Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 13.

- Sshhh…nyugi…csak rémálom volt. – hallottam fülem mellett.
– Heechul? De…a hívás..
 - Milyen hívás? – felé fordultam s mélyen a szemébe néztem.
 - A hívás. Ami miatt olyan gyorsan elrohantál. – nem hiszem el, hogy álom volt. Olyan valóságosnak tűnt… Az érzések, az emlékek…vagy mégis az lenne? Összezavarodtam.
 - Nem kaptam semmiféle hívást. Nem kerestek. Ahj kicsi Mir, ne félj, tényleg csak álom volt, bármi rosszat is láttál. – átölelt és magához húzott. Szíve hevesen dobogott és felsóhajtott. Olyan rossz a közérzetem…lehet, hogy azért, mert már rég találkoztam a hyungokkal?
 - Heechul...figyelj, nem lehetne, hogy…meglátogassam a többieket? Már biztosan hazaértek. És hiányzik Joon hülyesége…persze csak ha nem gond… - kiskutya szemekkel néztem, hátha megenyhül, de ehelyett ijedt és csodálkozó tekintettel nézett rám. Beharapta az alsó ajkát és lehajtotta a fejét.
 - Mir…figyelj…Joon… - remegtek a szavai, hallani lehetett, ahogy küszködik a kimondásukkal. Nem fejezte be, csak átnyújtott egy levélszerűséget az éjjeli szekrényről. A papír hullámos volt, a nedvesség egyértelmű jelei látszódtak rajta. Féltem átvenni, de tudni akartam mi van. Félve kezdtem olvasni, de pár sor után könny gyűlt a szemembe és patakokként kezdett az arcomon folyni. Nem…ez…nem lehet…Joon…nem lehet, hogy…meghalt….

Szám elé téve kezeim, elejtettem a gyászértesítőt és Heechul nyakába borulta,.
 - Neh…Heechu könyörgök…mondd, hogy nem igaz… - sírtam a vállán és próbáltam nem felidézni a Joonhoz kötődő emlékeimet, de nem ment. Folyton csak az ő arca jelent meg, őt láttam mindenütt, a mosolyát, a szemét, az ajkait…hallottam a hangját, éreztem az érintését… Az emlékek csak úgy jöttek, de nem múltak. Vele kellett volna maradnom…én hülye…az utolsó közös dolog az volt, mikor ápolt…és én így köszöntem meg neki…Egy szó nélkül ott hagytam…
 - Mi…mi történt vele…? – nyögtem könnyeimmel küszködve. Nem akart válaszolni, de addig kérleltem míg ki nem bökött pár szót.
 - Egy kocsi…elé ugrott… - motyogta, de nekem már ez is sok volt. Hogy Joon….maga…ontotta ki az életét…? Te jó ég…miattam, biztos miattam. Mir, te hülye barom, hogy nem vetted észre? Ha nem hagyod egyedül még mindig…még…mindig…élne…. Még jobban rákezdtem a sírásra, s már a rosszullét kerülgetett, így végül kénytelen voltam kirohanni a mosdóba és a stresszel együtt kiadni magamból mindent. Megtámasztottam a fejem és nyugtattam magam, de nem értettem semmit. Nem emlékszem a tegnapra…egyáltalán… Lehet, hogy most is alszok? Bárcsak így lenne… Lehúztam a wc-t és nagy nehezen felálltam. Remegő lábakkal a mosdókagyló fülé hajoltam,de a tükörbe nézve elborzadtam. Beesett, karikás, sötét szemek, sápadt arc, falfehér bőr…mi van velem? A fejem is iszonyúan fájt. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, de gondolkodás nélkül tudtam, hogy ő az…Ő, aki elvett tőle…de mégis elhalmoz a szeretetével…segített talpra állni… Tán lepaktáltam az ördöggel?
 - Fáj, ugye? – kérdezte a fejemen lévő kezemre nézve és megsimogatott. – Valószínűleg másnapos vagy. Tegnap mikor megkaptad a levelet, a földig ittad magad…igen, a levél is azért hullámos… - most már végképp összezavarodtam. Tudom milyen másnaposnak lenni, de ez nem az volt. És nem hiszem, hogy csak puszta bánat lenne.
 - Hee…kérlek, magamra hagynál egy picit? – kértem, majd mikor kiment, megmostam az arcom és a fogam, majd kicsit rendbe hoztam magam. Joon…ős is ezt akarná…hogy törődjek  magammal…és másokkal… Újra könnyek árasztották el szemeim, de letöröltem őket. Nem lehettem gyenge, erősnek kellett mutatkoznom, főleg a fanok előtt…bár nem tudom mi lesz így a bandával….