.
 - Hee…mondtam, hogy visszajövök… - súgta mosolyogva Hangeng és letette a fegyvert. Heechul azonnal leejtette a pisztolyt és a nyakába borult. Szorosan hozzásimult, majd mellkasába fúrta az arcát és sírni kezdett.
 - Sajnálom…azt hittem, ha én leszek a vezető…visszahozhatlak… - suttogta akadozva, könnyeivel küszködve.
Mindenki nagy szemekkel pislogott rájuk. Hát erre ment ki az egész? Fellélegeztünk, majd megkönnyebbülve egymásra néztünk Joonnal. Aztán az összes tekintet a HanChul párosra szegeződött, amint szenvedélyesen csókolózni kezdtek.
 - Gyere, menjünk haza… - szólt Hangeng elszakadva Heechul ajkaitól, majd megfogta a kezét és beülve az egyik autóba, intett az őröknek. Azok szó nélkül elengedtek, majd követték őket és egyszerűen elhajtottak.
Ott maradtunk mi, a három megszeppent ember, egymást lesve.
 - Hát, akkor…én elköszönök… - mondta Soo Man kicsit zavartan és a nyomtatványt széttépve, mosolyogva beült a kocsijába. A motor felzúgott, de mielőtt még elmehetett volna, utána kiáltottam.
 - Miért nem mondta el? – kérdeztem, de ő az ablakot lehajtva csak végignézett rajtam és tekintete vissza is tért a kormányra.
- Szerinted mit szólna a média, ha megtudná, hogy van egy törvénytelen unokaöcsém? Na, de ezen ne agyalj sokat, majd máskor megbeszéljük. Vigyázz magadra, öcskös. – húzta fel az ablakot, majd lassan kiállt a kocsival és elhajtott.
Sóhajtottam és magamban próbáltam feldolgozni az elmúlt negyed órában hallottakat. Persze nem igazán sikerült, de ahogy láttam, Joonnak se. Ránéztem, majd halványan elmosolyodtam és megöleltem.
Átkaroltam nyakát, ő a derekam és szorosan egymáshoz bújtunk. Halkan szuszogtunk, szívverésem ismét visszaállt a normál tempóba és minden figyelmem a testéből áradó melegségre terelődött. Aztán valami hideget éreztem az orrom hegyén. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy pilláim előtt apró, fehér kis pelyhek szállingóznak. Leesett…az első hó…
Erősebbre fontam karjaim és halkan fülébe súgtam.
 - Nyisd ki a szemed…  - Ajkaim arcát súrolták, amibe automatikusan beleremegett. Felemelte a fejét és óvatosan körbepillantott, majd résnyire nyitotta ajkait és csak figyelte a hideg kristályokat. Ő is mosolyogni kezdett, majd szemembe nézve lágyan megcsókolt.
 - Szeretlek. – vigyorgott és azonnal karjaiba kapott. – De szerintem ideje lenne nekünk is menni. – vitt be a szobába, majd összepakoltunk, elköszöntünk a portástól és hazasétáltunk.


Napokkal később már mindent vastagon borított a hó. Lehűlt a levegő, jégcsapok formálódtak a tetőkön, az utakat pedig hókotrók járták. A házban csak két ember volt, Joon és én. A kanapén ültünk, egymásba felejtkezve, magunk mögött hagyva a hosszú szenvedést és a sérelmeket, ami az utóbbi hónapokban ért. Kárpótlást kaptunk mindenért és plusz szabadságot. Na persze a karja miatt is extra juttatásokat. Szerencsére a seb gyorsan begyógyult és csak egy apró, alig észrevehető heg maradt a helyén.
Heechul felbontotta az SM-el a szerződést és otthagyva a Super Juniort, Hangenghez költözött Kínába. Soo Man azóta sem hívott, de talán nem is baj, lehet jobb, ha nem firtatjuk a rokoni szálakat.
Ajkamhoz emelve a kakaós bögrét, halkan felszisszentem, majd visszatettem az asztalra.
 - Túl forró? – kérdezte Joon, majd állam felemelve lassan megcsókolt. Átkaroltam nyakát és válasz nélkül magamra húztam. Már a kulcscsontomnál járt, mikor meghallottuk, hogy a banda átlépi a ház küszöbét, Rainnel az élen. Végre hazatértek a hosszú forgatásból. Nem valószínű, hogy hallottak a történtekről, de jobb is, hiszen Rain biztosan kiverné a balhét.
 - Sziasztok! Boldog Karácsonyt! – kiáltott be a szobába Thunder és G.O. – Igaz még pár hét, de gondoltuk jobb korábban beszerezni az ajándékokat. – mosolyogtak és lerakták a sok színes masnis dobozt.
A többiek is levették a kabátjukat, kirakták a cipőjüket és csatlakoztak hozzánk, a szobába. Mielőtt viszont bármit is mondhattak volna, Joon bejelentette, hogy együtt vagyunk. Furcsamód nem lepődtek meg, csak vigyorogtak, mint a vadalma.
 - Na, végre. Már azt hittük ennyi idő se lesz elég. – mondta Seungho és leült az egyik fotelba. Nagy szemekkel pislogtam Joonra, megint semmit sem értettem. Mindenki tudta rajtam kívül, hogy szeret? Aish… Ismét átöleltem és nevetve összeborzoltam a haját.
 - Te dög…előbb nem tudtad volna elmondani? – kérdeztem, majd mikor elkapta a csuklóm azonnal elhallgattatott egy csókkal.
 - Ez meg mi a franc? – hallottuk Rain felháborodott hangját, amint egy kicsit hullámos papírra mered. A gyászjelentés volt az… Joonra néztem, majd vettünk egy nagy levegőt.
 - Minden úgy kezdődött….

2012. július 27., péntek



Power of Love (18+)
(Mir PoV)


Chapter 18.

Talán órákba is beletelt, mire mindent felfogtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet…és komplikált. Azt sem, hogy Heechul…te jó ég, hogy tehette ő?
 - Érted már? Mindennek ez volt az alapja. Ez a terve, aminek akaratlanul is a részei vagyunk…  - De Joon akkor miért hagytál el? Miért csaltál meg és hagytad, hogy vele menjek? – fakadtam ki könnyes szemekkel.
 - Az nem…ahj…nem tehettem mást. Heechul tudta, hogy szeretsz és azt is, hogy én is téged. De megfenyegetett…ha veled maradok…mindegy, bántott volna téged, ez a lényeg. Ezért hoztam fel a lakásunkra azt a lányt. Az ő embere volt. Tudta, hogy ébren vagy, még rá is játszott, de hidd el egy ujjal sem értem úgy hozzá. – Kitágultak a szemeim és döbbenten meredtem rá. Egész végig azért volt velem ilyen, mert…féltett? És nem is csalt meg? Éreztem, ahogy a könnyektől egyre jobban elhomályosodik a látásom, de ő még folytatta.
 - Mikor elszaladtál nem tudtam utánad menjek-e, hisz mondhattam volna bármit, úgysem hitted volna el. De ahogy hazaértél és megláttalak olyan állapotban, nem bírtam tovább. Ez is az ő műve volt, abban a kocsmában az ő alkalmazottjai voltak. Elmentem és azt csináltam, ami járt nekik… Persze nem számítottam rá, hogy ezért Heechul bekeményít és elhurcoltat abban a pillanatban, mikor megjelenik az ajtóban… Az az egy dolog vigasztalt, hogy legalább boldog voltál, hisz nem tudtad, hogy esténként miattam járkált el. Talán nem kellett volna olyan kedvesnek lennem mikor ápoltalak és kételyek sem maradnak benned… - sóhajtott és átölelt.
- Aztán egyik nap láttam, hogy a kezében van egy papír, amin az én nevem van és keresztek. Tudtam, mire készül, de nem hagyhattam, hogy eltegyen láb alól. Akkor nem tudtalak volna később megvédeni… Nagy nehezen elszöktem és tessék, találkoztam veled. Elképzelni nem tudom, mit érezhettél, mikor Heechul beadta neked azt a hülyeséget…sajnálom, hogy miattam szenvedtél… - súgta elcsukló hangon és arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, hogy a forró könnycseppek végiggördülnek arcomon és államhoz érve Joon vállára csöppennek. Összeráncoltam az arcom és egyik kezemmel eltakarva sírni kezdtem. Szorosan magamhoz öleltem Joont, majd mellkasához bújva rejtettem el a patakzó könnyeket. De aztán olyat láttam, amit eddig még soha. Megfogta az állam és felemelte, hogy egy vonalban legyen az övével. Az arca…ugyan úgy könnyektől áztatva, mint a sajátom. Sosem láttam még Joont ennyire sírni…de mosolygott. Mosolygott és folytak le állán a sós átlátszó cseppek.
 - Szeretlek… - súgta és megcsókolt a világ talán legtöbb lágyságával és kedvességével. Szerelmes volt…tényleg szerelmes. És belém. Engem szeretett az elejétől fogva, és minden, amit tett, akár rossz vagy jó, az egész értem volt. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre?
Karommal átkulcsoltam nyakát és olyan szenvedélyesen csókoltam vissza, mint még sosem. Hajába túrtam és egy pillanatra megszakítva a csókot, magamhoz szorítottam és fülébe súgtam.
 - Te vagy a mindenem…nem akarlak még egyszer elveszíteni… - mondtam és közelebb bújtam. Hideg ujjait végighúzta oldalamon, majd pólóm alá kúsztak, megérintve csupasz bőrömet. Beleremegtem az érzésbe, de ettől csak még inkább akartam. Kibújtattam ruháiból, óvatosan elkerülve a sebet, majd segítettem neki levenni a sajátomat és hagytam, hogy rám feküdjön. Le sem tagadhattam volna, hogy kívánom, szemmel látható jelei voltak.
Most viszont valahogy minden gördülékenyebben ment. Mintha tudtuk volna, hogy a másik mire gondol, mi a jó neki. Együtt mozogtunk, egyszerre, egyazon ritmusra, végig arra figyelve, hogy a lehető legtöbbet adjunk egymásnak.
A csúcsot elérve fáradtan, lihegve az ágyra dőltünk és megfogtuk egymás kezét. Joon mellém fekve átkarolt és elmosolyodott, majd láttam, hogy egy apró izzadtságcsepp lefolyik a homlokáról és egyenesen a párnán landol.
Percek múlva már csak halkan pihegtünk, hallgattuk a másik szuszogását. Egyenletesen mozgott mellkasunk, talán még a szívünk is egyszerre dobbant. Szívesen elaludtam volna a karjaiban, de szükségem volt egy gyors zuhanyra, így lassan kibontakoztam öleléséből és a fürdő felé vettem az irányt.
Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egyet az ottani szekrényben talált tiszta ruhák közül. Visszasiettem a szobába, majd az ágyra mászva Joon mellé bújtam. Átölelte a derekam és szemünket lehunyva szinte azonnal el is aludtunk.

