EXOtic Love
(Chen&Lu Han)

Chapter 6.


Az elkövetkező napon több ajándékot is kaptál, mindet kettejüktől. Virágcsokrok, csokik, lufik, plüssök, levelek, ékszerek...minden, amit csak el lehet képzelni. A nap végén kicsit talán már be is sokalltál.
- Elég, ne ajándékokba fojtsatok, hanem csak egyszerűen törődjetek velem...vagy ismerkedjünk... Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mennyi pénzetek van. - mondtad egy osztott hívásban. Mikor csend lett, sóhajtottál és megmondtad nekik az instrukciókat.
- Holnap Chennel találkozom, reggel...vagyis inkább délelőtt, aztán következő nap Lu Hannal. A programokat ti találjátok ki és nincs apelláta. Ja és ne jobbak akarjatok lenni a másiknál, hanem adjátok magatokat. - fejezted be és leraktad a telefont. Sóhajtva bedőltél az ágyadba és gondolkodni kezdtél a holnapi napon. Vajon milyen lesz Chen? Mit fog kitalálni? Ehhez hasonló gondolatokkal feküdtél le aludni, hogy kipihenten vethesd magad bele a randi sorozatba.

- Szia, cica. - köszönt másnap Chen az általa kijelölt helyen. Egy kicsit kinyalta magát, megfésülködött és vászonnadrág volt rajta.
- Szia, de még nem cica, ne feledd. - mosolyogtál és a szemébe néztél. - Mit tartogatsz számomra? - kérdezted és körülnéztél. Egy kis erdős, parkos ösvényen álltatok, de sehol egy lélek...
- Túrát. Vagyis nem a rendes fajtát, hanem...majd meglátod. - vigyorgott és mutatta az utat: be a fák közé, ahová alig szűrődik be a napfény. Egy egészen picit ijesztő volt, de izgalmas is. Kettesben a sötét rengetegben...
- Meddig megyünk még? - kérdezted úgy fél óra gyaloglás után. A lábad már most fájt, egy ilyen alkalomhoz jobb lett volna a sportcipő...
- Nem sokáig, két perc. - felelte aranyos mosollyal az arcán. Ahogy mondta, gyorsan oda is értetek, a fénysugarak egyre több helyen törtek át a lombkoronán, majd végül egy hatalmas tisztás tárult elétek. Gyönyörű zöld fű, apró fehér virágok, formás farönkök...az egész olyan friss és hangulatos volt. Aztán megláttál egy faragott asztalkát, mely tele volt finomságokkal, két gyertyával és pár üresnek tűnő befőttes üveggel.
- Ez meg...? - nézted a fatáblát meglepve.
- Amolyan piknik féleség...csak hosszabb, ebéddel és vacsorával összekötve. - Odavezetett egy kitaposott ösvényen, majd a paddá fabrikált fatörzsre ültetett. Veled szemben ő is elhelyezkedett, majd érdeklődve kezdted figyelni, ahogy tevékenykedik. Kotorászott a mellette lévő táskában, majd eltett valamit a zsebébe és rád nézett.
- És mi lesz az ebéd?
- Majd megtudod. De most megyünk fűnyírást nézni. - mosolygott és felsegített. Arckifejezésed látva egy kis tákolmányra mutatott a tisztás végén. - Az ott egy vadász les, oda megyünk. - fogta meg a kezed és lassan elsétáltatok odáig. Mivel nagy volt a terület, az egészet be lehetett látni, főleg úgy, hogy Chen előhúzott a zsebéből két kis távcsövet.
- Tessék, a padtól pár méterre már látni lehet őket. - mondta és átölelt. Feszülten figyelted a tisztás szélét, mire mozgásra lettél figyelmes. Pár másodperc és egy egész csorda őz lépett a friss fűre. Lassan legelték a friss hajtásokat és haladtak beljebb, de végig nagyon óvatosak voltak.
- De édesek! - súgtad halkan, csillogó szemekkel.
Egy darabig még figyeltétek őket, majd az őz les után visszamentetek az asztalhoz, hiszen már bőven ebédidő volt.
A finomságok gyorsan elfogytak és teli pocakkal felfeküdtetek a padra. Az ég felhőtlen volt és a nap sem perzselt, az idő kellemesen langyos lett.
Beszélgetni kezdtetek, először az őzekről, a tájról, majd átfordult a téma kettőtökre. Mesélt a családjáról, a múltjáról, majd a rólad alkotott véleményéről. Meglepve hallgattad szavait, feleannyit sem gondoltál volna, hogy megtörtént vele.
Ezután te beszéltél magadról, de róla egy szót sem ejtettél. Nem akartál már most nyilatkozni, hiszen a másik randi még hátra volt, nem szeretted volna hitegetni, ha esetleg Lu Han jobban elnyeri a tetszésedet...
Csevegés közben az idő is gyorsan elszaladt és hamar beesteledett. A horizonton még látszódott a nap, de sugarai halványak és erőtlenek voltak.
- Gyere, hozz egy üveget. - kelt fel Chen és felkapta az egyiket. Beszaladt a térdig érő fűbe és apró bogarakat kapott el vele. Mindegyik után rátette az üveg tetejét, hogy ne szökjenek ki, majd újabbak után nézett. Megmutatta, hogy csináld és fél óra alatt egész tetemes mennyiséget gyűjtöttetek össze. Még mindig nem igazán értetted, minek a bogarak, de mikor teljesen lement a nap, végre rájöttél. A sugarak halványodásával a kis apróságok potroha világítani kezdett. Ahogy repkedtek, újabb és újabb jelent meg, majd a végére gyertya erősségű fényt adtak.
- Na, most már jöhet a vacsora. - mosolygott és a kosárból előhúzott két, fémfedős tányért. Levette a tetejüket, majd megláttad, hogy húsos gombócokkal megpakolt spagettit takartak. Leültetek az asztalhoz, de mikor enni akartatok felcsendült egy ismerős dallam. A Suzy és Tekergő egyik legismertebb dala volt, pont az, mikor ők is gyertyafényben vacsoráztak. Meglepve elmosolyodtál és elismerően Chenre néztél, aki csak elégedetten figyelte a reakciódat. Mivel a te tányérodon kevesebb gombóc volt, így a pálcikájával átnyújtott párat végig a szemedbe nézve.
Nagyon tetszett az egész, így a végén megtörölted a szád és az asztalon áthajolva adtál egy puszit az arcára. Halványan elpirult és az eszközöket összepakolva felállt.
- Köszönöm... - súgtad és zavarodban a földre néztél.
- Nincs mit. Megérdemelted. - felelte és közelebb lépve, megsimogatta a hajad. A két üveget lerakta a fűbe és lábaival finoman letolva a tetejüket, magához húzott. A bogarak lassan, világítva szálltak fel mellettetek, majd két kezet éreztél az arcodon és Chen lágyan ajkaidra tapadt.
Az egész elképzelhetetlenül romantikus volt, még soha nem fáradoztak érted ennyit. Mikor elengedett, szemeidbe nézett, majd megölelt. Arcod nyakába fúrtad és halkan szuszogva viszonoztad. Minden olyan tökéletes volt...
Az erdőből kifelé csak 5 perc volt az út, egy nagy, sokat használt ösvényen.
- De...hogy tartott fél óráig az odaút? - néztél rá csodálkozva.
- Ki akartalak fárasztani. - vigyorgott kicsit pajkosan, mire megcsaptad a vállát.
- Fúú tee...sunyi dög... - játszottál rá egy langyos durcára, de ezután a nap után képtelen voltál rá haragudni. Kézen fogva hazakísért, majd az ajtóban egy puha csókkal elköszönt és elment.
Szinte szétfolyva estél be az ajtón és a kanapéra huppantál.
Egy isten... - gondoltad és a fáradtságtól azonnal elaludtál.

