Don’t seduce me…
(Tao PoV)

Egy átlagos nap, átlagos helyszín, átlagos emberek, de egy átlagosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyzet. Ezzel szembesültem tegnap, életem eddigi legnehezebbnek mondható csütörtökén. Döntés elé állítottak, melyen nem egy, hanem két ember élete múlt. Tudtam, ha elszúrom, mindennek vége, őt kirúgják, vele együtt engem is és a legvalószínűbb, hogy képtelenek leszünk kijavítani a hibát. A nyomás, mely a választással együtt jött, nem hagyott nyugodni, percről-percre erősebbnek és nehezebbnek éreztem, szinte minden energiámat felemésztette. Nem tudtam aludni, se a szüleimre vagy a barátaimra figyelni. Minden pillanatban az ajánlata töltötte ki cikázó gondolataim mivoltát, de képtelen voltam dűlőre jutni. A szívem azt sugallta, fogadjam el és hallgassak rá, hisz a világ leghatalmasabb gyönyörei járulnak majd lábaim elé és minden vele töltött perc maga lesz a mennyország. Az eszem azonban óva intett, az összes lehetséges módon próbált tiltakozni, éreztette velem, hogy ez nem helyes, nem szabad. De a tiltott gyümölcs mindig a legédesebb, így bensőm győzedelmeskedett és attól a naptól kezdve gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete…

 - Huang ZiTao. Egyes. – mondta a tanár ridegen, ahogy padom fölé állva, döbbent arcom elé csúsztatta a legutóbbi dolgozat hófehér lapját. A papír szinte minden négyzetcentiméterére jutott egy rikító, vörös paca, jelezve a helytelen vagy hiányzó válaszokat. Szemeim kikerekedtek és résnyire nyitott ajkaimmal bámultam a mostanra sajnos megszokott kinézetű irományra. Nem hiszem el…pedig erre annyit készültem…
 - Óra után szeretnék veled beszélni… - hallottam mély hangját, de mielőtt reagálhattam volna, máris továbbsiklott a következő padhoz. Egyik kezem ökölbe szorítottam a tömör fa alatt és figyelmesen végigolvastam a rossz megoldásokat. Legalább a felénél csak egy betű kihagyása volt a baj… Nem mindegy, hogy bridge vagy bride? Nagyot sóhajtva felkönyököltem a pad tetejére és arcom tenyerembe temettem. Hogy magyarázom ezt ki otthon? Ez a harmadik két héten belül… Ki kell javítanom, bármi áron. Ha kell, csinálok neki plusz feladatot, szorgalmikat, felelek minden nap, csak sikerüljön…

Ezzel az elhatározással léptem óra végén a tanár asztalához. A csengő éles hangjára a diákok rekordsebességgel száguldottak ki a folyosóra, mint minden nap utolsó óráján, magunkra hagyva minket a percek alatt kihalttá vált teremben. Pár halk sutyorgást még sikerült fél füllel elcsípnem két osztálytársam beszélgetéséből; mindketten arról beszéltek, hogy mihez kezdek majd ezután. Tény, hogy én voltam az osztályban a legrosszabb angolos, de azért csak nem reménytelen a helyzetem…ugye?
 - Tao… - sóhajtotta a tanárom és előző dolgozataimat a vékony terítőre téve, lassan megrázta a fejét. – Most kezdődött az iskola és te máris bukásra állsz. – mondta annyi érzelemmel a hangjában, ahány tál spagettit eszik egy panda naponta.
 - Tudom, Wu lao shi… De megpróbálok megtenni mindent, hogy jobb legyek. Ha kell, végzek plusz munkát, bejárok más órákra vagy bármi, csak ne bukjak… - hajtottam le a fejem szégyenemben. Most kerültem ebbe az iskolába és máris rossz benyomást keltek. Ráadásul a szüleim… Ha megtudnák, biztosan eltiltanának a hétvégi wushu óráimtól, amit viszont nem fogok hagyni!

