In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 9

Pupilláid összeszűkültek, tekinteted hatalmasra tágult és ajkaid eltátva bámultad Kait. Nem, az nem lehet… Kicsit eltávolodtál tőle, mereven figyelve minden egyes mozdulatát, hátha csak szórakozik. A félelem átjárta ereid és lassan elborítva elméd, felrémlettek előtted a furcsa történések a fiú körül. Mikor a tömegben hirtelen eltűnt, mikor megláttad az öltöző tükrében és mikor a saját lakásodba merészkedve változtatta meg a tükörképed. Remegni kezdtél, a rettegés átható hulláma elterjedt testedben és valamelyest megváltoztatta a helyzetet is. Ismét végigfolyt arcodon pár könnycsepp és kezeid magad elé emelve hátráltál.
 - Kai…mondd, hogy ez nem igaz… - lehelted a levegőbe remegő hangon, de a fiú nem reagált. Nem húzta ajkait csintalan mosolyra, nem láttad szemeiben a játékosság csillogását. Komolyan beszélt, így nem felelt…
 - Mondj már valamit! – tört fel belőled a sírás és arcod tenyeredbe temetve megfordultál, hogy elmenj. Képtelen voltál feldolgozni a hallottakat, időre volt szükséged.
 - Azt mondtad, szeretsz… - hallottad Kai suttogását, ami megtorpanásra késztetett. Mikor szavai eljutottak tudatodig, hangos zokogásba kitörve térdre estél és a földre görnyedtél. Ruhád tiszta mocsok volt, remegtél minden porcikádban, borzasztó embernek érezted magad. Szereted, hogy ne szeretnéd, de…de ha ez az igazság… Szereted, mert…mert más. Más a többiektől, és most ezért taszítanád el, mert túlságosan más? Ezt nem lehet, nem lehet valakit csak azért nem szeretni, mert különbözik. Igaza van… Lassan alábbhagyott a sírás, de sápadt és meggyötört arccal, érzelemmentes arckifejezéssel engedted le kezeid, majd csak mereven néztél előre, a kihalt utcára. Kai járt a fejedben, üveges tekinteted mögött folyamatosan pörögtek a vele töltött percek emlékképei, és egy percre sem akartak csitulni. Némelyikre halvány mosoly kúszott arcodra, de nem sikerült teljes mértékben átadnod magad az érzésnek. Túl sok volt egyszerre, ami a logikus gondolkodást felülmúlja.
Lassan felálltál, félszegen tartott pillákkal leszegted a fejed és visszalépkedtél Kaihoz.
 - Igen… - súgtad magad elé, ahogy fejedben folyamatosan visszhangzott mondata. Közelebb érve felpillantottál arcára, és láttad, hogy ugyanazzal a kicsit megtört tekintettel néz rád, mint mikor elküldted őt. Képtelen voltál elhinni, hogy tényleg ez lenne… Olyan emberi… Pilláid megremegtek, a könnyek ismét elhomályosították látásod és beletörődve a hallottakba, ujjaid felsőjére csúsztattad, majd átvezetted hátára és szorosan hozzábújtál, hogy ismét magadba szívhasd illatát, és összeszorított szemekkel próbáld visszafogni a következő érzelemhullámot. – Igen, azt mondtam…és így is van, sajnálom… - sóhajtottad elfojtott szipogásokkal  és homlokod mellkasának döntötted. Karjait szó nélkül újra köréd emelte és most még jobban szorított magához, mint azelőtt. – Nem érdekel, bármi is vagy, szeretlek… - lehelted a levegőbe, mire Kai lehajolt és hajadba csókolt.
 - Nem kell félned, tudod, hogy nem bántalak. – simogatta arcod és sajátját füledhez érintve kicsit beletúrt hajadba. Elidőzött tincseid között és lehunyt szemekkel élvezte ki ölelésed minden másodpercét. Hallgattad rendezett szívverését, érezted a testéből áradó melegséget és próbáltad lenyugtatni magad fel-le emelkedő mellkasának ütemével. – Soha nem hagyom, hogy bajod essen. – folytatta füled mögé intézve egy lágy csókot, enyhe, de jóleső remegést váltva ki belőled.

