In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 14 (Final)

Kaiban földi léte során először megtört valami. Szemei előtt fúródott a tőr a mellkasodba és végignézte, ahogy eszméletlenül összeroskadva a kőpadlóra esel, a virág pedig hajadból a hideg lapokra gurul. De ez sok volt. Bensőjében növekedni kezdett egy érzés, mely lassacskán felemésztette minden csepp eszét, a mérhetetlen mennyiségű harag eltelítette elméjét, s a teremre félhomály borult.
A fiú tekintete is egyre sötétebb lett, majd mikor Joyae őrülten felnevetett, ismét vérző, eszméletlen alakodra meredt. A vörös szemcsék utolsó darabja beivódásával eddig soha nem ismert erőre kapott, mellyel kitört a kör bűvköréből és egy szempillantás alatt a lány előtt megjelenve megragadta, és megszeppent arcába vigyorogva, hajánál fogva egy rántással letépte annak fejét. Már nem gondolkozott, a hatalmas, pusztító erő irányította egyre vadabb és morbidabb tettek felé. Joyae vérétől áztatva eldobta az élettelen, idegektől néhol rángatózó testet, majd a többi csuklyás felé fordulva megrohamozta őket. Próbáltak menekülni, de a fiú nem engedte egyiket sem, vérre szomjazott és szenvedésre, dúlt benne a gyilkolási ösztön, melyet ki is élt, akin csak tudott. Sorra hullottak a csuklyások, mind a legvéresebb, legnagyobb fájdalommal járó, elhúzott halálnemekkel, de Kainak ez sem volt elég. Vér utáni vágya nem csillapodott a hullák számának növekedésével, így megragadta az egyik földön heverő, még sértetlen testet, és rászáradt vértől feketéllő kezeivel megragadta annak torkát. Ajkait kaján, beteges élvezettel teli mosolyra húzta, ahogy a test ficánkolni kezdett, de meg akarta várni, míg magához tér, látni akarta, ahogy áldozatának szemeiből kihuny a fény.
Terve megvalósulni látszott, de mikor a megölni készült áldozat nehézkesen felnyitotta pilláit, a fiú ismerős szempárral találkozott. Csak bámult bele az ébenfekete íriszekbe, egy pillanatra sem elengedve, majd lassacskán rátört a felismerés. Döbbenten eresztette el barátját, hogy az értetlenül, fuldokolva essen hátra. Kai hátrált, hüledezve tekintett körbe a termen, s a mészárlás közben falakra kent vér mennyiségén, melyet mind ő művelt. Ő tépte, szaggatta szét azokat az embereket a legnagyobb kínok között, de miért? Mi vezette el idá…

