Ready? Action!
(NU'EST)

 

(A történet szorosan kapcsolódik az Action c. kliphez, ha jobban meg akarod érteni, miről is szól, előbb nézd meg a videót magyar felirattal és figyeld meg az MV elemeit, valamint a tagok szerepét. - a szerk.)

http://www.youtube.com/watch?v=GFZdVGnB_X4

„Egy olyan világban éltem, ahol az emberek azt akarták, hogy mindenki egyenlő legyen. Hogy a bőrszín vagy a nem ne számítson, se munkahelynél, se az iskolákban; megszűnjenek a háborúk és béke legyen a népek között. Az elhatározás erősnek látszott, lassan kezdték megvalósítani az egységes álmot, de történt valami, amire nem számítottak. A folyamatba egy apró hiba csúszott. A Rendszernek nevezett álhatalom kihasználva az emberek jóhiszeműségét, tudtuk nélkül, apránként mindent az irányítása alá vont. Beszivárgott a médiába, az oktatásba, a mindennapokba és átalakította azokat. Ennek köszönhetően mindenki, akiben egy kicsi hajlam is mutatkozott, megváltozott; elvesztették azt, ami emberré tette őket: az önálló gondolkodásukat. A Rendszer látatlanban létrehozott egy normát, új szabályokat formálva és gondolataiktól megfosztott bábuit eszerinti életre kötelezte.
A legkönnyebb célpontok a felnőttek voltak. A tudatuk könnyen ráállt a robotizált életmódra, hiszen már évek óta azt gyakorolták, főként az irodai és ipari dolgozók. A gyerekek azonban mások voltak. Ők meglátták a változást, rájöttek a háttérben zajló borzasztó dolgokra, de a szüleik és az oktatási intézmények miatt kiszolgáltatottak voltak. A média nem gyakorolt rájuk hatást, hisz nem ők mentek vásárolni, nem nekik sugallták, hova vigyék a gyereküket, így maradt az iskola általi befolyás.
Várható volt azonban, hogy valaki majd a sarkára áll és azt mondja: Elég!
Így megalakultunk mi, azaz a Kívülállók. Ilyen csoportok a világ minden táján fellelhetők voltak és begyűjtötték a hozzánk hasonló, gondolkodó embereket. A mi csapatunk csak öt főből állt, de mind elkötelezett és lelkes tagjai voltunk a lázadók táborának.
Igaz, nem voltunk mindig együtt, a változás kezdetén a másik négy srác a hívőkhöz tartozott (így hívjuk a Rendszer által befolyásoltakat), de tehettek bármit, nem adtam fel, így sikerült felnyitni a szemüket. Ennek a történetét osztom meg veletek, hogy segítsen a nehezebb időkben, adjon erőt és reményt.
Aron vagyok és a következő történet rólunk szól.”

Friss, tavaszi napnak indult a mai. A fák lombjai halkan susogtak az enyhe reggeli szellőtől, de valami hiányzott. Mióta a Rendszer hatalma gyarapodni kezdett, megszűnt a madárcsicsergés, sőt eltűntek a környékről a madarak is, mintha megérezték volna a veszélyt…
Lassan lépkedtem a négyzet alakú kőlapok alkotta járdán, mely ridegen, oda nem illőn terült el a gyep és a házak között. A régi otthonunknál nem volt ilyen, ott szabadon járhattunk bármerre: mezítláb a friss füvön, hogy érezzük a hajnali harmatcseppek érintését vagy az úton, hogy a felhevült aszfalton lépdelve átjárja testünket a kellemes meleg.
A természetnek köszönhetően nagyobb szabadságérzetünk volt és kevésbé hatott ránk a befolyás is, így a Rendszer új törvényei között szerepelt az általa kiépített járdarendszer használata.
„Fűre lépni tilos, óvjuk a természetet!” – olvastam le az egyik tábláról. Hát persze…

