In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 8

A kórházban tett kiruccanás furcsamód kimosott belőled szinte minden negatív érzést és bár még mindig hiányzott az a titokzatos idióta, már nem befolyásolta mindennapos tevékenységeidet. Meg sem próbáltad elmagyarázni barátnődnek a hirtelen igénycsökkenést, de szerencsére ő e nélkül is elvállalta a nagytakarítást.
 - Szia szivi, hogy vagy? – lépett be Joyae lakásába Chanyeol, hogy meglátogasson. Igaz, nem sokat beszéltetek találkozásotok óta, de valahogy egyértelmű volt, hogy - mivel ismerte barátnőd és Baekhyun pasija volt- veled is jóban legyen. A kórházas esetet is valószínűleg tőlük hallotta, de nem bántad, legalább volt egy kis társaságod ezen az esti órán.
 - Szia, köszönöm, jól. Lábadozok. – kuncogtál a béna szóviccen. Chanyeol is mosolyogni kezdett, felvillantva hatalmas fogsorát, hogy íves füleivel együtt egy manó hatását keltse. Olyan tökéletlenül tökéletes volt, hogy már így tökéletlenül is tökéletesen értetted Baekhyun szeretetének okát. A poén után azonban váratlan csend állt be. Egyikőtök sem tudta, mit mondjon, vagy mivel kezdjen új beszélgetést. Végül ő szólalt meg először, felhozva egy elég kínos témát. Ami persze csak neked volt kínos, ő az egészről mit sem tudhatott.
 - Mondd, mikor a boltomban voltatok… Mi történt a fülkében? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Ahogy eszedbe juttatta Kait, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemedbe, de próbáltad őket leplezni. Hiába nem gondoltál rá, a hiánya néha mindig a lelkedbe nyilallt.
 - Hát… Igazából semmi. Csak előző este keveset aludtam és mikor a tükörbe néztem, behallucináltam egy alakot. – hazudtál először nehézkesen, majd a végére egészen belejöttél. Végül is így, hogy olyan rég történt minden, kezdett az egész pusztán egy álomnak tűnni. Chanyeol kicsit összeráncolta homlokát, majd letörölve arcáról a furcsa kifejezést, megrázta a fejét.
 - Értem. De azért remélem, már jobban alszol… - festett magára egy aranyos mosolyt. Jobban igen, de mégsem… - Jut eszembe, Bakehyun is besegít a takarításba és mondta, hogy ezt feltétlenül hozzam el neked. – fordult hátra a táskájához és előszedte belőle a kis szárnyas nyakéket. Egyből vidámabb lettél, a kis ékszer képes volt feldobni a napod, bármilyen rosszul is alakultak a dolgok. Jó emlékeket idézett fel, így különösen örültél, hogy végre ismét rajtad lehetett.

Mosolyogva elvetted tőle, majd feltetted magadnak és nyomtál a fiú arcára egy puszit.
 - Köszönöm, hogy odaadtad és ezt üzenem Baekinek is. – mondtad mire az óriás magasságú srác lassan felállt az ágyad mellől.
 - Átadom. – mosolygott, de hangja furcsa tónust vett fel. Mintha kicsit megváltozott volna a lelkesedése is… - Most viszont mennem kell, vigyázz magadra! – intett és felkapva a kicsi táskáját lassan az ajtó felé lépdelt. Köszöntél és te is intettél, de út közben még láttad, hogy szétnézve egy vászonba tekert dolgot Joyae szekrényének egyik polcára helyez, ezután viszont eltűnt a szemeid elől. Nem sok jelentőséget tulajdonítva neki, elhelyezkedtél a pihe-puha ágyon és a vastag paplant nyakadig felhúzva lekapcsoltad az éjjeli szekrényen lévő lámpát, hogy álomra hajtsd a fejed.
A sötétség hamar utat engedett gondolataidnak, úgy cikáztak elmédben, mintha csak a Forma-1-es pályákat tesztelnék. Nem is csoda, az álmosság is megrohamozott, s már érezted, hogy lassan átléped Álomország küszöbét. Mikor már majdnem teljesen bent voltál, simogató ujjakat éreztél arcod bőrén. Elnehezült pilláid résnyire nyitva csak egy fekete alakot láttál, arcán mintha Kai vonásai rajzolódtak volna ki. De nem, az nem lehet, ez már valószínűleg álom. Ebben a tudatban engedted vissza a szemhéjadat, s lassan minden eltűnt a sűrű félhomályban. Még utoljára dús és forró ajkakat éreztél homlokodnál, de az erőtlenség elragadott és ismét eljött érted az álomtalan alvás.

 - Hétalvó…ébredj… - hallottad meg a semmiből barátnőd hangját. Pilláid nehézkesen felnyitottad és ránéztél a lány friss és üde arcára. – Na, csak hogy ébren vagy! Mostanáig takarítottam, mi az ördög bújt beléd, hogy így elhagytad magad? – tette csípőre kezeit, de mikor látta, hogy megmoccanni is alig bírsz, nem hogy beszélni, megrázta a fejét és leült a bőrfotelbe.
 - Köszönöm. – súgtad rekedtes hangon és engedted, hogy a fejed a párnára hulljon. Fogalmad sem volt, mitől, de nagyon fáradt voltál.
 - Van mit… - sóhajtotta Joyae, majd lábait a legközelebbi asztalra téve hátradőlt. – Jól hallottam Chanyeol itt volt? – kérdezte hirtelen. Pár pillanatig gondolkodtál egy értelmes válaszon, majd feladtad és hagytad, hogy csak úgy jöjjenek a szavak.
 - Igen, volt. Hozott a…aa…elhozta a nyakláncom és a szekrényed…rá tett valamit vászonba tekerve. – nyöszörögted ki a mondatod és észrevetted, hogy az utolsó pár szónál megrezdülnek barátnőd arcvonásai.
 - Mivan benne? – kérdezősködött tovább, láthatóan kicsit izgatottabban.
 - Nem tudom. Nem néztem. – rántottad meg a vállad, mire úgy tűnt kicsit megnyugodott.
 - Rendben, mikor akarsz hazamenni? Nem mintha zavarnál, csak kész a takarítás és a,lakás is használható állapotba került. – Fejed elfordítottad és egyenesen ránéztél.
 - Ma délután. Összepakolok és megyek is, nem rontom tovább a levegőt. Azt hiszem a lábam is jobban van. – mosolyodtál el és lenéztél említett végtagodra, amin éppen átázott a kötés. – Vagy nem… - Joyae erre csak megforgatta szemeit és kiment a fürdőbe új kötésért. A vérről eszedbe jutott a kórház és, hogy mintha Kait láttad volna… Bár, ha láttad, biztos tud róla Joyae is.
 - Figyelj, amikor a kórházban voltunk…nem láttad azt a srácot a plázából? Tudod, azt hiszem Kainak hívják… - kiáltottál ki, de válasz helyett csak valami törését hallottad. – Joyae, jól vagy? – kiáltottál ismét, mire barátnőd zavart arca bukkant elő az ajtóból.
 - Igen, persze, csak ügyetlen voltam. Egyébként nem, őt nem láttam azóta. Miért, csak nem tetszik? – mosolyodott el huncutul, de volt ebben a mosolyban valami gúnyos fintor is. Beharaptad alsó ajkad és érezted, hogy az arcod lángba borul.
 - Hát, talán egy kicsit… - Amint ezt kimondtad, ismét csörömpölés, majd hangos szitkozódás hallatszott a fürdőből. – Joyae, biztos, hogy minden rendben? -
 - Ne aggódj már annyit! – kiabált ki barátnőd. Mikor kijött a kötszerrel, a saját kezén is volt egy. – Látod, átragasztod rám a bénaságot… - forgatta meg szemeit és ágya végébe ülve elkezdte kicserélni a gézt.