 - _______ - lehelte maga elé neved, majd megakadt a szeme élettelen testeden és maga előtt próbálva tagadni a tényt, hogy mi történt, térdre borult előtted. – Ne… Könyörgöm, ne… NE!! – ordította és életében először előtörtek könnyei. Patakokként, sőt, szinte zuhatagként folytak le portól, s vértől mocskos orcáin, hogy állához érve ruhájára, s a terem padlójára hulljanak. Remegő kezekkel húzott magához, látását elhomályosították a sós cseppek, és dermedt tested sajátjához szorítva kezdett ringatózni.
Chanyeol eközben értetlenül nézte az eseményeket, valamint a hátborzongató környezetet, de Baekhyunt meglátva aggódva keltegetni kezdte. A fiú lassan nyitogatni kezdte szemeit, mire Chanyeol felszabadultan sóhajtott fel, és ölelte magához barátját. Az apró öröm azonban egy percig sem ingatta meg a borzasztó légkört, már ketten nézték bánattal teli szemekkel, ahogy Kai a testet szorítva zokog.
 - Kai, én nem… Megfenyegetett, hogy megöli Baekhyunt, nem tudtam, hogy erre kellett… - súgta mély hangján az óriás, de a fiút nem érdekelte. Most csak rád koncentrált, próbálta kitalálni, hogy mit tehetne. A tőr - melyet beléd szúrtak – biztosítja az egyetlen kapcsolatot a negyedik világgal, bárki, akit ezzel ölnek meg, nem tér vissza többé, és ezt Kai is jól tudta. A lelked még testedben volt, de amint a fegyvert kihúzzák belőle, örökre elhagyja azt.
 - Kérlek… Kérlek, ne hagyj itt… - sírta Kai összeszorított szemekkel, és arcát nyakadba fúrta. – Amit mondott nem igaz, én…szeretlek… Szeretlek, hallod? – törtek fel belőle az újabb könnycseppek, és ruhádba markolt. – Sajnálom, hogy nem tudtam kimondani, sajnálok mindent, de könyörgöm, ne menj el… - súgta szaggatottan hebegve és egész testében remegve.
Chanyeol lassan felállt, majd a fiúhoz sétált és mellé érve vállára tette óriási tenyerét.
 - Nem tehetsz már semmit… Tudod jól… - térdelt le hozzá és együttérzőn megszorította vállát. Baekhyun is követte, de ehhez az ő tudománya is kevés volt. Fájdalmasan nézett végig az egyre hidegebb testen, majd ő is Kai vállára tette ujjait. Nem értette ő sem, mi történt- csak sejtette -, de túl fájó volt most a pillanat, hogy bármit is kérdezzen. Kai azonban nem eresztett, nem akarta elfogadni a tényt, hogy nem tehet semmit. Óvatosan kisimított pár tincset lehunyt szemeidből, majd végighúzta ujjait egyre sápadtabb arcodon, s nyakadhoz érve finoman megcirógatta bőröd. Halványan elmosolyodott egy feltörő emléken: mikor elküldted, s miután álomba sírtad magad, melléd lépett és megsimogatta békésen pihenő arcod, hogy legalább álmodban ne érjen bánat. Az is eszébe jutott, mikor a macit csempészte be hozzád, és végignézte, ahogy hazaérve észreveszed.
Némán sírva követte ujjaival kulcscsontod, majd nyakad vonalát, mikor kezei ismeretlen, hideg fémhez értek. Összevonta szemöldökét, és reményvesztett tekintettel markába fogta az ékszer apró medálját. Végigfutott a fém domborulatokon, majd mikor leengedte volna a kis szárnyat, eszébe ötlött valami. Szemei kikerekedtek, ajkait enyhén eltátotta és a bevillanó gondolatot fejben átvizsgálva hirtelen feltámadt benne a remény. Könnyektől csillogó szemei mosolyogni kezdtek, ahogy halványan ajkai is, majd kieresztve egy halk, kicsit ideges nevetést, sápadt arcod kezei közé fogta.
 - Nem hagyom, hogy elmenj. Minden rendben lesz, hallod? - állt fel hirtelen, karjaiban elernyedt testeddel és szorosan magához vonva, arcát tiédhez téve belesúgott füledbe. - Nem fogod elhagyni ezt a világot... - adott egy forró puszit hideg bőrödre. Chanyeol és Baekhyun értetlenül figyelték a hirtelen felindulást, először azt hitték, a fiú beleőrült az elvesztésedbe, de ahhoz túl komolynak tűnt.
 - Hova akarod vinni? - állt fel az óriás és Kaihoz sétált, aki végre ránézett, és könnyáztatta arccal elmosolyodott.
 - Megmentem. –  Chanyeol ennél kicsit többre várt, de nem kérdezősködött, hagyta, hogy a fiú legjobb belátása szerint cselekedjen.
- Segítsetek, kérlek. - fordult feléjük Kai, mire mindketten készségesen álltak elé. - Nincs sok időnk, sietnünk kell. - hívta őket közelebb és kettejük kezébe adta a testet, míg ő átkarolta hátukat. - Baekhyun, tudod, hol lakik LuHan? - kérdezte, mire a megszólított csak bólintott. - Akkor gondolj rá. - utasította Kai, majd szemeit lehunyva csettintett, hogy elhagyjátok a vérben ázó kriptát.

