Emlékek, melyeket soha sem feledek
(Yoseob PoV)

Vajon, ha a másik utat választom, ha nem hagyom elmenni…még most is velem lenne?
” – Szeretlek…” – fejemben ez a szó visszhangzott véget nem érően. Tényleg szeretett vagy…csak úgy mondta? Már sosem tudhatom meg…
Hol lehet most? Vajon boldog? Lehet, már el is felejtett?
Egy éve talán, hogy elment… Pedig, vele olyan boldog voltam…heh…csak voltam…
Édesanyám mindig arra tanított, hogy tanuljunk a múltból, de éljünk a jelennek. Próbálkoztam is sokszor, de nem tudtam elfelejteni…

Karácsony napján mindent vastagon hó borított…akár csak azon az estén….
” – Maradj velem, kérlek! – könyörögtem könnyeimmel küszködve, de meg se rezzent. Komoran nézett rám, mintha csak egy idegen lennék számára. – Miért csinálod ezt? Már…nem számítok semmit? – néztem rá, szemében keresve az érzéseket, de semmi. Ridegen bámult rám… Mintha nem is ő lett volna…
A hangszórón bemondták a vonat indulását, így megfordult és lassú léptekkel elindult a legközelebbi vagonhoz.
 - Szeretlek! – kiáltottam utána és éreztem, ahogy pár könnycsepp végigfolyik arcomon. Egy pillanatra megtorpant, majd vissza se nézve tovább ment és felszállt. Képtelen voltam elhinni, hogy megteszi…ennyi év után, minden ok nélkül…
A vonat elindult és villámcsapásként hatott a felismerés, hogy többé nem láthatom.
 - Kérlek, ne csináld! – kezdtem el futni és az ülése melletti ablakhoz értem, de Ő még csak rám se nézett…
A peron végéig futottam, de a lábaim már nem bírták. Összeestem és sírva a földre borultam… Soha nem bántott…most mégis miért hagyja, hogy szenvedjek…?
 - Szeretlek… - súgtam még egyszer a fagyos levegőbe és lassan felállva néztem, ahogy a vonat egyre messzebb viszi tőlem…”
 - Na és mi van veled? Olyan szótlan vagy. – bökött oldalba az unokatestvérem.
 - Mi…? Ja, semmi. Élek. – feleltem tömören és a szalvétát az asztalra téve felálltam. – Köszönöm, nagyon finom volt. – hajoltam meg és az ünnepi vacsora további részét kihagyva a szobámba mentem.
A kanapéra leülve megannyi emlék rohamozott meg, hiába tettem el a tőle kapott ajándékokat. Láttam magam előtt, ahogy az ágyon fekve engem néz, majd elmosolyodik és közelebb húzva….Ki kell szellőztetnem a fejem…
Sóhajtva felálltam, majd a szekrényemhez lépve kivettem a kabátom és sétára indultam csendes magányomban.

A házunk melletti parkos rész most kihalt volt, de mégis gyönyörű. A Hold megvilágította a kékesen csillogó havat, mely érintetlenül terült el a fákon és ösvényeken. Minden lépésemnél halk ropogások hallatszottak, majd lábaim szilárd, fedetlen talajt értek. A kis szentély előtt álltam, ahol örök szerelmet fogadtunk egymásnak. Bár hivatalosan nem esküdhettünk meg, hisz egy nemhez tartoztunk, de jelképesen már egymáséi voltunk.

  Először az általános iskolában találkoztunk, mikor hely hiányában egymás mellé kellett ülnünk. Azonnal jóba lettünk, ő lett úgymond az én őrangyalom. Mindig vigyázott rám, megvédett a nagyoktól, amiért persze sokat kapott, de nem bánta, mert utána én ápoltam a sebeit.
Barátságunk hamar átcsapott szerelembe, szinte minden hétvégét nála töltöttem. Mindig tartogatott számomra valami meglepetést; néha pár szál rózsát kaptam, de volt, hogy tüzes és felejthetetlen éjszakákat.
Egész életemben soha, senkit sem szerettem ennyire…

