Meeting the Death

(Optional bias ~ eredetileg Jaejoong)

Hófehér lovamon ügettem a környék egyik legkietlenebb erdejébe, melyről évszázadok óta úgy tartották, hogy az ókorban el nem égetett boszorkányok ide menekültek üldözőik elől. Bosszúszomjas varázslataik sötétsége - melynek meséi máig fennmaradtak – kipusztította az élővilágot, megmérgezte a vizeket és egytől-egyig korhadásra késztette nem csak az ifjú, de a régmúlt korokban ültetett, öreg fákat is. Én mégsem féltem. Bátran vettem a kanyargós ösvényeket, a hátborzongató, tejfehér köddel ellepett földutakat, és a félhomály borította, sűrű növényzettel benőtt erdőrészeket, hiszen célom volt: hogy megtaláljam, és serlegem merítsem az egyetlen forrásba, melynek vize tiszta maradt, mint a kristály, és sérthetetlenségre gyógyító ereje tette méltóvá.
A száraz falevelek egyre csak zörögtek lovam patái alatt, de talán ez a hang volt az egyetlen, mely igazán vidítani tudott. Az erdő határához érkezésem óta ugyanis sem apró, bogarak lábai által gerjesztett neszt, sem madárcsicsergést nem hallottam, ami ezt a környéket – bár, a mesék figyelmeztettek – különösen rémisztővé tette. Lassan haladtam, ösvényről-ösvényre, mígnem a ködből kibontakozni látszott egy márványból faragott, hatalmas, világosszürke kövekkel övezett csésze. Távolról hasonlított egy nyitott kagylóra, melynek nem volt teteje, de közelebb érve láttam, hogy faragása, és pontos formája inkább két összetett kézre emlékeztet. Az éltető nedű apró folyamként csordogált ki a két legnagyobb szikladarab közötti résen, majd a teli márványtartóba érkezve lefolyt annak oldalán, hogy az alatta lévő természetes mederbe csurogjon.
Ajkaim halvány mosolyra húztam, a hely kinézete, és aurája is sikert sugárzott, így lovam megállítva leugrottam róla. Az erdő többi részével ellentétben azonban itt nem száraz, élettelen föld várt, hanem friss és termékeny, földművelés szempontjából tökéletes terület.
A látványon pusztán egy másodpercig időzve magammal hozott táskámhoz fordultam, majd előhúztam belőle legbecsesebb kincsem: a királyság fennmaradását szimbolizáló ezüstserleget. Némán a vízhez lépkedtem, majd elcsodálkozva a tökéletes szerkezeten, valami csodát várva elmerítettem benne a díszes kupát. Izgatott tekintettel, és dübörgő szívveréssel figyeltem, ahogy megtelik, majd ajkaimhoz emeltem a kristálytiszta folyadékot. Lehunytam szemeim, és szinte már éreztem is a megváltást, tudtam, hogy megmenekülök…

Sosem hittem a legendákban, pusztán ócska meséknek tartottam őket, melyek egyik részével riogatták, másikkal boldogították a növésben lévő gyerekeket, így a vész közeledtére figyelmeztető, baljós jeleket akaratom ellenére figyelmen kívül hagytam. A nép ugyan pletykált valami nagy, és elsöprő erőről, mely hamarosan tönkreteszi a királyságot, ámde ezek mindennapossága elhessegette kételyeimet. No meg, ki mert volna dacolni a kontinens leghatalmasabb országának vezetőivel?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el egyik nap a palotát, hogy a kertben leülve eltervezzem közelgő nemzeti ünnepünk – a családunk uralkodásának századik évfordulójának, majd azt követően megkoronázásomnak - menetét. Felhőtlen hangulatomban azonban megzavart egy halk, suttogó hang, mely sem mögülem, sem pedig belőlem jött, szemeimmel viszont nem láttam közel, s távol senkit. Nem értettem tisztán, mit mondott, így csupán összevontam szemöldököm, és a kerti padot hátrahagyva a szökőkút felé vettem utam. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre, hogy gyakoroljam - királyi sarjként - méltó rangomhoz tartozó kisugárzásomat. A nép persze enélkül is szeretett, de nem pusztán díszes holmikban pompázó ficsúr akartam lenni, hanem az országát hűen szolgáló, elkötelezett vezetői címet betöltő uralkodó, kire akárki nyugodt szívvel bízhatta életét. Tudtam, hogy nehéz lesz apám igazgatása, és a nép érdekében megtett intézkedései után még maradandóbbat alkotni, így a lehető legtöbbet akartam kihozni mindössze önmagamból is.
Egyenes hát, behúzott has, összeszorított hátsó fertály, emelt fő, kedves mosoly és magabiztosság. Ezek alkalmazásával könnyedén elnyerhettem az emberek bizalmát, de mint minden, ez sem ment rögtön elsőre. A díszek és ételek kigondolása után a szökőkút körül kezdtem sétálgatni, így ha nem sikerült, csendes magányomban nem volt, aki megkérdőjelezhessen.
Egyenes hát, behúzott has, össze…