Egy pillanatra a sötétbe burkolózva egy ajtó elé érkeztetek meg, mely egyedül állt az egész házban.
 - LuHan! - kezdett dörömbölni Kai, de csak pár perc múlva reagált az illető. Akkor is álmosan, viszont mikor meglátott, kikerekedett szemekkel engedte beljebb a társaságot.
 - Mit akarsz, Kai? Tudod, hogy nem tudom meggyógyítani... - vette át tested és a dolgozószobába sietve óvatosan az asztalra tett. Alaposan végigmérte a sebet és a belőle kiálló pengét, de egyre csak rázta a fejét. - Nem, egyszerűen képtelenség. Ha kihúzom, meghal, ha nem húzom ki, bent ragad a lelke egy oszladozni készülő testben... - ült le székére fejét fogva, Kai azonban elszántan mellé lépdelt.
 - Tudom, hogy te vagy az őrző, így kérlek, míg nem késő, add a másikat... - nézett rá kérlelő tekintettel.
 - De Kai, akkor...
  - Tudom! De meg kell tennem, nincs más választásom... - sóhajtott, majd rád nézett. - Szeretem... - fejezte be mondatát, mire LuHan először értetlenül, majd beleegyezően bólintott.
 - Ismerlek mióta megszülettél, de még mindig meg tudsz lepni. - mosolyodott el ő is, majd a hatalmas vitrinhez lépett. Az üvegajtót feltárva végignézett a benne található tárgyakon, majd leemelt a helyéről egy tőrt, és óvatosan odavitte a fiúhoz. A fegyver pontos mása volt annak, melyet beléd szúrtak, annyi különbséggel, hogy ez nem arany, hanem ezüst bevonatot kapott.
Letette a földre tokjával együtt, majd az ernyedt testet mellé téve felhúzta a szoba szőnyegét, hogy bemérje az alatta lévő, vésetekkel teli padlót, hova is kell pontosan tennie. Kai eközben kiment és lemosta arcáról, s kezéről az elpusztított ellenség vérét. Oly mindegy volt már, de nem akarta, hogy utoljára így érjen hozzád…
 - Kész vagyok. – lépett be a terembe és Baekhyun, valamint Chanyeol elkeseredett tekintetével kísérve a test mellé lépdelt. Tudtak már LuHanról egy, s mást, így azt is, hogy Kai mire készül, de nem akarták megállítani; az ő döntése.
 - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte az orvos és a pár mellé sétált. Kai lassan letérdelt, majd felnézve hármójukra, mosolyogva bólintott.
 - Igen. Egészen biztos. – fordult vissza hozzád, majd lassan föléd mászott.
 - Akkor ég veled, remélem, valamikor még találkozunk. – szólt LuHan, majd a párral együtt kiment az ajtón. Kai bólintott, kezébe fogta az ezüst tőrt, és rád pillantott.
 - Sajnálom, és kérlek, bocsáss meg… - súgta halkan, majd a fegyvert szívéhez téve, minden erejét összeszedve magába szúrta az éles pengét.

A sötétségben bolyongtál óráknak, sőt napoknak, heteknek tűnő időn át, míg végül halvány fény jelent meg körülötted. Forogni kezdtél, hogy merről jön, de semmit nem láttál, mígnem mellkasod pulzálni kezdett, és fájdalmasan összeszorítottad szemeid. Semmire nem emlékeztél, hogy hogyan kerültél oda, hogy ki voltál te, és mi célból voltál ott, ahol. A tudatlanságot azonban elkezdték felemészteni a feltörő emlékképek.
Egy fekete hajú fiú, mellette egy szőke, majd egy lakás, melybe épp beköltözött egy lány, aztán egy pláza, ahol a lányba ütközve némán bemutatkoztál, majd ismét a lakás, ahol elkapva a fiatal testét, a tükör elé húztad. Az viszont egy fiút tükrözött mögötte ébenfekete hajjal, dús ajkakkal és igéző tekintettel. Tudtad a nevét, de képtelen voltál kimondani, így a sorok továbbgördültek, újra láttad a lányt, ahogy elküld egy úton, majd nekiugrasz, hogy megmentsd egy autótól. A képek mellé társult valami más is, nem csak láttál, de éreztél is. Éreztél egy furcsa, megmagyarázhatatlan jelenlétet, egy mély érzést a lány iránt. Eleinte csak meg akartad szerezni és felhasználni, de kicsivel később már őt akartad látni, őt akartad érinteni, hallani akartad csilingelő nevetését és látni gyönyörű mosolyát, ahogy szemében megcsillan a fény. Vele akartál lenni minden másodpercben és egy pillanatra sem elereszteni. Őrülten függtél tőle, és a világon mindentől óvni akartad. Mikor magára maradt, esténként meglátogattad és néha eltűnve - hogy ne vegyen észre - figyelted mozdulatait. Elbűvölve nézted, ahogy főz, ahogy készülődik, tanul vagy épp alszik. Olyankor mindig mellébújtál és átkaroltad, titkon beleszagoltál hajába, és mosolyogva hunytad le szemeid.
De aztán megjelent egy kórterem, egy szőke fiút látogattál meg, és adtál neki egy gyűrűt, majd megláttad az ajtó előtt elsuhanni a lányt. Nem értetted, mit keresett ott, de nem mehettél utána. Visszafogtad magad, de mikor a lakására értél, nem volt ott. Hetekre eltűnt, már kezdtél aggódni, de a másik, aki a plázában vele volt, rendszeresen visszajárt, így tudtad, hogy nincs baj. Megvoltál nélküle, bár elég nehezen, s mikor végre újra otthon találtad, már nagyban készülődött. Értetlenül figyelted, mit csinál, remélve, hogy nem talált mást magának, mert abba beleroskadtál volna.