Az iskolához közeledve egyre több diákot láttam. Fehér egyenruhájuk már messziről felismerhetővé tette őket, de járásuk igazolta, hogy a befolyás még nem hatalmasodott el rajtuk. Kedvetlenek voltak, az egyen táskát lomhán cipelték a vállukon, de nem tettek semmit…nem mertek…
Mióta erre a környékre költöztünk, szinte kivétel nélkül csak ilyen gyerekeket láttam. Szüleik (mint ahogyan az enyémeim is) gyorsan a Rendszer áldozataivá váltak; fejükbe tuszkolták, hogy az egységes tanítású, legjobb nevelést adó intézményekbe vigyék porontyaikat. Mivel a legközelebbi ilyen iskola több száz kilométerre volt tőlünk, a költözés elkerülhetetlen volt. Az elveim kimondták, hogy tiltakozzak, de az eszem mást sugallt. A régi barátaim közül volt pár, aki túlzott lázadásával szemet szúrt a Rendszernek. Ők „véletlenül” meghívást kaptak egy ingyen táborra, mely a „gyermekek érdekeit szolgálta, segítségével előrébb juthattak az életben”. Soha többé nem láttam viszont az igazi énjüket…
Gondolkodásomat egy furcsa érzés szakította meg. Az iskola hatalmas ajtaján belépve több száz szúrós szempár szegeződött rám. Tulajdonosaik a hallban ültek, kerek asztaloknál, előttük könyvekkel. Vagy fél percig mereven bámultak rám, majd mikor én is leültem egy üres székre, visszatértek a maguk dolgához. Nem volt hangoskodás, se nevetés, játék…csak síri csönd és hullaszag. Ez utóbbit inkább a túlzott higiéniára értem. Az erős fertőtlenítő átható bűze, hófehérre festett, tükörsima falak, neonfényű izzók és semmi ablak. Az egész olyan mesterkélt, olyan mű volt…

Aztán suttogásra lettem figyelmes, az okozója három fiú volt, két barna és egy szőke. Mind engem néztek, ahogyan az előbb még a tömeg. Nem értettem mit mondtak egymásnak, de volt egy olyan sejtésem, hogy semmi jót. Az egyik mondatnál a félre fésült hajú srác ajkai fintorra húzódtak. Nagyot nyeltem, nem tudtam, mire számítsak, de bármi legyen is az, elbírok vele. Ekkor megláttam mellettük egy apró szőkeséget. A fiú szög egyenesre vasalt haja fél arcát eltakarta, de még így is látszott, hogy a másik hármat figyeli. Olyan volt, mint egy kis kém, fülelt és minden információt jó mélyen az emlékezetébe vésett. Mikor azonban észrevette, hogy figyelem, visszahúzódott a saját asztalához, majd biccentett.

Belül mosolyogtam, úgy tűnt, akadt még egy épeszű, gondolkodó diák. Még párszor végignéztem az aulán, hogy kiismerjem az új terepet, majd hirtelen megszólalt a figyelmeztető csengő. Felálltam, hogy útnak induljak az órarendben megadott első terem felé, de rajtam kívül senki más nem mozdult. Figyelmük e helyett élesen az oldalra fésült hajú srácra összpontosult. Ezek szerint ő volt a vezető, őt követték a többiek…

Szemei villámokat szórtak, ha egy pillantással lehetett volna ölni, már áshatták volna a síromat. Egy szó nélkül felállt, majd közelebb jött hozzám és erősen meglökte a mellkasomat. Hatalmas erő volt benne és nem is számítottam rá, így egy széknek esve a földre zuhantam. Összeszorítottam fogaim, hogy ne szisszenjek fel a könyökömbe nyilaló fájdalomtól, majd értetlenül ránéztem. Egyetlen hívő sem provokálhat senkit, még egy vezető sem. Neki miért engedik?
Bármennyire is szerettem volna, nem viszonoztam. Újdonság volt ez is, kitudja még mire képes…

 - Nem tartozol közénk. Állj fel és tűnj el innen. – szűrte fogai közül, majd elfordította fejét és a többiekre pillantva megindult az első óra helyszínére. A tömeg szó nélkül követte, az aula pedig szép lassan kiürült, ott hagyva engem, még mindig ugyanott ülve. Nem bírtam feldolgozni, ami az előbb történt, ez ellent mondana minden eddigi, a Rendszerrel kapcsolatos tudásomnak…
 - Ne aggódj, még nem utál, de közel jársz hozzá… - hallottam egy kedves hangot, mire azonnal felocsúdtam a révületből. Felnéztem a kezét felém nyújtó szőkére, majd elfogadva a segítséget, lassan felálltam. – Egyébként Ren vagyok. Ha lehet, ne említsd, hogy segítettem. – nézett körbe, remélve, hogy senki nem látott minket.
 - Aron. – feleltem tömören, mire legyintett.
 - Tudom. Láttam az aktád, mikor behozták. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: Vigyázz, mit csinálsz, tudják, hogy még nem álltál át. – indult el a folyosó felé.
 - Kösz, majd meglátom. De mi vagy te? Valami besúgó a Kívülállóknak? – kérdeztem tovább, de csak ingatta a fejét.
 - Tök átlagos srác, átlagon felüli logikával. Mindent látok, mindent hallok; figyelek és elraktározok, hátha később hasznát veszem. Nem vagyok Kívülálló, de nem is hódolok be… - Mire mondandóját befejezte, a teremhez értünk. Az ajtóval szemben volt pár nem használt szekrény, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Ren elvonta a figyelmem.
 - Még valami. A srác, aki meglökött, JR. Vigyázz vele, bajt hozhat rád. – tanácsolta, azzal kifejezéstelen arcot felvéve belépett és lassan a helyére ment. Én is kerestem egy üres padot, majd mikor leültem, abban a pillanatban becsöngettek és már érkezett is a rideg tekintetű, vasszigort árasztó tanár. A hideg is kirázott tőle, de ha nem néztem rá, egész jól tudtam figyelni az órára.

