In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 12

Következő nap egyetlen dolog járt a fejedben, mégpedig az, hogy mit tervezhet Kai. A gondolat nem hagyott nyugodni, megfertőzte elméd és minden tevékenységed, amihez hozzákezdtél. Emellett aggódtál Chanyeolért, rosszban voltál a legjobb barátnőddel – amin változtathattál volna, de nem érdemelte meg -, nem merted hívni Baekhyunt, hisz lehet épp a barátja után kutat, szóval most úgy minden összejött. Magadra maradtál, mint a kisujjad evéskor. Sóhajtozva járkáltál fel, s alá a lakásban, hol körmöd rágva, hol hajad túrva, hol pedig lágyan fejed ütögetve, de sehogy sem jutottál egyről a kettőre. Próbáltál magadban felvázolni egy ábrát, melyen szerepelnek Kai tettei, viselkedése, a történések kettőtök körül, de egyszerűen nem emlékeztél semmire. Csupán annyi maradt meg benned, hogy találkoztatok a Plázában, vele álmodtál…álom… Ez az! Mikor nemrég mondtad neki az álmod, nagyon furcsa lett, pedig korábban még direkt viccelődött is vele. Volt abban az egyben valami, ami megdöbbentette, amire nem számított… De miben tért el a többitől? Benne voltatok mindketten, de először mindig csak az oltárnál, amint épp… Igen, de most veletek volt egy kisfiú is, semmi sötétség vagy kripta, pusztán családi hangulat. De miért?
Megráztad a fejed, kezdett megfájdulni a sok kombinálástól, így a hűtőhöz mentél és kivettél egy doboz tejet. Míg egy pohárba töltötted a hideg folyadékot, felrémlett, mikor a talpad miatt kórházba kerültél és láttad Kait Kris társaságában. Ha Kris démon, volt kórházban? Kai is szinte azonnal meggyógyult az autós baleset után. Mitől más Kris? Lehet, mivel Kai a Sátán fia… Egyáltalán ő miért volt ott? Igaz, mondta, hogy a kapcsolatuk szívességen alapul, Tao pedig látó, de erről nem tudott. Miért nem látta és milyen szívességre célzott Kai? A fiúnak minden bizonnyal adottak a lehetőségei, így Krisnek előbb volt szüksége az ő segítségére, tehát feltehetően ezért volt nála a kórházban. De Kai nem segített volna neki, ha nem kellett volna neki is valami tőlük. De a párból Tao az aktív, Kris csak közvetít, így Kainak Taora lehetett szüksége, hogy lásson valakit vagy még inkább megkeressen, mint Chanyeolt.
 - Kit akartál ennyire megtalálni, Kai? – súgtad magad elé meredve. Letetted az üres poharat és a szobába sétálva a kanapéra telepedtél.

Akárki is legyen az illető, cserébe Krisnek tett szívességet, amiről Tao nem tudhatott. Miért? Mi fontos egy szélső világinak itt önmagán kívül? Persze, a másik. De akkor az örökéletű lelküktől függetlenül meghalhatnak? Ha igen… Chanyeol, Úr Isten! Ijedten kaptál telefonod után és azonnal tárcsáztad Kait.
 - A hívott szám pillanatnyilag… -
 - Az Istenit! – Újra tárcsáztál, de ezúttal Bakehyunt.
 - A hívott szám…
 - Basszus, ne csináljátok! – egyre zaklatottabban ütötted be a számokat, de a végén haboztál, hogy a hívásra nyomj-e. Végül nem érdekelt az esetleges szidás, Chanyeolról volt szó. Ha nem magától ment el, óriási veszélyben lehet… A telefon kicsöngött, imádkoztál, hogy a hívott fel is vegye.
 - Mondd… - szólt bele egy morcos női hang, aminek kivételesen most örültél.
 - Joyae nem tudsz semmit Baekhyunról vagy Chanyeolról? – kérdezted kicsit izgatottan, de a válasz eloszlatta minden kételyed.
 - De, most mentek el egy tíz perce. – felelte a lány egykedvűen. – Miért? -
 - Oh…semmi, csak… Mindegy. Csak nem értem el Baekhyunt és nem tudtam, mire jutott Chanyeol keresésében. – feleltél és már magadban ütlegelted a fejed, hogy megint túl hamar aggodalmaskodtál.
 - Csak le van merülve. Ne aggódj, jól vannak. Amúgy a karkötő tetszett…? – kérdezte kicsit visszafogottabb hangszínre váltva.
 - Igen, nagyon szép, köszönöm. Bár, a cetlin jobban meglepődtem. – folytattad, de erre a lány nem szólt semmit. Mielőtt beállhatott volna a kínos csend inkább elköszöntél tőle - elvégre már megtudtad, amit akartál - és letetted a telefont. Nem mintha baj lett volna, hogy vele beszélsz, csak kicsit feszélyezett. Ráadásul az is fura volt, hogy Baekhyun nem szólt neked egy szót sem. De nem kombináltál, nem akartad ennél is jobban megbonyolítani a saját életed.