Szavaimra azt vártam, hogy majd az előttem ülő férfi megenyhül és ad valamit, amivel dolgozhatok vagy fejlődhetek, de e helyett nem, hogy nem reagált, még csak meg se mozdult… Csak ült tovább az asztalánál, mereven, jéghideg tekintettel bámulva a beadott lapjaimat. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni, teljesen kifejezéstelen volt, ebből adódóan pedig kiszámíthatatlan, mint mindig. Nem is értem, hogy szerethetik annyira a lányok…rájuk se bagózik…
 - Különórák. – szólalt meg végül rideg, semmitmondó, mégis észveszejtően mély, bariton hangján. Először nem tudtam, mit mondjak, hisz ritka volt, hogy bárkire is időt szánjon, főleg önerőből…
 - K-Különórák? – ismételtem meg hebegve ezt az egy szót és kicsit tágabbra nyílt szemeimmel nagyokat pislogtam rá.
 - Igen. Minden pénteken, nálam. – emelte fel mondandója végére tekintetét, hogy rám pillanthasson, így megláttam, ahogy arcára fest egy apró, kicsit ijesztő, féloldalas mosolyt. Wu tanár úr sosem mosolygott, se örömében, se bánatában, mindig közömbös maradt…
 - És…mit vigyek? – erőszakoltam ki magamból a kérdést, de amint kimondtam, meg is bántam. A férfi mosolya csak még szélesebb lett, néhol felfedve tökéletesen fehér fogsorának néhány elemét. Rémisztő volt. Határozottan rémisztő…
 - Csak saját magad. – felelte, majd láthatóan végigmérte arcom, mellkasom és végül lábaim. Teljesen meg voltam zavarodva. Miért mér végig és mosolyog?

 - F-Filmezni fogunk? – kérdeztem félénken, mire az előttem ülő kuncogni kezdett, de hamar abba is hagyta. Egy könnyed mozdulattal felállt a székéből, így rögtön legalább egy fél fejjel magasabb lett. Belenéztem mélybarna íriszeibe, melyek most egy eddig nem látott érzést sugároztak magukból, csapdába ejtve tekintetem.
 - Hívhatjuk annak is… - mondta rezzenéstelen arccal és tett felém pár lépést. Reflexből hátrálni kezdtem, de a második mozdulat után, hátam a kemény táblának ütközött. A félelem hirtelen tört elmémre, az adrenalin pedig pillanatok alatt elöntötte őrült tempóban pulzáló ereimet, melyek hatására teljesen lefagytam. Mereven álltam egy helyben és egy szó vagy mozzanat nélkül bámultam az angoltanárom egyre közeledő alakját. Mit akar tőlem…?
 - Félsz? – ejtette ki formás ajkai közül ezt az egyszerű kérdést, mire azonnal megremegtem. Lehunytam szemeimet, majd nagyot nyeltem és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni háborgó elmémet. Ez…ez így nem jó…

 - Semmi baj…nincs miért… - simított lassan végig egyik karomon, fel egészen állcsontomig. – Olyan örömökben lesz részed, melyet senki mással nem tapasztalnál meg… A mennyországba foglak repíteni, akárhányszor találkozunk… Ígérem, nem bánod meg…és kiváló leszel angolból is… - búgta kisebb szünetekkel, gyomor remegtető hangján és lassan hozzásimult ebben a pillanatban törékenynek tűnő testemhez. Nem értettem, miket beszél, nem értettem, melyik szó mit takar, mígnem adott belőlük egy kis ízelítőt… Kezét államon tartva, hüvelykujjával végigsimított ajkaimon, majd mikor ennek hatására kipattantak szemeim, pont elkaptam a pillanatot, mikor számra tapadt. Teljesen ledöbbentem, az ütő is megállt bennem és fogalmam sem volt mitévő legyek… Tanárom ajkai csak úgy falták enyémeket, egy másodpercre sem elszakadva tőlük, nehogy megkönnyítse a történtek feldolgozását.

Mikor végre feleszméltem, kezeim magam elé emeltem és egy határozott mozdulattal megpróbáltam eltolni. Azonban, mikor ujjaim hegye mellkasára tapadó ingjéhez ért, szinte egy pillanat alatt fejem fölé szegezve találtam őket. Csuklóim erősen a tábla tetejéhez szorította és teljes testével hozzám simult. Hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem élveztem, az egész helyzet hihetetlenül izgató volt, de mégis…ő a tanárom…
 - Wu lao shi… - csúszott ki ajkaim közül a tüdőmből sóhajként távozó levegő, a névvel együtt. Az említett erre nyakamhoz hajolt és először a csóktól duzzadt párnáit, majd nyelve hegyét húzta végig érzékeny bőröm felszínén. Félig leeresztett pilláim enyhén megrezzentek, szemöldököm összerándult, arckifejezésem pedig tisztán tükrözte két állapot közti belső vívódásom. Többet kívántam belőle, az őt akaró érzés egy villámcsapás gyorsaságával haladt végig testemen, de tudtam, hogy ez nem helyes…

