In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 10

Amit most éreztél képtelen voltál szavakba önteni, csalódottsággal kevert félelem vagy félelemmel kevert csalódottság, valami hasonló. Csalódtál Kaiban, hisz soha nem gondoltad volna, hogy ilyet tett, de tulajdonképpen mit is vártál tőle? Hisz ő a Sátán fia, mi mást csinálna szabadidejében? Homokos tengerparton süttetné a hasát, míg a bikinis lányokat stíröli? Ugyan már. Áldozatok szerzése? Az legalább illik hozzá. Ettől függetlenül féltél, hogy téged is csak ezért akar, hogy te is ugyanott végzed, mint a többi lány, évszázadokkal ezelőtt, de még ebben is kételkedtél. Akkor miért mondta volna, hogy megvéd, hogy nem engedi, hogy bajod essen? Miért nem lehet ezt az egész titkolózást hátrahagyni, és elmondani az igazat?
Mélyen sóhajtva dőltél el a kanapé puha garnitúráján és oldaladra fordulva néztél előre a tévé felé. A képernyő sötét volt, de az üveg visszatükrözte arcod minden apró vonását. Rég nem láttad magad szomorúnak, megtörtnek igen, de gondterheltség rég ült ki rád. Végignézted benne a szobát, ahogy minden tökéletes rendben állt, leszámítva téged. A szófán elterülve, fejed jobb kezedre téve, s kézfejed hetykén leengedve. Nem is érdekelt, hogy festettél, újabbat sóhajtva lehunytad szemeid és próbáltál pihenni. Nem számított, hogy álmodsz-e vagy sem, csak újra vele akartál lenni a kételyek nélkül, mely így ébren lehetetlen volt.

  (Hallgasd ezt)

 - Gyere… - hallottad Kai suttogó hangját és azonnal engedelmeskedtél. Elindultál az egyetlen hang forrása felé, de a sötétségben nem láttad, merre mész. Egyik lépésednél megbotlottál valamiben, de nem estél el. Karok ragadtak meg és mentettek meg a talajjal való ütközéstől. Felnéztél a tulajdonosukra, de nem találtad. A fogás érzése is megszűnt, de nem gondolkodtál tovább, biztos voltál benne, hogy a szerelmed volt. Ekkor újra meghallottad a mézédes hangot, s tovább indultál felé. Mikor azonban már jó ideje mentél, egyszer csak megálltál.
 - Kai, hova menjek? – kérdezted a hangtól, hisz nem láttad semmi értelmét, hogy folytasd az utat a semmibe.
 - _______ - szólított most a neveden, mire azonnal megfordultál. Szemeid előtt már nem sötétség leledzett, hanem egy ablak. Nevetés szűrődött ki mögüle, így az üveghez közelebb hajolva benéztél rajta.
A saját lakásod belseje fogadott, de egy helyett három személlyel. Te, Kai, és egy önfeledten játszadozó kisfiú. Ijedten elkaptad az arcod az ablaktól és szád elé emelted az egyik kezed. Szüleid tönkrement házassága miatt lelked legmélyén egy boldog családra vágytál, amit mindig is próbáltál a munkával és tanulással elfojtani, de ez kihozott belőled minden érzelmet. A boldogság szó szerint beléd nyilallt, nem tudtad visszatartani kibuggyanó könnyeid és akaratlanul is meghatott mosolyra húztad ajkaid. Minden bátorságod összeszedve ismét benéztél az ablakon, de a pár addigra egymást ölelve bújt közelebb a másik testéhez. Valamit belesúgtál Kai fülébe, mire a fiú csak elmosolyodott, majd míg végigsimított arcodon, fejed mellkasára tetted. A kisgyerek ekkor odafutott hozzád és meghúzta nadrágod szárát, hogy rá figyelj. Mosolyogva lehajoltál hozzá, majd karjaidba vetted, mire a gyerkőc adott az arcodra egy puszit.