Dream or reality?

(Kai 18+)

 - Gyerünk bébi, riszáld! – karolta át derekad egy kicsit spicces alak, majd fenekedhez nyomta ágyékát.
Azonnal eltoltad magadtól és a bárnál iszogató barátnődhöz siettél.
 - Mikor azt mondtad fergeteges buli, jóképű pasikkal, nem épp erre gondoltam… - mutogattál az előbbi bunkó módon közelíteni próbáló illetőre.
 - Hát…mikor utoljára itt jártam még más volt… - húzta el a száját és belekortyolt az italába.
 - Persze, azaz több mint egy éve, nem? – forgattad meg szemeid és kis koktélruhád lefelé húzogatva próbáltad elérni, hogy kevesebbet mutasson combjaidból.
 - Csak azt remélem, hogy eljött, akit be akarok neked mutatni… - motyogta és egy újabb kört rendelt.
 - Ha megint kiütöd magad, nem cipellek haza. – mondtad elmosolyodva és szemed felfedezőútra indult a táncoló tömegben.
Villódzó fények suhantak át az embereken, hol a szivárvány színeiben, hol pedig a fekete és fehér váltakozásaként.
Azonban a sötét sziluettek között felcsillant valami. Egy szempár volt az, olyan, mint éjszaka a macskáké.
De amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.
Kicsit megráztad a fejed, majd a bárhoz fordultál és kértél magadnak egy italt. Lassan iszogatva a csapos fiút stírölted, aki hát…egész jól nézett ki…vagyis az nem kifejezés. Próbáltál vele flörtölni, de túlságosan a munkájára koncentrált, még egy halvány mosolyra se futotta tőle.
 - Hát ismét találkozunk, szépségem? – hajolt az arcodba az előbb lepattintott taperolós balfék.
 - Hagyj már békén! – álltál fel a bárszékről és a mosdó felé vetted az irányt. Ilyen helyzetekből még a barátnőd sem tudott volna kimenteni, hisz ő kifejezetten élvezte, ha nyomulnak rá…csak éppen senki sem tette…

Belépve a kis helységbe, vakító fehérség fogadott. Megdörzsölted a szemed, de csak akkor jöttél rá, hogy nem kellett volna, mikor megláttad a kezeden lévő fekete csíkokat.
Azonnal a tükörhöz siettél, hogy korrigáld a sminked, majd a csapot megnyitva elkezdted lemosni az elkenődött rész.
Hogy felitasd a vizet, egy papír kéztörlőt tettél a szemedhez, de mikor elvetted azt és a tükörbe néztél, jóformán felsikítottál.
A csempéhez simulva, szapora légzéssel pásztáztad végig a wc kabinokat, de mind üres volt.
Pedig meg mertél rá esküdni, hogy láttad…érezted magadon a tekintetét…az a fényes szempár…
Szinte beleégett a retinádba, ahogy az egyik sötétebb kabinból egyenesen rád néz…
Nagyot sóhajtva visszamentél a tánctérre és, hogy kicsit felejtsd ezt az előbbi képzelgést, a tömegbe vetetted magad.

Egyedül akartál táncolni, így mindenkit elutasítottál, aki közeledni próbált. De azok a szemek nem hagytak nyugodni, még mindig ott voltak a fejedben…Aztán derült égből villámcsapásként hatott a felismerés, hogy már nem csak a képzeletedben vannak, hanem ott előtted egy méterre, egy centit se mozdulva.
Érezted, ahogy összeszűkül a gyomrod, remegni kezdesz és elfog a szédülés. Elnémult minden, a pánikroham pillanatok alatt behálózott és szinte öntudatlanul cselekedve sarkon fordultál. Rohantál volna előre, de beleütköztél valamibe…vagy valakibe… Megtorpantál, lassan, félve emelted tekinteted az akadályt képező alakra.
 - Indultál valahova? – kérdezte halk, suttogó hangon, de hiába a dübörgő zene, csak az ő szavait hallottad.
Arcát látva meg sem tudtál szólalni. Egy fiatal fiú volt, telt ajkakkal, tökéletes arcbőrrel és igéző tekintettel. Füstösen csillogó szemhéja fölött mesterien megformázott szemöldök ívelt. Ében fekete haja félig takarta homlokát és hullámos loknikban omlott nyakára.
Felocsúdva a csodálatból megráztad a fejed és zavarodban beharaptad alsó ajkad.
 - Csak azt hittem….láttam valamit… - hebegted és próbáltad kikerülni, de visszahúzott.
 - Gyere, táncoljunk. – fogta meg derekad és mögéd lépve ringatózni kezdett. Hiába az elveid, vele maradtál és szinte megbabonázva karjaiba simultál.
Elfeledve minden gondodat, fejed hátradöntötted mellkasának és lehunytad pilláid.
Már az felizgatott, ahogy így mozogtatok, érezted teste minden egyes rezdülését, de leginkább sötét nadrágja növekvő dudorát.
Halkan felsóhajtottál, majd megérezted ajkait nyakadon, ujjait pedig combjaid környékén. Finoman csókolta puha bőröd, majd áttérve kulcscsontodra, kezei is máshol kezdtek kalandozni.
Ruhád alját egyre feljebb tűrve simogatott, majd arcával arrébb elhúzta hajad tarkódtól és csigolyáid kezdte elhalmozni apró, puha puszikkal.
Egész tested átjárta a hideg, ha akartál se tudtál volna ellenkezni.
Mintha bénító mérget fecskendeztek volna beléd, egy tapodtat se mozdultál, csak élvezted, ahogy ujjai bugyidhoz kúsznak és lassú, kínzó köröket írnak le rajta. Ajkaid résnyire nyíltak, alig bírtad tartani magad, de a kényeztetés egy pillanatra se állt le.
A következő másodpercben már magadban éreztél kettőt, ahogy ollózva egyre mélyebbre haladnak.
Nyögéseid is hangosabbak lettek, a fiú csókjai pedig szinte perzslték bőröd. Amerre csak jártak ajkai, égető, vörös foltokat hagytak.
Önkívületi állapotba kerülve mozogtál kezével egy ütemben, majd egy pillanat múlva a falhoz nyomódott  a hátad és a titokzatos srác már szembe kerülve veled, felemelt a fenekednél fogva és lábaid átkulcslta dereka körül.
Forró ajkaid tiédhez tapadtak, majd szenvedélyesen csókolva dekoltázsod felé vették az irányt. Fogaival lejjebb húzta pánt nélküli ruhád tetejét, majd előbukkanó melleid kezdte kényeztetni.
Nagy gondot fordított bimbóidra, óvatosan harapdálta, szopogatta őket, majd erősen megszívva kicsalt belőled egy hangosabb nyögést.
Hangod hallva ördögin elmosolyodott és egyik kezével szétszedte nadrágja cipzárját. Elővette lüktető férfiasságát és bugyid arrébb húzva azonnal beléd nyomta.
Felsikítottál volna a hirtelen jött érzéstől, de mielőtt megtehetted volna, befogta a szád. Egy percig se habozva mozogni kezdett, őrült tempót diktálva, de furcsa mód, nem fájt. Kicsit meglepődtél, de nem sokáig érdekelt, hisz az élvezet, ami rád tört, minden gondolatod felemésztette.
Hiába vette el a kezét, már egy hang sem jött ki a torkodon, csak fejed a falnak vetve te is bemozgattad a csípődet.
Érezted, hogy  a lehető legmélyebbre hatolt, de a jó csak fokozódott, mikor begyorsított.
Vállába kapaszkodtál és végigkarmolva azt, láttad, ahogy az izzadtságcseppek legördülnek homlokán.
Egy pillanat, nem több, ennyi kellett még és megéreztél magadban valami forró, égető folyadékot.
Ujjaid görcsbe rándultak, és ahogy tovább mozogva elérted a csúcsot, lihegve engedted el vállát. Kifújtad magad, majd derekától elválva lábaid újra szilárd talajt értek.
Kinyitottad szemed, de…a srác sehol… Újra a tánctér közepén voltál, a ruhád megigazítva, hajad rendezett…a forró nedv érzése is megszűnt…
Nem értetted, mi történt, hiszen minden érintés a bőrödön érződött, mozdulataira még mindig színtisztán emlékeztél. Nem lehetett álom…és ilyet képtelenség hallucinálni…