- Herceg… - hallottam ismét a suttogó hangot, de ezúttal közelebbről, és sokkal tisztábban. Riadtan fordultam meg, hátha csak egy jókedvében lévő udvaronc ijesztget, de megint senkit nem láttam. Nem tudtam ép ésszel felfogni, honnan vagy hogy jött a hang, de reméltem, hogy csak valami rossz tréfa. Kicsit feszültebben siettem vissza a palotába, és szóltam az őröknek, hogy vizsgálják át a kertet, nincs-e valaki bent, de visszatértükkor nem jelentettek egy behatolót sem.
Hiába támasztottam homlokom, és gondolkodtam a lehetőségeken, egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Fontolgattam az udvari orvos meglátogatását is, de még várni akartam, hogy elkerüljem a nem kívánt pletykákat. Hiba volt.

- Felség, egy asszony jött hozzád, azt mondja fontos – futott be az udvarmester, majd miután rábólintottam, beengedték az anyót. Nagyon öreg volt, ráncok borították kezeit, és arcát, a széles, vörös szőnyegen is nehézkesen tipegve jött közelebb hozzám. A tróntól pár méterre megállva, remegő tagokkal felnézett rám, de nem szólalt meg. Furcsálltam, hiszen, ha fontos ügyben jött, szinte már hadarnia is kellett volna, de szemmel láthatólag félt valamitől.
- Mondd, mit szeretnél – kértem kedvesen, hátha megjön a bátorsága. Ehelyett lehajtotta fejét, és előhúzott vastag mellénye alól egy kisebb tarisznyát. Felvont szemöldökkel pásztáztam mozdulatait, de mikor a tartalmát a kezébe szórta, elborzadva húzódtam hátra. Apró, elszenesedett csontok hullottak markába, melyek egy része már az eséstől porladozni kezdett. Undorodva és értetlenül néztem az asszony felé, aki bátorságát összeszedve végre megszólalt.
- Felség, családom a kezdetektől felséged földjeit műveli, de ilyennel még nem találkoztunk. Az állatok pusztulni kezdtek, és a munkások rosszat sejtenek... Félünk. Valami nagyon nagy balszerencse van készülőben...- mondta az asszony remegő hangján. Éreztem a belőle áradó rettegést, de nem tudtam mást tenni, csak megnyugtatni.
- A szóbeszédek sokszor alaptalanok, ne félj. Biztos valami kisebb kór. Menj haza, pihenj, és ha van valami súlyosabb, kérlek, ismét gyere el - utasítottam lágy hangon, mire az öreg leheletnyivel megkönnyebbülve meghajolt, és távozott.

A sok megmagyarázhatatlan történés kezdett az idegeimre menni, mely tetteimen is nyomot hagyott. Egy napra rá, csuklyát felvéve, két testőrrel az oldalamon indultam a városba, hogy feltűnés nélkül, magam nézzek a furcsaságok után. Alig tettem azonban két lépést, hirtelen éles, rikácsoló hang ütötte meg fülem.
- Itt a vég, herceg! - üvöltötte hirtelen egy utcai jós, mire összerezzenve bámultam a középkorú nőre. - El fog érted jönni, hamarosan elvisz magával oda, hol ő az úr - hörögte teljesen kikelve önmagából. Az emberek hátrálva itták minden egyes szavát, és tudtam, bármit is mond a banya, hatalmas botrány lesz belőle.
- Őrök! - kiáltottam, hogy tegyenek valamit, akik erre közelebb mentek, és karon fogva az asszonyt, megpróbálták elvinni.
- Meg fogsz halni, herceg, a családod vérvonala megszakad, és nem ülsz többé a trónon. Eljön érted, már közel jár, nem menekülsz, herceg! - Hangja süvítve szelte a levegőt, a döbbent emberek pedig szinte azonnal sugdolózni kezdtek. Tudtam, hogy már nem tudok mit tenni, az első szó után meg voltam lőve, így csuklyám még inkább arcomba húzva tovább folytattam utam a földek felé. Kísérőim csak félúton értek be, de nem is volt baj, legalább tudtam gondolkodni.