 - Szeretlek anya. – súgta, de kihallottad minden szavát az üvegen át is. Könnyeid utat törtek arcodon, s álladig folyva a semmibe vesztek. Végig a bent lévőket nézve láttad, ahogy Kai átöleli őket, de ölelés közben tekintetét rád vezeti. Rád, mint az ablakon túlról szemlélőre. Még szélesebbre húzta mosolyát, majd lehunyta szemeit és szorosabbra vonta körülöttetek karjait.

Itt váltál el az ablaktól és halkan szipogva eltávolodtál tőle. Nem tudtad, mi volt ez, de tagadhatatlanul örömkönnyekkel halmozott el. Azonban ahelyett, hogy tovább követtél volna egy hangot, pilláid felnyíltak és a tévé üvegében a mosolyogva könnyező önmagaddal találtad szembe magad. Gyorsan felültél a kanapéról és nedves arcod megtörölve felálltál. Egy percig se habozva az ablakhoz rohantál és kihajoltál rajta.
 - Kai! – kiáltottad, de nem érkezett válasz. – KAI! – kiáltottad még hangosabban, de semmi. Nyoma sem volt a fiúnak. Az előszobába siettél és bár nem tudtad, merre keresd, felkaptad magadra cipőd, s kabátod, majd futni kezdtél. Az utcára érve tétováztál, melyik irányt válaszd, de megérzésedre hagyatkozva jobbra indultál.
A hideg levegő csípte arcod, leheleted minden egyes levegővételnél fehér füstszerű nyomot hagyott, de nem érdekelt a fagyos idő, most csak Kait akartad megtalálni, hogy az ölelésébe bújj. Egyetlen romantikus film sem tudott meghatni, de ez az álom egy másodperc alatt meghódította a szíved.
A távolban megláttál egy alakot, de sötét volt, nem tudtad pontosan hozzá tartozik-e a ruha, a haja azonban hasonlított, így szinte biztos voltál benne, hogy ő lesz az.
 - Kai… - futottál mögé, majd hátulról átölelve megállásra kényszerítetted. Hozzásimulva lehunytad szemeid és próbáltál csak melegségére koncentrálni, bár valami fura volt…
 - Kicsi lány, meg fogsz fagyni, menj inkább haza. – szólt egy kedves, ismerős hang.
 - Ch-Chen? – engedted el azonnal megszeppenve. – Én… Én nem… -
 - Tudom. – fordult meg mosolyogva. – Kai majd holnap meglátogat, gondoskodom róla. – mondta kedvesen és végigsimított felkarodon. – De azért vigyázz vele. – súgta füledbe, amitől kirázott a hideg, de bólintottál. – Menj, gyerünk, és próbálj meg pihenni. – simított végig most homlokodon és érezted, hogy valami fura köd telepedik elmédre.
 - Látlak még? – csúszott ki a szádon akaratod ellenére. Chen egy pillanatra megtorpant, de mosolyát még szélesebbre húzta.
 - Persze, ha szeretnél. Csak szólíts. – Nem igazán értetted, mire céloz, de beleegyeztél. Intettél neki, majd megfordultál, hogy hazamenj, de hirtelen eszedbe jutott egy kérdés. Mikor visszafordítottad a fejed, hogy szólj neki, Chen már sehol nem volt. Sóhajtottál, majd megpróbáltad felidézni a hazavezető utat.

Hangos csengőszóra ébredtél és sorozatos kopogtatásokra. Furcsamód sikerült sokat aludnod az éjjel, de örültél neki, végre kipihenten keltél ki az ágyból. Lassan odabattyogtál az ajtóhoz és a kukucskálón ki sem lesve, kinyitottad. Meglepetésedre egy jól öltözött és egészen jóképű postásfiú várt. Még köszönni sem volt időd, már hajolt is meg és a kezedbe nyomott egy csomagot.
 - Köszönjük, hogy a Unicorn Mailt választották. – mosolygott és eléd tartott egy papírt. – Itt írja kérem alá. – mutatta, így a tollat nagy nehezen megfogva odabiggyesztetted a neved.
 - Köszönöm… - néztél le a névtáblájára. – Lay. Ritka az ilyen udvarias postás. – mosolyodtál el, mire ismét meghajolt és elköszönve eltűnt a lépcsőházban, hogy a többi üzenetet/csomagot is továbbítsa.