Követted egészen egy Kék Angyal nevű klubig, de nem mentél be, nem tudtál volna elrejtőzni a többiek elől. Kint vártál rá, de a legváratlanabb helyzetben egy csapat férfi jelent meg, és elkapták. Egyen kívül mind érezte jelenléted, mely megkönnyítette dolgod. Meg akartad védeni a lányt, hogy az a férfi egy ujjal se nyúlhasson hozzá.
A kép ismét változott, már egymást öleltétek, te pedig kész voltál érte feladni szinte minden terved. Nem érdekelt más, magaddal akartad vinni, hogy együtt uralkodjatok egy sötét, de hatalmas helyen, azonban féltél, hogy nem követne, féltél, hogy hallani sem akarna erről.
Újabb váltás, ekkor már tudta az igazat, de egyik találkozásotok veszekedésbe torkollott, megláttál egy sötétbarna hajú fiút, egy ismeretlen, de érezhetően hatalmas erővel bíró személyt. Féltékeny lettél, felébredt benned a düh és kétségbeesés, tudva, hogy bármikor elveheti tőled a lányt.
Újra nagyobb ugrás jött, majd egymásba botlottatok egy lépcsőházban. Veszekedtetek, de nem hagytad el, mellette tartott az ígéreted és…és az érzéseid. Aztán már tudtad, hogy tényleg ő lesz, aki majd beváltja sorsát és örökké veled marad, de ezt mások nem nézték jó szemmel. Azon az estén, mikor egy kriptába vitted és egy oltáron a magadévá tetted, hogy nagyobb hatalomra tegyél szert és levihesd magaddal, elszakították tőled.
Piros fátyol borult szemeidre, egész tested égni kezdett, erőtlen voltál és dühös, majd láttad, ahogy a lányt leszúrják, és eszméletlenül összeesik. Ereid pumpálni kezdték a vért, lassacskán megérezted ujjaidban az erőt és szabadjára engedted…
Csendre eszméltél, mindenütt síri csend honolt, és hullák feküdtek vérbe fagyva. Elborzadtál, de csak a lány érdekelt, aki akkorra már majdnem teljesen kihűlt. Ezután összeomlottál. Megtörtél, és semmit nem éreztél már fontosnak. Vissza akartad kapni, a bánat mélyen ette lelked és nem eresztett, míg be nem kebelezte az egészet. Azonban gyúlt egy apró reménysugár, nyakláncát meglátva elöntött az öröm, tudtad, mit kell tenned.
A kép ezúttal egy lakásban tért vissza, ahol egy szobában a padlón feküdt a lány teste, majd megragadtad a tőrt és…