A bárpulthoz siettél, majd a még mindig ott lévő barátnőd mellé huppantál. A szíved hevesen vert, nem tudtad mi folyik körülötted.
 - Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott… - jegyezte meg a józannak tűnő lány.
Megráztad a fejed és sóhajtottál. Ha nem ép egy szórakozóhelyen lennél, már rég a hajad tépted volna idegességedben. De hát…ha ő nem volt ott…akkor mégis ki…?
 - Ja tényleg nézd, itt van, akit be akartam mutatni, Kai. – mondta vigyorogva a barátnőd és a pult fényébe húzott valakit.
Csak a szemed sarkából láttad, de mikor feléjük fordultál elállt a lélegzeted. Az a fiú állt mellette, akivel épp az előbb táncoltál és…aki a magadévá tett…ha egyáltalán megtörtént…
Ugyan oylan igéző tekintettel nézett rád, mint a parketten, közben pedig kezet ráztatok. Mélyen a szemedbe nézett, majd felvillantotta mosolyát és barátnőd felé fordult.
 - Most mennem kell hölgyeim, de remélem még találkozunk… - biccentett a fejvel és a fényből kilépve még egyszer rád nézett. Szemei fényesen felvillantak, majd kacsintott és eltűnt a sötétségben.
Hitetlenkedve bámultad a helyet, ahol az előbb még állt. Nem tudtad mire vélni az elmúlt órában történteket. Tényleg valóság volt…vagy csak a képzeleted játszott veled?
Egy biztos…a nyakadon lévő égető, vörös folt mindig emlékeztetni fog rá…

Emlékek, melyeket soha sem feledek
(Yoseob PoV)

Vajon, ha a másik utat választom, ha nem hagyom elmenni…még most is velem lenne?
” – Szeretlek…” – fejemben ez a szó visszhangzott véget nem érően. Tényleg szeretett vagy…csak úgy mondta? Már sosem tudhatom meg…
Hol lehet most? Vajon boldog? Lehet, már el is felejtett?
Egy éve talán, hogy elment… Pedig, vele olyan boldog voltam…heh…csak voltam…
Édesanyám mindig arra tanított, hogy tanuljunk a múltból, de éljünk a jelennek. Próbálkoztam is sokszor, de nem tudtam elfelejteni…

Karácsony napján mindent vastagon hó borított…akár csak azon az estén….
” – Maradj velem, kérlek! – könyörögtem könnyeimmel küszködve, de meg se rezzent. Komoran nézett rám, mintha csak egy idegen lennék számára. – Miért csinálod ezt? Már…nem számítok semmit? – néztem rá, szemében keresve az érzéseket, de semmi. Ridegen bámult rám… Mintha nem is ő lett volna…
A hangszórón bemondták a vonat indulását, így megfordult és lassú léptekkel elindult a legközelebbi vagonhoz.
 - Szeretlek! – kiáltottam utána és éreztem, ahogy pár könnycsepp végigfolyik arcomon. Egy pillanatra megtorpant, majd vissza se nézve tovább ment és felszállt. Képtelen voltam elhinni, hogy megteszi…ennyi év után, minden ok nélkül…
A vonat elindult és villámcsapásként hatott a felismerés, hogy többé nem láthatom.
 - Kérlek, ne csináld! – kezdtem el futni és az ülése melletti ablakhoz értem, de Ő még csak rám se nézett…
A peron végéig futottam, de a lábaim már nem bírták. Összeestem és sírva a földre borultam… Soha nem bántott…most mégis miért hagyja, hogy szenvedjek…?
 - Szeretlek… - súgtam még egyszer a fagyos levegőbe és lassan felállva néztem, ahogy a vonat egyre messzebb viszi tőlem…”
 - Na és mi van veled? Olyan szótlan vagy. – bökött oldalba az unokatestvérem.
 - Mi…? Ja, semmi. Élek. – feleltem tömören és a szalvétát az asztalra téve felálltam. – Köszönöm, nagyon finom volt. – hajoltam meg és az ünnepi vacsora további részét kihagyva a szobámba mentem.
A kanapéra leülve megannyi emlék rohamozott meg, hiába tettem el a tőle kapott ajándékokat. Láttam magam előtt, ahogy az ágyon fekve engem néz, majd elmosolyodik és közelebb húzva….Ki kell szellőztetnem a fejem…
Sóhajtva felálltam, majd a szekrényemhez lépve kivettem a kabátom és sétára indultam csendes magányomban.

A házunk melletti parkos rész most kihalt volt, de mégis gyönyörű. A Hold megvilágította a kékesen csillogó havat, mely érintetlenül terült el a fákon és ösvényeken. Minden lépésemnél halk ropogások hallatszottak, majd lábaim szilárd, fedetlen talajt értek. A kis szentély előtt álltam, ahol örök szerelmet fogadtunk egymásnak. Bár hivatalosan nem esküdhettünk meg, hisz egy nemhez tartoztunk, de jelképesen már egymáséi voltunk.

  Először az általános iskolában találkoztunk, mikor hely hiányában egymás mellé kellett ülnünk. Azonnal jóba lettünk, ő lett úgymond az én őrangyalom. Mindig vigyázott rám, megvédett a nagyoktól, amiért persze sokat kapott, de nem bánta, mert utána én ápoltam a sebeit.
Barátságunk hamar átcsapott szerelembe, szinte minden hétvégét nála töltöttem. Mindig tartogatott számomra valami meglepetést; néha pár szál rózsát kaptam, de volt, hogy tüzes és felejthetetlen éjszakákat.
Egész életemben soha, senkit sem szerettem ennyire…