Becsuktad az ajtót és a kicsi, de stílusos dobozkához értél. Precízen be volt csomagolva, mint egy ajándék, így széthúztad a szalagot és kinyitottad. Meglepetésedre egy karkötő fogadott, melyen tucatnyi apró medálocska díszelgett, köztük egy BFF felirat is.
 - „Sajnálom, hülye voltam.” – írta a kicsi papírka, mely az ékszer alatt hevert. Joyae írása volt, persze, ki másé. Azért örültél, hogy nem haragudott meg rád egész életére, de sosem volt erőssége a személyes bocsánatkérés. Igaz, még az is csoda volt, ha néha beismerte, hogy hibázott. Mosolyogva elvetted a karkötőt és óvatosan feltetted csuklódra.
Míg visszamentél a szobádba párszor nyújtóztál és ásítottál is, hiába a sok alvás, egy kicsit fáradt maradtál. Talán a stressz, talán minden. Feltett szándékoddá vált, hogy - amennyiben Chen igazat mondott – felkészülj Kai érkezésére, de halvány fogalmad sem volt arról, hogyan. Szép ruha és cicomázkodás nem fogja meglepni, étel…azt sem tudod, mit szeret…
 - Miért mondta, hogy még nem? – ötlött fejedbe a kérdés, ahogy az ágyra huppantál. Miért nem tette meg akkor, ott a kanapén? Halántékod masszírozva hunytad be a szemed és nyöszörögni kezdtél. Miért olyan komplikált minden? Pokol, démonok, tervek, te jó ég! Most nagyon nem értettél semmit. Miért pont te? Miért nem lehet normális életed?
Nagyokat sóhajtozva hasra feküdtél és kezeid előre nyújtva ismét nyújtózkodtál egyet. Most azonban ujjaid valami puhába ütköztek. Zavartan felnyitottad pilláid és megláttál magad előtt egy plüssmacit. Felvont szemöldökkel közelebb kúsztál hozzá és magadhoz húztad. Ismerős illat áradt belőle, színtiszta Kai. Biztos az éjjel csempészte be… Hatalmas mosollyal az arcodon ölelted magadhoz a mackót és adtál a pofijára egy puszit.
 - Ezt küldöm a gazdádnak és, hogy bocsásson meg nekem, amiért olyan gyorsan felkaptam a vizet. Bízok benne. – súgtad a bundás kis macifülekbe és végigsimítottál rajtuk.
 - És ha személyesen adnád oda? – búgta mögüled egy hang, mire szívbajosan megugorva mellkasodhoz kaptál. Megfordultál és hiába ijesztett meg, most nem tudtál rá haragudni. Nyakába ugrottál és szorosan hozzábújva megcsókoltad álla alatt.
 - Megfelel? – súgtad mosolyogva és átölelted. – Tényleg sajnálom. -
 - Tudom. – nézett le rád sötét íriszeivel és kisimított arcodból egy tincset.
 - Volt egy álmom… - csúszott ki ajkaid közül, bár bizonyára tudta, hisz tudott rólad mindent. Meglepetésedre azonban csak kérdőn nézett rád.
 - Milyen álom? – húzta össze szemeit.
 - Hát, szólítottál… És egy ablakon kellett benéznem, ahol… Nem emlékszem. Miért nem emlékszem? – kérdezted és megfogtad a fejed. Kai nem felelt, csak mereven bámult rád. – Te…meg egy kisfiú… És együtt voltunk. – bökted ki végül, mire a fiú ajkai résnyire nyíltak, szemei pedig kikerekedtek.
 - Csak egy álom volt. – keményítette meg arcvonásait szinte azonnal, ahogy rávágta a választ.
 - De–
 - Nincs de. Csak egy álom. Most el kell mennem, este jövök. – hagyta meg neked, majd felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. Kicsit bántott, hogy ilyen gyorsan megváltozott és egy csókot sem kaptál, de nem tehettél ellene semmit.
 - Nem kell az ajtót használnod, tudod, már nem „titkolózol”. – emelted ki az utolsó szót ironikusan.