Nem tudom már mióta nem aludtam ki magam teljesen, de azt hiszem most bepótoltam. Mikor felébredtem a nap már inkább lenyugvóban volt, a szobában félhomály uralkodott. Szétnéztem, de valamit hiányoltam…vagyis inkább valakit… Hol van Joon?
Kipattantam az ágyból és keresni kezdtem, de sehol sem találtam. Aztán hirtelen megjelent az ajtóban egy halvány mosollyal gyönyörű arcán.
 - Reggelit? – kérdezte idézőjelet mutatva ujjaival. Bólintottam, ez a reggeli megnevezés elég furán hangzott így késő délután. – Rendben. Rántotta vagy müzli? – tette fel a szokásos kérdést, de Heechult juttatta az eszembe, így inkább megráztam a fejem. – Akkor ramyeon? – indult a kicsi konyhaszerűség felé én pedig készségesen követtem. Ketten alig fértünk el, nem hogy még több zacskó ennivaló…de meglepetten tapasztaltam, hogy tömve volt az összes polc. Az egyiken megláttam a kedvenc müzlim, mire rögtön meggondoltam magam.
 - Az jó lesz. – mutattam az apró, rózsaszín, puffasztott golyókkal teli dobozra és csillogó szemekkel néztem Joonra.
 - Hehe, jól van, kicsi Mir. – simogatta meg a fejem búbját, majd elővette a tejet és gyorsan megcsinálta. Addig én felöltöztem a rendes ruhámba, majd beágyaztam és egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyra ugrottam. A takaróra hasalva fejem a párnába fúrtam és halkan szuszogni kezdtem. Olyan kényelmes volt…simán tudtam volna még aludni… A gondolatok viszont ismét cikázni kezdtek. Hogy kerül Lee Soo Man a képbe? És minek kellek Heechulnak? Milyen üzletről beszéltek?
 - Meghoztam a reggelit, tessék felkelni. – hallottam Joon hangját, mire szertefoszlott minden kérdésem. Megfordultam, majd felültem és mikor az ölembe rakta a tálcát, egy gyors puszit nyomtam az arcára.
 - Köszönöm. – súgtam, majd jobbnak láttam, ha megkérdezem Joont a kételyeimről. – Tudod…valamit nem értek. Az rendben van, hogy minden azért volt, mert meg akart szerezni…de mire kellek neki? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.
 - Fogalmam sincs. Ha tudnám, azt is elmondtam volna. – simogatta meg az arcom, majd elhúztam a szám és enni kezdtem. Kifejezetten ízlett, mintha minden falat édesebb lett volna, csak mert ő csinálta…
Miután befejeztem, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Elindultunk a motelből és kézen fogva elsétáltunk a pár méterrel arrébb lévő dombhoz. Ott álltunk, ketten a világ ellen… Olyan fura, de egyben izgalmas…
A horizonton még éppen hogy csak látszódott a nap, de percek múlva végleg eltűnt és a sötétség kezdte átvenni az uralmat az égbolt fölött. Lassan visszamentünk a szobánkhoz, de az ajtóhoz érve kattanást hallottunk.
 - Azt hittétek, hogy elbújhattok előlem?

2012. július 26., csütörtök


Power of Love (18+)
(Mir PoV)


Chapter 17.

Heechul közelebb jött és lehajolt hozzám. – Hát nem mondtam elégszer?  Kellesz nekem… Része vagy a tervemnek… - súgta közel az arcomhoz és végigsimított rajta egy ujjával. Szavai hidegen, kárörvendőn hangzottak és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy hozzám érjen…még mindig semmit sem értettem. Persze próbáltam őket nézve rájönni, de csak még jobban összezavarodtam.
 - Átgondolta a feltételeimet? – kérdezte az SM igazgatójától és pár lépéssel közelebb ment hozzá. Soo Man komoran bólintott, látszott, hogy legszívesebben lelökné Heechult a lépcsőn. Az arca szinte fürdött az undorban, de valami oknál fogva megalázkodott. Gondolom az üzlet vagy micsoda miatt…
 - Akkor elfogadja csereként? – folytatta a kérdezgetést Heechul, majd mikor látta, hogy az igazgató grimasszal az arcán az ablak felé néz és lassan ismét bólint, hatalmas mosolyra húzódtak ajkai. Sosem láttam még ezt az oldalát, de talán jobb is…kifejezetten ijesztő volt…
 - Tökéletes. Mikor kerítsünk rá sort? Mit szól mondjuk… - oldalra néztem és nem is figyelve arra, amit mondanak, az ablakon át a külvilágra pillantottam. Vajon tudja valaki, hogy mi történik itt bent? Egyáltalán érdekelne bárkit is? A legtöbb ember éppen alszik, de vannak, akik buliznak, dolgoznak, a világ másik felén ebédelnek…de van-e még egy lélek, aki ugyan ilyen helyzetben szenved?
Az ablak üvegét szemlélve hirtelen megjelent egy ismerős arc.
 - Joon!! – mondtam félhangosan, de szerencsére Heechul túl elfoglalt volt, hogy rám figyeljen. Joon gyorsan lebukott és a szájára tette egy ujját, ezért jobbnak láttam csöndbe maradni, hisz őt is elkapnák. Ügyködött kicsit az ablakzárral, majd óvatosan felnyitva azt, beosont és elbújt mögöttem. Szétszedte a köteleket, majd mikor végzett, halkan felálltunk, de valaki megköszörülte a torkát. A hang irányába fordultam és megláttam, ahogy Heechul egy pisztolyt felénk tartva lesi minden mozdulatunkat.
 - Nocsak, a párocska szökni próbál? Milyen kis romantikus… - gúnyolódott és kibiztosította a fegyvert.  - Mit szóltok hozzá, ha egy kicsit megnehezítem a szökést? – kérdezte és a lábamra célzott. Mielőtt reagálni próbáltam volna, dörrent a fegyver, de nem éreztem fájdalmat. A földön találtam magam, rajtam egy vérző Joonnal. Azonnal felültem és eltoltam magamtól, hogy megnézzem. A golyó szerencsére a karján repült át, de maga után hagyott egy erősen vérző lyukat. Az ing egyre csak vörösebb lett és Heechul is megindult felénk, de Joon erősen megfogva felrántott, majd az ablakhoz rohanva kilökött rajta és utánam jött.
 - Utánuk!! – ordított Heechul az őrökre, akik máris a nyomunkban voltak.
 - Rohanj!! – kiáltotta Joon is, mire gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, magam mögött hagyva a házat és annak környékét.

Percekig futottam, majd lihegve és kimerültem álltam meg egy padnál, amire azonnal ledőltem. A leheletem tisztán látszott a levegőben és a hideg mardosta a tüdőmet. Mellkasomhoz kaptam és próbáltam felmelegíteni magam, de egyetlen pulcsi nem képes csodát tenni. Mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok lassan felültem a padon és körülnéztem. Joon…sehol… Ugye nem kapták el…?
Amint viszont a gondolat végére értem megjelent a sarkon karját szorítva. A vére sötétlett a kék ingen és egyre láthatóbbá vált a folt nagysága. Az egész felkarja olyan volt, de túl sötét volt ahhoz, hogy friss legyen, így kicsit megnyugodtam, hogy nem ért artériát.
 - Sikerült lerázni őket? És…jól vagy? – kérdeztem aggódva és közelebb menve átkaroltam derekát.
 - Túlélem. – morogta, majd leült a padra.
 - Hagy nézzem. – mondtam közel hajolva és pólómból letépve egy hosszú csíkot, erősen bekötöttem. Felszisszent, de szótlanul tűrte.
 - Köszönöm… - motyogta, majd eltolta a kezem és felállt.  - Tovább kell mennünk. – fordult felém és fejével az út felé bökött. – Gyere, azt hiszem, tudok egy helyet. – Kicsit sietősen elindultunk, amerre mutatta, hiszen nem lehettünk benne biztosak, hogy nem követnek. Átmentünk sűrű bokrokon, sötét, elhagyatott sikátorokon, majd hosszas séta után egy lepukkant, elég rossz állapotban lévő motelhez értünk. A magas, világító névtáblán az égők fele rossz volt, némelyik csak pislákolt, de a tartóoszlop sem nézett ki túl jól. Összefoglalva az egész elborzasztott. Ijesztő volt, még a horrorfilmekben is jobban néznek ki…
Joon viszont csak céltudatosan ment tovább, egyenesen a portás ajtajához, majd kopogás nélkül benyitott. Követtem és egy nagy, nappalinak kinéző helyiség fogadott egy őszes hajú, igénytelen ruházatú emberrel a pult mögött. Olyan csúnyán nézett ránk, mintha rongáló fiatalok lennénk, még akkor is, mikor Joon egy franciaágyas szobát kért, de azonnal meglágyult a szíve, mikor az ár dupláját nyújtotta neki.
 - Nem vagyunk itt. – mondta, mire az öreg csak bólintott. Immár a kulccsal a kezünkben megkerestük az ahhoz tartozó szobát és gyorsan bementünk. Amilyen undorító volt a külseje, olyan lenyűgöző volt a belseje Nyilván a legjobb szobát adta, főleg ennyi pénzért.
Lehuppantam az ágyra és elterültem rajta, Joon pedig a fürdőbe ment. A plafont nézve elgondolkodtam az elmúlt hónapok eseményein. Egyre jobban ráncoltam a homlokom, a szálak csak még jobban összekuszálódtak és ezernyi kérdésem volt. Semmit sem értettem, csak találgatni tudtam, de ebben a helyzetben még az is megerőltető volt. Lassan már a hajam téptem, hisz csak most fogtam fel, hogy üldöznek, szökevények vagyunk, meg akarnak ölni! Arcom a tenyerembe temettem és úgy ültem az ágy szélére, majd egy kezet éreztem a vállamon.
 - Ne félj, itt nem találnak ránk… - súgta Joon és megsimogatta a hajam.
 - De…nem rejtőzhetünk itt örökké, egyszer úgyis megtudják. És akkor hova megyünk? Egyáltalán mi a francért üldöznek? Mi folyik itt? Tudni akarom! – Szinte már kiabáltam a vége felé, majd leálltam szusszanni. Nagyon felhúzott a tény, hogy az életünk a tét, de ő nem képes kinyögni mi az jó ég történik…
 - Na, jó…azt hiszem, most már elmondhatom… - sóhajtott és fejét lehajtva mesélni kezdett.