Szavaira halványan és kicsit nyugodtabban elmosolyodtál. Ezt eddig is tudtad. Nem is tudtad, inkább érezted, csak a kiléte rémített meg, és az, hogy minden, aminek a létezését kiskorodtól kezdve tagadtad, az mégis valós.
 - Tudom, hogy megrémít... – súgta és akaratlanul is eszedbe jutott, mikor a lakásodban is válaszolt a kimondatlan kérdésedre. – Igen, képes vagyok rá. – felelte ismét, mire átfutott rajtad a hideg. Vajon miket láthatott eddig a gondolataid között, amiről te nem is tudsz? Mostanra ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg fejedben, de nem tudtad, melyikkel kezdd vagy melyiket nem érdemes megemlíteni sem.
 - Kai… - kezdtél volna bele, de egy ujját ajkaidra tette.
 - Shh, gyere, hazakísérlek. – mosolyodott el és derekad átkarolva oldalra hajolt, hogy egy lágy puszit arcodra lehelve, ezzel pedig a te ajkaidra is mosolyt csalva, egymás mellett sétálva hazainduljatok.

Egész úton egy szót sem szóltatok egymáshoz, szavak nélkül is tudtátok, mire gondol, vagy mit érez a másik – legalábbis ő biztosan -, így mikor megérkeztetek, szó nélkül az ajtóhoz léptél és a kulcsot a zárba helyezve kipattintottad azt.
 - Feljössz? – mosolyogtál kedvesen, mintha az elmúlt hónap, de főleg az elmúlt két óra meg sem történt volna. Kai csak bólintott, így mikor feltárult az ajtó, belépett a már olyannyira ismert – csak közben kicsit átrendezett – otthonba.
 - Nem, köszönöm. – felelt a még kimondatlan kérdésedre, miszerint kér-e valamit. Meg sem lepődtél, persze miért is ne hallaná megint a gondolataidat és miért is kérne bármit is? Egyáltalán szokott enni vagy inni?
 - Igen. – mondta ki a választ, majd letelepedtetek a kanapéra. Ekkor azonban inkább nem gondolkodtál kérdéseken, így beállt a kínos csend. Csak harapdáltad a szád, ő pedig mozdulatlanul nézett maga elé. Óvatosan felpillantottál rá, de nem járt más a fejedben, csak tücskök ciripelése, míg nem Kai először, amióta csak ismered, nevetésben tört ki. Egyik kezét arcához tartotta és csak rázta a fejét, kacagásának hangja betöltötte az egész lakást, jobb kedvre derítve ezzel téged is. – Emberek… - dörzsölte meg arcát és mosolyogva hátradőlt a kanapén.
 - Hagyd már abba! – szóltál rá vigyorogva és felbátorodva finoman a vállába boxoltál.
 - Kikapcsolhatom, ha szeretnéd. – nézett rád kivédve az apró ütést és végigmérte egyberuhád, mely pántok nélkül rögzült pőre dekoltázsodhoz.
 - Kikapcsolni? – vontad fel egyik szemöldököd és kérdőn tekintettél rá. A fiú visszanézett arcodra, és mint aki kicsit elkalandozott, pislogott párat, hogy válaszoljon.
 - Igen, olyasmi. Ha nem akarom, nem hallom. - mutatta közben a füleit, mintha lezárna egy kaput.
 - Értem. Nem baj, ha nem szeretném, hogy halld? – haraptad be alsó ajkad, mire Kai csak megrázta a fejét. Akkor most már gondolhatsz, amire akarsz? Kék, csíkos, gülüszemű elefántok, rózsaszín tüllszoknyás piócák? Remek. De mégis Kai hogy képes erre? Hogyhogy létezik ez az egész? És miért? Van, amiről még nem tudsz? Újra megrohamoztak a kérdések, így a fiúra néztél, akit újból dekoltázsod mozgásának figyelemmel követéséből zökkentettél ki.