Dél körül rendeltél egy adag kínait, elnyammogtad a tévé előtt és megpróbáltad gondolataidból teljes mértékben kizárni az összes barátod, ismerősöd, rokonod, miegymást, hogy a viccesnek beállított főzős műsorra koncentrálhass. Nagyjából a délután közepéig ment is, de a végére inkább kiugrottál volna az ablakon, mintsem még egy percig nézd. Mivel nem jutott más eszedbe, így az öltözőszekrényedhez léptél és előhúztad a már olyannyira jól ismert, fekete selyemruhát.  Végigsimítottál a puha anyagon, majd a tükörhöz lépve magad elé emelted. Be kellett vallanod, hogy igen is gyönyörű volt, a formája, tapintása, szabása, színe, csillogása; egyszerűen tökéletes. Eszedbe jutott, mikor Kai mögötted állva tartott a tükörnél, megmutatva neked a később használatos oltárt. A sima üveghez értél, hátha neked is megváltozik, de ahogy számítottál rá, semmi sem történt. Csalódottan sóhajtottál, hiányzott a közelsége, hogy újra lehetetlen dolgokat tegyen vagy legalább, hogy visszatérjenek teljes mértékben a vele kapcsolatos álmaid. Próbáltál visszaemlékezni tartalmukra, ruha, Kai, oltár, gyertyák… Mi volt még? Éjszaka, sírkövek, csörgés…igen, csörgés, láncok… Miért voltál leláncolva? Nem, mintha ellenkeztél volna, de nem álltál ellen, akkor miért? Erre már végképp nem tudtad a választ, így sóhajtozva letetted a ruhát az ágyra és kabátod felkapva elindultál egy sétára a város központjába.

Villódzó reklámfények, tömött utcák, nyüzsgő élet, egy igazi nagyváros naplemente környékén. Hiába játszott még egy pici fény az égbolton, az üzletek már teljes erőbedobással égették izzóikat, hogy közelebb csalogassák a kései vevőket. A taxisok munkája is fellendült, egyre többen vették igénybe szolgáltatásaikat bulihelyre vagy hazafelé tartó útjuk megrövidítésére. Csendben baktattál a tömött járdán és csak néha álltál meg egy-egy saroknál, merre is indulj. Végül céltalan csatangolásodból órákon át tartó nézelődés lett. Megfigyelted az embereket, akik hol siettek, hol veszekedtek, hol beszélgettek, ebédeltek, páran bejelentkeztek hotelekbe, miegymás. Senki nem nézett szét, nem figyelt másokat, mindenki csak magával törődött. Sajnáltad, hogy ilyen vakok, hogy nem állnak meg egy-egy pillanatra és gondolkodnak el azon, mit is tesznek épp, de mit tehettél volna? Most, hogy nagyobb lett a rálátásod a dolgokra, tudtál a világokról, a többi, felsőbbrendű lényről, egyensúlyról, nem értetted, mire tartotta ilyen nagyra magát az emberi faj. Elfecsérelték a tulajdon életüket ahelyett, hogy egymással törődtek volna egy nagyobb, közös cél érdekében.
Akarva-akaratlanul is eszedbe jutott Kai és a terve, de már nem foglalkoztatott annyira a célja. Bíztál benne, hiába volt egy tapló paraszt, tudtad, sőt érezted, hogy kötődik hozzád. Talán nem volt a világ legromantikusabb, legokosabb, legjobb kiállású pasija, talán nem is volt ember, csak kívülről, de szeretted. Szeretted a tudatlanságát, szeretted felsőbbrendűségét, hogy akarata ellenére mindig meg tudott lepni és szeretted, mert… Mert végre találtál valakit, akivel el tudnád képzelni az életed. Ha ő nem is gondolta még ilyen komolyan, ha csak tetszettél neki, már attól boldog lettél. Jobban függtél tőle, mint bármitől a világon és az érzéseidet képtelen lett volna bárki is megváltoztatni.