 -KAI!! – kiáltottad teli torokból és erőre kapva, hirtelen sebességgel felültél. Lihegtél, egész tested remegett és mindenhol folyt rólad a veríték.
 - Sshh… - simogatta valaki az arcod, mire kicsit nyugodtabban dőltél vissza. Puha párnák fogadtak és finom érintésű takaró, az egész csak egy rossz álomnak tűnt. A környezeted nézve azonban visszatért egy frusztráló, nyomasztó érzés. Egy fehér kórteremben voltál, a magadén kívül még egy ággyal, és az oldalsó falon egy ablakkal. Ágyad körül ismerős arcok fogadtak, de már mindegyiket felismerted.
 - Jobban vagy? – kérdezte az orvos, majd halványan mosolyogva hátrább lépett. LuHan… Nem feleltél, csak értetlenül néztél körbe a jelenlévőkön: Baekhyun, Chanyeol, Tao, Kris… Nem értetted, mire fel voltak itt mind, hisz a felükkel sem voltál olyan jóban. Valaki viszont hiányzott…
 - Kai… Hol van Kai? – néztél ijedten látogatóidra, de egyikük sem mert szemedbe nézni. – Mi történt? – buktak ki könnyeid és ujjaiddal hajadba túrva próbáltál emlékezni, de semmi. Temető, kripta, Kai…Joyae! Összevontad szemöldököd, de amint tüzetesebben belegondoltál, összerezzentél a fájdalomtól. Mellkasodhoz kaptál, mely most őrült erővel pulzált, égetően kínzott. Kórházi inged arrébb húzva megnézted a fájdalom forrását, mely egy pár centis, friss heg volt. Egy ujjal végigsimítottál rajta, ekkor viszont bevillant az álmod egy része, mikor a fiú – Kai – megfog egy másik tőrt és… De nem, az nem lehet, miért lennél itt? Bár mind megtörtént, találkoztatok, elküldted, újra egymásra találkoztatok, veszekedtetek. Emlékek, melyek…emlékek… Magadat láttad, te voltál az a lány, Kaiként néztél mindent, Kai emlékei…
 - Mi történt…? – hebegted újra kérdésed, és a heghez kapva felnéztél a többiekre. – Kérlek, mondjátok, hogy nem… - buggyantak ki az újabb és újabb sós cseppek.
- Visszahozott az élők közé. – felelte lesütött szemekkel Chanyeol. Könyörgő tekintettel végigmérted, majd Baekhyunra vezetted, aki csak szorosabban húzódott barátjához.
 - De Kai… Meghalt? – tetted fel remegő hangon a kérdést, és titokban reménykedtél benne, hogy a válasz egy határozott „nem” volt.
 - Az a fontos, hogy te élsz. – lépett közelebb LuHan és megfogta hideg kezeid, de szó nélkül visszahúztad őket.
 - Nem, NEM! Mondjátok meg, mi van vele! – próbáltál meg felülni, hogy leugorj az ágyról, de a hegből sugárzó fájdalom meggátolt. – Nem akarom, nélküle nem… - ráztad fejed, közben ismét megeredt a könnyed. Eszedbe jutottak a temetőben történtek, hogy milyen gyönyört éltél át vele, majd hogy Joyae elszakított tőle. Az a ribanc, az a kétszínű kígyó, aki telebeszélte a fejed ostobaságokkal…

(Ezt tessék hallgatni: Final OST)

 - A trón… - lehelted ajkaid közül, majd Krisre és Taora néztél. Ők voltak Kai emlékei között, nemde? - Miért kellettem neki? – súgtad halkan, elfojtva az apró cseppek kijutását. Kris először társára nézett beleegyezésként, majd rád.
 - Meg akarta szerezni az apja trónját. Hozzánk jött, hogy megtaláljunk. – felelte az azóta ismét szőkére festett fiú. Joyaenek igaza volt…
 - Chanyeol, te tudtad? – nyeltél egy nagyot próbálva megemészteni a hallottakat, de a fiú megrázta a fejét.
 - Nem, fogalmam sem volt róla, mit akar, csak… - kezdett bele, de félbeszakítottad.
 - Tehát tényleg nem szeretett. Igaz, hogy a démonok nem érezhetnek emberek iránt, igaz, amit hazugságnak hittem. – súgtad magad elé meredve, és újabb könnyekkel a szemedben elmosolyodtál. Nem hiába nem bíztál benne, hogy tényleg Kai emlékeit láttad…
 - Ez nem igaz! – lépett egyet előre Tao, mire a teremben lévő összes szem rászegeződött. Még maga a fiú is ledöbbent szavain, ajkaihoz kapott, majd bekönnyező szemekkel Krisre nézett. – Kai igenis szeretett, nem volt démon. – folytatta a meglepett fiú, élvezve hangja gyönyörű dallamosságát, s hogy végre ki tudta mondani gondolatait.
 - Nem volt? – vontad össze szemöldököd, majd a többiekre bámultál, akik szó nélkül – Kris eltátott ajkakkal – álltak.
 - Lehet, hogy az apja Lucifer volt, de az édesanyja nem lentről származott. – lépett közelebb Tao, és két ujja közé fogta szárnyas nyakláncod medálját. – Kai félig angyal volt. – mosolyodott el, és az ékszert elengedve visszasétált párjához. Kétség kívül teljesen ledöbbentél.
 - Félig… De hát… Akkor tényleg…?
 - Tényleg szeretett. Az angyalok képesek rá. – fejezte be mondatod LuHan és átnyújtott egy levelet. – Ezt ő küldi, de egyedül kell elolvasnod, így magadra hagyunk. – biccentett, és a többiekkel együtt kiment a teremből.

