In Love With The Devil II.
Revenge

(Kai)18+

Hét éve beleszerettem egy férfibe, aki visszatekintve pillanatoknak tűnő idő alatt megváltoztatta az életem. Ez a férfi viszont már nincs mellettem, helyette egy hasonmással, régi önmagának töredékével élem mostanra nyugodttá vált napjaimat. Még kísért a múlt, s a szomorú sors, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan,  mint azelőtt, de tudtam, hogy ez így fog történni, és azóta sem bánom. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghoztam életem legnagyobb döntését, a világ megváltozott körülöttem. Az emberek már nem foglalkoztak velem, egy láthatatlan árny lettem a sötétségben, távol minden evilági eseménytől, távol a tömegtől, távol az élettől. Aznap mintha meghaltam, és újjászülettem volna, a természet megnyílt előttem, befogadott, és elhatárolt másoktól, megadva a lassú feledés örömét.

Kívülről maradtam, aki voltam, egy lány az emberek világából, akinek mindene a többiek által is fontosnak tartott értékek, mint a család és karrier, de belül más lettem; szeretőbb és mégis ridegebb, nyíltabb, de mégis elzárkózóbb része a világnak.

Többé senki nem szólított meg az utcán, senki nem volt kíváncsi a nevemre, a koromra és nem kaptam elismerő szavakat az eladóktól sem, milyen jól áll egy-egy ruha. Ha tehették, oda sem figyeltek rám, mintha nem is léteznék, de szemük elé kerülve mereven és óvakodva mértek végig. Érezték, hogy más vagyok, hogy már nem közéjük való, de nem bántam. Már engem sem érdekeltek a földi, anyagias gondolataik; apró, burokban élő porszemeknek, szorgosnak egyáltalán nem nevezhető hangyáknak tűntek a szememben, melyek között ragadtam, hogy magamba zárkózva, s tőlük elhatárolódva töltsem el földi létem éveit. Sosem akartam több lenni, mint ők, s most sem voltam az, csak más. Más, mert én távolabbra is láttam, betekintést nyertem egy olyan világba, melyet ők ép ésszel fel sem fognának, s ezáltal átértékeltem minden eddigi ismeretem, a környezetemről alkotott képemmel együtt.

Éreztem magamban a változást, éreztem egy ismeretlen, sugárzó erőt, mely egy régi hegből fakadt. Az évek alatt számtalan emlékem megszürkült, s legtöbbjük fakón megbújt pár elrejtett, sötét zugban; a nevek, melyeket régen ismertem mostanra a feledés homályába merültek, könnyebbé téve múltam hátrahagyását, s megszakadt szívem gyógyulását. De néha még most is fáj, hasogat, szinte ordít a mélyből, hogy ez így nem jó, nem helyes. A távolba nyúló gondolatok, s álmaim egy olyan történetet mutatnak, melyet nem tudom, csak a képzeletem szült-e, vagy zavaros életem egyik rég elfeledett pillanatát fedik-e fel előttem.
Sokat tűnődöm ezen a kérdésen, de sosem jutok dűlőre. Túl sok a megválaszolatlan talány, túl sok az ellentmondás, és túl fájó rá gondolni, mintha a bensőm ürességet árasztana, magába szívva mint egy fekete lyuk, melyből nincs kiút. Nincs kiút…

 - Anya! – zökkentett ki gondolkodásomból egy vékony, gyermeki hang, mely a világ legszebb ajándékától jött, amit valaha kaptam. Az apró termetű kisfiú szapora léptekkel indult meg felém, amint tekintetem a szoba nyitott ajtajára vezettem, hogy szemeim elé táruljon megmaradt szeretetem két tárgya: a fiam, és a nevelőapjának nevezett férfi, akihez már évek óta különös, mélyről feltörő érzések fűztek. Lágy, kedves mosolya maradt az emberektől kapott egyetlen törődő gesztus, ő volt, aki a tömegből velem együtt kilépve megadta nekem mindazt, amire már nem volt többé szükségem másoktól.