A nap további részében nem is igazán beszéltetek másról. Pár szót ejtettél a bulin lévő jó srácokról, de csak magadban vallottad be, hogy mindközül Kai volt a legjobb. Hiányzott és ez a kevés egyedüllét is rádöbbentett, hogy nélküle csak ürességet érzel. Hogy a hiánya lyukat fúrt a szívedbe, mely egyre csak nagyobb lett. Persze, ha láttad volna, valószínűleg ugyanúgy elküldted volna, de jelen pillanatban nem vágytál másra, minthogy ő öleljen, csókoljon és segítsen a felépülésedben. Égtél érintéséért, magadban fohászkodtál, hogy térjenek vissza az álmaid és már ezerszer megbántad azt az estét…
 - Figyelsz te rám? – zökkentett ki merengésedből Joyae.
 - Igen, persze, mit is mondtál? – kérdezted vissza a legnagyobb természetességgel. Joyar csak sóhajtott, majd elölről kezdte.
 - Szóval, ha a lábad meggyógyul, akkor ismét megyünk bulizni, mert így pasi nélkül nem módi. – támasztotta meg tenyerében állát és térdére könyökölt.

És így is lett. Két-három hét alatt teljesen felépültél és bár Kainak se híre, se hamva nem volt, rád fért a kikapcsolódás.  A megbeszéltek szerint Joyae – mint mindig – most is pontosan érkezett, hogy lehordjon, amiért még nem készültél el. A rövid – harminc perces – szentbeszéd után -, hogy hogy leszel így jó feleség, bla-bla-bla – sikeresen összekészültél, hajad laza lófarokba fogtad, pici smink és magas sarkú, valamint egy kicsit, fekete koktélruha. Nem, még véletlenül sem a Kai-féle, mert amióta a fiú eltűnt, próbáltad a lehető legjobban száműzni gondolataidból is.
Lassan a kijelölt helyhez érve már lehetett látni a kint bejutásra várakozó embereket. Az egyre hűvösebb idő ellenére legtöbbjük kabát és pulcsi nélkül volt, bár az itteniek már megszokhatták az időjárást és az is lehet, hogy nem voltak fázósak. A biztonsági őrhöz tipegtetek, és miután Joyae – ismét – lepaktált vele, már indulhattatok is befelé a kint váró károgására.
 - Egy vodka-martinit! – szólt az egyik csaposnak barátnőd, hogy egy kis hangulatot csempésszen az unalmas percekbe. Te most valahogy nem kívántad az alkoholt, féltél, hogy csak előhozná belőled a Kai-al kapcsolatos érzéseidet és a fél buli azzal menne el, hogy siránkozol egy vadidegennek.

Az addig remekül megvolt, hogy ismerkedés. Egy cuki srác kinézett magának – vagy legalábbis alaposan végigmért – Joyae is lelépett, úgyhogy itt volt az ideje, hogy cselekedj.
 - Chen vagyok, megtudhatom a kisasszony nevét? – lépett oda hozzád a fiú, mielőtt elindulhattál volna felé és mosolyogva kezet nyújtott. Megörültél, hogy ezek szerint tényleg tetszel neki, így viszonoztad a kézfogást.
 - _______. Örülök, hogy megismerhetlek. – húztad mosolyra ajkaid, de Chen nem engedett azonnal, ehelyett inkább felemelte ujjaid és kezet csókolt.
 - Részemről a megtiszteltetés. – villantotta rád csábító mosolyát és a csapos felé fordult. – Kérnék két Vörös Trió koktélt! – mondta és mielőtt ellenkezhettél volna, egy ujját ajkaidra tette. – Ssh, tetszeni fog, ígérem. - Megadóan bólintottál, majd tekinteted a bárosra tért és végignézted, ahogy a fekete üvegből kiönt valami szintúgy fekete italt és hozzáad egy másik, élénk pirosat, ezek után pedig egy szirup-szerű sötétvörös folyadékot.
 - Egészségetekre. – tette elétek két szívószállal ellátva. Először kicsit fintorogtál, de Chen bíztatására belekóstoltál. Fémes-savanykás íze volt, de amint lecsúszott torkodon az első korty, az aroma ellenállhatatlanul édessé vált.
 - Na, ugye, hogy finom? – kacsintott, majd kortyolt egyet a sajátjából. Mézédes köd telepedett elmédre, arcodra automatikusan mosoly kúszott és csak bólogatni tudtál. – Örülök. Mondd, mi lenne, ha…felkérnélek egy táncra? – húzta mosolyát féloldalasra. Az ital csábításának engedve megittad a pohár tartalmát és megfogtad Chen kezét.
 - De akkor most. – haraptad be alsó ajkad és felkeltél a bárszékről. – Mi volt ebben a koktélban? Teljesen feldobódtam. – ismerted be kuncogva, miközben a fiú is lehúzta sajátját.
 - Egy kis vér-pezsdítő. – hajolt közelebb és átkarolta derekad. – Na, gyere. – indult meg veled a piros asztalok mellett a tánctérre.

A tömeg most is hatalmas volt, a testek szorosan simultak egymáshoz, hogy még élvezetesebbé tegyék az egymás közt vívott szenvedélyes csókcsatákat. Közöttük araszolva eljutottatok egy viszonylag nagyobb szabadterű részhez, de így is vészesen közel szorultatok egymáshoz.
 - Imádom az illatod… - súgta Chen arcát azonnal nyakadba fúrva, mikor együtt kezdtetek ringatózni a zene átható ritmusára. Közelebb és közelebb nyomta magát, vagy a tömeg őt, majd mikor lehunytad szemed és megadtad magad a bódító érzésre, először puha bőröd csókolta meg, majd ajkaidra tapadva kezdett hullámozni. Nyakát átkarolva húztad magad szorosan testéhez, hogy még többet kapj belőle és sötét hajtincsei közé túrva szerezted meg az ajkait átitató aromát. A fémes-savanykás íz szétterjedt szádban és hiába tűnt elsőre furcsának, mostanra tested minden porcikája a különleges nedűre szomjazott…meg persze Chenre.
Mikor azonban ujjai derekadról fenekedre csúsztak és finoman megmarkolták, felrémlett előtted a Kai-al töltött estéd. A hirtelen emlékre tüdődben rekedt a levegő és pilláid azonnal kipattantak, hogy aztán kezeiddel eltold magadtól a fiút. Chen csak értetlenül bámult rád, próbálta megtudni, mi a baj, de te csak szemed összeszorítva kaptál halántékodhoz, hogy elviseld a rád törő fájdalmat. Az érzés felemésztette minden gondolatodat, csak az járt a fejedben, hogy épp azt csalod meg, akit szerettél…és szeretsz még mindig. A bensődben tátongó űr ahelyett, hogy megtelt volna a gyógyulás magjaival, terjedni kezdett és egyre rosszabb állapotba sodort.
Míg az előbb a furcsa italért epekedtél, most úgy vágytál Kai érintésére és búgó hangjára. Elviselhetetlennek tűnő bánathullám söpört rajtad végig, tönkre téve a jókedv apró csíráját is.
 - Mondd már kérlek, mi a baj? – unszolt Chen aggódó pillantásokkal. Felnéztél a fiúra, de csak ráztad a fejed.
 - Borzasztó emlékek…én…én most haza megyek, sajnálom… - próbáltál elmenni mellette sűrű bocsánatkérések közepette, de megfogta a csuklód és nem engedett.
 - Várj, legalább ezt tedd el… - adott egy kis cetlit a kezedbe, rajta a nevével és számával. Sóhajtva bólintottál, majd elszakadva tőle sietősen a klub kijárata felé vetted az irányt, hátha a friss levegő majd segít csillapítani feldúlt kedélyeidet. A papírt kistáskádba téve kiléptél az ajtón a sötét éjszakába és megindultál az otthonod irányába. Csak úgy, mint aznap este, aznap, mikor életed egyik legnagyobb hibáját követted el. Most is Kaira gondoltál, de már képtelen voltál felidézni csábító mosolyát a hozzá járó tekintettel…
 - Kai, bárcsak itt lennél… - lehelted a levegőbe, hátha meghallja és búsan leszegted a fejed.