Amint becsukták az ajtót, a kezedben lévő borítékra pillantottál. Beharaptad alsó ajkad és óvatosan felnyitottad, hogy előhúzz belőle egy régi pergament, valamint egy hófehér papírt, gyönyörű kézírással. Mély lélegzettel láttál neki a soroknak, félve, hogy talán a legrosszabbal szembesülsz.

„Kedvesem,

Remélem, nincsenek már akkora fájdalmaid, és hamar felépülsz. Sajnálom az egészet, nem akartam, hogy így végződjön…
Minden bizonnyal Kris és Tao már elmondott mindent, így tudod, mi történt. Ha nem, elég annyi, hogy édesanyám angyal volt. Ez idáig nem voltam rá büszke, de enélkül most nem menthettelek volna meg.
Emlékszel, mikor nálad meséltem a világokról? A negyedik, a végtelenség és a Föld közötti egyetlen kapcsot az a tőr jelenti, melyet Joyae használt. Ha kihúzom belőled, eltávozik a lelked és soha többé nem tér vissza. Nem tehettem, képtelen voltam rá, de rájöttem, hogyan hozhatlak vissza. A tőrnek van egy párja, mely nem elveszi az életet, hanem átadja, de csak a másikkal együtt. Azzal, hogy azt magamba szúrtam, létrejött a pár közötti kapcsolat. Osztott lelkem egy részét át tudtam adni, így anyám ajándéka most már a tiéd, kérlek vigyázz rá, és soha ne dobd el magadtól.
Tudnod kell, hogy szeretlek, őszintén és eltörölhetetlenül, de nem lehetünk többé együtt. A lelkemnek már csak egy része maradt, és azt köti a trón, melyet apám után kénytelen voltam átvenni, így nem hagyhatom el a Poklot. De tudom, hogy kibírod, és tudom, hogy talpra állsz, mert erős vagy, talán a legerősebb ember, akivel eddig találkoztam. Emellett feladatod is lenne, melyet - ha másért nem is - legalább értem tegyél meg…
Rátaláltam a régi pergamen egy leszakadt darabjára, amit most talán a kezedben is tartasz. Kérlek, rejtsd el, ne találjanak rá, nagyon fontos. Az álom, melyről meséltél - amiben hárman vagyunk - végre azáltal értelmet nyert. A Pokol urának kell egy örökös, így a kisfiú most már benned növekszik, kérlek, szeresd úgy, ahogy engem, neveld fel, és vigyázz rá.
Nem tudom, találkozunk-e még valaha, vagy emlékezni fogsz-e rám, de remélem, örökké a szívedben leszek. Én megőrzöm az irántad érzett szerelmem, bármi történjék, tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Ha szükséged van bármire, fordulj nyugodtan Baekhyunékhoz, de biztosítékként küldök valakit, aki majd vigyáz rátok. Nem fog tudni semmiről, és kérlek, ne is mondd neki, de biztos vagyok benne, hogy helyettem is veletek lesz.

Örök szerelemmel
Kai

A levél végére érve résnyire nyitott ajkakkal és egyre könnyesebb szemekkel szemlélted az aláírást. Végigsimítottál a tinta vonalán, majd szemeid összeszorítva magadhoz ölelted a papírt. A gyermek mellett csupán ez maradt, ami tisztán és meghamisíthatatlanul tőle származott.
Közben pár ujjad hasadra tetted, és halványan elmosolyodva letörölted arcodról a sós cseppeket.
A melletted lévő ágy takarója azonban megmozdult. Riadtan húzódtál hátrébb, de a paplan alól lassan előbújt egy nyöszörgő és sziszegő fiú, folyamatosan mellkasát masszírozva.
 - Áhh… Ez fáj, mi történt? – dörzsölte meg arcát a fekete hajú ismeretlen és feléd fordította tekintetét. Egy pillanatra megdermedtél, és kiejtetted kezedből a lapot, tátott szájjal bámulva rá. Mégis itt lenne…?
 - K-Kai…? – hebegted újabb kibuggyanó könnyekkel és szélesebb mosollyal, de a fiú összevonta szemöldökét.
 - Kai? Nem ismerek ilyen embert, de Jongin vagyok, örülök a szerencsének. – mosolyodott el végignézve rajtad, és feléd nyújtotta egyik kezét.