Most is ugyanolyan szerető tekintettel lépett beljebb, s végigkövetve az apró teremtmény útját megállapodott rajtam, amint kitárom karjaim a gyermeknek, és akaratlanul is elmosolyodva magamhoz ölelem. Pár arasznyit haladva kezeit zsebre tette, és zokniban közelebb sétálva leguggolt mellénk forró, mégis finom puszit lehelve arcomra. Felnéztem rá, s láttam szemeiben az örökké ott bujkáló érzéseket, azt a figyelmet és melegséget, mellyel mindig körülvett, s tudatán kívül elhalmozott. Sötétbarna íriszei csillogtak az ablakon beszűrődő, lenyugvó Nap fényétől; tökéletes, selymes bőre csábította ujjaim érintését; dús, fekete tincsei enyhe hullámokba fodrozódva omlottak homlokára, s fülére, duzzadt ajkai pedig szerény félmosolyra húzódva mosolyogtatták meg szemeit, s tették boldogabbá a pillanatot, melyet épp megéltünk.

 - Megint gondolkodtál? – súgta és egyik ujjával végigsimított arcomon. Némán bólintottam, majd leengedtem a kis lurkót, aki azonnal játszani kezdett pár játékkal. Halványan elmosolyodva néztem rá, ahogy önfeledten az apró kockákért nyúl és házat épít belőlük, de Jongin elvonta a figyelmem. Felállva magához húzott, és lágyan megcsókolva ölelt át olyan gyengédséggel, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék. Lehunytam szemeim, de hamar elváltam tőle, nem akartam most továbbmenni. Mikor ezt észrevette, karjait átfonta derekam körül, és mélyen szemembe nézett, próbálva kifürkészni, mire gondolhatok. Nem sokáig állhattam tekintetét, lábamnál motoszkálást éreztem, így lenézve megláttam a fiam, aki csillogó szemekkel és könyörgő szájtartással bámult rám. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem, majd lehajoltam, és karjaimba emelve néztem a kis legényre.

 - Szeretlek, anya – bújt mellkasomhoz, mire a szívem szinte kihagyott egy dobbanást és Jonginra pillantva közelebb húzódtam hozzá. Ismét körénk emelte karjait, és magához vonva nyakhajlatomba tette állát, vigyázva, hogy a csöppség még véletlenül se szoruljon közénk.

Sóhajtottam. Régen is sokat csinálta ezt, mindig megölelt, akárhányszor boldog volt. Persze nem bántam, de akármennyire is szerettem volna, ez engem nem halmozott el ugyanakkora örömmel. Szerettem a fiammal lenni, szerettem Jonginnal lenni, és szerettem, mikor egyszerre kettejükkel lehettem, de nem éreztem magam teljesnek, valami hiányzott. A mellkasomon lévő heg volt az egyetlen, ami valamennyire kötött ehhez a hiányhoz, az emlékeztetett rá, hogy valaha az megvolt, és hogy talán még visszaszerezhetem, csak meg kell találnom a módját és a tárgyát. Egy tény, egy érzés vagy gondolat, amit évek óta elnyomtam, valami, amit a saját érdekemben eltöröltem, de most mégis magam miatt lenne rá szükségem…
 - Megint fáj, igaz? – hallottam Jongin suttogó hangját, de nem feleltem. Nem akartam kimondani, hogy bármennyire is szerettem, mellette üresnek éreztem magam. És tudom, hogy régen ő is más volt, de nem jöttem rá, miben vagy miért. Az ő mellkasán is szintúgy éktelenkedett egy valamivel kisebb heg, de ő boldognak látszott, nem érzett semmi rosszat.

Lassan elszakadtam tőle és láttam, hogy Namis elaludt. Biztosan elfáradt az iskolában, elvégre az első osztály nem olyan könnyű egy apró gyermeknek. Haján végigsimítva biccentettem Jonginnak, hogy beviszem a szobájába, majd halkan kisétálva a nappaliból elindultam a folyosón. A falon pár helyen tükör lógott, egyik kisebb, másik nagyobb, melléjük pedig egy-egy vörös pókliliom a falra festve. Ellenállhatatlan imádatot éreztem a virág iránt, emlékeztetett valamire a múltból, valami gyönyörűre és egyben borzalmasra. Az utolsó tükör azonban el volt fordítva.  A régi lakásomból hoztam el, de akárhányszor belenéztem, majd’ összeestem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól. Mégis szükségem volt rá, egyszerűen kötődtem hozzá. Jongin sosem kérdezte, miért, elfogadott úgy, ahogy voltam.