 - Én nem vagyok elég jó, kishölgy? – hallottál magad mögül egy mély, férfias hangot és máris erős karokat éreztél, amint behúznak a sötét sikátorba. Szemeid hatalmasra tágultak, résnyire nyílt ajkaid levegőért kapkodtak és egész tested megremegett.
 - K-Kérem…engedjen el… - hagyta el szád a gyenge próbálkozás, mire támadód hangos nevetésben tört ki.
 - Gyertek fiúk, nézzétek mit fogtam! – szólt hátra, mire szemeid előtt hat sötét alak kezdett körvonalazódni.
 - Hagyjanak…könyörgöm.. – ereszkedtek meg pilláid és kibuggyant közülük pár könnycsepp. Az idegent egy pillanatra megvilágította egy az utca mellett elhaladó autó fénye és felfedte valódi kilétét: egy húszas éveiben járó, izmos és jóképű férfit. Ha nem ilyen körülmények között találkoznátok, talán egy egészen picit tetszene is…
 - Lehetetlent kérsz, cicám… Túlságosan kívánatos vagy… - lehelte füleidhez hajolva.
 - Taec fogjuk és menjünk. Ránk fognak találni… - próbálta győzködni egy vékonyabb, de ugyanúgy izmos bandatársa, az ő arcát azonban nem láttad.
 - Kuss legyen Jay! Ki akarom élvezni ennek a kis ribancnak a félelmét. – rivallt rá a téged fogva tartó és kicsit szorított csuklóid fogásán. Halkan felszisszentél, de rettegtél megmukkanni is. – Le merném fogadni, hogy minden nap mással dugsz, így ha nem bánod, nem leszek óvatos.  – fordult vissza hozzád és végignézett rajtad. – Bár, ha bánod, akkor sem. – vigyorgott kajánul és mikor szavai elértek tudatodig, akkor jöttél rá, hogy pontosan mit is akar tőled. Megrémültél és remegni kezdtél, főleg mikor a Taec-nek nevezett férfi csuklóid egy kezébe fogta, másikkal pedig feltűrve ruhád alját, alsóneműdhöz vészesen közel kezdte simogatni belsőcombod.
 - Menjük már! – szakította meg a mozdulatsort mondatával egy másik tag.
 - Elég! Ha ilyen gyávák vagytok, hát menjetek, de én előtte még felcsinálom a pipit. – hessegette el őket és egy percig se habozva teljes testével hozzád nyomta magát, ujjaival pedig egyenesen fehérneműd célozta meg. Ajkai nyakadra tapadtak, szívogatni, harapdálni kezdték, és egyre inkább haladtak dekoltázsod felé. Már nem bírtad türtőztetni magad, mocorogni kezdtél és ficánkolni a szorításában, de ezzel csak rosszabb lett.
 - Engedjen el! Hagyjon békén! Segítség!! – kiáltoztad, de azonnal birtokba vette ajkaid és vadul tépni kezdte őket, hogy elhallgattasson. Szemeidből patakokban folytak a könnyek, kezeid már ökölbe szorítottad és combjaid is próbáltad összeszorítani, de erővel széttette őket és közéjük simult. Hallottad, ahogy lehúzza nadrágja cipzárját és érezted, hogy oldalra húzza alsóneműd.
 - Neh…kérem… - döntötted a falnak a fejed. Nem voltál már képes csak halkan zokogni. Tudtad, hogy nem segít senki, de sosem gondoltad volna, hogy így fog megtörténni az első…

 - Engedd el! – hallottad meg a világ leggyönyörűbb hangját, mire azonnal kipattantak szemeid. Nem hitted el, amit látsz, képtelen voltál magadba fogadni a látványt és a felismerést, hogy ő az…visszajött…
 - Azt mondtam, engedd el! – ismételte meg utasítását Kai és fenyegető arckifejezéssel közelebb lépett támadódhoz.
 - Mégis kinek képzeled magad, taknyos? – húzta össze szemeit a férfi, de nem mozdult.
 - Nem mondom még egyszer, engedd el! – Kai hangja már számodra is ijesztő tónust vett fel, de nem sokat ért vele az izomagyúnál.
 - Miért, mi van, ha nem? – húzta fel egyik szemöldökét. – Leszájkaratézol? – horkant fel gúnyos mosollyal az arcán és megszorította kezeid. Feltört belőled egy fájdalmas nyöszörgés, mire Kai arca megrezdült és tekintete egyre sötétebbé vált.
 - Akkor megbánod, hogy megszülettél… - motyogta már szinte lehetetlenül mély hangon és ismét a férfi felé indult.
 - Te kis… - indult volna meg támadód is, de torkán akadt a szó és fuldokolni kezdett. Ijedten hőköltél hátra és hiába lettél szabad, ettől te is megrémültél. Nem tudtad, mi történik, csak azt, hogy Kai csinálja…egy árva mozdulat nélkül…
 - Tessék? Nem hallom… - lépett közelebb a térdre esett férfihez és halványan elmosolyodott. Sötét pillantását már egyáltalán nem láttad, haja is arcába lógott, és egyik kezét felemelve a még mindig vészesen fulladozó férfi mellkasához tette. A következő pillanatban már csak annyit észleltél, hogy a Taec nevű támadó a földre görnyedve üvölt fájdalmában, ezután összeesik, Kai pedig arcán végtelen nyugodtsággal megáll előtted.