2012. július 18., szerda


The boy with flowers
(Jonghyun)





Chapter 3 (Final)


Nem kellett sokat várnod, az ajtó szinte azonnal feltárult és egy vidám, mosolygós Jonghyun jelent meg előtted.
 - Remélem nem baj, hogy késtem pár percet, egy emeletet tévesztettem. – magyarázkodtál, de csak legyintett, majd háta mögül előhúzott egy csokor rózsát.
 - Tessék, a tiéd. – nyújtotta át enyhén elvörösödve. – Most vágtam, még sokáig fog illatozni, ha haza viszed. – Ledermedve átvetted és megszagoltad. Csodás illata volt és minden lélegzetvételnél Jonghyunt juttatta az eszedbe.
 - Köszönöm, de nem kellett volna. – pirultál el te is.
 - Dehogynem, na, ne szerénykedj, gyere. – húzott be a lakásba, majd becsukta az ajtót.
 - Addig rakhatjuk vázába? – néztél rá kiskutya szemekkel, nem akartál azért hazaszaladni, hogy letett.
 - Persze, gondolhattam volna rá. – csapott finoman a homlokára és elővett egy nagy üvegvázát. Visszaadtad neki a virágokat, de akkor egy rajtuk maradt tüske megszúrta az ujjad. Kiserkent a véred és halkan felszisszentél.
 - Basszus…
 - Mi az? Oh, várj, várj, ne nyúlj hozzá, mossuk le. – húzott a csaphoz és hideg vizet engedett rá. Először picit csípett, aztán enyhülni kezdett, addig viszont ő hozott ragtapaszt. Finoman az ujjadra tett egyet, majd jól odarögzítve megpuszilta.
 - Jobb? – nézett a szemedbe, de te csak meredtél előre. Hogy lehet valaki ilyen jóképű és mégis ennyire kedves és figyelmes? Elvesztél a szemeiben, nem tudtál reagálni, csak azon kaptad magad, hogy lágyan megcsókolod. Azonnal feleszméltél és sűrű bocsánatkérések közepette elhúzódtál, de magához vont és hajadba túrva most ő csókolt meg. Lábaid megremegtek és a világ forogni kezdett veled. Átkaroltad nyakát és viszonoztad forró csókját, majd lassan játszadozni kezdtetek.
Pár percig még folytattátok, majd elszakadtál ajkaitól és zihálva nézted gyönyörű arcát. Nem tudtad mire vélni ezt az előbbi „magánakciótokat”, de olyan nagyon nem is akartad, hiszen olyan tökéletes volt…
Ekkor Jonghyun megköszörülte a torkát, majd oldalra nézve beharapta alsó ajkát.
 - Gyere…akkor mesélek a környékről.. – mondta a szobába kísérve, majd rád nézett. – Vagy inkább nézzünk filmet? – Halványan elmosolyodtál és bólintottál, így bementetek a hálóba. Kicsit feszülten ültél le az ágyra, még akkor is, ha csak onnan lehetett nézni a tévét.
 - Gyere hátrébb, fájni fog a szemed. – húzott a párnákhoz, majd magához. Fejed lassan mellkasára tetted és így pihenve kezdtétek el nézni a kiválasztott filmet. Olyan nyugodt volt minden…karjaiban valahogy biztonságban érezted magad…

Lassan nyitogattad pilláidat, majd feleszmélve, hogy elaludtál, ijedten az órára pillantottál. Fél tizenegy?? Óvatosan kibújtál a szintén alvó Jonghyun öleléséből és egy kis üzenetet hagyva az ágyon, felrohantál Picurhoz. Ott várt rád, nagy, szomorú szemekkel a padlón fekve. Közelebb menté, majd az öledbe vonva megsimogattad és adtál egy puszit a fejére. Rögtön vidámabb lett, megnyalta az arcod és csóválni kezdte farkincáját.
 - Itt vagyok már, ne félj. – szorítottad magadhoz, majd ráadtad a pórázt, hogy levidd esti sétára. Igaz már egyikőtök se látott olyan jól, hiszen nem voltak a közelben lámpák, csak az útnál. Pár percig sétáltatok a fűben, majd mikor mentetek volna vissza, két kart éreztél a derekadon. Majdnem felsikítottál ijedtedben, de az egyik kéz egy ujját a szádra tette.
 - Túl hangosan keltél fel. – súgta egy ismerős hang, mire megfordultál és rácsaptál Jonghyun vállára.
 - Tudod, hogy megijesztettél? – korholtad vigyorogva, majd egy apró rántást éreztél és a fiú egy gyors csókkal hallgattatott el. Mikor elváltak ajkaitok, két apró mancs ért a cipődhöz és láttad, ahogy Picur ágaskodik, hogy vegyétek fel. A karjaidba kaptad és mosolyogva Jonghyunra néztél.
 - Mehetünk föl? – kérdezted és kezét megfogva elindultatok vissza a házba.
A lépcsőről még váltottatok egy gyors csókot, majd az ajtóhoz érve megláttad a nála hagyott csokrot egy kis üzenettel.
„Holnap háromkor.”

2012. július 17., kedd


The boy with flowers
(Jonghyun)





Chapter 2

Ahogy gondoltad, következő nap is ott volt, az egyik padon ült és a parkot szemlélte.
 - Szia… - köszöntél elpirulva, mikor közelebb értél.
 - Jó reggelt! – mosolygott és megpaskolta maga mellett a zöldre festett léceket. Leültél és hagytad, hogy Picur a póráz végén futkározzon.
 - Sikerült beszélned a szüleiddel? – kérdezte és egyik karját a pad háttámlájára tette.
 - Mi? Jaa igen…örültek, hogy hallhatták a hangom. – füllentetted és zavartan a földet nézted.
 - Akkor jó, gondolom aggódtak. Jut eszembe, hoztam nektek valamit. – kezdett el kotorászni a táskájában, majd előhúzott két alufóliába csomagolt valamit. – Ez a tiéd… - adta a kezedbe az egyiket. – Ez pedig…Picur! – hívta magához a kutyust, aki azonnal odaszaladt hozzá. – Tessék. – bontotta ki a kis csomagot, melyben apró kekszek rejtőztek. Letette a földre, így Picur kedvére falatozhatott az ízletes csemegéből.
 - Köszönjük szépen. – mosolyogtál Jonghyunra, majd kibontottad a saját kis ajándékodat, melyben egy apró, torta formájú, krémes sütemény lapult.
 - Ezt mire kapom? – kérdezted csodálkozva.
 - Amolyan nem is tudom… „köszöntelek az új otthonodban” torta. – felelte halkan kuncogva. – Magam sem tudom, mi ütött belém, hogy sütöttem, de úgy gondoltam, talán örülnél neki. Remélem ízleni fog, saját recept. – folytatta ujjaival babrálva, mire gondolkodás nélkül adtál az arcára egy puszit.
 - Oh…köszönöm… - jött zavarba azonnal és lóbálni kezdte lábait, mint egy öt éves kisfiú. Hajad füled mögé tűrted és úgy néztél az édességre. Miért ne kóstolhatnád meg itt helyben? Óvatosan, az alufóliával védve ujjaidat a gonosz krém ellen, szádhoz emelted és leharaptál belőle egy kis darabot. Pár pillanatig nyammogtál rajta, majd hörcsög pofival elismerően bólogattál. Halkan felnevetett, majd egy ujjával letörölte a szád szélére került kevéske krémet és ajkaihoz emelve lenyalta róla. Az ütő is megállt benned, egy hatalmas nyeléssel leküldted a sütit és csak mereven bámultál rá. Az előbbi mozdulatától átfutott rajtad egy bizsergető hullám, még a gyomrod is beleremegett.
 - Baj van? – kérdezte, kizökkentve ezzel dermedtségedből. Azonnal megráztad a fejed és érezted, hogy fülig vörösödsz.
 - S-Semmi… - hadartad akadozva és a földön lévő apró köveket kezdted rugdosni. Soha nem jöttél még ennyire zavarba senkitől. Talán azért, mert az egyetlen barátodnál is a legkomolyabb dolog, ami történt köztetek, az volt, hogy levágtátok egymás haját…
 - Egyébként, ha akarsz, átjöhetsz hozzám ismerkedni vagy valami… Elmondanék mindent, amit a környékről tudni kell… - mosolygott és úgy tűnt, nem vette észre zavarodat.
 - Oké, de nem tudom melyik lakás a tiéd… - néztél a házra.
 - A második emeleten a négyes. – felelte és rámutatott az erkélyére. Tele volt virágokkal, ami nem igazán vall egy agglegény lakására… Lehet, hogy meleg? Nem, nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolni… Biztos van barátnője…
 - És nem fogok másnak zavarni? - Ugyan kit zavarnál? Egyedül lakom… - nézett rád furán, aztán leesett neki. – Ja, a növények miatt? Ne is törődj velük, csak a saját kis hobbim részei. Imádom a virágillatot, a szüleim kertjére emlékeztet. – mondta és elmosolyodott. – Akkor ma, három körül megfelel? És, ha nincs dolgod, maradhatsz amíg csak szeretnél. Most viszont megyek, mert van még egy kis elintéznivalóm. - Rendben. Mára úgysem terveztem semmit. – bólintottál és felvetted az öledbe Picurt.
 - Akkor, háromkor gyere. – adott egy gyors puszit az arcodra és elment. Teljesen leblokkoltál, még most is érezted forró ajkait bőrödön, amitől kicsit meg is szédültél. Rózsaszín ködfelhőben úszkálva felálltál és Picurral a karodban felballagtál a lakásodba.
Még csak dél volt, de már egy percet sem akartál várni. Hosszasan készülődtél a fürdőben: pakolások, bőrradír, krémek, mitesszer tapaszok, testápoló… Minden fellelhető szépségápolási szert bevetettél, hogy a lehető legjobb formádat hozd. Mintha csak randira készültél volna, feltúrtad a ruhatárad a legjobb cuccért és a cipős dobozok tartalmát is egyenként borogattad ki.
Mikor végre elkészültél feltettél egy pici sminket és elégedetten szemlélted magad a tükörben.
Az eredmény puha, selymes bőr, csókolnivaló ajkak, füstös szemek és friss, fényes haj. A ruhád csak egy egyszerű farmernadrág volt hozzáillő topánkával és pántos felsővel.
Pontban háromkor bekopogtattál hozzá és alsó ajkad harapdálva vártad, hogy ajtót nyisson. Azonban mikor végre kinyílt az ajtó Jonghyun helyett egy öreg, hetvenes éveiben járó bácsi állt előtted.
 - Mi járatban, szép hölgy? – vigyorgott félig rosszul ragasztott műfogsorral. Kirázott a hideg és a belőle áradó szag is fojtogatott.
 - Jonghyunt…keresem… - mondtad akadozva és érezted, hogy bekönnyezel a bűztől, de nem akartál neveletlennek tűnni.
 - Az ki? – nézett furán az öreg és megvakarta a fejét, melyen csak pár ősz hajszál meredezett. – Ja, hogy a virágos fiatalember? Eggyel feljebb. – mosolygott és felmutatott az ujjával.
 - Oh, köszönöm szépen. – hajoltál meg és felsiettél a lépcsőn. A következő emeletre érve kifújtad magad és mélyeket szippantottál a friss levegőből…amibe virágok illata keveredett. A finom, parfümszerű aroma egy világosbarna ajtóig vezetett, melyen a fiú neve díszelgett egy rézlapra gravírozva.
„Kim Jonghyun”… Megsimogattad a névtáblát, majd bátorságod összeszedve bekopogtattál.