Lassú lépteimmel a fiam szobájához értem és óvatosan feltártam az ajtaját. Villany nélkül is tudtam, hol van az ágya, így határozott léptekkel megindulva átszeltem a félhomályba borult szobát. Ekkor bevillant valami, ami megtorpanásra késztetett. Egy kép, melyen félhomály lepett mindent, és szoros téglafalak vettek körül. A gondolat szerte is foszlott mint a déja vu, így párat pislogva továbbmentem. Namist befektettem az ágyába, és az ágytakarót óvatosan ráterítve adtam egy csókot a homlokára.

Mikor megfordultam, hogy kimenjek, majd’ a szívbaj jött rám. Jongin állt az ajtóban és dőlt az ajtófélfának mosolyogva, minket nézve. Fejem ingatva sétáltam mellé, és halkan sóhajtva megfogtam a kezét, hogy a szobaajtót becsukva visszainduljunk a nappaliba.

 - Kicsim, nem zavar ez a sok tükör? – kérdezte, mire megtorpantam. Először hallom tőle ezt…

 - Nem, szeretem őket – zártam le a témát, és kezét elengedve a legközelebbi felé léptem, hogy a fél négyzetméteres tükörbe nézzek. Bár csupán önmagamat láttam, sosem azt néztem. Mindent, csak magamat nem, inkább vártam, hogy valami történjen. Ekkor Jongin mögém lépett, és derekam átkarolva belecsókolt nyakamba. Tudtam, hogy mit szeretne, de képtelen voltam elszakítani tekintetem az üvegtől. Újabb kép jelent meg előttem, amint Jongin nem csókolja, hanem végignyal nyakamon, miközben sötét szemeivel a tükrön keresztül rám néz. Egy növekvő érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, lehunytam szemeim és próbáltam élvezni Jongin ajkait a megmagyarázhatatlan örömhullámtól vezérelve. Kezeim remegni kezdtek; arcom elé emeltem egyiket és akaratlan mosolyom eltakarva éreztem, hogy valami nedves ér ujjaim hegyéhez. Egy kósza könnycsepp hagyta el szemeim, ahogy olyan melegség töltött el, amilyennel már régóta nem találkoztam, Jongin csókjai pedig egyre hevesebbek lettek látva, hogy nem ellenkezek. Ujjai pólóm alá tévedtek, majd lassan megfordított, és ajkaim csókolva hasam kezdte cirógatni. Kinyitottam szemeim, látni akartam őt, de mikor ajkai mosolyra húzódtak szemeivel együtt, és csipetnyi huncutsággal nézett rám, a boldogság elillant, mint a kámfor. Egy másodperc alatt szertefoszlott és átvette helyét a bánat, az évek óta kínzó üresség. Óvatosan elhúzódtam Jongintól és megráztam a fejem, hogy inkább hagyjuk. Reméltem, megérti, hisz már hetek óta nem történt közöttünk semmi, és tudtam, hogy már nagyon szeretné, de képtelen voltam rá. Korábban is éreztem minden szeretkezésnél, hogy hiányzik valami, de már eljutottam arra a szintre, hogy sokszor nem is éreztem semmit. Szerettem Jongint, jobban, mint szinte bárkit, de képtelen voltam megtenni.

 - Mi a baj? Megint csináltam valamit? Kérlek, mondd, mit teszek rosszul... – szomorodott el és láttam rajta, hogy el van keseredve. Talán belefáradt, hogy örökké nyúzni kell, hogy mindig ő tett értem, és én mégis alig adtam neki valamit. Szeméből pillanatok alatt kiveszett a játékosság fénye, és átadta helyét a bánatnak. Megsajnáltam, hisz annyi mindent kaptam, úgy próbálkozott és mégsem tudtam viszonozni, így magamhoz öleltem és megráztam a fejem.

 - Nem, dehogy, nem csináltál semmit. Csak nem érzem jól magam, ennyi… - fúrtam arcom nyakába és próbáltam nyugtatni. – Kérlek Jongin, tényleg nincs baj – simogattam mellkasát és beharaptam alsó ajkam. Nem volna szabad, hogy az én hülyeségem miatt neki is rossz legyen.