Egy percig sem gondolkodtál azon, mit tegyél, ahogy szemeidbe újdonsült könnyek gyűltek, a fiúhoz rohanva karjaiba vetetted magad és eszed ágában sem volt elengedni őt. Soha többé…
Ujjaiddal felsőjébe martál és arcod mellkasába fúrva engedted szabadjára érzéseidet, míg semmi másra, csak ölelő karjaira koncentráltál.
 - Kérlek, többé soha ne hagyj itt…szeretlek… - sírtad pólójába, mire a fiú egy pillanatra megdermedt, majd egyik kezével felemelte állad, hogy szemedbe nézhessen.
 - Komolyan gondolod? – kérdezte mély, búgó hangján, ajkaival csak pár centiméterre tieidtől. Forró leheletét érezted puha párnáidon, bódító illata csiklandozta az orrod, és ha utáltad is rámondtad volna, hogy szereted. Most azonban más volt a helyzet. Rájöttél, hogy tényleg beleszerettél és hiába próbáltál neki ellenállni, minden egyes találkozás és a hiánya is csak erősítette érzelmeid. Már képtelen lennél nélküle élni, szükséged volt rá.
 - Igen…És sajnálom. Sajnálok min– kezdtél volna bocsánatot kérni az ostobaságodért, de lehajolt és egy csókkal beléd fojtotta a szót. Tüdődben rekedt a levegő, szíved még hevesebben kezdett kalapálni és ereid eszeveszett tempóval pulzálták felhevült véred. Átkaroltad Kai nyakát és viszonozva a már oly rég áhított csókot, hozzásimultál. Ujjaid tincseibe túrtak, ajkaitok, s nyelvetek szenvedélyes táncot jártak, mígnem a fiú el nem szakadt tőled.
 - Köszönöm… - súgta és szorosan magához ölelt. Légzésed kezdett egyenletessé válni, szívverésed is lenyugodott, de hiába a tökéletes pillanat, mikor megláttad a már eszméletlenül a földön heverő támadód, eszedbe jutott, mi történt vele és újra elfogott a félelem.
 - Meg…megölted? – kérdezted remegő hangon. Lehet, hogy meg akart erőszakolni, de az nem ok a halálra…
 - Nem, csak megmutattam neki, hogy te az enyém vagy… - kuncogott fel halkan, de ez téged cseppet sem nyugtatott meg másik aggodalmadtól. Kai hozzá sem ért…egy ujjal sem, csak mikor összeesett…
 - Kai…mi vagy te? – suttogtad a kérdést rettegve az igazságtól. A fiú arca hirtelen elkomolyodott és tekinteted kezdte fürkészni.
 - Biztos tudni akarod? – nézett szemeidbe, mire csak halványan bólintottál. Kai ekkor füledhez hajolt és a szavaktól, melyek elhagyták ajkait, a vér is megfagyott benned. – A Sátán fia.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 7

Egy hónap. Csupán ennyi telt el, mióta utoljára láttad Kai-t és mióta elmúltak a rémálmaid, hisz amint megmondtad a fiúnak, hogy többé látni sem akarod, az álmaidban sem jött elő. Mondhatni nyugodtan teltek napjaid, semmire sem volt gondod. Ment a tanulás, sokat kaptál a munkádból, nem szenvedtél hiányt életből és szabadidőből sem, nem láttál furcsa dolgokat a tükörben, nem féltél esténként álomra hajtani fejed és főként nem stresszeltél annyit. Minden olyan tökéletes volt…vagy mégsem? Hiába nem zavarta senki békés napjaidat, belül mégsem voltál önfeledten boldog, valami hiányzott. A bensőd egy tátongó űr volt, mely minden örömteli pillanatot elnyelt, átalakítva azokat jelentéktelen történésekké. Próbáltad felvidítani magad, szórakoztató műsorokat, filmeket nézni, kiruccanni egy sétára, de egyik sem segített. A hónap végére szinte egy lelketlen bábu lettél és már képtelen voltál tagadni az igazságot. Kai az eltűnésével együtt kiszakított belőled egy darabot, egy apró, de létfontosságú részt: a szívedet.
Ahogy teltek a napok egyre lejjebb süllyedtél, alig ettél, alig aludtál, csak éjt nappallá téve töprengtél a fiú hollétén. Vajon merre lehet? Mit csinál most? Egyáltalán hiányzol neki? Lecsapott rád a kedvetlenség, a nemtörődömség és lassacskán a depresszió is hatalmába kerített. A bűntudat szakadatlanul mardosott, hisz te voltál az, aki elküldte őt és a saját idióta szavaid miatt, talán soha nem látod viszont.

Kanapédon összegörnyedve magadhoz szorítottad a díszpárnát és szemeid lecsukva érezted, hogy pár könnycsepp végigfolyik megfáradt arcodon. Ajkaid néma imák és könyörgések hagyták el, fohászkodtál valamiféle csodáért, ami visszahozhatja őt hozzád.
 - Kai…ha hallasz, kérlek…könyörgök gyere vissza…hiányzol… - súgtad reményvesztetten az egyre hűvösebb levegőbe. Szinte teljesen biztos voltál benne, hogy vége, Kai valószínűleg megutált és a hátramaradó ürességbe fogsz megőrülni.
 - _______  – hallottad elhaló hangon mire rögtön annak forrása felé kaptad a fejed. A szoba eltűnt körülötted és helyette a lebegő semmiben találtad magad. A távolban halványan kirajzolódó alakot láttál meg, azét, akit a világon most leginkább akartad. Kai ott állt előtted méterekre és egyik kezét feléd nyújtva végiggördült egy könnycsepp tökéletes arcán. Végtelenül szomorúnak tűnt, a fájdalom sugárzott egész testéből, de mikor megindultál felé, mintha távolabb került volna. Hozzá akartál rohanni, hogy karjaidba zárd és hozzá simulva örökké öleld, de mikor lábaid megmozdultak, Kai halványodni kezdett. Bepánikoltál, azonnal futni kezdtél, de ahogy haladtál, úgy ő egyre messzebb és messzebb lett, s végül összezuhanva feladtad. Keservesen kezdtél sírni, könnyeid patakokban folytak és egyfolytában az ő nevét kiáltottad, de hiába, Kai eltűnt.

Mély levegőt véve riadtál fel pillanatnyi elszenderedésedből és hangosan lihegve, a kanapé karfáját szorongatva ültél fel. A sós könnyektől elhatározás helyett a megkeseredettség és a hatalmas bánat látszott szemeidben, belső érzéseid tisztán tükrözték az arcodon megjelenő apró ráncok. De nem az öregség mély vonalai volta ezek, hanem a gondterheltség szántotta barázdák. Hatalmasat sóhajtottál, élettelen arckifejezéssel végigpásztáztad a környezetet, elborzadva, de semmit sem téve a látvány ellen. A lakásod szinte romokban állt, mindenfelé fagyisdobozok és csokipapírok éktelenkedtek, a por vastag rétegben fedte a rég takarított bútorok tetejét, ruháid a szennyes tartó helyett szanaszét hevertek a földön, az ágyad azonban megmaradt a maga tökéletességében. Az óta az este óta nem aludtál csak a kanapén. Képtelen voltál ráfeküdni vagy csak a közelébe is menni, túlságosan is rá emlékeztetett és akárhányszor ránéztél, mindig magad előtt láttad, mikor azon támaszkodva figyelte, ahogy becsukod a háló ajtaját, majd szívbajosan megbámulod. Akaratlanul is elmosolyodtál az emlékre, már nem féltél tőle, legszívesebben a nyakába ugrottál volna. Bántál mindent, bántad, hogy elutasító voltál, bántad, hogy nem voltál képes beismerni az érzéseidet neki, de még magadnak sem, a legfőképpen viszont azt, hogy elküldted.