 - Mesélsz neke–
 - Nem. – vágott a szavadba Kai, te viszont tudni akartál mindent, legalább az alapokat, ha már a létezéséről tudsz, így nem hagytad annyiban. Persze Kai ellenkezett, ahogy csak tudott, de végül mikor közelebb húzódtál hozzá és arcod nyakába fúrtad, felengedett és beleegyezett. Igaz, utána sóhajtva megrázta a fejét, de már kimondta.

Itt kezdődött az a reggelbe, majd ebéddel és fürdéssel félbeszakított éjszakába nyúló beszélgetés – vagyis inkább egyoldalú történetmesélés -, ami alatt Kai mesélt a világokról, a lényekről és a nagy kapocsról, valamint az egyensúlyról, ami az egészet egyben tartja. Nem volt nehezen érthető szöveg, se kacifántos nevek, mégis sok időbe telt, mire sikerült egy részletét is feldolgoznod, így a fiúnak nem maradt más választása, mint újra meg újra leegyszerűsítve elmagyarázni.
 - Tehát van a négy világ. A két szélső: Pokol és Menny, közöttük a Föld és végül a végtelenség, ami mindhármon kívül áll, körüllengi az egészet. Ehhez méltón ugye a Földön élnek az emberek, melyek egy testből és egy lélekből állnak. Vannak kivételek, akiknek kettő, de az most nem fontos. A lélek egy adott anyag, az csak testet vesz fel, de időnként cserélni kell, mert elhasználódik, így egy újba kell költöznie. Ez a halál és születés. Az emberi test a lélek tára, csak abban tud érvényesülni, de kiöregedéskor, a testből való kilépéskor a lélek tapasztalatai/tettei alapján tisztuláson esik át. Amennyiben több jóra volt képes, úgy a Mennybe, rossz dolgok esetén a Pokolba jut. Tehát jutalom vagy büntetés. Eddig világos? – kérdezte Kai, mire bólintottál. Igaz, még mindig a fele homály volt, de nem akartad elkeseríteni.
 - Rendben. Szóval a jutalommal/büntetéssel a lélek fejlődik, a kapott dolog bevésődik, de az emlékeket törlik, hogy mindenki tiszta lappal induljon. Valószínűleg te is már ezer meg ezer testben voltál ez idáig, csak nem emlékszel rá. – pöccintette meg homlokod. - Ezekből következik, hogy kell egy irányító, mert semmi sem tökéletes, kell valaki, aki ügyel a dolgok rendjére. Így került a Pokol trónjára apám, Lucifer, a Menny lócájára pedig Gabi. Azaz Gábriel arkangyal, csak mi hívjuk Gabinak, mert olyan buzis tógája van, hogy az valami hihetetlen. – vakarta meg tarkóját, te pedig akaratlanul is felnevettél.
 - És miért nem–
 - Isten? – vágott a szavadba, mire összehúztad a szemed. – Nem, nem hallgatóztam, csak ezt tűnt ésszerűnek. – legyintett, hogy ne húzd fel magad. – Szóval azért, mert nincs. Nem létezik. Vagy legalábbis mi nem tudunk róla. Őt nevezik az ember teremtőjének, de azok valójában az elementálok, tehát a víz, tűz, föld, levegő, és a többi elem megtestesítői, valamint mi. Az elementálok alkották meg a kézzel fogható közeget, azt a környezetet, melyben élsz, mi pedig – az angyalok és démonok – az embereket, akik rajta élnek. Közös megegyezés alapján - akkoriban együtt volt mindenki, de ezt inkább hagyjuk - és nem egyvalaki. Túl nagy munka lett volna vele. – szögezte le, mintha valami átlagos, mindennapos ügyről lett volna szó. Kezdtél fáradni, de lassan körvonalazódott a sztori. – Szóval ott tartottam, hogy vezetők. Hozzájuk járnak szolgák is, tehát amiket mondtam, angyalok, démonok, és ezek alfajai. Szépek, rondák, szemetek, jószívűek. Persze, nem, hogy csupa jó ott, csupa rossz nálunk, ellentétek mindenhol vannak. Na de a segédeknek szükségük van egy testre, hogy ne csak lebegő lelkek legyenek ezt túl jó/túl rossz lelkek bekebelezésével és pár alapanyag segítségével hozzák létre.