 - Tudod mit? Menjünk ki. Sétáljunk egy kicsit, mint régen – mosolyogtam rá egy egyszerű, de könnyen kivitelezhető műmosollyal, és megfogtam a kezét. Ingatta a fejét, nem igazán akarta, de nem hagytam annyiban. – Gyere, Namis úgyis alszik – tettem kezét arcomhoz és kiskutya szemekkel pislogtam rá. – Kérlek…

 - Legyen – adta fel és mosolyodott el halványan. Bólogattam és tettetett sietséggel a cipőmbe bújtam. Még mindig rosszul éreztem magam, de nem hagyhattam, hogy a férfi, akivel élek, akit szeretek, miattam boldogtalan legyen. – Biztosan akarod? – kérdezte, mire szó nélkül megfogtam csuklóját, és elkezdtem kifelé húzni. Halkan nevetve követett, majd kiérve bezárta az ajtót, és elindultunk a csendes éjszakába.

Rég sétáltunk már, sőt rég is mozdultunk ki a lakásból, már igazán ideje volt kiszellőztetni a fejünket, főleg nekem most, hogy újra a múlt érzései kínoztak. Hét év után a semmiből előtörtek és napról napra egyre mélyebbre taszítottak… Egy hónapja még semmi baj nem volt, rendszeresen játszottunk, nevettünk és hiába ólálkodott mögöttünk a múlt árnyéka, nem törődtünk vele, csak egymással. Aztán minden olyan fura lett… Először csak halk susogásokat hallottam, de azt hittem hallucinálok, majd már nem éreztem kint jól magam, minden este féltem. De amikor betelt a pohár, durvább történt…

A szokásos, munka utáni sétámmal tartottam hazafelé a park mellett, ahova régen jártam. Elhaladtam a levelüket még erősen tartó fák mellett, hogy betérjek a legközelebbi utcába, de úgy éreztem, mintha figyelnének. Megjelent egy mély, nyugtalanító érzés, de nem törődtem vele, csak sétáltam tovább, amerre az utam vitt. A naplemente sötétnarancs tónusai megvilágították a betontömbök tetejét, de már elfordultak a beljebb eső sikátorok mélységétől. Megtorpantam, mellkasom feszíteni, majd égni kezdett, de amint megfordultam, alábbhagyott. Egyedül voltam, a környéken senki sem volt, pusztán a csendben susogó fák. Körülnéztem, de nem találtam semmi furcsaságot, pont ez volt az, ami ebben a pillanatban megrémített. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innen, különben rossz történik.

Nehezeket lélegezve sarkon fordultam és futni kezdtem, mire a szél feltámadt, a villanypóznák és kábeleik remegni kezdtek, az árnyék pedig a lehető leggyorsabban kezdte ellepni a teret. Lélekszakadva rohantam haza, már csak pár sarokra voltam, mikor megbotlottam és erősen felhorzsolva a térdem, a földre estem. Éreztem, hogy nincs menekvés, rettegtem az ismeretlentől, de mikor könnyes szemekkel felnéztem, hogy lássam, mi vár rám, minden eltűnt. A környék csendes lett, a szél is megszűnt, a Nap pedig újra hevesen sütötte még az aszfaltot is a kopárabb helyeken. Remegve összehúztam magam és arcom megtörölve néztem körbe, hátha csak képzelődöm, de nem. A nyomasztó érzés elmúlt, újra szabadon tudtam lélegezni.

Sóhajtva, óvatosan felállva és kicsit sántítva megigazítottam ruhám, hogy bicegve megtegyem azt a maradék 100-150 lépést hazáig. Otthon lemostam a sebet, de mikor a hideg vizes törlővel a széléhez értem, erős fájdalom nyilallt a karomba. Elejtettem a kendőt és szemeim összeszorítva húztam magamhoz tagom, közben viszont bevillant egy kép, és egy érzés. Egy kéz, ahogy felém nyúl és megpróbálja megfogni sérült végtagom, de nem sok sikerrel, mert elhúzom. Pedig olyan finoman érintett meg, olyan aggódással…

Aztán a fájdalom elmúlt és nem maradt más csak az emléke.