 - Igaz is. – fordult vissza és kifejezéstelen, érzelemmentes arccal szemeidbe nézett, majd ujjait felemelve csettintett és fekete, gyorsan felszálló füstöt hagyva maga után, felszívódott.

Sóhajtva hátradőltél, de oldalra fordítva fejed, megláttál egy apró papírfecnit, ami valószínűleg Kai zsebéből esett ki. Kíváncsian érte nyúltál és valami érthetetlen karmolásos írás helyett egy cím volt rajta. Egy nem is annyira távoli cím. Remélve, hogy többet tudsz meg erről az egész, körülötted lejátszódó dologról, felöltöztél, majd kabátod kapva elindultál, hogy felkeresd a lakást és annak tulajdonosait.
Körülbelül öt percbe telt, míg odaértél, közben folyamatosan figyelve, hogy még véletlenül se találkozz össze ismerőssel. Kis lakás helyett egy pár emeletes panelház fogadott, a kis fecnin azonban nem volt, csak házszám. Szád elhúzva végignézted a lakók névlistáját, de egy sem volt ismerős. Az egyetlen eltérés két kínai név volt, de olyat sok helyen láttál. Már épp feladtad volna, mikor zörgést hallottál a lépcsőház felől, így gyorsan a bejárat melletti beugró mögé bújtál. Pár másodpercre rá már nyílt is az ajtó, a lakó pedig sietősen távozott, te viszont kihasználva az alkalmat, beslisszoltál a becsukódó ajtó mögé. Kifújva magad szétnéztél és megállapítottad, hogy ugyanolyan volt, mint a többi, csak alacsonyabban fekvő mennyezettel.
Alsó ajkad beharapva indultál meg a lépcsőn, készen arra, hogy bármelyik pillanatban futásnak eredj. Párosával szedted a fokokat, minden ajtónál megálltál és hallgatóztál, de sehol semmi. Vagy nem voltak otthon vagy átlagos családi csetepaté fogadott. Egy ajtó maradt hátra, ahol a két kínai lakott.
 - Most vagy soha. – gondoltad és füled az ajtóra tapasztottad. Síri csönd. Már majdnem sóhajtva elhúzódtál, mikor a szíved kihagyott egy dobbanást.
 - Itt van…én is érzem. – hallottál egy mély, búgó hangot, mire már rohantál is volna le a lépcsőn, de időd sem volt még csak megfordulni sem. Az ajtó azonnal feltárult, mely mögött egy magas, hosszabb, fekete hajú fiú állt. Egyértelműen idősebbnek tűnt, mint Kai, de valahonnan ismerős volt…
 - Gyere be. – invitált vagy inkább utasított, amiből tudtad, hogy az előbb is az ő hangját hallottad. Míg eddig földbe gyökerezve álltál, lábaid most maguktól megindultak, hiába nem akartad. A lakás belsejébe húztak, el egészen a nappaliig. Kevés bútor volt, de mind igényes, a szoba kanapéján ülő rövid fekete hajú, mosolygó fiú is egy bőrfotelre ültetett le. Vagyis intett a kezével. A magasabb mikor visszaért, azonnal a pandaarcú, csendben ülő ajkaira tapadt.
Szemeid kikerekedtek, tátott szájjal nézted, ahogy mozog a szájuk, de valamivel eltérőbben, mint egy rendes csóknál. Kicsit megrémültél, nem tudtad, mit csinálj, vagy ők mit akartak, így igencsak feszélyezve érezted magad. Mikor pár másodperc múlva elszakadtak egymástól, mindketten rád néztek, majd a panda a – feltehetőleg, de minden bizonnyal – barátjára.
 - Ő Tao, én pedig Kris vagyok, bár ezt már minden bizonnyal tudtad. – kezdett bele mondandójába a magasabb, de nem ellenkeztél. Ha ő azt mondja, ismered őket, akkor így is van. Talán többet is tudsz meg… - Mondd, miért jöttél ide? Kai küldött? – húzta apró fintorra a száját, amiből rögtön leesett, hogy nem igen csípik egymást.