 - Akkor neked sem ez az igazi alakod? – ráncoltad össze homlokod.
 - Nem. Ez egy emberi test, amit elfoglaltam. A sajátom belesűrítődött a testben tárolt eredeti lélek mellé, így képes vagyok ezen a világon is tevékenykedni. De én amúgy sem eszem lelkeket, én a vezetői vérvonalhoz tartozom, és nálunk máshogy működik minden. -
 - És…megmutatod? – kérdezted, de azonnal megrázta a fejét.
 - Nem. Hidd el, nem akarod látni… - mondta komoran és oldalra nézett. – És amúgy is képtelen lennék rá. Ez egy másik világ, igazodnom kell annak szabályaihoz. Vagy emberi test vagy semmi. Szerinted mi történne, ha mindenki az eredeti formájában szaladgálna itt? Pánik, fegyverek, háború és még sorolhatnám. Meg sem próbálnák elfogadni, idióták mind. Majdnem mind. – helyesbített rád nézve. – De ez egyúttal az egyensúly felborulását is jelentené. Miután megalkottuk a köztes világot, szétváltunk és mindenkinek meglett a maga helye. Viszont, ahogy mondtam mindenhol vannak bajkeverő dögök, akik lejönnek a Földre emberi testbe bújva. Az ő megfigyelésükre vannak a kémek, akik mindig a másik oldal elemeinek tevékenykedését figyelik, mint Chanyeol és Baekhyun. –
 - Tessék? B-Baekhyun…? És…Te jó ég Kai… Még a végén kiderül, hogy én vagyok egyedül ember… - forgattad meg a szemeid. – De rendben, ha kémek voltak, hogy ismerték meg egymást vagy mi történt közöttük?
 - Ugyanoda küldték őket megfigyelőnek, a Kék Angyalba - hiszen ott a vendégek legalább fele fentről vagy lentről származik - és szépen lassan egymásra találtak. Aztán a hivatásukból adódóan galibák sorozata és így, de nem akarok belemenni, kérdezd meg tőlük. – legyintett, és ekkor eszedbe jutott Baekhyun és Joyae beszélgetése a Plázában.
 - És miért vannak még itt? Úgy értem, gondolom már nem kémek… -
 - Csak feltételekkel lehet a Földre jönni. Semmilyen módon nem érintkezhetnek a szembenállókkal, mármint kivéve a kémek a megfigyelésen kívül. Ha több van közöttük, akkor az azonnali kitiltást jelent, mint Chanyeolék esetében. Ilyenkor örökre a Földön ragadnak, mivel halhatatlanok.
 - És a testük? – vágtál a szavába, de Kai leintett.
 - Léteznek testújítók, akiket időről időre meglátogatva karbantartják a testet, így nem kell váltaniuk. Persze ez csak egy életnyi időt jelent, akik csak „szórakozásból” jönnek, azoknak bőven elég az ideiglenes. Ők mindig az emberekkel kezdenek ki, nem is érdemes őket megfigyelni, akik viszont minket érdekelnek, azok inkább visszahúzódóak. Amúgy Baekhyunra visszatérve, ő nem tudja, hogy itt vagyok, de ne is mondd el neki. -
 - Rendben. Már csak azt nem értem, hogy mi az a negyedik világ pontosan, mert arról még nem meséltél… - döntötted fejed vállára, hogy kényelmesen elhelyezkedve hallgasd további történeteit.
 - A negyedik… Azt nem szeretjük. A negyedik világ szó szerint maga a végtelenség. Nem tudjuk, mi történik benne, csak azt, hogy ami lélek egyszer oda távozik, az soha többé nem tér vissza, se fel, se le, se a Földre, egyszerűen megszűnik létezni. – komorult el kicsit Kai hangulata.