Nem törődve a körülötted lévő szeméthalommal, kiaraszoltál a konyhába és egy nem olyan piszkos bögrét előhúzva a mosogatnivalók közül, engedtél bele a csapból egy kis hideg vizet. Ajkaidhoz emelve az üveget, lassan megdöntötted, de amint a folyadék a szád széléhez ért, beugrott a pár perccel ezelőtti rémálmod és összerezzenve kiejtetted kezedből a poharat, mely több száz apró darabra tört a szoba minden irányába eljuttatva a vizet. A hirtelen csattanásra kicsit megugrottál, de a szerencsétlenségek sorozata itt még nem ért véget, a hátrahőköléssel talpad egyenesen egy kis csoport üvegszilánkra nehezedett, felszakítva ezzel a vastag bőrt legalább tucatnyi helyen.
Feltört belőled egy fájdalmas nyögés és az éles, nyilalló érzésre ismét kibuktak könnyeid. Szemeid összeszorítva megtámaszkodtál a kredencen és sérült, vértől csöpögő lábad felhúzva próbáltál másik végtagoddal a lehető legtisztább útvonalon kijutni a konyhából. Egy lábbal haladva a fürdőbe botorkáltál és fájó talpad a csaphoz téve végigpásztáztad a sebeket. Automatikusan fintorra húztad ajkaid, még ránézni is rossz volt. Az egész területet elöntötte a vér, lassan kibugyogva a néhol egészen mélyre fúródott szilánkok mellett. Félve előszedted a csipeszt, de nem voltál képes rávenni magad, hogy kiszedd az idegen testeket. Fogcsikorgatva gondolkoztál más megoldáson, de semmi sem jutott az eszedbe, így megengedted a jéghideg vizet, hogy először lemosd a vért a tisztább látás reményében. Amint azonban alányújtottad végtagod, feltört belőled egy kiáltás és öklöd a csempébe vágva szorítottad össze fogaid. A víz erősen mardosta a sebeket, szúró, csípő érzést kölcsönözve az egész lábfejednek. Ezt tűrted egy-két percig, majd nagy levegővel hozzáláttál időközben a fájdalomtól elzsibbadt lábad üvegtől való megtisztításának. Egyenként húzgáltad ki az egyre mélyebbről kijövő szilánkokat, hol több, hol kevesebb vér kíséretében.

Miután az utolsó darabot is kiszedted, kimerülten és felengedve fújtad ki magad.
 - Végre… - sóhajtottad és alsó ajkad harapdálva kezdtél azon gondolkodni, mit kezdjél a sebbel. Túlságosan vérzett, a kötés pillanatok alatt átázna, de magadnak nem tudod összevarrni… Ekkor azonban valaki csöngetett.
Összerezzentél az éles hangra, de mivel az ajtóig most csak egy óra bicegéssel jutottál volna el, remélve, hogy a bejárat túloldalán lévő fél ismerős, kikiáltottál.
 - Gyere be! – hallattad hangosan, hogy biztos meghallja a jövevény is. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott és halk, szinte nesztelen léptek közeledésére lettél figyelmes. A vendég csendessége megijesztett, alig mertél kinézni a fürdőből.
 - ________, te meg mi a francot csináltál?! – hallottad Joyae hangját és egy kis üvegcsörömpölést. Megnyugodtál az ismerős hangra, de már érezted, hogy egy hatalmas korholás van érlelődőben. Elvégre barátnőd mit sem sejtett Kairól, se az eltűnéséről, a szülinapi bulid is lerendezted annyival, hogy jól érezted magad, este pedig egy sráccal hazasétáltál, utána viszont mindig leráztad és utóbbi időben a telefont se vetted fel.
 - Csak…béna voltam. A fürdőben vagyok… - felelted, mire Joyae habozás nélkül odasietett.
 - Mitől véres a padló és miért van mindenhol szemét a lak…TE JÓ ÉG!! – kiáltott fel a lány, mikor meglátta, hogy kifehéredett, szinte cafatos talpad szorongatod.
 - Ne aggódj, nem olyan vészes, csak beleléptem a szilánkokba. – nyugtattad, de hajthatatlan volt.
 - Nem vészes? Most azonnal bemegyünk a kórházba! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, majd egy puha törölközőt tett a lábadhoz, hogy bebugyoláld, míg ő taxit hív. Húztad a szád, sosem szeretted a kórházakat, de ha ő azt mondta oda mentek, nincs apelláta. – A lakásról pedig majd beszélünk… - vetette még oda rosszallóan és kisegített a házból, hogy a kocsiba ülhessetek. Ez a taxisofőr is csúnyán nézett rátok, bár most valószínűleg az ülések összevérezésének lehetősége miatt.

Percek alatt beértetek a kórházba, szerencsére nem volt dugó, az utak szinte teljesen szabadok voltak. A fertőtlenítő szagú épületbe érve viszont sóhajtozni kezdtél, már láttad lelki szemeid előtt, ahogy jön egy vén, flegma orvos, hetykén és fájdalmasan ellátja a lábad és egy szó nélkül továbbáll a nővérkékhez. Amint azonban Joyae bemondta a portás hölgyeménynek az adataidat, már jött is a téged kezelésbe vevő doki, de nem olyan, mint amilyenre számítottál. Kedves, őzikére emlékeztető arca volt, angyali kedvességet árasztva. Világosbarna haja egyenes tincsekben állt, ha nem lett volna rajta a fehér köpeny, minden bizonnyal egy átlagos, huszonéves egyetemista fiúnak nézted volna. Mosolyogva hozzád lépett, majd lehajolt és óvatosan szétbontva a törölközőt, megfigyelte a sérülést, ami ismét csupa vér volt, de korántsem annyira, mint otthon. Hümmögött egy párat, majd lassan felállva visszatette a bugyoláló anyagot és egy szó nélkül felkapott. Enyhe kifejezés, hogy meglepődtél, hisz egyetlen orvos sem vitt még a karjaiban, de egyértelműen tetszett, hogy ő tényleg törődött a sérültjeivel. Átkaroltad nyakát, hogy ne minden testsúlyod a karjára nehezedjen, mire meghallottál egy vékony, duzzogó hangot. A tulajdonosa irányába néztél, aki egy alacsony, hét-nyolc éves kisfiú volt. Barna haja szemöldökénél elkanyarodott, így egy szál se lógott mélybarna szemeibe. Durcásan összefonta karjait, lebiggyesztette alsó ajkát és mikor morcosan szusszant egyet, észrevetted, hogy hiányzik az első két foga.
 - Lu Han doktor báci, mit cinál? A thép néni helyett inkább theretgessen engem… - puffasztotta fel aranyos pofiját és hiába nézett rád csúnyán, végtelenül édesnek találtad. Igaz, nagyon hasonlított arra a furcsa, pösze srácra, akivel még szülinapodon találkoztál a Kék Angyalban, de nem lehetett ő, hiszen legalább tíz évvel idősebb volt mikor legutóbb láttad… Az orvos csak elmosolyodott, majd bevitt az egyik terembe és a vizsgáló asztalra tett.