Amikor csak visszagondolok, könnyek gyűlnek a szemembe…
Hiányzol…nagyon…
Lehajtottam a fejem, majd az emlékektől térdre borultam és arcom tenyerembe temettem. A forró könnyek patakokként folytak le államig, majd a fagyott földre estek.
 - Miért hagytál magamra?? – kiáltottam a szentély kőtáblájának, mintha az valahogy eljuttatná hozzá.
A leheletem tisztán látszott a levegőben, a csípős hideg mardosta a tüdőmet. Választ vártam, de tudtam nem kapom meg…és többé őt se… Megsimogattam a helyet, ahol régen velem ült, majd lassan felálltam és még egyszer visszanézve elindultam a házunk felé.
 - Seobie…? – hallottam egy halk suttogó hangot és ledermedtem. Nem lehet… Csak hallucinálok…Tovább mentem volna, de…nem vitt a lábam.
 Feltámadt bennem a remény és visszarohantam a kőtáblához. Lassan, nagyot nyelve kerültem meg, féltem, ha nem lesz ott senki, teljesen összetörök. De mikor végre megláttam, ajkaim résnyire nyíltak és a sírást kerülgetve kicsúszott rajtuk egy sóhaj.
 - Jun…Junhyung? – hebegtem és nyakába borulva eleredt a könnyem. – Ugye…nem álmodom? – kérdeztem és szorosan átöleltem.
Éreztem, ahogy erőtlenül átfonja karjait nyakam körül és hajam simogatva megszagolja.
 - Hiányzott ez az illat… - súgta és halványan elmosolyodott.
 - Mégis visszajöttél… - fúrtam arcom mellkasába és szipogni kezdtem, ő azonban elengedett.
 - Seobie…ne csináld…inkább felejts el… - simogatta meg arcom, mikor felnéztem rá.
 - De…nem engedlek el többé… - fogtam meg kezét és magamnál tartottam.
 - Muszáj… - próbált felállni, de csak most vettem észre milyen rossz bőrben van. Sapkát sem láttam még rajta soha…
 - Junhyung…mi történt veled? – néztem rá aggódva és felsegítettem, de megrázta a fejét.
 - Seobie…hagyj…kérlek… - sóhajtott és a földre szegezte tekintetét.
 - Ha ezt akarod, minek jöttél vissza? – kérdeztem és magamhoz húztam, de nagyon nem akarta…
 - Mert még egyszer…utoljára…emlékezni akartam… - szorította össze szemeit és mély levegőt vett.
 - Utoljára…? – kaptam fel a fejem.
 - Igen.. – mondta, majd elindult volna előre, de egy alacsonyan lévő ág lehúzta a sapkáját… Ledermedtem…
 - Junhyung…ugye nem…?
 - De igen. – vágott a szavamba anélkül, hogy rám nézett volna. – Nem akartam, hogy tudd...hogy miattam szenvedj, így inkább elmentem… - hajtotta le a fejét.
Szemeimbe újra könnyek gyűltek és hangom megremegett.
 - De…
 - Látod? Pont ezt nem akartam… - fogta arcom kezei közé. – De…látni akartalak még egyszer…sajnálom… - súgta és homlokát az enyémnek döntötte.
Lehunytam szemeim és magamhoz szorítottam. Nem akartam elhinni…Miért pont ő…?
 - Seobie…hagyj most menni… Ha tudom, hogy minden rendben és boldog vagy, aggódás nélkül megyek el… - simított végig bőrömön és elmosolyodott.
 - De nem érted! Nélküled nem tudok boldog lenni! Szükségem van…rád… - sírtam egyre jobban, arcát nézve. – Soha többet nem hagylak elmenni, hallod? Nem engedem, hogy meghalj! – szorítottam magamhoz és ruhájába markoltam. Éreztem, hogy viszonozza az ölelést, hogy lassul a szívdobogása és tudtam, hogy velem fog maradni.
 Ott álltunk a hóesésben, újra egy párként, mintha soha el nem váltunk volna…

A következő hetekben bementem vele a kórházba, ahol a vizsgálatok miatt bent kellett maradnia. Minden nap meglátogattam, vittem neki ennivalót, tettem virágokat az ablakába és vele maradtam, míg el nem nyomta az álom. Ilyenkor mindig imádkoztam, nyugalmat árasztó arcát nézve fohászkodtam a csodáért. Még csak gondolni sem mertem az elvesztésére…
Távollétemben a kőtáblánál voltam, füstölőket gyújtottam és reménykedtem…Nem adtam fel.

A tél azóta tavaszra váltott és kivirágzott minden. Zöldbe borultak a fák, felfrissültek a mezők, a madarak is hangosabban csiripeltek.
Egyik nap szokásommal ellentétben a házukhoz mentem. Ott várt rám mosolyogva, mintha újra egészséges lenne. Az egész olyan idilli volt, de a kötött sapka egy percre sem engedte elfelejteni a gondokat.
Mivel Junhyung egy nap kimenőt kapott a kórházból, elsétáltunk egy kicsi, nyugodt rétre, majd leültünk a magas, zöld fűbe és hátra dőlve kémleltük a fehér felhőkkel tarkított égboltot.
 - Jyunhyung… - fordultam felé. – Ha megesküdhetnénk…még mindig megtennéd? – kérdeztem kicsit félve, Ő azonban elmosolyodott.
 - Az egyetlen álmom, hogy örökké veled legyek, nem számít, hogy, csak te és én. – felelte és közelebb bújt.  – Szeretlek… - súgta és éreztem, hogy valami nedves ér a vállamhoz.
 - Junhyung…
 - Nem akarok meghalni…melletted akarok maradni… - mondta könnyes szemmel. Átöleltem és arcát simogatva próbáltam csitítgatni, bár engem is majdnem sírva fakasztott.
 - Ne félj, nem engedem… - szorítottam magamhoz, hajába túrva.
 - Annyi mindent akarok még csinálni… - suttogta maga elé, de mindketten tudtuk, hogy csak hetei vannak hátra…vagy már csak napjai…

 - Seobie…mi lesz velünk, ha meghalunk? – kérdezte, majd felült az ágyában.
 - Gondolom felkerülünk a mennybe… - feleltem, de igazából fogalmam sem volt, mit kéne hinnem… Ez tűnt a legelfogadhatóbbnak…
 - Én…vigyázni akarok rád…ha már a testem nem is, de a lelkem mindig veled lesz. – húzta mosolyra ajkait és megfogta a kezem. – Minden este…melegen foglak ölelni…és a karjaimban fogsz aludni… Ott leszek, bármi történjen… - mondta mosolyogva, de szavai hallatán máris sírhatnékom volt. Velem lesz…de nem fogom látni…nem tudom majd megérinteni…ölelni…csókolni…
Kezét magamhoz húztam és lágyan megcsókolva arcomhoz tettem.
 - Sose hagyj el…kérlek… - súgtam és összekulcsoltam ujjainkat. Bólintott, majd erőtlenül magához húzott és megcsókolt. Soha…soha nem ért még így ajkaimhoz… Olyan kedvesen…szerelmesen… Mintha ez lenne az utolsó csókunk…
 - Hoznál még nekem abból az isteni cukorkából? – szakította meg a csókot és rámutatott egy az asztalon heverő apró, színes édességes dobozkára.
 - Persze, azonnal hozom. – adtam egy puszit az arcára és elsétáltam érte a legközelebbi boltba.
Gyorsan megkerestem, majd fizettem és már léptem volna ki az ajtón mikor megcsörrent a telefonom. Nadrágzsebemből elővéve felvettem és lassan elindultam.
 - Igen? – szóltam bele és elraktam a cukorkát.
 - Junhyung…rosszul van…rohama volt…kérlek, siess… - hallottam az édesanyja hangját, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. Azonnal feleszméltem, zsebre vágtam a telefont és rohanni kezdtem a kórházba.
Ismét ott tartottam, mint régen a pályaudvaron…. Futottam, ahogy csak a lábam bírta és magamban imádkoztam, hogy még ne legyen késő…
A lépcsőket hármasával szedve felértem a folyosóhoz, majd a terméhez siettem és szinte berontottam az ajtón. Ott feküdt, lélegeztető maszkkal az arcán.
Az ágyához mentem, majd letérdeltem mellé és megfogtam a kezét.
 - Itt vagyok, ne félj…minden rendben lesz… - hadartam kétségbeesetten, bár magam sem hittem benne.
 - Seobie… - súgta bepárásítva a maszkot.
 - Mondd… - hajoltam közelebb, hogy jobban hallhassam, amit mondani szeretne. Az arca…olyan szomorú volt…
 - Mosolyogjh… - suttogta halkan, szinte már erőtlenül.
Kicsit megtorpantam, de összeszedtem minden boldog emlékemet és elmosolyodtam.
  Nehezen, de ő is viszonozta, majd végiggördült arcán egy könnycsepp és kezemet mellkasához húzta.Éreztem, ahogy szívverése egyre csak lassul, majd gyönyörű szemeivel még utoljára rám nézett és lassan lehunyta őket…örökre…

Még mindig szeretlek…És hiányzol… Esténként érzem, hogy velem vagy és megvigasztalsz, az illatod körüllengi a szobát. Talán most is figyelsz, vigyázol rám, ahogy régen…
Érintésed…hangod…az édes mosolyod…még mindig tisztán bennem él.
Már tudom, hogy szerettél… Jobban mint bárki mást ezen a világon.
Sajnálom, hogy nem lehettünk együtt sokáig, de tudom, legbelül érzem, hogy még találkozunk…
Addig is a lehető legteljesebb élettel köszönöm meg mindazt, amit tőled kaptam és bárhol is legyek, bármi is történjék, örökké viszont foglak szeretni.
Soha nem felejtelek el…
A Te Seobied…

Are you sure you don’t want me?