The boy with flowers
(Jonghyun)




Chapter 1

 - Szia, picim.simogattad meg az egyik kiskutyát az állatkereskedésben. Rövid, barna, selymes tapintású szőre volt, apró farkincáját ide-oda csóválta és gyönyörű, gesztenyebarna szemekkel nézett rád. Teljesen elvesztél benne, szinte megbabonázott, érezted, hogy kell neked.
 - Őt kérném.mondtad az eladónak, majd a kasszánál fizetve egy kis dobozban végre kézhez kaphattad.
 - Úristen, de aranyos vagy.nyunyorgattad a pofiját és simogattad a pocakját, míg hazafelé tartottál.Már gyerekkorod óta szerettél volna egy kutyust, de a szüleid allergiája miatt csak hörcsögöd lehetett. Most, hogy elköltöztél, hogy a saját életed éld, első utad ebbe a kis boltocskába vezetett, ahol rátaláltál újdonsült kedvencedre. Persze még a régi otthonodban beszereztél minden eszközt a kisállattartáshoz: póráz, bili, tálkák, kis ágyikó, tisztálkodási szerek, ennivaló stb, és elhoztad őket ide.
Amint beértél a lakásodba, rögtön kivetted a lyukacsos kartondobozból és letetted a padlóra. Mivel neve még nem volt, így magad adhattál neki egyet, de már erre is fel voltál készülve.

 - Picurnak foglak hívni, rendben?húztad magadhoz a terepet vizslató kutyust. Azonnal megnyalta az arcod és szaglászni kezdte a nyakad. Valószínűleg a parfümöd illatát érezte, amit indulás előtt fújtál magadra. Elengedted, hogy felfedezze a kis lakást, te pedig öntöttél neki vizet és ennivalót. Egy picit duci volt, de lehet csak azért, mert még csak egy hónapja volt a világon.(icipici segítség: én így képzelem el, ahogy a játékban van x3 http://www.ferryhalim.com/orisinal/g3/dog.htm)
A születésnapját megtudakoltad az eladótól, így gyorsan fel is írtad a naptárba. Mondhatni teljesen belezúgtál Picurba, amilyen pici volt, olyan gyorsan rabul is ejtett. Figyelted minden mozdulatát, óvtad a veszélyes dolgoktól, és esténként melletted aludt a kiságyán. Édesen szuszogott, soha nem láttál még szebbet ennél az alvó kiskutyánál. Hetente megfürdetted, hogy tiszta legyen és illatos, valamint, hogy kicsit lehűljön a melegebb napokon.
Többet törődtél vele, mint bármi mással, így szinte teljesen kifordultál önmagadból, mikor egyik nap sétáltatás közben szem elől tévesztetted. Csak egy pillanatra fordultál meg, erre tessék, máris eltűnt. Magadban szitkozódtál, hogy minek engedted el a pórázról, hisz azzal együtt is tud szaladgálni, de az aggódás elnyomott minden egyéb gondolatot.
 - Picur, hol vagy? Picur!kiabáltad, de sehol sem láttad. Kezdtél bepánikolni, egyre elkeseredettebben hívtad magadhoz és már a legrosszabbra gondoltál. Mi van, ha kiszaladt az útra és elcsapta egy autó? Úristen… Leültél a földre és csak nézted magad előtt a földet. Ekkor lépteket hallottál, majd egy vakkantást. Lassan felnéztél és megláttál egy fiút, amint a kezében a kutyusod tartja.
 - Őt kerested?segített fel a földről a szabad kezével, majd átadta Picurt. Még mindig le voltál döbbenve, már teljesen el is keseredtél, mire jött a megmentő egy hihetetlenül aranyos srác személyében. A mosolya szívdöglesztő volt, szemeiben kicsi pajkosság csillogott, de tele volt kedvességgel, telt ajkai pedig igencsak csókolni valók voltak. Azonnal elnyerte a tetszésedet, ráadásul nem is volt olyan nyakigláb, mint a közeledben lévő fiúk. Amolyan veled egy magas lehetett.
 - Jonghyun vagyok.mondta, mikor látta, hogy a gondolataid valahol messze járnak. Visszaszálltál a földre és kezet ráztatok.
 - ________ - felelted mosolyogva.Ő pedig Picur.mutattad be a kis kedvenced.
 - Még nem láttalak errefelé, új lakó vagy?kérdezte végig szemedbe nézve. Volt benne valami, ami megragadott, bár nem tudtad megmondani, hogy pontosan mi, de érezted, akárcsak Picur esetében.
 - Igen, pár hete költöztem ide, a nyolcasban lakom. mondtad és a pórázt a kutyusra csatolva letetted a fűbe. Azonban ahelyett, hogy elszaladt volna, az újonnan megismert fiú lábát kezdte el szagolgatni, majd feltápászkodott rá, hogy vegye fel.
 - Tényleg? Én is.mosolygott miközben karjaiba kapta Picurt. Úgy tűnik, kedvel.simogatta meg a buksiját.
 - Elég jó érzéke van az idegenekhez, tudja, kiben bízhat.simogattad meg te is, majd Jonghyunra néztél, de azonnal elpirultál.
 - Egyébként segítsek kipakolni vagy már kész vagy vele?kérdezte, hogy elterelje a témát.
 - Köszönöm, de már első nap végeztem, hogy Picurnak előkészíthessek mindent.felelted és az órádra néztél.Hú, rohannom kell, megígértem a szüleimnek, hogy még ma felhívom őket és nem szeretik, ha este csörgök rájuk. Majd találkozunk, szia. Ja, és tényleg köszi. vetted vissza a kutyust és sietősen hazarohantál.
A lakásba érve kifújtad magad és az ajtónak támaszkodva a földre csúsztál. Ez a kis telefonálós füllentés pont jókor jutott az eszedbe. Nem bírtad volna tovább, a szíved majd’ kiugrott a helyéről.
 - Szerinted is nagyon jól néz ki?néztél Picurra, aki csak vidáman csóválta a farkát.Na, gyere, megfürdünk, hogy ha holnap találkozunk vele, mindketten illatosak legyünk.vakargattad meg a hasát és a pórázból kibújtatva bevonultatok a fürdőszobába.

2012. július 16., hétfő

EXOtic Love
(Chen&Lu Han)




Chapter 8. (Final)


Mikor letelt a két hét, összehívtad őket egy találkozóra a parkban. Az idő gyönyörű volt, hétágra sütött a nap, de a kedved teljesen elrontotta, hogy egyiküknek ma mennie kell…
Ott álltak előtted kicsit feszülten, de próbáltak magabiztosnak tűnni. A szíved a torkodban dobogott, a lábaid is remegtek. Annyira nem akartad megtenni…de muszáj volt. Ki kellett mondani. Összeszedted volna és már szólítottad volna Chent, mikor eszedbe jutott az este, amit vele töltöttél. Nem figyelt rád annyira…nem is viszonozta, hogy szeret…a randi előtt akárhányszor hozzád ért, szinte mindig követelőző volt. Csomó lány vette körül nap, mint nap, barátnője is sok volt, de heteken belül minddel szakított és Lu Hant is megfenyegette. Vele viszont boldog voltál, segített, ahol csak tudott, megvigasztalt és sose bántott meg. Mikor a pasidat játszotta végig figyelmes volt és mindig megnevettetett. Hogy is hidegülhetnél el tőle, hisz benne is megvan minden, ami kell, csak nem adja ki. Ahogy a parton csókolt, amilyen merész volt a jet-skivel és a csalánnal…nem is olyan szende, mint amilyennek mutatja magát… Ráadásul még nem is voltál vele komolyabb helyzetben, ki tudja, hogy viselkedik ott… Lehet más, mint az eddigi fiúk… Nem is akarod, hogy barátok legyetek. Annál neked több kell!
 - Lu Han. – mondtad ki hangosan.
Azonnal hatalmas mosoly kúszott az arcára és közelebb lépve felkapott, majd megfordult veled. Ezután letett a fűbe és szorosan magához ölelt.
 - Már féltem, hogy mást mondasz… - súgta és arcát nyakadba fúrta. Örültél, hogy ilyen boldog, de nem tudtad, mi lesz most Chennel vagy, hogy mit fog csinálni. A randik előtt is elég durva volt, lehet, hogy most is az lesz…? Félve ráemelted tekinteted, de ő csak mosolyogva közelebb lépett.
 - Hé Hannie. – szólt Lu Hanhoz, aki engedett az ölelésén és megfordult. – Kösz az ötleteket a randira. – nyújtotta ki a kezét, majd kezet ráztak. - Legyetek jók, majd találkozunk, engem várnak a többiek. – kacsintott, majd elindult haza. Csodálkozva néztél rá, majd Lu Hanra.
 - A te ötleted volt minden? – kérdezted szinte szájtátva.
 - Aha, de hagyd csak, apróságok… – nézett az égre fütyörészést imitálva, míg megfogta a kezed. Meghökkenve áltál egy helyben, majd elmosolyodva közelebb húzódtál.
 - Úgy tűnik, jó döntöttem. – mosolyogtál, mire érezted, hogy a fenekedbe csíp. Kicsit megugrottál és még jobban meglepődve bámultad az arcát.
 - Még szép…Na, mi az? Nem nézted volna ki belőlem, hogy ilyet is tudok? – kérdezte, mire bólintottál. - Akkor azt hiszem ideje rendesen is megismerned. – kapott a karjaiba és egy csókot nyomva ajkaidra, elindult veled haza.