 - De azt mondtad, csak két irányba mehet a lélek, akkor hogyan tud oda jutni? -
 - Van egy– kezdett volna bele, de kopogás szakította meg a beszélgetést. Mivel nem tudtad, ki az, gyorsan beküldted Kait a hálóba, hogy bújjon el vagy, hogy szimplán tűnjön el, mint a múltkor. Amint a fiú kikerült látókörödből, kinyitottad az ajtót és egy átlagos ruhába öltözött Joyae pillantott rád, ami elég ritka volt – már ami az átlagos ruhát illeti -.

 - Szia, mondd, mit szeretnél? – vontad fel egyik szemöldököd és az ajtófélfának dőltél, de barátnőd szó nélkül belökött az ajtón és bevágta maga mögött. Nem értetted, mire fel a nagy megindulás, míg a lány meg nem szólalt.
 - Hogy mit szeretnék? Hogy mit szeretnék?? Azt, hogy legyen végre egy kis eszed! – rivallt rád barátnőd. – Itt vár lent a srác a buliból egy csokor virággal. Most azonnal húzz lefelé! Nem mondom többször, értettem? – ragadta meg karod és úgy, ahogy voltál, elkezdett az ajtó felé tessékelni.
 - De Joyae….hagyj, hagyj már!! – tépted ki karod a szorításából. – Honnan tudja egyáltalán a címem? – ráztad meg a fejed és már mentél volna vissza a szobádba, de Joyae megállított.
 - Szerinted majd hagyom, hogy csak úgy szó nélkül lelépj egy ilyen jó pasi elől? Miután elmentél, a kezébe nyomtam a címed, a számod, meg a neved. Csodálkozom, hogy még nem hívott fel. - lépett eléd büszkén keresztbe fonva karjait. Most lett belőle eleged. Eddig soha nem álltál ki ellene, de ezzel betelt a pohár. Igen, tényleg jó srác volt, de majd megoldod magadnak a problémáidat, nem kell az ő segítsége és hogy kéretlenül kerítősködjön. Mindezt emelt hangon a szemébe is mondtad, mire szó szerint leejtette az állát. Valószínűleg megszokta, hogy neki soha senki nem mond ellent. Na, ez nálad nem jött be.
 - Chh… Így hálálod meg mindazt, amit érted tettem? Ha nem lennék, még mindig egy falusi, antiszociális kis fruska lennél, aki semmit nem tud a világról. Hálátlan. – szinte köpte a szavakat, majd vissza se nézve kiviharzott az ajtón. Kicsit bántad, hogy így lekiabáltad, de egyszer neki is illik magához térnie…
Nagyokat sóhajtozva lépkedtél vissza a szobába és arccal a kanapéra vetetted magad, de valami nagyon nem vízszintesre estél.
 - Au… - hallottad magad alól és megjelent alattad Kai. Pislogtál párat a módszerén, majd félrefordítottad a fejed és próbáltál visszaemlékezni, hol láttál hasonlót.
 - Ez…Ez olyan volt, mint mikor Frodó levette a gyűrűt! – tátottad el a szád a felismerésre, mire szorgosan kezdted keresni Kai ujján a kis karikát, persze hiába. Volt rajta egy gyűrű, de az merőben máshogy nézett ki.
 - Buta nőszemély. – forgatta szemeit és egy mozdulattal átfordította magatokat, hogy most te legyél az ő helyén. Először persze mosolyogtál a közelségén, de mikor az alábbhagyott, már egymás szeme mellett egymás ajkait is néztétek. Az apró távolság egyre csak csökkent, tekinteted cikázott pillái és szája között, míg puha párnái lágy csókot nem leheltek ajkaidra. Nem tudtál tovább ellenállni a kísértésnek, azonnal lehunytad szemeid és átkarolva nyakát, viszonoztad azt, majd szétnyitottad szád, hogy beengedd nyelvét sajátodhoz. Rögtön lassú táncba kezdtetek, ami perceken belül pajkos játékba, majd szenvedélyes csatába ment át.