(Kris 18+)

A nyári napsütés, a sok strand, a félmeztelen fiúk… Csupa olyan dolog, ami miatt élvezni lehet a nyarat. Persze a legfőbb indok az, hogy nincsen iskola.
Érettségi után amolyan lazítós utolsó buli néven lementél az osztálytársaiddal az új strandra, majd odaérve lepakoltál az árnyékban.
Napozni nemigen szerettél, hisz révén, hogy az ázsiai srácokra buktál, világos bőrű akartál maradni. Furcsa mód szép számmal voltak ilyen fiúk, ráadásul egészen jóképűek… De nem akartál ismerkedni, csak egyetlen sráccal, aki Seungri kiköpött mása volt. Az álla, a panda szemei…még a teste is…
Őt stírölted már lassan negyed órája, amit persze a barátaid is észre vettek.
 - Mennél vele egy körre, mi? – nyújtotta ki nyelvét az egyik és kacsintott.
 - Menj már… Na jó, talán… - feleltél mosolyogva, de a másik lány megbökte a vállad.
 - Figyeljetek… - mondta és kicsit elhalkult. – az a srác nagyon néz… - mutatott alig észrevehetően egy magas, de ugyan úgy jóképű fiúra. - _______ azt hiszem bejössz neki… - mosolygott rád kacsintva.
 - Nem baj, nekem nem tetszik. – fordítottad el a fejed a hasonmás irányába. Olyan jól nézett ki…és a kockái…awwww…. Halvány rózsaszín álombuborékokat képzeltél el, mindben egy-egy jövőbeli emlékkel, de barátnőid hangjára azonban mind kipukkant.
 - Úristen, ez ide jön!! – ugrottak fel és rendbe szedték magukat, de te…téged kicsit sem érdekelt.
 - Szép napot hölgyeim… - hajolt meg a srác és felvillantotta igéző mosolyát. – Kris vagyok, kiket van szerencsém megismerni? – kérdezte és tekintete végigfutott rajtuk…aztán rajtad. Sorba bemutatkoztak, de persze te maradtál a helyeden álmodozva. Just don’t give a fuck & everything’s gonna be alright…de persze Kris oda ment hozzád.
 - Netán ellenszenves lennék? – nézett szemedbe és arcod pásztázta.
 - Nem tudom milyen vagy, de nem is igazán érdekel… - felelted komoran, de ő csak halkan felkacagott.
 - Rendben, akkor csak egy nevet mondj.
 - _________. – oda se néztél, minél távolabb akartad, hogy kerüljön tőled.
Amint meghallotta a választ, felállt és újból meghajolva elköszönt.
 - Úgy tűnik nem vagyok szívesen látott vendég, így most távozom, de…még találkozunk. – hangsúlyozta ki az utolsó pár szót és rád nézve kacsintott, majd elment.

- Te megőrültél?? – jöttek oda hozzád a többiek nagyokat pislogva. – Tudod, hogy nem szeretjük az ázsiaiakat, de ő még nekünk is jöhetne… Komolyan, beteg vagy? – tették kezüket homlokodra.
- Ajj, hagyjatok már.  – toltad el őket és arrébb ültél. Nem akartál magyarázkodni, egyszerűen csak a másik srácon járt az eszed, ennyi.
Meg akartad szerezni, de rád se hederített, így tenned kellett valamit. Mikor láttad, hogy este felé pakolni kezd, oda mentél hozzá.
 - Szia, ________ vagyok. – nyújtottad mosolyogva a kezed.
 - Seungchan… - felelte furán és kezet ráztatok. Nem állt le beszélgetni, csak pakolt tovább.
 - Új vagy erre? – kérdezted és nézted, ahogy sóhajt, majd feláll.
 - Figyelj, van barátnőm és nagyon szeretem, úgyhogy ha megengeded… - kapta fel a cuccát és várta, hogy elállj az útjából.
 - Oh…bocsánat… - néztél rá lesújtva és arrébb léptél. Egy kicsit rosszul esett, hogy szinte elküldött, de az még jobban, hogy ennyire nyilvánvaló volt, mit is akartál. Csak álltál ott egy helyben és hallgattad, ahogy halkulnak mögötted léptei.
 - Csak nem kikosaraztak? – szólt egy mély hang gúnyolódva.
 - Lennél szíves békén hagyni?? – kérdezted a fának támaszkodó Kristől.
 - Nem. – állta el az utad. – Addig nem, amíg nem vacsorázol velem. – folytatta egy sunyi mosoly kíséretében.
 - Persze, hogyne, most rögtön, nem? – lökted arrébb, de megfogta a csuklód és vissza rántott.
 - Akkor csak találkozzunk este a strand előtt… Csak egy séta, oké? – nézett mélyen a szemedbe, majd elengedett. Fújtatva bólintottál, majd magad mögött hagyva visszamentél a többiekhez.