----------------------------

Tudom, tudom, rövid. De azért próbáltam hatásosra megcsinálni. :) (by Shiniel)

2012. július 14., szombat

EXOtic Love
(Chen&Lu Han)




Chapter 7.



Másnap reggel furcsamód kipihenve ébredtél és észrevéve, hogy még mindig ugyan abban a ruhában vagy, a fürdőbe rohantál. Mindenhol jól átmostad magad és tiszta ruhát vettél fel. Az órára nézve elmosolyodtál, hisz rengeteg időd volt még. Nyugodtan megreggeliztél, elpakoltál a szobában, majd gondolván inkább előbb érj oda, kiléptél az ajtón. Vagyis kiléptél volna, ha nincs ott egy csomag. Sóhajtva forgattad a szemed, hogy megint egy ajándék, de mikor kinyitottad, egy fekete, testhez simuló, gumis úszóruhát láttál. Nem igazán értetted, minek, de volt mellette egy kis levél is.

„Inkább a mólóhoz gyere, fél óra múlva várlak. A ruha legyen rajtad.
Lu Han”
Megvakartad a fejed, majd átöltözve a mondott helyre mentél, de senki sem volt ott…
5 perccel később motorzúgást hallottál és megfordulva megláttad a várt srácot egy jet-skin. Mosolyogva intett, hogy pattanj fel, így nagy nehezen felcsimpaszkodtál rá. Azonnal elindította a kis vízi járművet, te pedig átkaroltad derekát, hogy le ne ess róla.
Így mentetek pár percig, majd egy sziget kezdett kibontakozni a víz öleléséből. A partjánál lelassított, majd a motort leállítva a homokba léptetek.
 - De jó! – csodáltad a kilátást a víz szélétől.  Hol vagyunk? – kérdezted mire közelebb lépett.
 - A szigetemen. Vagyis…nem az én szigetem, de senki sincs itt, így most perpill az enyém. – mosolygott és a fák közé mutatott. –
Menjünk, nem akarom, hogy odaégjen az ennivaló. Követted a sok levelet arrébb söpörve, majd megláttál egy apró faházat egy kicsi udvarral.
 - Bizony, én csináltam. – vigyorgott, majd megnézte a nagy grillező rácson heverő húsokat. – Ülj csak le. – mutatott maga mellett a padra. Meglepettségedben inkább már huppantál.
 - Áh, még forró, hozok játékot, amíg hűl. – mondta és a kunyhóból előhozott egy nagy dobozt. – Egy kis nosztalgia…úgy emlékszem szereted. – mosolygott, majd elővett a dobozból egy listát. Igaza volt, a régi dolgok mindig is a kedvenceid közé tartoztak, főleg a gyerekkorod játékai. Csillogó szemekkel nézted, ahogy átnyújtja a listát, majd olvasni kezdted. A legalsóhoz érve elkerekedtek a szemeid és megmutattad Lu Hannak.
Mosolyogva bólintott, majd előkotorta a dobozból és az asztalra tette. Örömödben szinte ugrálni támadt kedved, de ehelyett csak vigyorogtál, mint a tejbe tök.
Kiraktátok a táblát, bábukat, pénzt és kezdődhetett a Gazdálkodj okosan!
(aki nem tudja, milyen az itt megnézheti: http://retronom.hu/node/4126)
Először ő volt előnyben, majd megelőzted és szélsebesen törtél a cél felé. Pár háztartási eszközt már beszereztél, de a ház és a bútorok még hátra voltak.  Ekkor abba hagytátok a játékot, hiszen ebédidő volt.
A hús tökéletesre sikerült, a köret is teljesen jó volt, már csak az ismeretlen eredetű savanyúság maradt hátra.
 - Ez mi? – kérdezted aprót bökve pálcáiddal a kis tálra.
 - Speciális saláta, a nagyim mindig ilyet csinált kiskoromban. Kóstold meg, finom. – mosolygott és figyelte a reakciód, ahogy egy keveset a szádba veszel.
Picit nyammogtál rajta, ízlelgetted, majd elismerően bólintottál.
 - Tényleg nagyon jó, mi van benne? – néztél rá újabb falatot magadhoz véve.
 - Csak jégsaláta és csalán…balzsamecettel. – vigyorgott bekapva egy keveset. Nagyon jól tudta, hogy félsz még a csalán közelébe is menni, hisz kiskorodban egy egész bokornyiba estél, mégis belerakta…
Legszívesebben leszidtad volna, de….valahogy a saláta hatására elmúlt a növénytől való félelmed. Túl finom volt ahhoz, hogy akár egy rossz szót is szólj, így csak összehúztad a szemed és kicsit mosolyogva megráztad a fejed.
 - Ezt még visszakapod… - felelted és mosolyogva ettél tovább.

Az ebéd után folytattátok a játékot és elégedetten nézted, hogy már majdnem megvan minden része a háznak. Csak egy hiányzott, de sehogy sem tudtál azokra a mezőkre lépni, ahol beszerezhetted volna…
Lu Hannál ugyan ez volt a helyzet, de ő amilyen szerencsés volt, szinte mindig a jó mezőkre került. Már majdnem ott volt a bútorosnál, mikor szerencse-mezőre léptél és a hozzá tartozó kártyát felhúzva láttad, hogy pont a hiányzó darabot nyerted meg.
 - Ez aaaz!!! – ugrottál fel örömödben és a képdarabot a házat szimbolizáló lapra illesztve visszahuppantál a helyedre. – Nyertem. – mosolyogtál rá, mire vigyorogva megsimogatta a buksidat.
 - Ügyes vagy. – mondta és ujjára egy puszit nyomva az arcodhoz tette. Kicsit elpirultál, de álltad a tekintetét.
 - Köszönöm. – néztél le a játékra, majd vissza rá. – Már nagyon rég játszottam vele. – simogattad meg a dobozt.
 - Nincs mit, azért hoztam, hogy boldog legyél. – mosolygott, majd eszébe jutott valami és a faházba rohant. Mentél volna kíváncsian utána, de ekkor kilépett és a háta mögül elővett egy kicsi csomagot. -
Ez a tiéd…remélem jó lesz… Nagyokat pislogva elvetted tőle a kis ajándékot, majd kibontottad. Egy lenge, fehér ruha volt, nagyjából térdig érő. Nyárra tökéletes.
 - De szép! Köszönöm, nagyon tetszik. – szorítottad magadhoz Lu Hant és egy puszit nyomtál az arcára.
 - Akkor örülök, gyere, most menjünk vissza. – mutatott a víz irányába, majd lassan elindultatok. A tenger még szebben csillogott, mint délelőtt, szinte nem is akartad otthagyni a szép helyet. Legnagyobb meglepetésedre nem a jet-skikhez mentetek, hanem maradtatok a parton.
 - Nem megyünk még haza? – néztél rá kérdőn.
 - Csak azt mondtam, vissza, azt nem, hogy mennyire. – kacsintott, majd odalépett egy a homokra terített nagy törölközőhöz és lerakta a kevés kis magával hozott cuccát.
 - És akkor mit fogunk itt csinálni? – kérdezted, míg te is lepakoltál.
 - Jól érezni magunkat. – nyújtotta ki picit a nyelvét, majd a tengerbe szaladva rád fröcskölt egy kis vizet.
 - Héé!! – néztél a rád került vízfoltokra, majd utána eredtél és beljebb lökted. Játszadozni kezdtetek a derékig érő vízben, hol fröcsköltetek, hol összegabalyodva birkóztatok, majd órákkal később csurom vizesen kimentetek a törölközőhöz. Lehuppantatok rá és zihálva nevetni kezdtetek.
 - Ez tök jó volt. – fújtad ki magad, mire szó nélkül átölelt, majd arcod megsimogatva megcsókolt.
A tekintete most más volt, kedves és szerelmes, a megszokott huncut csillogás nélkül.
 - Megnézzük a naplementét? – suttogta ajkaidra, majd fejével az ég felé mutatott. Észre sem vetted, hogy elszaladt az idő… A nap már narancsos fényben tündökölt és az eget is annak árnyalataiba öltöztette, a víz pedig visszatükrözte és lágy fodrokkal tovább szépítette.
 - Olyan, mint te… Tüzes és gyönyörű… - súgta és átfonta karjait derekad körül. Ujjaitokat összekulcsolta, majd közelebb húzott. Mellkasának dőlve néztétek tovább az eget, majd ahogy eltűnt a nap, lassan felálltatok és a jet-skihez sétálva lassan felültetek. Átölelted derekát és szorosan hátához simulva figyelted, ahogy szelitek a vizet. Gondolataidba merültél, már végképp nem tudtad mit tegyél. Ezek után képtelen voltál választani…
 - Megérkeztünk. – simogatta meg a hajad, mire magadhoz tértél és lassan a móló deszkáira mászva leszálltál a kis járműről.

 - Köszönök mindent. – mosolyogtál, mire átnyújtotta az ajándékod és hajad füled mögé simítva még egyszer megcsókolt.
 - Aludj jól. – mosolygott és visszaülve a helyére nézte, ahogy egyre csak távolodsz.
Hazaérve leültél a legközelebbi székre és ismét gondolkozni kezdtél. Két hét…ennyi időd van, hogy dönts. Akárcsak előző nap, most is elnyomott az álom, így ismét nem jutottál semmire.

Reggel rendbe tetted magad és az ágyadba mászva begubóztál.
 - Gondolj, gondolj, gondolj… - utánoztad Micimackót, mire eszedbe jutott valami. Két hét nem is olyan kevés, ha az ember megfelelően tölti ki…így elővetted a szekrény alján lapuló kazettákat és az elhanyagolt, de még mindig kedvenc időtöltésednek szentelted ezt a hosszú időt….azaz éjjel-nappal meséket néztél.
A kis hableánytól Csipkerózsikán át Mulanig minden meglévő rajzfilmet megnéztél, egyen azonban megakadt a tekinteted… Suzy és Tekergő… Azonnal eszedbe jutott Chen és a randitok. Amit ott csinált, felejthetetlen volt… A gondolatok ismét megrohamoztak, de most sokkal tisztább fejjel láttál mindent.
 Mindketten hihetetlenül aranyosak voltak, teljesen más oldalukat mutatták, mint amilyet az ember alapból megismer és a randikon is rendesen kitettek magukért. De valahogy…a mérleg Chen oldalára billent… Igaz Lu Han is sokat tett érted, de mégis…inkább barátként tekintettél rá… Olyan rég ismerted, csomó mindent tudtál róla és egyébként is Chen után epekedtél. Ha Lu Hant választod egy idő után kihuny még az a kicsi láng is…és barátok sem lesztek többé… Chen viszont szenvedélyes…talán ez volt az, ami hiányzott a másikból…Igen, ezért lesz Chen…őt választod…

2012. július 13., péntek


EXOtic Love
(Chen&Lu Han)




Chapter 6.