Végképp nem értettem, mi folyik körülöttem, először a hang, majd ez, majd...
- Édes Istenem... - döbbentem le az előttem elterülő föld látványán. A vetés kirohadt, száraz, élettelen szálak maradtak csupán, melyeket még disznónak is vétek lett volna adni. Amíg szemem ellátott, mindenfelé halott madarak, összeaszott rágcsálók és döglött bogarak kísérték a szántás útját. Le kellett ülnöm egy kőre, életem során soha nem láttam még ekkora pusztítást, főként ilyen megmagyarázhatatlan módon. Arcom tenyerembe temetve próbáltam kitalálni, mitévő legyek, de ilyen helyzetre még én sem voltam felkészülve.
- Nézzetek szét és keressetek embereket! Tudni akarom, mi folyik itt - utasítottam őreimet, míg én felállva a közeli erdő széléhez mentem. Furcsamód ott minden rendben volt, rügyeztek a fák, a pókok gondosan szövögették hálóikat, még egy két madár is csicseregni kezdett.
- Herceg... - hallottam meg újfent a suttogást, de már nem bíztam a véletlenre. Visszarohantam kísérőimhez, és szó nélkül követtem őket. Ahogy számítottam rá, egy ember sem volt a környéken, bár ilyen föld mellett talán balszerencsés is lett volna maradni.
- Herceg... - suttogott ismét, mire felkaptam fejem.
- Hallották? - kérdeztem az őröket, de csak furcsán néztek rám.
- Itt vagyok... - szólt a hang, mire idegesen forogni kezdtem. - Ne keress, úgyis hamarosan találkozunk... -
Szívem dörömbölni kezdett, riadtan forogtak elmém kerekei, ez túl sok volt.
- Uram...
- Menjünk vissza... Most! - kiáltottam ingerülten, majd szó nélkül sarkon fordultam.
- Bárhol is vagy, megtalállak... - hallottam, de már nem érdekelt. Ezek után semmi kétségem nem volt afelől, hogy tényleg valami borzasztó történik velem.
Az agyam még mindig küzdött a gondolattal, hogy mi van, ha a banyának igaza volt, de még nem akartam a legrosszabbra gondolni.

A palotába hívattam minden jó orvost, hátha magyarázatot tudnak adni vízióimra, hátha csak valami betegség csírázik bennem. Azonban egytől-egyig teljesen egészségesnek találtak, mígnem végső elkeseredésem határán jött egy, az ország túlsó feléről érkező gyógyító. Szemmel láthatólag értett a dolgához, bár néhány furcsaság is övezte.
- Felség, azt mondta hangok? - kérdezte, majd arcom egyenesen tartva pupilláim kezdte fürkészni.
- Igen. Egy suttogó hang. - feleltem, mire elengedett.
- Mit mondott? - húzott elő táskájából egy fiolát.
- Megszólított, és hogy itt van, és megtalál. - feleltem, hisz ő volt az első, aki nem pusztán téveszmeként tekintett rá. Az üvegcse tartalmából közben tenyerembe csöpögtetett, majd figyelte a reakciót. Először nem történt semmi, de aztán a folyadék lassan összeállt, és vérvörösre színeződött. Ekkor az orvos kicsit feszülten összevonta szemöldökét, és kezembe nyomva egy nagyobb üveget, sietősen pakolni kezdett.
- Felség, ezt idd meg, egy ideig elég lesz, de... Ha rám hallgatsz, nem orvostól vársz segítséget - rakta össze eszközeit, majd sóhajtva vállamra tette kezeit. - És ha életben akarsz maradni, kerüld a tömeget. Ne bízz meg senkiben, keresd meg azt az asszonyt, akiről meséltél, és az Isten óvjon. - nézett végig szemembe, majd aggódó tekintettel sarkon fordult, és elhagyta a palotát.
Értetlenül néztem utána, hiszen ő sem mondta meg pontosan, mi bajom lehet. Vagy nem merte...?

Hiába a zavaros válaszok, végül úgy tettem, ahogy mondta. Félénken bár, de határozottsággal telve kerestem fel azt a jósasszonyt, aki nemrég még az utca közepén kiabálta az általa látott jövőmet. Háza elé érve már kopogtattam volna, mikor váratlanul kinyitotta az ajtót.
- Már vártalak, felség - mosolyodott el, és becsukta a bejáratot. Mindig is szemfényvesztésnek találtam a jóslást, de ez a nő megrengette eddigi nézeteimet.
- Én...
- Tudom, miért vagy itt, de nem sok jóval szolgálhatok. Hatalmas veszélyben vagy, és a királyság is. Az őseidre bocsájtott átok téged is elér, a Halál maga jön érted, és magával visz. Ezek még csak a figyelmeztető jelek - mondta a nő, mire lassan kezdett beleivódni elmémbe, mi is történik. Apám halála előtt csak annyit mondott, hogy én irányítom a sorsom, bármi legyen is velem, küzdjek a végsőkig. Akkor nem értettem, de most már minden világossá vált.