 - Elnézését kérem, még nagyon fiatal szegény. – kért bocsánatot a doki, mire csak legyintettél.
 - Semmi, de ki ő, ha megkérdezhetem? Talán rokona? – kíváncsiskodtál, habár semmi közöd nem volt hozzá. Az orvos nekilátott elővenni a felszerelését, közben viszont készségesen válaszolt kérdéseidre.
 - SeHunnak hívják, most nyolc éves, a szüleiről semmit sem tudunk, így magamhoz vettem. Nem szokott itt lenni, de a pöszesége és a fogai miatt mindig nyuszinak csúfolták az iskolában, így az első dolga az volt, hogy amint mozogni kezdtek a tejfogai, ki is törte az első kettőt. – kuncogott halkan a mondata végére. – Persze a pöszesége nem ettől függ, így az megmaradt, de mivel hazaküldték, így most velem van, és hallgathatom egész nap a féltékenykedését. – folytatta, mire te is halkan nevetni kezdtél. Határtalanul édes kisfiúnak tűnt, bár furcsállottad, hogy a félig-meddig idegennel még a nevük is megegyezik. Ekkor azonban felszisszentél, mert az orvos pont akkor fejezte be lábfejed kötözését és véletlenül picit erősebben húzta meg.
 - Kész is van, remélem nem fájt nagyon. – állt fel mosolyogva, hogy lesegítsen az asztalról. Csodák csodájára rá bírtál állni a kötésre, egy kicsit sem zavart, nem nyomott, semmi. Csodadoki, ez egészen biztos. Boldogan hajoltál meg neki, majd kezet fogtál vele és megköszönve a munkáját, kibicegtél a teremből. Mire visszanéztél, ő már a kisfiú mellett volt, az pedig épp az ölébe mászva ölelgette. Kedvesen mosolyogva figyelted őket, majd tekinteted elszakítva róluk, Joyae irányába sétáltál.

Elhaladtál pár kórterem mellett, de csak pár perc múlva jutott el tudatodig, mit láttál a szemed sarkából. Olyan volt, mintha Kai ült volna egy szőke srác ágya mellett… De nem, az nem lehet, ő biztos nincs itt és ügyel rá, hogy még véletlenül se fussatok össze. Barátnőd mellé érve azonban más is fogadott, a mostanra második legjobb barátod, Baekhyun. Ugyan az a nyugodtság terült el arcán, mint mikor először találkoztatok, de most vidámsággal keveredő leheletnyi aggódás is volt benne.
 - Szia, jobban vagy? – kérdezte, majd óvatosan átölelt.
 - Persze, azt hiszem a legjobb orvost kaptam. – mosolyogtál, majd magad mögé mutattál a folyosó végén lévő ülésekre. Baekhyun azonnal elmosolyodott, a doktor tekintetét elkapva pedig biccentett, mintha régi barátok lennének.
 - Látom, tényleg a szakma legjobbja. De hol van a nyakláncod? – kérdezte a fiú nyakad vizslatva. Ijedten odakaptál, majd rájöttél, hogy a buli után levetted, nehogy a nagy hanyagságban valami baja legyen.
 - Féltem és levettem, hogy ne legyen gond. – felelted, mire Baekie megrázta a fejét.
 - Tömör anyag, ne féltsd. De hordd mindig, mert szerencsét hoz, rendben? – Bólintottál, de mikor megindultál volna kifelé, Joyae elkapta a kezed.
 - Na na, azt már nem. A kishölgy mostanság nagyon eleresztette magát, nem is értem mi ütött bele, úgyhogy amíg rendbe nem tesszük a lakást, nálam maradsz. – tájékoztatott barátnőd és tudtad, ez ellen semmit sem tudsz tenni. Sóhajtottál, majd kettejük vállára támaszkodva lassan elindultatok kifelé…

Let me be your b*tch...

(Joon PwP)18+

Az ajtó lassan feltárult és az egyetlen belépő vendég a már otthonosan mozgó Joon volt. A csikorgó hangot meghallva, mely a bejárat nyitódását övezte, hatalmas mosollyal az arcomon rohantam az előszobába, hogy szerelmem karjaiba vessem magam és beszívjam ruhái, valamint teste bódító illatát. Hiába költöztünk össze már több mint két éve, minden nap úgy tűnt mintha először lépné át a küszöböt és mintha életemben először látnám. Az érzés egyszerűen leírhatatlan volt, a szívem hevesebben vert és gondolataim megteltek boldogsággal.
 - Szia szívem, hogyhogy előbb itthon? – húzta ajkait egy kedves mosolyra, majd letette válltáskáját, hogy felkapva megpörgessen. Imádtam, hogy bármilyen hosszú napot is tudott maga mögött, tele próbákkal és felvételekkel, mindig jókedvűen és energiával telve jött haza, szertelen játékosságát egy percre sem hátrahagyva.
 - A koreográfus reggelre lebetegedett és ma nem ért rá senki, így kénytelen voltam itthon tölteni a napot. – adtam arcára egy puszit a szokásos csók helyett, morgott is egy kicsit mikor letett, de nem foglalkoztam vele. Mára valami egészen mást terveztem…
 - A kis mázlista. De mmhh jól érzem, csináltál valami finomat? – szimatolt meglepve a levegőbe miután levette cipőit és kabátját. Elmosolyodtam és az ajtófélfának dőlve néztem, ahogy bemegy a konyhába.
 - Csak a szokásos cseresznyés süti, mivel a főzés még nemigen megy. – kuncogtam és tekintetem megállapodott a gőzölgő édességért nyúló kezein. – Remélem, ízlik… - halkultam el a végére és ajkaim mosolya felvett egy alig látható, kaján élt.

Lassan, az apró kockákat óvatosan megfújva kezdte majszolni az édes tésztát, de nem evett sokat, a sütemény hamar eltelítette, így felajánlottam neki egy pohár hideg tejet.
 - Kérek, persze. – nézett rám nagy, csillogó szemekkel, mire elővettem a hűtőből a kikészített poharat. Még nem sejt semmit… Gyerünk, idd csak meg…
Miután elfogyasztotta tartalmát, azzal együtt felállt, betolta a széket és szokásához híven hátával a falnak dőlt, miközben alaposan végigmért.
 - Miért vagy köntösben? – ejtette ki az aprócska kérdést, mire összeszűkítettem szemeim. Nem várhatok sokáig…
 - Fürödtem és gondoltam megvárlak így. – füllentettem szemrebbenés nélkül és elé léptem. – Amúgy, ide nem kellene egy kép? – emeltem fel ujjaim és a feje mellé mutattam, hogy meg kelljen fordulnia. Amint háttal volt nekem, habozás nélkül közelebb húzódtam hozzá és karjaim óvatosan dereka köré fontam.

 - Hova? – kérdezte, mire egy kicsit löktem rajta, hogy teste a falhoz érjen én pedig hátához simulhassak. – Hé, mit csinálsz? – Még nem feleltem, ehelyett egyik kezem levezettem nadrágja széléhez és a farmeranyag alá szorítkozva, bokszerén keresztül végigsimítottam hamarosan éledezni kezdő férfiasságán. Másik kezem inge alá kúszott és izmos hasfalát érintette meg finom körömvonásokkal. – Hh...Mit akarszh? – csúszott ki ajkai közül egy sóhaj, mire nyakához hajoltam és forró csókokkal kezdtem ellepni érzékeny bőrét, kulcscsontjától kezdve egészen álla vonaláig.
 - Én? Miről beszélsz? – súgtam és halkan fülébe nyögve, lágyan ráharaptam cimpájára. Lent pihenő kezem most lassú mozgásba kezdett, melynek hatására az érintett ujjait elhagyta az erő, kiejtve közülük a poharat, ami hangos csattanással a földre esve ezernyi apró darabra tört. Tenyereit a falnak támasztotta homlokával együtt és lehunyt szemeiből, résnyire nyitott ajkaiból ítélve lassan kezdett hatni a tejben feloldott viagra. Játékos kedvemben voltam, így az egyszerű „berántalak a szobába és hagyom, hogy megdugj” séma most igencsak unalmasnak tűnt, fel kellett pörgetni valamivel.
 - Csináld…mégh… - sóhajtotta mikor leállítottam ujjaim mozgását. Felelet és tett helyett kihúztam őket és köntösöm zsebéből elővéve egy ébenfekete, szatén anyagot, lehunyt szemeit takartam el vele. Mikor megérezte, mit csinálok, arcához kapott, de a csomót már megkötöttem, magától nem fog leesni.
 - Várj, mi e–
 - Ott marad vagy nem folytatom. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és nyakára tapadva ismét bevetettem kezeimet, ezúttal azonban megfordítottam őt és ingét kezdtem gombolni, hogy fokozatosan felfedjem magam előtt kidolgozott mellkasát és feszes hasát. Igaz, a felétől már téptem, de neki sem volt ellenére, leginkább nadrágja növekvő dudora árulkodott türelmetlenségéről. Egy szót sem szólt, de tudtam, hogy bírjam beszédre: finoman mellkasa bőrébe harapva egyik kezem felvezettem arcához, majd ajkaimmal megközelítettem bimbóit, hogy gyengéden bekapva szívogatni, nyelvem hegyével körülöttük körözni kezdjek, így azonnali nyögést váltva ki belőle.