 - Hát…nem, csak… - próbáltál valami elfogadható hülyeséget kitalálni, de semmi nem jutott eszedbe, az előbbi látvány túlságosan elvonta a figyelmed, így inkább felhasználtad azt. – Mi volt ez az izé az előbb? – bukott ki belőled a kérdés, mire Kris megemelte egyik szemöldökét.
 - Tessék? Oh, amint látod, Tao nem beszél. Így adja át a gondolatait, hogy közvetíteni tudjam őket. De látom, a kölyök nem sokat mondott… - felelte nemes egyszerűséggel. A válasz rá csak pár pislogás volt. Soha nem hallottál még ilyesmiről, minden bizonnyal ők is mások. Itt mindenki más?! – Azt viszont még mindig nem mondtad, miért vagy itt. – húzta össze szemeit.
 - Én…csak megtaláltam a címet és…hátha tudtok segíteni... – hebegted.
 - Figyelj szivi, ha nincs konkrét indokod és nem a kölyök küldött, nincs itt semmi keresnivalód. A segítség nincs ingyen. – állt fel a helyéről és elindult feléd. – A démonokat nem lehet csak úgy utasítani…ára van… -
Hatalmasat nyeltél, nem tudtad, mit tegyél, így csak mereven bámultad a közeledő arcát. Ekkor azonban beugrott, mikor a kórházban jártál és a magasabb fiú is. Hát hogyne, már tudtad, honnan volt olyan ismerős és akkor…
 - Kai tényleg ott volt aznap a kórházban…veled. Csak akkor szőke voltál. Igaz? – adtál hangot a felismerésnek, mire Kris arca eltorzult a rémülettől, Tao pedig szemöldökét összeráncolva felállt és nagyot csapott a vállára.
 - Mi? Nem igaz, hagyj már! Nem voltam ott! – próbálta hárítani, nem sok sikerrel, Tao elég mérgesnek bizonyult.

Itt láttad idejét annak, hogy lelépj, míg a kettő lerendezi a civakodást. Halkan kislisszoltál a lakásból, majd lerohantál a lépcsőn és futva távoztál az épületből, de beleütköztél valakibe, akibe most a legkevésbé sem akartál.
 - Mit keresel itt? – húzta össze szemét Kai, amint végigmért. – Felelj! – kiáltott rád, de nem bírtál megszólalni, csak oldalra néztél. – Kriséknél voltál, igaz? Honnan tudtad, hogy itt vannak? – ragadta meg csuklód, hogy magához fordítson.
 - Áhh, ez fáj… - szisszentél fel, mikor a ruha végigsúrolta az előző napi horzsolásod. Kai picit megenyhülni látszott, de nem engedett el, csak lazított szorításán.
 - Halljam… - szűrte fogai közül.
 - Kiesett a cím a zsebedből, na, elengedsz végre? – tört fel belőled. Eleged volt abból, hogy nem mond el mindent. Kai azonban újra megrántott, ezúttal közel magához, hogy csak pár centire legyen az arcotok.
 - Soha többet ne csináld ezt, és ne gyere vissza ide… - mélyült el hangja, majd elengedett és rád sem nézve kikerült, hogy bemenjen a házba.
 - Különben? – kiáltottál utána. – Megütsz? Vagy csak ellöksz megint, hogy ne közvetlenül bánts? – kérdezted fennhangon, mire Kai visszafordult és láttad rajta, hogy dúl benne a düh. Rémisztő volt…
 - Ha ilyen ostoba vagy, hogy az én dolgaimba avatkozol, legalább tudd, kinek a lakásába sétálsz be! És ha az ellenségeim? Arra nem is gondoltál, hogy megölhetnek? – ordított rád, mire kicsit hátrahőköltél. – Nem ismered az én fajtámat. Másodpercek alatt gondolkodás nélkül cafatokra téphetnek… - halkult el, hogy csak te halld szitkozódását.
 - Sajnálom… - fogtad vissza a közben kibuggyanó könnyeidet. – De azt hittem a te fajtádnak is vannak érzései. – húztad ki magad, míg mélyen a szemébe néztél, majd sarkon fordultál, hogy hazamenj.

Elcseszted. Megint…