Mikor arcával fekete ingemből lanyhán kilátszó mellkasom felé közelített, elfordítottam a fejem és megkeményítve vonásaimat, megpróbáltam ellenállni érintései hatásának. Azonnal felpillantott, s láttam, hogy tekintetében ég a tűz, szinte éreztem, ahogy lassan felperzsel vele, de türtőztettem magam…
 - Miért ellenkezel? Tudom, hogy akarsz… - mosolyodott el halványan és fülemhez hajolt. – Azt hiszed, nem látom, hogy minden második pillanatban engem bámulsz? – búgta, majd forró nyelvét végigvezette az érzékeny porc külső ívén. Összeszorítottam a szemem, hevesen zakatoló szívem majd’ kiugrott a helyéről és lélegzetvételeim száma is az egekbe szökött. Ereim rohamosan pumpálták a vért már nem csak arcom pírjához, de a gerincemen végigfutó, bizsergető érzést követve a nadrágomhoz is. Most már le sem tagadhattam volna, hogy mennyire őrülten kívántam. Én nem akartam, de a testem égett minden érintéséért és hevesen tiltakozó belső hangom elnyomva megadtam magam.

Ekkor azonban az engem csapdába ejtő férfi elhúzódott. Mikor pár pillanatig semmi sem történt, zavartan szétnyitottam pilláim és egy hatalmas, kaján mosollyal találtam szembe magam.
 - Péntek, este hat. – eresztette el mostanra teljesen elzsibbadt csuklóim, majd ujjaim közé tett egy apró, fehér papír fecnit. Nem tudtam, mit gondoljak, az egész olyan hirtelen történt, hogy időm sem volt reagálni. Megráztam a fejem és egy hatalmasat nyelve tanáromra pillantottam, majd a táskám felkapva, egy szó nélkül kirohantam a teremből. Még hallottam, ahogy utánam szólt, hogy hívjam Krisnek, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A szívem hevesen zakatolt, fejemben folyamatosan ajkai érintése és csuklóm szorítása járt. Ellökhettem volna, egyszerűen ki tudtam volna húzni a kezem, hisz mire való a harcművészet, ha nem az önvédelemre? De nem tettem…eszembe sem jutott, hogy jobban ellenálljak…

Még mindig éreztem magamon felhevült csókjait és képtelen voltam akár csak egy másodpercig is másra gondolni. Annyira izgató volt…és a tudat, hogy tilos, hogy nem szabad… Sietősen elhagytam az iskolát és lépteim a távolság növekedésével egyre csak lassultak. Mélyeket szippantottam a kinti friss levegőből és elmém kiszellőztetésén fáradozva hazabattyogtam. Csak otthon vettem észre a végig a kezemben szorongatott cetlit. Felemeltem, hogy el tudjam olvasni, de amint szemeimmel végigpásztáztam a sorokat, újra visszatértek az osztályban lezajlott történések képei. Wu tanár úr…Kris címe volt rajta… A kanapéra huppanva gondolkodóba estem. Arcom tenyerembe temettem és engedtem, hogy a keserédes emlékek elöntsék elmém minden egyes szabad zugát. A dolgozatok, a sorozatos elégtelenek, Kris…és az ajánlata… Tudtam, hogy aligha leszek képes magamtól javulni, egyszerűen lehetetlen… Ugyanakkor a különórák említése is megrémisztett…

Egész éjszaka a döntés nyomásától szenvedtem, képtelen voltam megnyugodni és végre lefeküdni, hogy kipihenhessem magam. Túlságosan felzaklattak az emlékek, melyek akármennyire is nem akartam, borzasztó, rémálom-szerű keretükből lassan kezdtek áttérni kellemes és őrjítően izgató filmkockákba. Nem tudtam elsiklani füleimben egyfolytában visszhangzó mondata felett sem, be kellett látnom, hogy igenis érzek iránta valamit, hisz nem a semmiért néztem őt minden órán… Meg kellett tennem a jegyeim és most már saját magam érdekében is. A döntés lassan megfogalmazódott zavaros gondolatokkal teli fejemben és következő nap a lehető legnagyobb elszántsággal vettem célba a kijelölt helyet.

Hát, így kerültem ide. Ide, ez elé a kicsi, fehérre festett ház elé, melyben ő lakott. Ő, azaz a férfi, aki napról-napra hevesebb dobogásra késztette szívemet, és aki ettől a naptól kezdve birtokolta a testemet… Félénken és apró, szinte elenyésző méretű bizonytalansággal kopogtattam be a mélyvörösre lakkozott, mahagóni ajtón. A bejárat szinte azonnal kitárult, utat nyitva sorsom beteljesülése felé, mely talán az egész életemre hatással lesz.
 - Már vártalak… - hallottam émelyítő hangját és tudtam, innen már nincs visszaút. Tettem előre egy lépést, s hogy helyesen döntöttem-e? Majd egyszer az is kiderül…