Mivel már ment le a nap, átöltöztetek és megszárítkozva kimentetek a strandról. Hirtelen eszedbe jutott, amit ígértél, de tétováztál, hogy tényleg találkozz-e vele. Utáltad, elküldted volna a világ legtávolabbi pontjára, de volt benne mégis valami vonzó… Talán ez irritált benne a legjobban, hogy egy nagyon picit tetszett…
Persze végül úgy döntöttél, hogy lemész a helyszínre, hátha mégsem lesz ott.
9-et ütött az óra, így egy percet sem várva elindultál, remélve, hogy késik és addigra te szépen eltűnsz.
 - Hova-hova? – fonták át karok a derekad. Először a szívbaj jött rád, majd leesett, hogy csak Kris szórakozik.
 - Ne fogdoss… - toltad el és megfordultál. – Sétáról volt szó, taperolásról nem…
 - Oké, harapd még le a fejem. - kuncogott és elindult a járdán. – Na, nem jössz? – nézett rád vigyorogva.
Mélyen beszívtad a levegőt, majd morcosan kifújva követted.
 - Hova megyünk?
 - Nem tudom…csak úgy össze-vissza… - felelte és letértetek egy kis parki ösvényre. A Hold már fényesen világított, pont elég volt, hogy látni lehessen az apró kavicsos utat.
Vagy fél óráig mentetek így, kínos csendben, majd hirtelen megszólaltál.
 - Mi értelme ennek az egésznek, ha nem is csinálunk semmit? Legalább beszélgetnénk vagy valami… - tört ki belőled és megálltál.
 - Oh…hát…csak veled vagyok… De ha akarod persze beszélhetünk vagy csinálhatunk mást… - lépett közelebb és féloldalas mosolyra húzta ajkait. Kicsit zavarba jöttél, bár magad sem tudtad mitől és talán el is pirultál. – Nocsak mikre gondolunk? – vigyorgott és halkan felkacagott.
Gyengén mellkasára vágtál és arrébb mentél. „Hülye, perverz tuskó…” – gondoltad és szemeidet forgatva fújtattál.
 - Jaj ne csináld már… - ment utánad és elkapta csuklód, majd magához fordított. – Tudom, hogy ezt akarod… - súgta egyre közelebb hajolva ajkaidhoz. A szíved a torkodban dobogott, ijedten néztél rá, és teljesen lefagytál.
 - N…Nem… - súgtad remegő hangon és próbáltál hátrálni, de nem engedett el. Végig a szemedbe nézett, majd megrántotta a csuklód és magához húzva hirtelen megcsókolt. Másik kezét álladra tette és hiába ellenkeztél, túl jól csinálta, így megadtad magad. Csuklód elengedve átkarolta derekad és lágyan, szenvedélyesen folytatta ajkaid csókolását. Nyelvét végighúzta alsó ajkadon, majd mikor szétnyitottad őket, átdugta szádba és játszadozni kezdett.
Egyszer csak elmosolyodott, majd lassan húzni kezdett. Nem értetted mit csinál, de aztán a földre leülve az ölébe húzott.
 - Neh… - sóhajtottad, de nem húzódtál el tőle. Mindkét karját átfonta derekadon és lassan hátradőlt a fűbe. Tovább csókoltad, egy percre sem álltál le, de mikor rájöttél mit is művelsz, elengedted.
 - Kris ez nem…nekem ez nem megy… Bocsi, de áááh – hadartad, majd annyit éreztél, hogy átfordul veled és erősen a földhöz nyom.
 - De igen…az enyém vagy… - súgta kéjesen és benyúlva fölsőd alá, egy rántással szétszakította.
 - Hé! – kiáltottál, de egyik kezével befogta a szádat.
 - Sshhh… Ha csöndben maradsz, nem fog fájni…
Megijedtél, hogy mibe keveredtél, de a fenyegetés miatt egy mukkot se mertél szólni.
 - Mindjárt más… - húzta mosolyra ajkait és nyakad kezdte csókolgatni. Remegni kezdtél, nem akartad, hogy ezt csinálja…vagy mégis?
Egyre lejjebb haladt, nyakadról kulcscsontodra, majd dekoltázsodra tért. Halkan felsóhajtottál és lehunytad szemeid. Látni sem akartad…
Lassan áttért melleidre, majd melltartód leszedve nyelvével kezdett körözni bimbód körül. Egy fűcsomóba markoltál és halkan a levegőbe nyögtél. Lágyan szívogatni kezdte, majd egyik kezét lábaid közé vezette és simogatni kezdett.
 - Krish… - szökött ki ajkaid közül és még jobban remegni kezdtél.
Szájával tovább haladt, végigcsókolta hasad, majd nadrágod szétszedve lehúzta rólad. Kaján vigyorral az arcán széjjelebb tette lábaidat és lassan levette az alsóneműd is. Egy percet sem habozva combjaid kezdte csókolgatni és befelé haladva lassan megérezted lábaid között is.
Hátra vetetted fejed az élvezettől és hajába túrtál.
 - Neh…khérlekh... – sóhajtottad, de ahelyett hogy leállt volna, begyorsította nyelvét és combjaid lefogva mélyebbre hatolt.
Ráharaptál egy ujjadra, hogy ne sikíts fel és érezted, hogy megfeszül az egész tested.
 - Na, hogy tetszik? – hajolt fel hozzá és megnyalta nedvességtől csillogó ajkait. Nem feleltél, elvette az eszed, még gondolkozni sem bírtál. – Akkor most mutatok jobbat. – súgta kéjesen és füledbe nyalva felcsúsztatta egy ujját. Nagyra nyíltak szemeid, majd kicsit ficánkolni kezdtél.
 - Elég, ne csináld! – kérlelted, de szavadba vágott.
 - Emlékezz, mit mondtam. – súgta ellentmondást nem tűrően és feltolta másik ujját is, majd ollózni kezdett.
Remegve tűrted, hogy játszadozzon veled, majd pár perc múlva megéreztél valamit. Észre sem vetted és már ruha nélkül nyomta magát hozzád. Összeszorítottad a szemed és próbáltál nem arra gondolni, mit fog most csinálni.
Ezután erős nyomást éreztél és apró, feszítő érzést. Felnyögtél és ujjaid görcsösen a fűcsomókat markolták. Kris rád hajolt, majd dekoltázsod csókolgatva lassan lökött egyet. Felszisszentél és vállára téve kezeid, végigkarmoltad.
 - Áhh…vad cicush… - vigyorgott zihálva és mozogni kezdett. Az égető érzés kisugárzott az egész testedbe és fájdalmasan felnyögtél.
 - Elégh…Fájh… - nyögted és megfeszültél. Egy pillanatra megállt, majd végig benned maradva feltérdelt és az ölébe húzott. Karjait átfonta derekad körül és lassan mozgatni kezdett. Ez a póz már sokkal jobb volt, kezdted élvezni, így egy halk sóhajt eresztettél ki ajkaid közül. Persze ezt ő is észre vette, így elengedte a csípődet és nem mozdult.
 - Mih…mi az..? – kérdezted zavartan és kicsit csalódottan.
 - Azt mondtad elég, hát jó, akkor nem csinálom. – vigyorgott, pedig nagyon jól tudta, hogy már rég nem akartad, hogy abba hagyja.
 - Deh..nem… - elpirultál és minden bátorságodat összeszedve mozgatni kezdted a csípődet.
 - Erreh...számítottam… - sóhajtotta még mindig vigyorogva és most combjaid fogta meg.
Egyre inkább felbátorodtál, érezted, neked hogyan jó és aszerint mozogtál. Mélyen és kicsit gyorsabban.
 - Gyerünk cicah…mégh… - nyögte Kris és szemeit lehunyva csókolni kezdett.
Kétség kívül élvezted, hogy jól csinálod, így vadítottál és hátradöntötted. Megtámaszkodtál mellkasán, majd úgy mozogtál tovább, erősen hullámozva. Mikor érezted, hogy növekszik az élvezet, lehunytad a szemed és ajkaid résnyire nyitva kezdtél nyögni. A vége felé viszont már nem bírtad magad tartani, karjaidból kiment az erő és ráborulva csak csípőd mozgott tovább. Homlokod vállgödrébe támasztottad, majd Kris egy nagy lendülettel átfordított és kemény tempót diktálva vitt tovább a csúcs felé. Érezted, hogy nem kell sok, így felhúztad lábaid, hogy mélyebbre mehessen és úgy nyögdöstél tovább.
De az egyik lökésnél olyan mélyre ment, hogy egy pontot eltalálva azonnal elélveztél. Lihegve terültél el a földön, majd mikor követett, magadra húztad és szorosan átölelted. Fogalmad sem volt, miért, de elvarázsolt, soha nem akartad elereszteni.
 - Látodh…? Én mondtam, hogy…huh…nem az a ficsúr kell neked… - zihálta és elmosolyodott.
 - Csakh…kérettem magam… - kuncogtál és magadhoz húzva megcsókoltad.
Ezután felöltöztetek, és elsétálva a lakására, az új fiúd karjaiban aludtál el.

Maknae Prince

(Se Hun)

Chapter 4 (18+)

Reggel az ébresztőd hangos csörgésére keltél. Kezeddel megpróbáltad kitapintani, honnan jön a hang, de pár centit arrébb mozdulva legurultál az ágyról.
 - Mwaaaahh…. – morogtál és magadra húztad a takarót. De a vekker csak folytatta, élesen sípolt, nagyon nem akarta abba hagyni.
Morcosan érte nyúltál és lenyomtad, de ezzel a mozdulattal le is rántottad a kis éjjeli szekrényről így csörömpölve összetört a rajta lévő üveg.
Visszahúztad fejedre a takarót és motyogva szitkozódni kezdtél. Percekkel később sóhajtottál és a földről felkelve a fürdőszobai tükörhöz mentél.