Az 50 perces folyamatos agymosás hamar letelt, indulhattunk a következőre. Egy pillanatig tétováztam, majd pusztán dacból ismét JR előtt álltam fel. A tanár után elsőként hagytam el a termet, majd vissza se fordulva tovább mentem. A bejárat mellett megállva bevártam a többieket (hiszen még nem tudtam, itt melyik hely szabad), de mikor láttam a vezért feltűnni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Szinte a homlokára volt írva, hogy már önmagában a létezésemmel vérig sértem. Olyan volt, mint egy trónfosztott király, de alaposabban végigmérve felfedeztem benne valami aranyosat…még ha nem is volt az…vagy de?

Mikor közelebb ért összehúzta szemeit és arcomhoz hajolt.
 - Vigyázz kölyök, még a végén megcsúszik a kezem. – tette ujjait nyakamhoz, de ez már több volt a soknál. Elkaptam kezét és erősen megszorítva ellöktem magamtól.
 - Azt hiszed olyan nagy vagy? Semmit sem érsz, számukra csak egy bábu vagy. – feleltem rá sem nézve, majd hagytam, hogy ajkait undok fintorba húzva bemenjen. Talán ezzel írtam alá a meghívóm az agymosásra, de nem érdekelt. Túl messzire ment, nem hiszem el, hogy ennyi akarattal ne lehetne Kívülálló. Megváltoztatom, ha rá is megy az életem… Amilyen veszélyes a Kívülállókkal szemben…olyan elhivatott lehetne az oldalunkon…

 - Mi az istent csinálsz? Megőrültél? – jött hozzám dühösen Ren. – A Rendszer sem bír vele, azt hiszed, majd miattad megváltozik? Készülj… Mire hazaérsz, szerintem már csomagolhatsz is, mert ezek után hétszentség, hogy elintézi neked a tábort… 
- Nem érdekel! Nézz már rá! Mennyi hasznunk lehetne belőle? – halkítottam le a „beszélgetést”. Nem hiányzott, hogy miattam kerüljön bajba.
 - Semennyi. Túl gőgös, a szíve mélyén is a Rendszert isteníti. Hidd el, ismerem. – húzta el a száját, majd csalódott arccal bement a többiek után.

Szinte az egész nap így ment el. A délután négyig tartó tanítás közben végig azon gondolkodtam, hogyan állíthatnám át JR-t az oldalunkra. Még ma cselekednem kellett, lehet holnap már az iskola közelébe sem fogok kerülni… Utolsó órán azonban valami az eszembe jutott. Egy régi emlék, hogy anno, hogyan lettem Kívülálló… Meg kell próbálnom, csak egy esélyem van.
Gyorsan írtam egy apró cetlit és mikor a tanár elfordult, JR fejéhez dobtam. Nem mintha nem pikkelt volna rám már így is eléggé, de mikor meglátta, mi van a kis papíron, összegyűrte azt és fintorogva bólintott. Ezután, ha jól láttam apró, gúnyos mosolyra húzta ajkait. Így már csak egy dolgom maradt: Megvárni, hogy kicsöngessenek és…össze kellett szednem minden tudásom, amit verekedés terén szereztem…