- Mivel kerülhetem el? Szökjek meg álruhában, járjak testőrökkel? - kérdeztem felbátorodva.
- Nem használ ellene sem fegyver, sem varázslat, csupán egy forrás. Az orvos annak a folyónak a vizéből adott, melybe ez a forrás folyik. Csupán ideiglenes védelmet ad; ahhoz, hogy örökre megmenekülj, az eredeti, tiszta folyamból kell innod. Egyetlen serlegnyi víz örökké fiatallá, és a Halál számára láthatatlanná tesz. - simított végig arcán. – Ha nem hinné el, anyám is ivott belőle, így nem teljesen, de rám is hatással volt. Én már 102 éves vagyok - mosolyodott el először kételkedő, majd döbbent arcomon. Ezután előhúzott egy megsárgult papírlapot, majd egy tollat, tintával, és írni, valamint rajzolni kezdett.
- Van egy erdő, messze innen, tíznapi járásra. Gondolom, hallottál a boszorkány-legendákról, azoknak a helyszíne. Teljesen kipusztult, a madár se jár arra, sem ember. Ott lesz az erdő közepén, pár sziklával övezve. Könnyen fel fogod ismerni, ez az egyetlen tiszta vizű forrás a környéken, de siess. Nincs sok időd. - adta kezembe a pergament, mire segítségét megköszönve sietősen visszaindultam a palotába. Még mindig harcoltam gondolataimmal, de már tudtam, hogy nincs más választásom.
A palotába érve magam pakoltam be ételt és italt, valamint a királyság legbecsesebb serlegét, majd az udvarmesternek meghagyva, hogy elutazok pár napra, kivezettem lovam az istállóból, és felülve rá, szinte azonnal vágtázni kezdtünk.

Így kerültem pár nap után a forráshoz, melynek vize már majdnem ajkaimhoz ért, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Felség, ne! - kiáltotta a lován éppen megérkező udvarmesterem. Meglepve néztem rá, soha nem szegte meg egyetlen parancsomat sem, most mégis itt volt, távol a palotától, ahol helyettem most neki kellett volna igazgatnia a szolgálókat.
- Azt mondtam, maradj a palotában, és vigyázz a rendre - húztam el ajkaimtól a kupát.
- Tudom felség, de figyelmeztetnem kellett. A jósasszony hazudott, galádul elárult, azt akarta, hogy megmérgezd magad - szállt le a lóról és indult hozzám. - Ezen forrás vize sem tiszta, a látszat csal, kérlek uram, ne tedd, ne igyál belőle... - ért mellém, és zavaros gondolataim közepette óvatosan kivette kezemből a serleget.
- De miért hazudott vol... - kezdtem bele kérdésembe, mikor éles fém szakította át mellkasom.
- Ostoba halandó. Azt hiszed, ilyen könnyen túljárhatsz az eszemen? – kérdezte udvarmesterem mélyebb, áthatóbb hangon. Értetlen, és fájdalommal küszködő arccal néztem fel a kardját belém döfő férfire, de az már nem az én hű szolgálóm volt, hanem egy sötét lidérc, egy fekete csuklyát viselő árny, melynek érdes kardja egyre élesebb fájdalmat okozott.
Éreztem, hogy itt a vég; kezdett mindent ellepni a homály, sötétség borult az erdőre, és érzékeim tompulásával egy időben lábaim is gyengülni kezdtek.
Némán, félig leeresztett pillákkal bámultam a Halál arcába, melyen növekedni kezdett egy gonosz félmosoly. Ez volt az utolsó, amit láttam, a feketeség ezután lassan elragadott, és szinte éreztem szívem utolsó dobbanását.

Lihegve, és dübörgő mellkassal ébredtem, a pillanatokkal ezelőtt látott kép pedig oly valóságosnak tűnt... Homlokomon végigsimítva azonban észrevettem, hol is vagyok. Döbbenten néztem körbe, az előbb látott erdő volt körülöttem, és ugyanott feküdtem, ahol álmomban összeestem. Mégsem álom lett volna? Lassan felállva leporoltam magam, de láttam, hogy egyik kezem csupa víz. Visszanéztem a földre, és legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy a forrás alatti elvezető meder mellé estem. Egy pillanat alatt összeállt fejemben a kép. Nem álmodtam, tényleg találkoztam a Halállal, és tényleg meghaltam. Az utolsó szívdobbanásom után azonban a Halál, dolgát végezve továbbállt, de nem látta, hogy kezem a forrás vizébe ért...
Halványan elmosolyodva felvettem a serleget a földről, majd még egyszer a mederbe merítettem, hogy ne pusztán meggyógyuljak, hanem eredeti célomhoz híven eltűnjek a Halál szemei elől. Ajkaimhoz emeltem az átlátszó nedűt, és lassan kortyolva érezni kezdtem, ahogy átjárja ereim az élet. Ott, és akkor megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy az átok felülkerekedjen rajtam, és ha a Halállal ismét találkoznék, már teljesen más leszek: bölcsebb, és megfontoltabb.