Kihasználva az alkalmat, másik kezem mutatóujját végighúztam puha párnáin és résnyire nyitott ajkai közé toltam. Egy pillanatra sem torpant meg, azonnal beljebb szívta és szopogatni kezdte. Ahogy elhajoltam mellkasától és szűkülő nadrágja felé vettem az irányt ismét kaján mosoly kúszott arcomra. Vigyázva, hogy véletlenül se érjek dudorához, egy kézzel kigomboltam és lehúztam a cipzárt, majd combjáig toltam a felesleges ruhadarabot. Kis akcióm közben elnehezült karjairól is leesett a széttárt ing, halkan csatlakozva az üvegszilánkokhoz.
Kihúzva ujjam ajkai közül, lecsúsztattam bokszeréhez és végighúztam nedves részével a vékony anyagot. Joon szájából egy hangosabb nyögés tört fel, a viagra elérte teljes hatását, én pedig tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy míg a hatása tart, egyszer se legyen lehetősége korábban elmenni. Fejét a falnak vetve résnyire nyitotta ajkait, s zihálva szívta be az egyre fülledtebb oxigént. Pár tincse már most izzadtan tapadt felhevült bőréhez, homlokán meg-megcsillantak a fényes cseppek. Orrom hegyét végighúztam szaporán fel-le emelkedő mellkasán egészen le bokszere korcáig, ahol megállva halkan kuncogni kezdtem. Mivel meggondoltam magam, felhajoltam arcához és kéjt csempészve hangomba, fülébe súgtam.
 - Kövess… - hagyta el tüdőm a fűtött sóhaj, majd kezét megfogva, a szilánkokat kikerülve bevezettem a hálóba. Nehézkesen lépdelt szemén a szatén anyaggal, de mikor talpa a szoba szőnyegéhez ért, ismerősen vette az irányt az ágy felé.

 - A-a. Még nem. – súgtam pajkos mosollyal és a franciaágynak csak a szélére ültettem. Ott teljesen lehúztam róla nadrágját, majd köntösöm mellédobva széttártam lábaim, hogy szerelmem ölébe ülhessek. Alsóján keresztül kéretlenül is éreztem lüktető tagját, ha egy kis önmegtartóztatása sem lenne, már rég vadul a magáévá tett volna. A java pedig még csak most következett: csípőm szorosan övéhez nyomva lassan ringatózni kezdtem.
Ez mindig az őrületbe kergette, légzése most is szaporább és mélyebb lett. Kezeit nem tudta többé visszatartani, ahogy én nyakát ő úgy karolta át derekam, ujjaival kitapintva a vörös-fekete csipkés fűzőt. Halkan sóhajtott, ahogy elképzelte rajtam, ujjbegyeit pedig egyre erősebben húzta végig a különleges anyagon. Csípőmozgásom leheletnyivel gyorsítottam, hozzáadva füle mellé intézett kéjes nyögéseimet. Az összhatástól remegni kezdett, tudtam, hogy nem bírja már sokáig türtőztetni magát.
 - Mondd, mit szeretnél? – szántottam végig forró ajkaimmal fülének ívét és lágyan a porcba haraptam. Párnái közül feltörő nyögését most csírájában elfojtotta, ahogy lassan hátradöntöttem a puha ágyneműre, egyre csak harapdálta száját, kétszer is megfontolván, mit feleljen.

 - Az ajkaid… - suttogta végül a levegőbe és feljebb húzta magát a párnákig. Elmosolyodtam, elvégre úgysem sokáig hagyom, hogy irányítson… Kulcscsontjától kezdve apró, forró csókokkal hintettem végig testét és most továbbhaladva bokszerénél, csókjaim útjával párhuzamosan húztam lefelé az utolsó ruhadarabot is.

Amint megszabadult a zavaró anyagtól, csípőjéhez hajolva körmeimmel végigkarcoltam belsőcombját, párnáimmal azonban veszettül meredező tagját vettem célba. Lassan, kínzó tempóval húztam rajta végig, majd kicsit benedvesítve szám, hegyén kezdtem körözni. Joon elégedett nyögéseket hallatott, majd egyik kezével hajamba túrt, hogy folytassam. Nem kellett sokat várnia, érintésemért égő tagját ajkaim közé fogtam és a lehető legráérősebben haladtam mélyebbre. Másik keze a lepedőbe mart és egyre görcsösebben szorította minden megtett centiméter után.
Mikor majdnem tövéhez értem, finoman megszívtam és nyelvem hegyével körbejártam, hogy újabb férfias sóhajokat és visszafogott morgásokat kapjak. Ujjai szorítására mozgatni kezdtem fejem és minden hossznál egyre mélyebbre jutottam, hogy teljes egészében kiélvezhesse a szám adta örömöket. Kezeim közben gyengéd táncba kezdtek combja és medencecsontja között, hol halványrózsaszín csíkokat hagyva, hol pedig libabőrt előidézve.
Ajkaim folyamatosan mozogtak, egy percre sem álltak le, a kapott nyögések pedig egyre csak hangosodtak, mígnem mikor Joon remegni kezdett, jelezve a végét, hirtelen elhajoltam. Szájából feltörő éles, fájdalmas sóhajára majdnem megsajnáltam, de ez még semmi nem volt…
Felhajoltam nyakához és bőrét gyengéden beharapva forró levegőt leheltem álla alá.
 - Folytasdh…mhegőrjíteszh... – utasított, de hiába, nem hajoltam vissza. Már nem volt olyan helyzetben, hogy megmondja, mi legyen. Ehelyett lassan letoltam lábaimon fehérneműm és a többi ruhadarabhoz dobva hozzádörzsöltem magam még mindig ugyanolyan vággyal pulzáló férfiasságához. Igaz, nem terveztem, de mindkettőnk száját elhagyta némi erősen túlfűtött sóhaj, hisz hiába is tagadtam volna, hangja és mozdulatai valamelyest engem is felizgattak. Éreztem, hogy egyre nedvesebb leszek, ami kockáztatta volna tervem megfelelő kimenetelét, így elhúzódtam. Vagyis csak elhúzódtam volna, ha Joon rá nem markol fenekemre, hogy erősebben dörzsöljön magához.