Mélyítve a csókot, ujjaid hajába túrtak, Kai kezei pedig derekadhoz csúszva simítottak végig oldaladon, hogy enyhén felhúzzák felsőd vékony anyagát. Halkan sóhajtottál finom érintésére, mire a fiú elszakadt ajkaidtól és állad vonalát végigcsókolva letért nyakadhoz, hogy ott is elborítson forró puszikkal, és néhol enyhe harapásokkal hozza elő belőled az egyre hangosodó zihálást az apró nyögésekkel együtt. Ujjai már hasad cirógatták, s mentek egyre feljebb mellkasod felé, de a már most növekvő bizsergéstől képtelen voltál értelmesen gondolkodni. Nem tudtad, mit csinálj, hiszen szűz létedre semmi tapasztalatod nem volt, így tetted azt, amit az ösztöneid súgtak.  Mikor Kai picit erősebben harapta vagy szívta meg bőröd, pólója alá csúsztatott kezeddel enyhén végigkarcoltad hátát, így előidézve az ő sóhajait is. Mikor azonban dekoltázsod csókolása közben kieresztettél egy hangosabb nyögést a nevével együtt, megtorpant és hátrahőkölt.
 - Nem. Ezt nem ma. – rázta meg a fejét és leszállt a kanapéról. Nem értetted, miért csinálja ezt, mire ez a nagy várakozás vagy, hogy csak játszik-e, így morcosan visszahúztad a pólód és felültél a garnitúrán.
 - Nem tudom, mi a baj vele, de már kezd idegesíteni. Mondd, minek vársz? Tökmindegy, mikor történik meg… -
 - Nem! – csattant fel hirtelen, majd gyorsan elsimította vonásait. – Nem mindegy, értsd meg. Fontos… Mindennek megvan a maga ideje. – halkult le és elfordult.
Kicsit megijedtél, így visszaereszkedtél, nem volt más választásod.
 - Ki akart bejönni? – kérdezte váratlanul Kai. Felnéztél rá és közömbösen felelted, hogy egy barátnőd. Ekkor azonban beugrott, mit is mondott a lány, és belegondoltál, mi van, ha Chen még mindig lent vár. Igaz, már estefelé járhatott, a Nap már lebukott a horizont alá, de halvány fénye még pont megvilágította a háztömb bejáratát, hogy meglásd az esetlegesen még ott tartózkodó fiút. Az ablakhoz rohantál és mikor kidugtad a fejed, tényleg várt.
Beharaptad alsó ajkad, nem tudtad, lemenj-e vagy maradj, mert barátnődtől biztosan tudja, hogy otthon vagy, ha nem tennéd meg, bunkóság lenne. Kait viszont nem akartad fent hagyni, hisz még a végén félreértené.

Végül az előbbi mellett döntöttél, így meghagytad Kainak, hogy pár perc és jössz. Lerohantál a lépcsőn, majd leérve a bejárathoz szinte feltépted az ajtót, hogy egy lágyan mosolygó Chennel találd szembe magad.
 - Éreztem, hogy le fogsz jönni. – mondta kedvesen és feléd nyújtotta a csokrot. Halványan elpirulva elvetted – elvégre miért utasítanád vissza a kedves gesztust – és egy öleléssel köszöntél neki.
 - Figyelj Chen, behívnálak, de az a helyzet, hogy–
 - Mit csinálsz már ilyen…TE?!- hallottad meg Kai hangját magad mögül, de mire megfordultál volna, a fiú már el is suhant melletted, hogy nekiessen újdonsült ismerősödnek. Egy hangos csapódással a háztömb falának vágódtak és gyűlöletüket cseppet sem leplezve, vicsorogva egymásnak estek.
 - Mit csináltok? Ne! Kérlek, hagyjátok abba! Kai, elég! – kiáltottad, de nem figyeltek rád. Féltél, nagyon féltél, hogy valamelyiküknek baja esik, így megpróbáltad szétválasztani őket. Kai vállát kezdted el húzni, aminek az lett a következménye, hogy a fiú teljesen belefeledkezve a küzdelembe, hatalmas erővel hátralökött téged és az aszfaltra estél, csúnyán felhorzsolva az alkarod és könyököd.
 - Áhh…Kai ez fájt… - szorítottad össze a szemed és magadhoz a karod. A fájdalom élesen nyilallt végtagodba, és mikor ökölbe szorítottad csak még rosszabb lett, így kibuggyant szemeidből egy könnycsepp és arcodon végiggördülve megállt álladon, hogy aztán egy apró mozdulattal lecsöppenjen. Amint a kis sós folyadék a földre ért, Kai megtorpant és azonnal megfordult, majd hozzád rohant.