Az idő pillanatok alatt elszállt, a csengőszót meghallva meg sem vártam, hogy a tanár pontot tegyen mondata végére, már rohantam is ki a folyosóra, magam mögött hagyva az osztályt. Alig szusszantam pár másodpercet, az ajtó már csapódott is és két kart éreztem vállamra kígyózni. Egy erőteljes lökésnek köszönhetően a szürke szekrénysornál találtam magam, arcom a hideg fémhez nyomódott és alsó ajkam is felrepedt.
 - Tanuld meg, hol a helyed... – súgta JR, mire megfordultam, majd kezét kicsavarva a szemközti falhoz szorítottam. Arcunk szinte összeért, hangosan ziháltunk a forrongó dühtől.
 - Inkább neked kéne tudnod, hol a helyed. Erős vagy és elszánt, de a Rendszernek nem ilyen emberekre van szüksége, hanem csak eszetlen, irányítható bábukra. Gondolkozz már! Ha így folytatod, nem sokáig maradsz az élők sorában. Ennyit igazán tudnod kéne! – szorítottam még erősebben minden mondatomnál, hogy nyomatékosítsam fejében szavaimat. Hangomból áradt a méreg, az akarat, hogy megváltoztassam. Ha nekem nem megy, másnak se fog…
 - Mondd, kivel leszel majd, ha megszűnik ez az átkozott világ? Ha rájössz, hogy a Rendszer, melyben élsz, mely arra volt hivatott, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, egyre távolabb sodorja őket egymástól és önmaguktól? Csak nézz szét magad körül! Mondd, mit látsz? Kiveszett mindenkiből az emberség, egyszerű sakkfigurák lettek, akikkel azt tesznek, amit csak akarnak! A kapcsolatok puhánnyá, semmitmondóvá váltak, a Rendszer bemocskolta az egyén fogalmát, elszakított a valódi énedtől és bezárt egy sötét kamrába, hogy ne láss, és ne hallj. Ilyen vagy valójában, vagy a Rendszer tesz ilyenné? Ha ez az egész egyszer s mindenkorra darabjaira hullik, hol leszel akkor? – Arcán megláttam némi hezitálást, végre gondolkodni kezdett, de nem hagyhattam itt abba.
 – Mert én az igaz barátaimmal. A Kívülállókkal, akik, ha kell a puskagolyó és közém állnak, akikért utolsó csepp véremig harcolnék, és akiknek többet ér az egymásért való küzdelem, mint a tulajdon életük! Ők lesznek majd velem, ők segítenek majd a bajban, nem a birkanyájként terelt tömeg. Majd, ha leolvad róluk a műanyag burok, feloszlik szemükről a köd és majd ott ülnek tehetetlenül a világban, melybe születtek, megtudják mit jelent, hogy „együtt” és „egymásért”. Te nem akarsz közéjük tartozni, igaz? Hát akkor ne hagyd, hogy irányítsanak, ne add fel önmagad, mutasd meg az igazi éned! Állj át hozzánk, segíts lerombolni a Rendszert, segíts felnyitni az emberek szemét, mielőtt késő lesz! Tarts velünk…harcolj a mi oldalunkon…kérlek… - halkultam el mondandóm végére, majd még utoljára szemeit pásztázva, lehunytam sajátomat és ajkaira tapadtam. A belsőm kiáltott a rémülettől, tudtam, hogy ezen múlik minden, ha nem sikerül, elbuktam. JR…gyerünk!

A másodperc tört része most egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam, mire számítsak, így egy tapodtat sem mozdultam. Aztán megéreztem valamit, mire még az ütő is megállt bennem. JR lassan viszonozta a csókot és ujjaival hajamba túrva közelebb húzott. Hát mégis sikerült…
 - Jézusom… - hallottam magam mögött Ren hangját. Elszakadtam JR perzselő ajkaitól és megláttam, ahogy az osztály ledöbbenve minket bámul. A kis szőke is hüledezve állt közöttük, de nem telt pár másodpercbe és hatalmas vigyort festett arcára.
 - Éreztem, hogy megcsinálod… - ingatta a fejét halkan kuncogva, majd a tömegből előkerült JR két hű követője is.
A nevük - mint később kiderült – Baekho és Minhyun volt és kötődésük erősebbnek bizonyult, mint ahogy elsőre gondoltam. Még aznap délután elmagyaráztunk nekik mindent, beavattuk őket a Rendszer sötét titkaiba és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Az iskolában tanuló diákok nem követték példánkat, így magunkra maradtunk a városban, de nem bántuk, hiszen egy új módját fedeztük fel a Kívülállók segítésének. Leszerződtünk egy kiadónál, ahol megalakultunk öten, mint egy új fiúbanda tagjai, akik a popszakma élére akarnak törni, mi azonban többek voltunk annál. Mindenre készen kiálltunk a világ elé és megmutattuk, hogy igenis van remény. Még most sem adjuk fel, dalainkban meséljük el történeteinket és üzenünk az embereknek, hogy vegyék észre, ami körülöttük zajlik, lépjenek ki a tömegből és küzdjenek a Rendszer ellen.
Mert mi vagyunk a NU’EST, mi vagyunk a jövő.