 - Lovagolj megh… - kérte, vagyis inkább parancsolta huncut félmosollyal az arcán, aminek normál esetben, ha akartam se tudtam volna ellenállni, de most muszáj volt.
 - Rossz fiú, el a kezekkel. – fejtettem le magamról ujjait, hogy feje fölé emelve egy szempillantás alatt az ágytámlához bilincseljem csuklóit. Először persze meglepődött, de hamar visszafestette arcára a huncut mosolyt, ahogy lassan kezdtem kikapcsolni fűzőm, hogy csupán altestem helyett teljes egészében hozzásimulhassak. Csípőjén ülve, ringatózó, ritmusos mozzanatokat adva szedtem szét a ruhadarabot, de mikor Joon türelmetlenül lökött egyet, megálltam a folyamatban.
Csupasz mellkasára hajoltam, hogy félig felfedett melleim hozzáérintsem bőréhez, majd ráfogtam vállaira és hullámzásom erősítve játszottam, hogy lovagolok rajta. Csípője már magától mozgott, próbálta gazdáját az élvezet felé hajtani, de nélkülem hiába. Mikor már elértem tűréshatárát és feszegette a bilincset, hogy csináljam rendesen, egy egyszerű mozdulattal feltérdeltem, majd lemásztam az ágyról és lehajoltam a ruháimért, egy pillanatig sem törődve szerelmem szenvedésével.
 - Héh…mit csinálsz? – kérdezte zihálva és kicsit ingerült hangon. Egyértelműen nem erre számított.
 - Mire gondolsz? Nem csinálok semmit. – feleltem a lehető legártatlanabb hangzással és halkan kuncogni kezdtem.
 - Gyere vissza…most! – Hallottam, ahogy megfeszíti a fémláncokat és próbálja leküzdeni az őt visszafogó gátakat. – Hallod? Ne szórakozz! – Úgy tűnt, sikerült belőle kihoznom azt az állapotot, mikor a vágy köde teljesen elborítja elméjét és nem tud másra, csak az élvezet utáni sóvárgásra gondolni. Visszasétáltam hozzá és a legszemetebb módon a fülébe súgtam.
 - Kibírod, ha most az egyszer nem kapsz meg… - Szinte nyögtem a szavakat, hisz a tortúrának is pontot kell tenni a végére, de meg kell adni a módját. Kajánul elmosolyodtam, majd megfordultam, hogy kimenjek a szobából, mikor ismét meghallottam a bilincs láncainak csörgését, most azonban valaminek a törése is társult hozzá.

 Azonnal visszafordultam, hogy lássam mi okozta a furcsa hangot, de még fel sem fogtam a látottakat, Joon máris letepert a földre és szeméről letépve a szatén anyagot, vadul ajkaimnak esett.
 - Nem, nem bírom ki… - morogta és teljes egészében birtokba vett. Nem tudtam, hogy reagáljak, és fogalmam sem volt, hogy sikerült eltörnie a bilincset, csak azt sejtettem – de azt nagyon erősen -, hogy bajban vagyok. Nagyon nagy bajban…
Ujjaival fűzőm felé vette az irányt és egy percig se habozva széttépte az anyagot tartó kapcsokat. Felnyögtem a hirtelen rántástól, de a csókból nem tudtam elszakadni. Egyre csak mélyítette és izmos testével enyémre nehezedve a földhöz szegezett. Kezeimmel még pár percig próbáltam eltolni és menteni a menthetőt, de hamar feladtam, mikor megéreztem tenyerét belsőcombomnál. Erővel széttárta lábaim és befeküdve közéjük ismét éreztem duzzadó merevedését legérzékenyebb pontomnál.

Vadul dörzsölte hozzám lüktető tagját, közben ajkaival elszakadt enyémektől és fedetlen melleim felé vette az irányt. Míg kezével egyik bimbóm morzsolgatta, szájával és nyelvével megállás nélkül izgatta másikat hangos nyögéseket és elhaló sóhajokat kiváltva belőlem.
 - Joonh…aahh… - vetettem hátra fejem, mikor megéreztem másik keze ujjait bejáratomnál. Hezitálás nélkül csúsztatott be közülük kettőt, és sikolyomat heves csókjával fojtotta el. Ujjait folyamatosan ki-be húzogatta, körmeim pedig hátába vájtak az élvezet hatására.
 - Mhh…mhégh… - sírtam fel mikor abbahagyta és válasz nélkül fogott rá fenekemre, hogy egyik combom megemelve feltolhassa magát.

Azonnal mozogni kezdett, erősen és mélyeket lökött, keményen hajszolta magát a csúcs felé, a gyógyszer szinte teljesen elvette az eszét. Vadul tépte ajkaim, szemében perzselő tűz égett, kezeivel pedig durván fogta derekam és combom, tudtam, hogy ideig-óráig nyomot fog hagyni, de nem érdekelt, csak a vágy, amit abban a pillanatban iránta éreztem. Ujjaimmal hajába markoltam és hátát karmoltam, ajkaim közül szakadatlanul szabadultak ki a megmagyarázhatatlan erejű nyögések, szinte egytől egyig az ő nevével.
Fejem a padlónak vetettem, szemem összeszorítottam, szám pedig résnyire nyitottam, hogy két nyögés közt is tudjak magamba szívni némi oxigént. A zihálás hamar átment lihegésbe, ujjaim csúsztak izzadt bőrén és mire feleszméltem, már négykézláb álltam a szőnyegen, Joon pedig rám hajolt, hogy egyik kezével ráfogjon mellemre, másikkal meg támaszkodjon, hogy magabiztosan tudja folytatni erőteljes lökéseit. Nyögéseimmel már tisztában sem voltam, tudatomon kívül törtek fel belőlem, hogy a levegőbe vesszenek. Izmaim görcsbe rándultak, tudtam, hogy hamar elmegyek, de azt nem, hogy meddig bírom még, ha Joon folytatja.
Hátam megereszkedett, homlokom kézfejemnek támasztottam, és ahogy hajam a szőnyegre omlott, éreztem, hogy teljesen nyirkos. Kipirult arcom még egy percre felemeltem mikor Joon gyorsított, de fejem hamar vissza is csuklott, nem maradt erőm tartani, csípőmet is csak az ő kezei marasztalták egy helyben. Térdem remegett, ahogy a tüdőmből sóhajként távozó levegő is; már a csúcs közvetlen határában járhattam, mikor megéreztem magamba áramolni valami forró folyadékot.

Joon még lökött párat, majd végigsimított oldalamtól egészen fenekemig, ott pedig le a combomon a térdemig.
 - Mégh...egy kicsith…khérlekh… - sóhajtottam két lihegés között lehunyt szemekkel, de nem kaptam választ, csak az éjjeli szekrény fiókjának nyikordulását. – Joonh? – szólítottam halkan, de mikor hátranéztem, az említett megfordított és egész testével rám nehezedve csuklóim a szőnyeghez szorította.
 - Ez a rossz lányok büntetése… - súgta kajánul vigyorogva, majd vadul ajkaimra tapadt. Esélyem se volt ellenkezni, éreztem, ahogy nyelvével valamit átvisz saját szájából az enyémbe. Egy pirula volt, nagyobb fajta és ízetlen, de azonnal lecsúszott a torkomon. Ekkor Joon elengedett és ajkait beharapva végigmért.
 - Lássuk, rád is ugyanúgy hat-e… - duruzsolta, mire rájöttem, hogy a saját csapdámba estem. Az anyag kezdett szétáramolni a testemben, gondolataim homályosultak, és az utolsó dolog, amit tiszta elmével érzékeltem az volt, hogy Joon lábaim közé hajol, belőlem pedig felszakad a lehető legkéjesebb nyögés…