Amikor csak visszagondolok, könnyek gyűlnek a szemembe…
Hiányzol…nagyon…
Lehajtottam a fejem, majd az emlékektől térdre borultam és arcom tenyerembe temettem. A forró könnyek patakokként folytak le államig, majd a fagyott földre estek.
 - Miért hagytál magamra?? – kiáltottam a szentély kőtáblájának, mintha az valahogy eljuttatná hozzá.
A leheletem tisztán látszott a levegőben, a csípős hideg mardosta a tüdőmet. Választ vártam, de tudtam nem kapom meg…és többé őt se… Megsimogattam a helyet, ahol régen velem ült, majd lassan felálltam és még egyszer visszanézve elindultam a házunk felé.
 - Seobie…? – hallottam egy halk suttogó hangot és ledermedtem. Nem lehet… Csak hallucinálok…Tovább mentem volna, de…nem vitt a lábam.
 Feltámadt bennem a remény és visszarohantam a kőtáblához. Lassan, nagyot nyelve kerültem meg, féltem, ha nem lesz ott senki, teljesen összetörök. De mikor végre megláttam, ajkaim résnyire nyíltak és a sírást kerülgetve kicsúszott rajtuk egy sóhaj.
 - Jun…Junhyung? – hebegtem és nyakába borulva eleredt a könnyem. – Ugye…nem álmodom? – kérdeztem és szorosan átöleltem.
Éreztem, ahogy erőtlenül átfonja karjait nyakam körül és hajam simogatva megszagolja.
 - Hiányzott ez az illat… - súgta és halványan elmosolyodott.
 - Mégis visszajöttél… - fúrtam arcom mellkasába és szipogni kezdtem, ő azonban elengedett.
 - Seobie…ne csináld…inkább felejts el… - simogatta meg arcom, mikor felnéztem rá.
 - De…nem engedlek el többé… - fogtam meg kezét és magamnál tartottam.
 - Muszáj… - próbált felállni, de csak most vettem észre milyen rossz bőrben van. Sapkát sem láttam még rajta soha…
 - Junhyung…mi történt veled? – néztem rá aggódva és felsegítettem, de megrázta a fejét.
 - Seobie…hagyj…kérlek… - sóhajtott és a földre szegezte tekintetét.
 - Ha ezt akarod, minek jöttél vissza? – kérdeztem és magamhoz húztam, de nagyon nem akarta…
 - Mert még egyszer…utoljára…emlékezni akartam… - szorította össze szemeit és mély levegőt vett.
 - Utoljára…? – kaptam fel a fejem.
 - Igen.. – mondta, majd elindult volna előre, de egy alacsonyan lévő ág lehúzta a sapkáját… Ledermedtem…
 - Junhyung…ugye nem…?
 - De igen. – vágott a szavamba anélkül, hogy rám nézett volna. – Nem akartam, hogy tudd...hogy miattam szenvedj, így inkább elmentem… - hajtotta le a fejét.
Szemeimbe újra könnyek gyűltek és hangom megremegett.
 - De…
 - Látod? Pont ezt nem akartam… - fogta arcom kezei közé. – De…látni akartalak még egyszer…sajnálom… - súgta és homlokát az enyémnek döntötte.
Lehunytam szemeim és magamhoz szorítottam. Nem akartam elhinni…Miért pont ő…?
 - Seobie…hagyj most menni… Ha tudom, hogy minden rendben és boldog vagy, aggódás nélkül megyek el… - simított végig bőrömön és elmosolyodott.
 - De nem érted! Nélküled nem tudok boldog lenni! Szükségem van…rád… - sírtam egyre jobban, arcát nézve. – Soha többet nem hagylak elmenni, hallod? Nem engedem, hogy meghalj! – szorítottam magamhoz és ruhájába markoltam. Éreztem, hogy viszonozza az ölelést, hogy lassul a szívdobogása és tudtam, hogy velem fog maradni.
 Ott álltunk a hóesésben, újra egy párként, mintha soha el nem váltunk volna…

A következő hetekben bementem vele a kórházba, ahol a vizsgálatok miatt bent kellett maradnia. Minden nap meglátogattam, vittem neki ennivalót, tettem virágokat az ablakába és vele maradtam, míg el nem nyomta az álom. Ilyenkor mindig imádkoztam, nyugalmat árasztó arcát nézve fohászkodtam a csodáért. Még csak gondolni sem mertem az elvesztésére…
Távollétemben a kőtáblánál voltam, füstölőket gyújtottam és reménykedtem…Nem adtam fel.