 - Jól vagy? – erőszakolta ki magából ezt a pár szót, kis aggódással keverve, és megpróbálta megnézni a sebet, de elhúztad a karod. A félig leharcolt Chen csak állt titeket nézve és mosolyra húzta a száját.
 - Lám-lám Kai, csak nem egy újabb áldozat apádnak? – kérdezte Chen, mire összevontad a szemöldököd.
 - Áldozat? – kérdezted árnyalatnyival mélyebb hangon. Kai sóhajtott, majd felállt.
 - Nem, de nem a te dolgod. – emelte gyűlölettől izzó tekintetét a másikra.
 - Kai, milyen áldozat? – taglaltad a kérdésed a fiúnak, de helyette Chen válaszolt.
 - Oh, nem meséltél neki? Képzeld a pasid régi hobbija, hogy szüzeket gyűjt, akiket feláldoz Lucifernek, hogy a kegyeiben maradjon. Hiába a kicsi fia, így megy ez, nemde? – mosolyodott el cinikusan és megcsipkedte volna a fiú arcát, de az dühösen arrébb ütötte a kezét. Furcsa volt, hogy Chen tudta, hogy tudod Kai kilétét, de most nem ezzel törődtél. Azt sem kérdezted meg, Chen honnan tudja ezeket Kairól, de biztos ő is valami…valami más.
 - Kai, igaz ez? – néztél a fiúra félig csalódottan, félig dühösen, de Kai nem felelt. – Mondom igaz ez? – emelted meg a hangod és magad felé fordítottad arcát.
 - IGEN! Ezt akartad hallani? Igen, képzeld! Elcsábítottam őket és levittem mind a Pokolba apámhoz, hogy megronthassa a testüket. Ezt tettem régen, több száz évvel ezelőtt. – tört ki belőle Chen legnagyobb örömére.
Bármennyire is hallani akartad az igazságot, erre azért nem számítottál. Bántott a tudat, hogy puszta eszközként tekintett az emberekre, így a legkevesebb, amit tehettél az volt, hogy meglendítetted a kezed és felpofoztad a fiút. A csattanás azonban mintha egy élettelen szobrot talált volna el; Kai oldalra fordította a fejét, de a szeme se rebbent. Így valahogy megváltozott a szemedben…
 - Csak annyit mondj meg, miért vagy velem? – kérdezted komoran.
 - Nem tehetem. – szólalt meg kis idő múlva teljesen rideg hangon. Sóhajtottál, de most csalódottan. Bár, mit is vártál?
 - Sejtettem. Most hagyj egyedül. Chen, köszönöm a virágot. – hajoltál meg, majd otthagyva kettejüket, felmentél a lakásodba. Képtelen voltál elhinni, hogy csak ennyire kellenél neki, de már nem bíztál benne úgy, mint azelőtt.

Amint kikerültél a fiúk látóköréből, Kai leszegte fejét, hogy sötét loknijai elfedjék arcát, majd halkan nevetni kezdett. A másik önelégült mosolya egy percre alábbhagyott, de újra előjött, mikor a fiú megszólalt.
 - Direkt csinálod igaz? – húzta ajkát félmosolyra Kai, majd lassan felnézett ellenfelére.
 - Nem tagadom, élezem. – vágta zsebre kezeit Chen és indulni készült, Kai azonban megragadta felsőjét és visszahúzta, vészesen közel magához.
 - Vigyázz Belial… Tőlem akármelyik nőt elcsábíthatod, bármelyiket megszállhatod, vagy megronthatod, de ő az enyém. Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a lelkedet. – súgta Kai fenyegető szavait a démonnak, de csak halk kuncogást váltott ki belőle.
 - Apád nem örülne, ha tudná, mire készülsz… - súgta viszont Kai fülébe, majd hátrált és ugyanazzal a félmosollyal az arcán otthagyta a döbbenten álló fiút.