Az elkövetkező napon több ajándékot is kaptál, mindet kettejüktől. Virágcsokrok, csokik, lufik, plüssök, levelek, ékszerek...minden, amit csak el lehet képzelni. A nap végén kicsit talán már be is sokalltál.
- Elég, ne ajándékokba fojtsatok, hanem csak egyszerűen törődjetek velem...vagy ismerkedjünk... Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mennyi pénzetek van. - mondtad egy osztott hívásban. Mikor csend lett, sóhajtottál és megmondtad nekik az instrukciókat.
- Holnap Chennel találkozom, reggel...vagyis inkább délelőtt, aztán következő nap Lu Hannal. A programokat ti találjátok ki és nincs apelláta. Ja és ne jobbak akarjatok lenni a másiknál, hanem adjátok magatokat. - fejezted be és leraktad a telefont. Sóhajtva bedőltél az ágyadba és gondolkodni kezdtél a holnapi napon. Vajon milyen lesz Chen? Mit fog kitalálni? Ehhez hasonló gondolatokkal feküdtél le aludni, hogy kipihenten vethesd magad bele a randi sorozatba.

- Szia, cica. - köszönt másnap Chen az általa kijelölt helyen. Egy kicsit kinyalta magát, megfésülködött és vászonnadrág volt rajta.
- Szia, de még nem cica, ne feledd. - mosolyogtál és a szemébe néztél. - Mit tartogatsz számomra? - kérdezted és körülnéztél. Egy kis erdős, parkos ösvényen álltatok, de sehol egy lélek...
- Túrát. Vagyis nem a rendes fajtát, hanem...majd meglátod. - vigyorgott és mutatta az utat: be a fák közé, ahová alig szűrődik be a napfény. Egy egészen picit ijesztő volt, de izgalmas is. Kettesben a sötét rengetegben...
- Meddig megyünk még? - kérdezted úgy fél óra gyaloglás után. A lábad már most fájt, egy ilyen alkalomhoz jobb lett volna a sportcipő...
- Nem sokáig, két perc. - felelte aranyos mosollyal az arcán. Ahogy mondta, gyorsan oda is értetek, a fénysugarak egyre több helyen törtek át a lombkoronán, majd végül egy hatalmas tisztás tárult elétek. Gyönyörű zöld fű, apró fehér virágok, formás farönkök...az egész olyan friss és hangulatos volt. Aztán megláttál egy faragott asztalkát, mely tele volt finomságokkal, két gyertyával és pár üresnek tűnő befőttes üveggel.
- Ez meg...? - nézted a fatáblát meglepve.
- Amolyan piknik féleség...csak hosszabb, ebéddel és vacsorával összekötve. - Odavezetett egy kitaposott ösvényen, majd a paddá fabrikált fatörzsre ültetett. Veled szemben ő is elhelyezkedett, majd érdeklődve kezdted figyelni, ahogy tevékenykedik. Kotorászott a mellette lévő táskában, majd eltett valamit a zsebébe és rád nézett.
- És mi lesz az ebéd?

- Majd megtudod. De most megyünk fűnyírást nézni. - mosolygott és felsegített. Arckifejezésed látva egy kis tákolmányra mutatott a tisztás végén. - Az ott egy vadász les, oda megyünk. - fogta meg a kezed és lassan elsétáltatok odáig. Mivel nagy volt a terület, az egészet be lehetett látni, főleg úgy, hogy Chen előhúzott a zsebéből két kis távcsövet.
- Tessék, a padtól pár méterre már látni lehet őket. - mondta és átölelt. Feszülten figyelted a tisztás szélét, mire mozgásra lettél figyelmes. Pár másodperc és egy egész csorda őz lépett a friss fűre. Lassan legelték a friss hajtásokat és haladtak beljebb, de végig nagyon óvatosak voltak.
- De édesek! - súgtad halkan, csillogó szemekkel.
Egy darabig még figyeltétek őket, majd az őz les után visszamentetek az asztalhoz, hiszen már bőven ebédidő volt.
A finomságok gyorsan elfogytak és teli pocakkal felfeküdtetek a padra. Az ég felhőtlen volt és a nap sem perzselt, az idő kellemesen langyos lett.
Beszélgetni kezdtetek, először az őzekről, a tájról, majd átfordult a téma kettőtökre. Mesélt a családjáról, a múltjáról, majd a rólad alkotott véleményéről. Meglepve hallgattad szavait, feleannyit sem gondoltál volna, hogy megtörtént vele.
Ezután te beszéltél magadról, de róla egy szót sem ejtettél. Nem akartál már most nyilatkozni, hiszen a másik randi még hátra volt, nem szeretted volna hitegetni, ha esetleg Lu Han jobban elnyeri a tetszésedet...
Csevegés közben az idő is gyorsan elszaladt és hamar beesteledett. A horizonton még látszódott a nap, de sugarai halványak és erőtlenek voltak.
- Gyere, hozz egy üveget. - kelt fel Chen és felkapta az egyiket. Beszaladt a térdig érő fűbe és apró bogarakat kapott el vele. Mindegyik után rátette az üveg tetejét, hogy ne szökjenek ki, majd újabbak után nézett. Megmutatta, hogy csináld és fél óra alatt egész tetemes mennyiséget gyűjtöttetek össze. Még mindig nem igazán értetted, minek a bogarak, de mikor teljesen lement a nap, végre rájöttél. A sugarak halványodásával a kis apróságok potroha világítani kezdett. Ahogy repkedtek, újabb és újabb jelent meg, majd a végére gyertya erősségű fényt adtak.
- Na, most már jöhet a vacsora. - mosolygott és a kosárból előhúzott két, fémfedős tányért. Levette a tetejüket, majd megláttad, hogy húsos gombócokkal megpakolt spagettit takartak. Leültetek az asztalhoz, de mikor enni akartatok felcsendült egy ismerős dallam. A Suzy és Tekergő egyik legismertebb dala volt, pont az, mikor ők is gyertyafényben vacsoráztak. Meglepve elmosolyodtál és elismerően Chenre néztél, aki csak elégedetten figyelte a reakciódat. Mivel a te tányérodon kevesebb gombóc volt, így a pálcikájával átnyújtott párat végig a szemedbe nézve.
Nagyon tetszett az egész, így a végén megtörölted a szád és az asztalon áthajolva adtál egy puszit az arcára. Halványan elpirult és az eszközöket összepakolva felállt.
- Köszönöm... - súgtad és zavarodban a földre néztél.
- Nincs mit. Megérdemelted. - felelte és közelebb lépve, megsimogatta a hajad. A két üveget lerakta a fűbe és lábaival finoman letolva a tetejüket, magához húzott. A bogarak lassan, világítva szálltak fel mellettetek, majd két kezet éreztél az arcodon és Chen lágyan ajkaidra tapadt.
Az egész elképzelhetetlenül romantikus volt, még soha nem fáradoztak érted ennyit. Mikor elengedett, szemeidbe nézett, majd megölelt. Arcod nyakába fúrtad és halkan szuszogva viszonoztad. Minden olyan tökéletes volt...
Az erdőből kifelé csak 5 perc volt az út, egy nagy, sokat használt ösvényen.
- De...hogy tartott fél óráig az odaút? - néztél rá csodálkozva.
- Ki akartalak fárasztani. - vigyorgott kicsit pajkosan, mire megcsaptad a vállát.
- Fúú tee...sunyi dög... - játszottál rá egy langyos durcára, de ezután a nap után képtelen voltál rá haragudni. Kézen fogva hazakísért, majd az ajtóban egy puha csókkal elköszönt és elment.
Szinte szétfolyva estél be az ajtón és a kanapéra huppantál.
Egy isten... - gondoltad és a fáradtságtól azonnal elaludtál.

2012. július 6., péntek


Dream or reality?
(Kai 18+)



 - Gyerünk bébi, riszáld! – karolta át derekad egy kicsit spicces alak, majd fenekedhez nyomta ágyékát.
Azonnal eltoltad magadtól és a bárnál iszogató barátnődhöz siettél.
 -
Mikor azt mondtad fergeteges buli, jóképű pasikkal, nem épp erre gondoltam… - mutogattál az előbbi bunkó módon közelíteni próbáló illetőre.
 -
Hát…mikor utoljára itt jártam még más volt… - húzta el a száját és belekortyolt az italába.
 -
Persze, azaz több mint egy éve, nem? – forgattad meg szemeid és kis koktélruhád lefelé húzogatva próbáltad elérni, hogy kevesebbet mutasson combjaidból.
 -
Csak azt remélem, hogy eljött, akit be akarok neked mutatni… - motyogta és egy újabb kört rendelt.
 -
Ha megint kiütöd magad, nem cipellek haza. – mondtad elmosolyodva és szemed felfedezőútra indult a táncoló tömegben.
Villódzó fények suhantak át az embereken, hol a szivárvány színeiben, hol pedig a fekete és fehér váltakozásaként.
Azonban a sötét sziluettek között felcsillant valami. Egy szempár volt az, olyan, mint éjszaka a macskáké.
De amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.
Kicsit megráztad a fejed, majd a bárhoz fordultál és kértél magadnak egy italt. Lassan iszogatva a csapos fiút stírölted, aki hát…egész jól nézett ki…vagyis az nem kifejezés. Próbáltál vele flörtölni, de túlságosan a munkájára koncentrált, még egy halvány mosolyra se futotta tőle.
 -
Hát ismét találkozunk, szépségem? – hajolt az arcodba az előbb lepattintott taperolós balfék.
 -
Hagyj már békén! – álltál fel a bárszékről és a mosdó felé vetted az irányt. Ilyen helyzetekből még a barátnőd sem tudott volna kimenteni, hisz ő kifejezetten élvezte, ha nyomulnak rá…csak éppen senki sem tette…

Belépve a kis helységbe, vakító fehérség fogadott. Megdörzsölted a szemed, de csak akkor jöttél rá, hogy nem kellett volna, mikor megláttad a kezeden lévő fekete csíkokat.
Azonnal a tükörhöz siettél, hogy korrigáld a sminked, majd a csapot megnyitva elkezdted lemosni az elkenődött rész.
Hogy felitasd a vizet, egy papír kéztörlőt tettél a szemedhez, de mikor elvetted azt és a tükörbe néztél, jóformán felsikítottál.
A csempéhez simulva, szapora légzéssel pásztáztad végig a wc kabinokat, de mind üres volt.
Pedig meg mertél rá esküdni, hogy láttad…érezted magadon a tekintetét…az a fényes szempár…
Szinte beleégett a retinádba, ahogy az egyik sötétebb kabinból egyenesen rád néz…
Nagyot sóhajtva visszamentél a tánctérre és, hogy kicsit felejtsd ezt az előbbi képzelgést, a tömegbe vetetted magad.