A hajad kócos, a szemed karikás, ajkaid cserepesek. Megpróbáltad gyorsan rendbe szedni magad, de mintha megátkoztak volna. A fésű csomókban tépte a hajad, az alapozód becsomósodott és még a szőlőzsír is letört, ráadásul a tövénél. Elkeseredve a csempére rogytál és a fényes padlót kezdted ütögetni. Semmi sem úgy jött össze, ahogy este kigondoltad… Letörölted a félkész sminked és sóhajtva felálltál. Hajad összefogtad lófarokba és ujjaiddal kifésülve a ruhás szekrényedhez mentél. Előszedtél egy szürke vékony, hosszú ujjú, kötött, vállkitakarós felsőt meg egy fehér testhezálló trikót alá, valamint egy szintén vékony farmert és a sminkelést kihagyva ajkaid nyalogattad, míg rendes állapotba nem kerültek.
Belebújtál egy topánkába, hajadba tettél egy pici masnis csatot és teljesen kedvetlenül elindultál.
Percek alatt a parkhoz értél, már kezdtél kicsit feltöltődni, de mikor mosolyogva leültél egy padra, valami…vizeset éreztél. Felpattantál, de a nadrágod hátsó fele teljesen átázott.
Mérgedben belerúgtál a padba, amitől persze még a lábad is megfájdult.
 - Remek! Pont ez hiányzott még, tényleg!! – mondtad félhangosan és feldühödve.
 - Oh, rám célzol? – szólt mögüled egy hang. Gyorsan megfordultál és ráfogtál a fenekedre. Miért? Miért pont most? – Naaa, nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte kis csalódottsággal Se Hun, majd közelebb lépett és megsimogatta a kis masnit. – Sokkal csinosabb vagy, mint ahogy emlékeztem rád. – mosolygott, te viszont elszégyellted magad, hisz sokkal többet kihozhattál volna magadból.
 - Köszönöm… - hebegted és még te is elcsodálkoztál, hogy alig bírod a szavakat megformázni.
 - Baj van? – nézett szemedbe és arcod simogatta. Megbabonázott, szinte elvesztél benne, de nem akartál zavartnak tűnni. Megráztad a fejed és beharaptad alsó ajkad.
 - Csak…jó téged látni…
Nem válaszolt, csak mosolyogva megfogta a kezed és elindultatok sétálni. Mikor a gátlások picit oldódtak, elkezdtetek beszélgetni - főleg az elmúlt pár évről – majd áttértetek arra a bizonyos estére a bárban.
 - Emlékszem, nagyon rosszul érezted magad az exed miatt… Azóta valami fejlemény? Már mint kapcsolat, kavarás vagy ilyesmi. – tette fel kicsit félénken a kérdést.
 - Nem…vagyis az exemen túlléptem, de azóta senkivel sem akadtam össze…akarom mondani senki sem kellett… - felelted egy sóhaj kíséretében. Ő most már idol lett, biztosan van valakije, te meg maradsz egyedül, úgy hogy végig rá vártál…gratula…
 - Értem… Nekem sem volt senkim. Sokan rajonganak értem, de már kevesebb bennem a bizalom. Félek, hogy csak a pénzem kellene nekik… - hajtotta le a fejét és oldalra húzta a száját.
 - Jaj te, tudod milyen jóképű vagy és rendes, biztos van akit inkább ez vonz. – mosolyogtál és alig észrevehetően közelebb húzódtál.
 - Bárcsak ezeket mondtad volna aznap is… - sóhajtotta és magához húzott. Mielőtt megszólalhattál volna elengedett és a szemedbe nézett. – Akarsz velem ebédelni? – tekinteted pásztázta, hogy mit felelsz, majd mikor bólintottál elmosolyodott. – Rendben, mit szeretsz? Olasz, mexikói, török, esetleg hagyományos? – hadarta és látszott rajta, hogy teljesen felvidult.
 - Török gyros. Az jó lesz.  - felelted halványan mosolyogva, így elindultatok a városba.
Kiválasztottatok egy random étkezdét és vettetek két, hússal megtömött, szószos gyrost. Rögtön megnyaltad a szád és hevesen szaglászva majszolni kezdtétek. Mikor végeztél, nem vetted észre, de lecsöppent a szósz. Az alufóliát kidobtad, ekkor megláttad a két kis huncut cseppet. Se Hun is azokat figyelte, majd kezed elkapva ujjaid szájához emelte és lenyalta a szószt. Forró nyelve lassan siklott végig az érintett részen, majd azzal végezve a szemedbe nézett. Elpirultál, de nem húztad el tőle.
 - Köszönöm. – mondtad halkan,  viszont arcával közelített. – Baj va…? – kezdtél bele a kérdésbe, de arcod megfogva magához húzott és megcsókolt.
Szemeid nagyra nyíltak és fogalmad sem volt, mit csinálj. Ajkai lágyan tiédhez tapadtak, majd mikor szétnyitottad őket, mélyítette a csókot.
 - Várj… - toltad el finoman. – Ne csináld ezt… Ne tedd tönkre a karriered… - súgtad halkan és megsimogattad haját. Megfogta a kezed és egy szó nélkül arcához húzta, majd belesimult.
 - Nem fogom… - felelte és  hozzád bújva megölelt. – Titokban tartjuk...
 - Mi?? Se Hun, ilyet nem lehet! Akárki meglát…elég egy kép.. Nem, nem csinálhatod. – mondtad elkomorodva. Minden szót komolyan gondoltál, de legbelül érezted, hogy nem viselnéd el, ha többet nem lehetnél vele.
 - Nem érdekel. – arcod kezei közé fogta és úgy beszélt, egyenesen  szemedbe nézve. – Szeretlek érted? Nem tűnhetsz el megint… Egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből. Fontos vagy számomra… Nem foglak elengedni… - felelte ellentmondást nem tűrő hangon. – Azután a reggel után...nagyon mérges voltam. Az ajtón kilépve csak mentem előre, azt sem tudtam merre, csak engedtem, hogy a lábam vigyen. Nagy hiba volt… Később akárhogy próbálkoztam, nem találtam meg a lakásod, pedig ha tudnád hányszor jártam be ugyan azt az utat… Se név, se telefon, se cím… Aztán elmentem egy a közelben lévő meghallgatásra, csak hogy lefoglaljam magam valamivel és tessék, most itt. Gyakorlatilag neked köszönhetem a karrierem… - picit elpirultál, hisz sosem hallottál még fiút így magyarázkodni és bókolni egy időben egy vallomással…
 - Örülök, de… - nem tudtál semmit mondani. Elszállt minden gondolatod.
Mikor látta habozásod ismét magához húzott és az előzőnél még szenvedélyesebben csókolt meg. Elvarázsolt a közelsége, koncentrálni és ellenkezni sem tudtál. Átkaroltad nyakát és lágyan hajába túrtál.
 - Gyere… - zihálta ajkaidtól elszakadva és sietősen elindult valamerre.
 - Várj, hova viszel? – kérdezted követve szapora lépteit.
 - Fel hozzám. – felelte röviden, szinte már rohanva. A lakása nagyon közel volt, pár perc alatt kényelmesen odaérne az ember, így sietve még gyorsabban megérkeztetek. A zár kattant, az ajtó kinyílt, de szinte azonnal be is csapta, amint beléptetek. Ismét kulcsra zárta, de nem arra figyeltél, csak meredten nézted, ahogy soha nem látott hévvel csinált mindent.
Mikor felocsúdtál, forró ajkak tapadtak tieidhez. A kapott csók mindent megmagyarázott. Szemébe néztél és láttad benne a szenvedélyt, az irántad érzett égő vágyat.
Időt sem hagyva a további gondolkodásra, ismét birtokba vette ajkaid és gyönyörű szemeit lehunyva átkarolta derekad. Ujjai bőrödön játszadoztak, majd felsőd alá kúsztak és hasad kezdték simogatni.
 - Várjh… - nyögted a csókba, de ne állt meg. Tovább falt, majd lassan nyakadra térve lehúzta a hosszú ujjút a trikóval és a földre dobta. Kezei azonnal lecsaptak finom, csipkés melltartódra és a kapcsot szétszedve az is lekerült. Egész testedben remegni kezdtél, új volt minden, hiába az exeddel a sok idő, idáig nem jutottatok. De most itt volt Ő, belülről felperzselt, égtél minden érintéséért.
Amint fedetlen mellkasod előbukkant a ruhák mögül, nem habozott, míg kezével egyik melleden körözött, addig ajkaival a másikat szívogatta, s harapdálta. Egyre kéjesebb sóhajok törtek fel belőled, az ellenkezésnek még a magja sem maradt meg. Mindent olyan tökéletesen mégis szenvedélyesen csinált, a gyönyör gondolatától is átfutott rajtad a kellemes hideg.