Azt hittem, ennyi volt, de tévedtem, azóta egyre gyakrabban jöttek elő a hasonló megnyilvánulások, és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Beférkőztek álmaimba és durva, néhol morbid képekké átalakítva a legszebbeket, nem hagytak pihenni sem. Gyakran láttam mészárlást, sötét, csuklyás halottakat és a saját holttestem, ami felettébb megrémített. Mindig verejtékben úszva és szapora légzéssel ébredtem, és soha nem tudtam rendesen kialudni magam. Talán ez, csak a kialvatlanság okozta a képzelgéseimet, de nem tudhattam biztosra. Lehet, hogy az elmém akart emlékeztetni valami fontosra, amit már rég elfeledtem, de lehet, csak beteg voltam. Jongin hiába nem mondta ki, éreztem, hogy az utóbbit gondolja. Egyre nehezebben viselte a hangulatingadozásaimat és már nemigen tudta kezelni a rémálmaim okozta fáradtságot sem. Néha azon kaptam, hogy ideges és nyűgös, hogy elege van az egészből, de sosem mondta ki, mindig megtartotta a mosolygós és reménykedő, tipikus Jongin arcát. Hiányolta azokat a napokat, mikor még mindketten sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Most csupán a búskomorság volt az állandó pártfogónk, melytől akarva-akaratlanul sem tudtunk szabadulni; a hangulat egyre rosszabb lett, végül alig beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy miattam van az egész. Én nem éreztem magam jól, én nem akartam beszélgetni, se nevetni, én szenvedtem csak valótlan álomképektől.

Megszorította a kezem, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből, mire ránéztem. Arcomra festettem egy bájmosolyt és közelebb bújtam, hogy érezze, nem reménytelen a helyzet. Lassan sétáltunk a sötét utcákon, nem is figyelve, merre megyünk, így egyszer csak egy kietlen területre értünk. Átkarolta derekam, szembefordított magával, és szó nélkül lehajolva megcsókolt. Szemeim kikerekedtek, de nem tiltakoztam, tudtam, hogy szüksége van most erre. Lehunytam pilláim, majd átkarolva nyakát visszacsókoltam, hogy érezze, még mindig szeretem. Tényleg szerettem, nem bírtam volna ki nélküle, de valami azt súgta, már távol van tőlem.

 - Hiányzol… - súgta még csukott szemmel, miután elváltak ajkaink. Végigsimítottam arcán és egy léha sóhajt kieresztve hozzábújtam.

 - Tudom, és sajnálom. Remélem, hamar vége lesz… - öleltem át és fúrtam arcom mellkasába, mire átkarolt és állát fejemre téve sóhajtott. Csak egy pillanatra nem figyeltem, de máris megéreztem valami hideget fülem hegyére csöppenni. Kibontakoztam öleléséből, és felnéztem rá, de ő elfordította tekintetét.

 - Nézz rám… - súgtam, de nem felelt, nem is mozdult. – Nézz rám! – kértem kicsit erősebb hangnemmel, mire végre visszafordította fejét. Szemei könnyektől csillogtak, próbálta megtartani rezzenéstelen arcát, de hiába. Nem tudta visszatartani, és szemeit összeszorítva, keservesen sírva a karjaimba borult.

 - Nem, nem akarlak elveszíteni… Legyen minden olyan, mint régen. Kérlek, legyél újra a régi, vissza akarlak kapni… - sírta és erősen kapaszkodott ruhámba.

 - Jaj, Jongin… - sóhajtottam szomorúan, és nyakát átkarolva, hajába túrva húztam magamhoz.

 - Szeretlek, de nem bírom… Olyan más vagy… - hajolt el tőlem, majd vöröslő, duzzadt szemeivel végignézve rajtam, magához rántott és újra megcsókolt. Ezúttal sokkal erősebben, de ebből éreztem azt is, hogy szerelmes. Mintha a homlokára lett volna írva… Ismét déja vu-m volt. Annyira ismerős volt a helyzet, de az egy pillanatra beugró képen Jongin csupa vér volt és engem szorított. Miért? Miért kínoztak ezek a képek? Miért nem lehettem újra boldog vele úgy, mint régen?

El akartam indulni, hogy hazamenjünk, de Jongin megállított.

 - Ne… Kérlek, még maradjunk. – szipogott, így leültünk a legközelebbi padra és úgy próbáltam vigasztalni. Pár percre rá alábbhagyott a sírás, de láttam rajta, hogy ezek a gondolatok túl mélyre fészkelték már magukat. Nem tudtam, meddig bírja még, de azt sem, hogy én…