Egyedül akartál táncolni, így mindenkit elutasítottál, aki közeledni próbált. De azok a szemek nem hagytak nyugodni, még mindig ott voltak a fejedben…Aztán derült égből villámcsapásként hatott a felismerés, hogy már nem csak a képzeletedben vannak, hanem ott előtted egy méterre, egy centit se mozdulva.
Érezted, ahogy összeszűkül a gyomrod, remegni kezdesz és elfog a szédülés. Elnémult minden, a pánikroham pillanatok alatt behálózott és szinte öntudatlanul cselekedve sarkon fordultál. Rohantál volna előre, de beleütköztél valamibe…vagy valakibe… Megtorpantál, lassan, félve emelted tekinteted az akadályt képező alakra.
 -
Indultál valahova? – kérdezte halk, suttogó hangon, de hiába a dübörgő zene, csak az ő szavait hallottad.
Arcát látva meg sem tudtál szólalni. Egy fiatal fiú volt, telt ajkakkal, tökéletes arcbőrrel és igéző tekintettel. Füstösen csillogó szemhéja fölött mesterien megformázott szemöldök ívelt. Ében fekete haja félig takarta homlokát és hullámos loknikban omlott nyakára.
Felocsúdva a csodálatból megráztad a fejed és zavarodban beharaptad alsó ajkad.
 -
Csak azt hittem….láttam valamit… - hebegted és próbáltad kikerülni, de visszahúzott.
 -
Gyere, táncoljunk. – fogta meg derekad és mögéd lépve ringatózni kezdett. Hiába az elveid, vele maradtál és szinte megbabonázva karjaiba simultál.
Elfeledve minden gondodat, fejed hátradöntötted mellkasának és lehunytad pilláid.
Már az felizgatott, ahogy így mozogtatok, érezted teste minden egyes rezdülését, de leginkább sötét nadrágja növekvő dudorát.
Halkan felsóhajtottál, majd megérezted ajkait nyakadon, ujjait pedig combjaid környékén. Finoman csókolta puha bőröd, majd áttérve kulcscsontodra, kezei is máshol kezdtek kalandozni.
Ruhád alját egyre feljebb tűrve simogatott, majd arcával arrébb elhúzta hajad tarkódtól és csigolyáid kezdte elhalmozni apró, puha puszikkal.
Egész tested átjárta a hideg, ha akartál se tudtál volna ellenkezni.
Mintha bénító mérget fecskendeztek volna beléd, egy tapodtat se mozdultál, csak élvezted, ahogy ujjai bugyidhoz kúsznak és lassú, kínzó köröket írnak le rajta. Ajkaid résnyire nyíltak, alig bírtad tartani magad, de a kényeztetés egy pillanatra se állt le.
A következő másodpercben már magadban éreztél kettőt, ahogy ollózva egyre mélyebbre haladnak.
Nyögéseid is hangosabbak lettek, a fiú csókjai pedig szinte perzslték bőröd. Amerre csak jártak ajkai, égető, vörös foltokat hagytak.
Önkívületi állapotba kerülve mozogtál kezével egy ütemben, majd egy pillanat múlva a falhoz nyomódott  a hátad és a titokzatos srác már szembe kerülve veled, felemelt a fenekednél fogva és lábaid átkulcslta dereka körül.
Forró ajkaid tiédhez tapadtak, majd szenvedélyesen csókolva dekoltázsod felé vették az irányt. Fogaival lejjebb húzta pánt nélküli ruhád tetejét, majd előbukkanó melleid kezdte kényeztetni.
Nagy gondot fordított bimbóidra, óvatosan harapdálta, szopogatta őket, majd erősen megszívva kicsalt belőled egy hangosabb nyögést.
Hangod hallva ördögin elmosolyodott és egyik kezével szétszedte nadrágja cipzárját. Elővette lüktető férfiasságát és bugyid arrébb húzva azonnal beléd nyomta.
Felsikítottál volna a hirtelen jött érzéstől, de mielőtt megtehetted volna, befogta a szád. Egy percig se habozva mozogni kezdett, őrült tempót diktálva, de furcsa mód, nem fájt. Kicsit meglepődtél, de nem sokáig érdekelt, hisz az élvezet, ami rád tört, minden gondolatod felemésztette.
Hiába vette el a kezét, már egy hang sem jött ki a torkodon, csak fejed a falnak vetve te is bemozgattad a csípődet.
Érezted, hogy  a lehető legmélyebbre hatolt, de a jó csak fokozódott, mikor begyorsított.
Vállába kapaszkodtál és végigkarmolva azt, láttad, ahogy az izzadtságcseppek legördülnek homlokán.
Egy pillanat, nem több, ennyi kellett még és megéreztél magadban valami forró, égető folyadékot.
Ujjaid görcsbe rándultak, és ahogy tovább mozogva elérted a csúcsot, lihegve engedted el vállát. Kifújtad magad, majd derekától elválva lábaid újra szilárd talajt értek.
Kinyitottad szemed, de…a srác sehol… Újra a tánctér közepén voltál, a ruhád megigazítva, hajad rendezett…a forró nedv érzése is megszűnt…
Nem értetted, mi történt, hiszen minden érintés a bőrödön érződött, mozdulataira még mindig színtisztán emlékeztél. Nem lehetett álom…és ilyet képtelenség hallucinálni…

A bárpulthoz siettél, majd a még mindig ott lévő barátnőd mellé huppantál. A szíved hevesen vert, nem tudtad mi folyik körülötted.
 -
Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott… - jegyezte meg a józannak tűnő lány.
Megráztad a fejed és sóhajtottál. Ha nem ép egy szórakozóhelyen lennél, már rég a hajad tépted volna idegességedben. De hát…ha ő nem volt ott…akkor mégis ki…?
 -
Ja tényleg nézd, itt van, akit be akartam mutatni, Kai. – mondta vigyorogva a barátnőd és a pult fényébe húzott valakit.
Csak a szemed sarkából láttad, de mikor feléjük fordultál elállt a lélegzeted. Az a fiú állt mellette, akivel épp az előbb táncoltál és…aki a magadévá tett…ha egyáltalán megtörtént…
Ugyan oylan igéző tekintettel nézett rád, mint a parketten, közben pedig kezet ráztatok. Mélyen a szemedbe nézett, majd felvillantotta mosolyát és barátnőd felé fordult.
 -
Most mennem kell hölgyeim, de remélem még találkozunk… - biccentett a fejvel és a fényből kilépve még egyszer rád nézett. Szemei fényesen felvillantak, majd kacsintott és eltűnt a sötétségben.
Hitetlenkedve bámultad a helyet, ahol az előbb még állt. Nem tudtad mire vélni az elmúlt órában történteket. Tényleg valóság volt…vagy csak a képzeleted játszott veled?
Egy biztos…a nyakadon lévő égető, vörös folt mindig emlékeztetni fog rá…

2012. július 5., csütörtök

Emlékek, melyeket soha sem feledek
(Yoseob PoV)






Vajon, ha a másik utat választom, ha nem hagyom elmenni…még most is velem lenne?
” –
Szeretlek…” – fejemben ez a szó visszhangzott véget nem érően. Tényleg szeretett vagy…csak úgy mondta? Már sosem tudhatom meg…
Hol lehet most? Vajon boldog? Lehet, már el is felejtett?
Egy éve talán, hogy elment… Pedig, vele olyan boldog voltam…heh…csak voltam…
Édesanyám mindig arra tanított, hogy tanuljunk a múltból, de éljünk a jelennek. Próbálkoztam is sokszor, de nem tudtam elfelejteni…

Karácsony napján mindent vastagon hó borított…akár csak azon az estén….
” – Maradj velem, kérlek! – könyörögtem könnyeimmel küszködve, de meg se rezzent. Komoran nézett rám, mintha csak egy idegen lennék számára. – Miért csinálod ezt? Már…nem számítok semmit? – néztem rá, szemében keresve az érzéseket, de semmi. Ridegen bámult rám… Mintha nem is ő lett volna…
A hangszórón bemondták a vonat indulását, így megfordult és lassú léptekkel elindult a legközelebbi vagonhoz.
 -
Szeretlek! – kiáltottam utána és éreztem, ahogy pár könnycsepp végigfolyik arcomon. Egy pillanatra megtorpant, majd vissza se nézve tovább ment és felszállt. Képtelen voltam elhinni, hogy megteszi…ennyi év után, minden ok nélkül…
A vonat elindult és villámcsapásként hatott a felismerés, hogy többé nem láthatom.
 -
Kérlek, ne csináld! – kezdtem el futni és az ülése melletti ablakhoz értem, de Ő még csak rám se nézett…
A peron végéig futottam, de a lábaim már nem bírták. Összeestem és sírva a földre borultam… Soha nem bántott…most mégis miért hagyja, hogy szenvedjek…?
 -
Szeretlek… - súgtam még egyszer a fagyos levegőbe és lassan felállva néztem, ahogy a vonat egyre messzebb viszi tőlem…”
 - Na és mi van veled? Olyan szótlan vagy. – bökött oldalba az unokatestvérem.
 -
Mi…? Ja, semmi. Élek. – feleltem tömören és a szalvétát az asztalra téve felálltam. – Köszönöm, nagyon finom volt. – hajoltam meg és az ünnepi vacsora további részét kihagyva a szobámba mentem.
A kanapéra leülve megannyi emlék rohamozott meg, hiába tettem el a tőle kapott ajándékokat. Láttam magam előtt, ahogy az ágyon fekve engem néz, majd elmosolyodik és közelebb húzva….Ki kell szellőztetnem a fejem…
Sóhajtva felálltam, majd a szekrényemhez lépve kivettem a kabátom és sétára indultam csendes magányomban.

A házunk melletti parkos rész most kihalt volt, de mégis gyönyörű. A Hold megvilágította a kékesen csillogó havat, mely érintetlenül terült el a fákon és ösvényeken. Minden lépésemnél halk ropogások hallatszottak, majd lábaim szilárd, fedetlen talajt értek. A kis szentély előtt álltam, ahol örök szerelmet fogadtunk egymásnak.
Bár hivatalosan nem esküdhettünk meg, hisz egy nemhez tartoztunk, de jelképesen már egymáséi voltunk.