Mikor fent eleget időzött, ujjai lejjebb kalandoztak és nadrágod gombjait kipattintva lehúzta rólad. Elpirultál, de nem foglalkozott szégyenlősségeddel, csupán még jobban beindította.
Eléd térdelve végigsimított belső combjaidon, fel egészen az alsóneműdig, majd ott hagyva egy ujját, óvatosan leírt vele egy kört, legérzékenyebb pontjaid körül. Elfojtottál egy nyögést, nem értetted miért kínzott, de élvezted. Lágyan simogatni kezdett, míg ajkaival combod csókolgatta, majd fogaival ráharapott az utolsó ruhadarabodra és finoman lehúzta rólad. Megőrjített, ahogy végig a szemedbe nézett, de a legizgatóbb dolog csak ez után következett. Még mindig arcod vizslatva visszahajolt és lábaid széjjelebb tárva nyelvével kezdett kényeztetni. Ajkaid résnyire nyíltak, pilláid megereszkedtek, tekinteted elhomályosult és csak az érzés maradt, amit Ő okozott.
 - Seh…Se Hunh… - nyögted és tehetetlenségedben hajába túrtál. Lábaidból szinte minden erő kiment, alig bírtad tartani magad.
Mikor ezt észre vette, abba hagyott mindent és karjaiba kapva a hálóba vitt. Bent lerakott az ágyra és föléd magasodva egy rántással lehúzta felsőjét. Előbukkant izmos mellkasa - melyet akkor láttál életedben először, de kifejezetten tetszett – és kezed megfogva dudorodó nadrágjára tette. Nem haboztál, tudtad, mit kell tenned, így szétszedted azt, majd lehúzva róla, a boxere domború részét kezdted simogatni. Egy pillanatra elállt a lélegzete, ajkai közül kicsusszant egy halk, de férfias nyögés, majd kinyitotta szemét és hozzád nyomva magát, tovább csókolgatta melleid.
Fejed hátrahajtva felsóhajtottál és ismét hajába túrtál.

Ajkai forrósága még jobban izgatott, ujjaid vállára, majd hátára csúsztak. Egyik keze hasad simogatta, majd elindult lejjebb, combjaid felé. Ott megállt és lágyan masszírozni kezdte puha bőröd.  Lábaid akaratlanul is széjjelebb tártad, hogy jobban hozzád férhessen. Érezni akartad magadon…és magadban…
 Ezt észre véve, feljebb kezdett simogatni, és lábaid közé érve körözött érzékeny pontjaidnál. Halkan sóhajtottál, légzésed viszont szaporább lett és a remegés is erősödött, de nem akartad, hogy abba hagyja.
Lassan már kínzásnak érezted, amit csinál, de hirtelen minden gondolat eltűnt a fejedből. Egy ujját lassan beléd csúsztatta és finom, körkörös mozgással haladt beljebb. Ajkaid megremegtek, ködös tekintettel nézted kéjjel teli arcát. Egy pillanatra sem állt le, mikor jobban ellazítottad magad, csatlakoztatta második ujját is. Lassan ollózva folytatta a mozgást és sóhajaid hallva tovább csókolta nyakad. Néhol meg is szívta, apró lilás foltokat hagyva, de ezzel csak növelte a bizsergést.

Ujjai már biztosabban haladtak, könnyen csúsztak beléd, így kihúzta őket és lassan teljesen rád feküdt. Lábaid közé siklott és derekad átkarolva picit megemelt. Lehúzta bokszerét, majd párszor elhúzta magát bejáratodnál, minden alkalommal egyre többet időzve ott, növekvő nyomással. Remegve lehunytad a szemed és teljesen rábíztad magad. Föléd hajolva pirult arcodat nézte, majd megemelte egyik lábad és lassan betette a tetejét. Mélyen felsóhajtottál és hátába kapaszkodtál, ő pedig óvatosan beljebb nyomta magát. Furcsa érzés kerített hatalmába, kicsit fájt, égetett, de reménykedtél benne, hogy jobb lesz. Vigyázott rád, a lehető legkisebbre akarta csökkenteni a fájdalmad.

A nyomás nagyobb lett, majdnem teljesen benned volt, de nem bírta tovább vinni. Nem értette miért, aztán szemeid vizslatva rájött. Arcodhoz hajolt és szenvedélyesen csókolva aprót lökött, így teljes hosszával benned lehetett. Belenyögtél a csókba és összeszorítottad a szemed, egy pillanatra beléd nyilallt a fájdalom. Most még jobban égetett, de mikor kinyitottad a szemed, háttérbe szorult a fájdalom. Gyönyörű arcával tiédhez hajolt és halványan elmosolyodva megcsókolt. Ez a csók viszont más volt. Lágy, kedves, vadságnak semmi nyoma.
Lassan megmozdította csípőjét, de továbbra is óvatos volt. Megfeszültél, ujjaid görcsösen vállába martak és felszisszentél.
 - Lazulj…elh… - sóhajtotta és mellkasod kezdte simogatni. Ajkai ismét nyakad csókolgatták, majd lassan mozogni kezdett. Próbáltál ellazulni, de persze nehéz volt, így próbálta elterelni a figyelmed kényeztetésével.
Mikor már sikerült megszoknod, feljebb húztad másik lábadat is és átkaroltad nyakát. Kicsit kezdted élvezni is, de a fájdalom még erősebb volt. Homlokod vállgödrébe fúrtad és halkan lihegve megszorítottad vállát.
 - Még… - nyögted és egy picit gyorsított. A fájdalom hirtelen minimálissá csökkent és az a másik, fura érzés került előtérbe.
 - Se…Hunh… - nyögted ismét és remegve feszültél meg. Folytatást akartál, hogy gyorsabban, mélyebbre menjen. Lábaiddal átkaroltad csípőjét, majd ajkaid övére tapasztva ellentétesen kezdtél mozogni.
Érezte, hogy bátrabb vagy, így megtámaszkodott és nagyobb tempót kezdett diktálni. Görcsösen martál a lepedőbe és hátad is ívbe feszült, de imádtad.
A maga izgató hangján felnyögött, majd begyorsított és mélyeket lökve tovább vitt a csúcs felé. Érezted, hogy növekszik az élvezet, majd elakadt a lélegzeted és megfeszültél. Elérted a végét, az érzés hatalmasra nőtt, majd kimerülten elernyedt a tested. Pár pillanatig még lihegtél, majd őt nézve megéreztél valami forrót beléd áramolni.
Megremegtél és lábaid picit összébb húztad…volna ha nem nehezedik rád fáradtan.
 - Szeretlekh… - zihálta és arcát nyakadba fúrta. A plafont nézve haját simogattad, majd szorosan magadhoz vontad.
 - Én ish… - súgtad és megpusziltad arcát. Valahogy…érezted, hogy kötődsz hozzá, egy láthatatlan kapocs összetartott titeket. Szeretett teljes szívedből és soha nem akart elszakadni tőled. A hírnév sem érdekelte, legszívesebben szétkürtölte volna a világnak, hogy rátalált élete egyetlen igaz szerelmére…Rád.