A tél azóta tavaszra váltott és kivirágzott minden. Zöldbe borultak a fák, felfrissültek a mezők, a madarak is hangosabban csiripeltek.
Egyik nap szokásommal ellentétben a házukhoz mentem. Ott várt rám mosolyogva, mintha újra egészséges lenne. Az egész olyan idilli volt, de a kötött sapka egy percre sem engedte elfelejteni a gondokat.
Mivel Junhyung egy nap kimenőt kapott a kórházból, elsétáltunk egy kicsi, nyugodt rétre, majd leültünk a magas, zöld fűbe és hátra dőlve kémleltük a fehér felhőkkel tarkított égboltot.
 - Jyunhyung… - fordultam felé. – Ha megesküdhetnénk…még mindig megtennéd? – kérdeztem kicsit félve, Ő azonban elmosolyodott.
 - Az egyetlen álmom, hogy örökké veled legyek, nem számít, hogy, csak te és én. – felelte és közelebb bújt.  – Szeretlek… - súgta és éreztem, hogy valami nedves ér a vállamhoz.
 - Junhyung…
 - Nem akarok meghalni…melletted akarok maradni… - mondta könnyes szemmel. Átöleltem és arcát simogatva próbáltam csitítgatni, bár engem is majdnem sírva fakasztott.
 - Ne félj, nem engedem… - szorítottam magamhoz, hajába túrva.
 - Annyi mindent akarok még csinálni… - suttogta maga elé, de mindketten tudtuk, hogy csak hetei vannak hátra…vagy már csak napjai…

 - Seobie…mi lesz velünk, ha meghalunk? – kérdezte, majd felült az ágyában.
 - Gondolom felkerülünk a mennybe… - feleltem, de igazából fogalmam sem volt, mit kéne hinnem… Ez tűnt a legelfogadhatóbbnak…
 - Én…vigyázni akarok rád…ha már a testem nem is, de a lelkem mindig veled lesz. – húzta mosolyra ajkait és megfogta a kezem. – Minden este…melegen foglak ölelni…és a karjaimban fogsz aludni… Ott leszek, bármi történjen… - mondta mosolyogva, de szavai hallatán máris sírhatnékom volt. Velem lesz…de nem fogom látni…nem tudom majd megérinteni…ölelni…csókolni…
Kezét magamhoz húztam és lágyan megcsókolva arcomhoz tettem.
 - Sose hagyj el…kérlek… - súgtam és összekulcsoltam ujjainkat. Bólintott, majd erőtlenül magához húzott és megcsókolt. Soha…soha nem ért még így ajkaimhoz… Olyan kedvesen…szerelmesen… Mintha ez lenne az utolsó csókunk…
 - Hoznál még nekem abból az isteni cukorkából? – szakította meg a csókot és rámutatott egy az asztalon heverő apró, színes édességes dobozkára.
 - Persze, azonnal hozom. – adtam egy puszit az arcára és elsétáltam érte a legközelebbi boltba.
Gyorsan megkerestem, majd fizettem és már léptem volna ki az ajtón mikor megcsörrent a telefonom. Nadrágzsebemből elővéve felvettem és lassan elindultam.
 - Igen? – szóltam bele és elraktam a cukorkát.
 - Junhyung…rosszul van…rohama volt…kérlek, siess… - hallottam az édesanyja hangját, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. Azonnal feleszméltem, zsebre vágtam a telefont és rohanni kezdtem a kórházba.
Ismét ott tartottam, mint régen a pályaudvaron…. Futottam, ahogy csak a lábam bírta és magamban imádkoztam, hogy még ne legyen késő…
A lépcsőket hármasával szedve felértem a folyosóhoz, majd a terméhez siettem és szinte berontottam az ajtón. Ott feküdt, lélegeztető maszkkal az arcán.
Az ágyához mentem, majd letérdeltem mellé és megfogtam a kezét.
 - Itt vagyok, ne félj…minden rendben lesz… - hadartam kétségbeesetten, bár magam sem hittem benne.
 - Seobie… - súgta bepárásítva a maszkot.
 - Mondd… - hajoltam közelebb, hogy jobban hallhassam, amit mondani szeretne. Az arca…olyan szomorú volt…
 - Mosolyogjh… - suttogta halkan, szinte már erőtlenül.
Kicsit megtorpantam, de összeszedtem minden boldog emlékemet és elmosolyodtam.
  Nehezen, de ő is viszonozta, majd végiggördült arcán egy könnycsepp és kezemet mellkasához húzta.Éreztem, ahogy szívverése egyre csak lassul, majd gyönyörű szemeivel még utoljára rám nézett és lassan lehunyta őket…örökre…

Még mindig szeretlek…És hiányzol… Esténként érzem, hogy velem vagy és megvigasztalsz, az illatod körüllengi a szobát. Talán most is figyelsz, vigyázol rám, ahogy régen…
Érintésed…hangod…az édes mosolyod…még mindig tisztán bennem él.
Már tudom, hogy szerettél… Jobban mint bárki mást ezen a világon.
Sajnálom, hogy nem lehettünk együtt sokáig, de tudom, legbelül érzem, hogy még találkozunk…
Addig is a lehető legteljesebb élettel köszönöm meg mindazt, amit tőled kaptam és bárhol is legyek, bármi is történjék, örökké viszont foglak szeretni.
Soha nem felejtelek el…
A Te Seobied…