  Először az általános iskolában találkoztunk, mikor hely hiányában egymás mellé kellett ülnünk. Azonnal jóba lettünk, ő lett úgymond az én őrangyalom. M
indig vigyázott rám, megvédett a nagyoktól, amiért persze sokat kapott, de nem bánta, mert utána én ápoltam a sebeit.
Barátságunk hamar átcsapott szerelembe, szinte minden hétvégét nála töltöttem. Mindig tartogatott számomra valami meglepetést; néha pár szál rózsát kaptam, de volt, hogy tüzes és felejthetetlen éjszakákat.
Egész életemben soha, senkit sem szerettem ennyire…

Amikor csak visszagondolok, könnyek gyűlnek a szemembe…
Hiányzol…nagyon…
Lehajtottam a fejem, majd az emlékektől térdre borultam és arcom tenyerembe temettem. A forró könnyek patakokként folytak le államig, majd a fagyott földre estek.
 -
Miért hagytál magamra?? – kiáltottam a szentély kőtáblájának, mintha az valahogy eljuttatná hozzá.
A leheletem tisztán látszott a levegőben, a csípős hideg mardosta a tüdőmet. Választ vártam, de tudtam nem kapom meg…és többé őt se… Megsimogattam a helyet, ahol régen velem ült, majd lassan felálltam és még egyszer visszanézve elindultam a házunk felé.
 -
Seobie…? – hallottam egy halk suttogó hangot és ledermedtem. Nem lehet… Csak hallucinálok…Tovább mentem volna, de…nem vitt a lábam.
 Feltámadt bennem a remény és visszarohantam a kőtáblához. Lassan, nagyot nyelve kerültem meg, féltem, ha nem lesz ott senki, teljesen összetörök. De mikor végre megláttam, ajkaim résnyire nyíltak és a sírást kerülgetve kicsúszott rajtuk egy sóhaj.
 -
Jun…Junhyung? – hebegtem és nyakába borulva eleredt a könnyem. – Ugye…nem álmodom? – kérdeztem és szorosan átöleltem.
Éreztem, ahogy erőtlenül átfonja karjait nyakam körül és hajam simogatva megszagolja.
 -
Hiányzott ez az illat… - súgta és halványan elmosolyodott.
 -
Mégis visszajöttél… - fúrtam arcom mellkasába és szipogni kezdtem, ő azonban elengedett.
 -
Seobie…ne csináld…inkább felejts el… - simogatta meg arcom, mikor felnéztem rá.
 -
De…nem engedlek el többé… - fogtam meg kezét és magamnál tartottam.
 -
Muszáj… - próbált felállni, de csak most vettem észre milyen rossz bőrben van. Sapkát sem láttam még rajta soha…
 -
Junhyung…mi történt veled? – néztem rá aggódva és felsegítettem, de megrázta a fejét.
 -
Seobie…hagyj…kérlek… - sóhajtott és a földre szegezte tekintetét.
 -
Ha ezt akarod, minek jöttél vissza? – kérdeztem és magamhoz húztam, de nagyon nem akarta…
 -
Mert még egyszer…utoljára…emlékezni akartam… - szorította össze szemeit és mély levegőt vett.
 -
Utoljára…? – kaptam fel a fejem.
 -
Igen.. – mondta, majd elindult volna előre, de egy alacsonyan lévő ág lehúzta a sapkáját… Ledermedtem…
 -
Junhyung…ugye nem…?
 -
De igen. – vágott a szavamba anélkül, hogy rám nézett volna. – Nem akartam, hogy tudd...hogy miattam szenvedj, így inkább elmentem… - hajtotta le a fejét.
Szemeimbe újra könnyek gyűltek és hangom megremegett.
 -
De…
 -
Látod? Pont ezt nem akartam… - fogta arcom kezei közé. – De…látni akartalak még egyszer…sajnálom… - súgta és homlokát az enyémnek döntötte.
Lehunytam szemeim és magamhoz szorítottam. Nem akartam elhinni…Miért pont ő…?
 -
Seobie…hagyj most menni… Ha tudom, hogy minden rendben és boldog vagy, aggódás nélkül megyek el… - simított végig bőrömön és elmosolyodott.
 -
De nem érted! Nélküled nem tudok boldog lenni! Szükségem van…rád… - sírtam egyre jobban, arcát nézve. – Soha többet nem hagylak elmenni, hallod? Nem engedem, hogy meghalj! – szorítottam magamhoz és ruhájába markoltam. Éreztem, hogy viszonozza az ölelést, hogy lassul a szívdobogása és tudtam, hogy velem fog maradni.
 Ott álltunk a hóesésben, újra egy párként, mintha soha el nem váltunk volna…

A következő hetekben bementem vele a kórházba, ahol a vizsgálatok miatt bent kellett maradnia. Minden nap meglátogattam, vittem neki ennivalót, tettem virágokat az ablakába és vele maradtam, míg el nem nyomta az álom. Ilyenkor mindig imádkoztam, nyugalmat árasztó arcát nézve fohászkodtam a csodáért. Még csak gondolni sem mertem az elvesztésére…

Távollétemben a kőtáblánál voltam, füstölőket gyújtottam és reménykedtem…Nem adtam fel.

A tél azóta tavaszra váltott és kivirágzott minden. Zöldbe borultak a fák, felfrissültek a mezők, a madarak is hangosabban csiripeltek.
Egyik nap szokásommal ellentétben a házukhoz mentem. Ott várt rám mosolyogva, mintha újra egészséges lenne. Az egész olyan idilli volt, de a kötött sapka egy percre sem engedte elfelejteni a gondokat.
Mivel Junhyung egy nap kimenőt kapott a kórházból, elsétáltunk egy kicsi, nyugodt rétre, majd leültünk a magas, zöld fűbe és hátra dőlve kémleltük a fehér felhőkkel tarkított égboltot.
 -
Jyunhyung… - fordultam felé. – Ha megesküdhetnénk…még mindig megtennéd? – kérdeztem kicsit félve, Ő azonban elmosolyodott.
 -
Az egyetlen álmom, hogy örökké veled legyek, nem számít, hogy, csak te és én. – felelte és közelebb bújt.  – Szeretlek… - súgta és éreztem, hogy valami nedves ér a vállamhoz.
 -
Junhyung…
 -
Nem akarok meghalni…melletted akarok maradni… - mondta könnyes szemmel. Átöleltem és arcát simogatva próbáltam csitítgatni, bár engem is majdnem sírva fakasztott.
 -
Ne félj, nem engedem… - szorítottam magamhoz, hajába túrva.
 -
Annyi mindent akarok még csinálni… - suttogta maga elé, de mindketten tudtuk, hogy csak hetei vannak hátra…vagy már csak napjai…

 -
Seobie…mi lesz velünk, ha meghalunk? – kérdezte, majd felült az ágyában.
 -
Gondolom felkerülünk a mennybe… - feleltem, de igazából fogalmam sem volt, mit kéne hinnem… Ez tűnt a legelfogadhatóbbnak…
 -
Én…vigyázni akarok rád…ha már a testem nem is, de a lelkem mindig veled lesz. – húzta mosolyra ajkait és megfogta a kezem. – Minden este…melegen foglak ölelni…és a karjaimban fogsz aludni… Ott leszek, bármi történjen… - mondta mosolyogva, de szavai hallatán máris sírhatnékom volt. Velem lesz…de nem fogom látni…nem tudom majd megérinteni…ölelni…csókolni…
Kezét magamhoz húztam és lágyan megcsókolva arcomhoz tettem.
 -
Sose hagyj el…kérlek… - súgtam és összekulcsoltam ujjainkat. Bólintott, majd erőtlenül magához húzott és megcsókolt. Soha…soha nem ért még így ajkaimhoz… Olyan kedvesen…szerelmesen… Mintha ez lenne az utolsó csókunk…
 -
Hoznál még nekem abból az isteni cukorkából? – szakította meg a csókot és rámutatott egy az asztalon heverő apró, színes édességes dobozkára.
 -
Persze, azonnal hozom. – adtam egy puszit az arcára és elsétáltam érte a legközelebbi boltba.
Gyorsan megkerestem, majd fizettem és már léptem volna ki az ajtón mikor megcsörrent a telefonom. Nadrágzsebemből elővéve felvettem és lassan elindultam.
 -
Igen? – szóltam bele és elraktam a cukorkát.
 -
Junhyung…rosszul van…rohama volt…kérlek, siess… - hallottam az édesanyja hangját, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. Azonnal feleszméltem, zsebre vágtam a telefont és rohanni kezdtem a kórházba.
Ismét ott tartottam, mint régen a pályaudvaron…. Futottam, ahogy csak a lábam bírta és magamban imádkoztam, hogy még ne legyen késő…
A lépcsőket hármasával szedve felértem a folyosóhoz, majd a terméhez siettem és szinte berontottam az ajtón. Ott feküdt, lélegeztető maszkkal az arcán.
Az ágyához mentem, majd letérdeltem mellé és megfogtam a kezét.
 -
Itt vagyok, ne félj…minden rendben lesz… - hadartam kétségbeesetten, bár magam sem hittem benne.
 -
Seobie… - súgta bepárásítva a maszkot.
 -
Mondd… - hajoltam közelebb, hogy jobban hallhassam, amit mondani szeretne. Az arca…olyan szomorú volt…
 -
Mosolyogjh… - suttogta halkan, szinte már erőtlenül.
Kicsit megtorpantam, de összeszedtem minden boldog emlékemet és elmosolyodtam.
  Nehezen, de ő is viszonozta, majd végiggördült arcán egy könnycsepp és kezemet mellkasához húzta.
Éreztem, ahogy szívverése egyre csak lassul, majd gyönyörű szemeivel még utoljára rám nézett és lassan lehunyta őket…örökre…

Még mindig szeretlek…És hiányzol… Esténként érzem, hogy velem vagy és megvigasztalsz, az illatod körüllengi a szobát. Talán most is figyelsz, vigyázol rám, ahogy régen…
Érintésed…hangod…az édes mosolyod…még mindig tisztán bennem él.
Már tudom, hogy szerettél… Jobban mint bárki mást ezen a világon.
Sajnálom, hogy nem lehettünk együtt sokáig, de tudom, legbelül érzem, hogy még találkozunk…
Addig is a lehető legteljesebb élettel köszönöm meg mindazt, amit tőled kaptam és bárhol is legyek, bármi is történjék, örökké viszont foglak szeretni.
Soha nem felejtelek el…
A Te Seobied…