Elmélkedésed végére a Kék Angyal bár előtt találtad magad, bár nem igazán értetted, miért erre vittek lábaid. A névtábla most is kéken izzott, de alatta nem volt sem türelmetlenkedőkből álló, tömött sor, se biztonságiak, sem egy árva lélek.  Az eddigi hétvégékkel ellentétben most kihalt volt, semmi jel nem utalt arra, hogy buli vagy bármi lenne odabent. Rosszat sejtettél, de inkább nem kezdtél kutakodni.

Mikor a neon színű csövek hirtelen villódzni kezdtek, úgy gondoltad, ideje lesz elhagyni a helyet. Lassú lépteid zaját azonban félbeszakította tucatnyi cipőtalp és zárkattanás hangja az ajtó felől, így ijedten behúzódtál a legközelebbi sikátor sötétjébe és onnan figyelted az eseményeket. A hatalmas bejáratot kitárva hat ébenfekete csuklyás alak lépett az utcára, kötélen vezetve két félszegen tántorgó másikat, akiknek a fejét egy-egy textilzsákkal fedték le. Az ő ruhájuk teljesen hétköznapi volt, lerítt, hogy nem tartoztak a többiekhez. Szó nélkül nézted őket biztos rejtekedből, ahogy útjukat egy épp akkor megérkező kocsi felé veszik, de mikor a két elfogott személyt a járműbe tuszkolták, az egyik csuklyás gyanút fogva nézett egyenesen feléd. Nem úgy tűnt, mint aki észrevett, de bőven eléggé megijesztett egyetlen pillantásával is. Amint a csapat eltűnt a hosszú utca végén, gondolkodás nélkül futásnak eredtél és meg sem álltál a legközelebbi taxiállomásig. Nem állt szándékodban hazavitetni magad, de túlságosan megrémítettek a látottak, hogy egyedül haza merj menni. Ráadásul két barátod még mindig nem érted el, Joyaet inkább nem hívtad, Kai is távol volt. Ki másnak szólhattál volna? Chen, hát persze. Tudtad, hogy Kai nem örülne neki, de most nem volt más választásod. Igaz, nem tudtad biztosra, hogy ő is más volt-e, de a próbálkozást senki sem tiltotta meg.
 - Chen… - súgtad a levegőbe, de semmi. Még egyszer próbálkoztál, ezúttal hangosabban.
 - Itt vagyok már, nem kell sürgetni. – hallottad meg a legközelebbi taxistól, amint az kinézett az ablakon.
 - De… Te hogy kerülsz oda? – hebegted, hiszen az előbb még egy öregedő indonéziai papa hortyogott az ülésen.
 - Szólítottál, nem? Na, ugorj be. – lökte ki az ajtót, hogy beszállhass mellé. Kicsit hezitálva, de beültél és behúztad magad mögött a kocsiajtót. – Mondd, mi a baj? Kai csinált valamit? – kérdezősködött, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan.
 - Nem, most kaptam egy kis szünetet… - kezdtél bele, de azonnal félbeszakított.
 - És máris engem hívsz? Ejj, huncutabb vagy, mint gondoltam. – ingatta vigyorogva a fejét és beindította a motort.  Hitetlenkedve eltátottad a szád, majd elnevetve magad, vállába ütöttél.
 - Ne csináld már! Tudod, hogy nem így van. – kötötted be az öved és hátradőltél.
 - Tudom, de jó veled játszadozni. – mosolygott magában. – De komolyan, baj van? Nyúzottnak tűnsz. – nézett rád, oda sem figyelve az útra, de azért szépen vezetve. Elgondolkodtál, hogy megmondd-e neki, de végül arra jutottál, hogy nem lehet belőle semmi bajod.

 - A Kék Angyalnál voltam. Nem akartam bulizni, csak arra sétáltam, de senki nem volt ott, a felirat meg égett. Aztán zajokat hallottam, bebújtam egy sikátorba és onnan néztem, ahogy pár fekete csuklyás alak kilép onnan, kötélen vezetve két letakart fejű embert… - ecsetelted, de nem sok reakciót váltottál ki ideiglenes sofőrödből.
 - Biztos, hogy emberek voltak? – kérdezett vissza Chen.
 - Nem tudom, de nem volt rajtuk csuklya, csak rendes ruha. Mi lehet? Valami alvilági igazságszolgáltatás? – ráztad meg fejed a hirtelen hülyeségtől, de a fiú most az egyszer komoly maradt.
 - Még nem hallottam ilyenről, de ha megfogadsz egy tanácsot, jobb, ha kimaradsz belőle. Nem akarom, hogy bajod essen, és akiket mondtál, elég komoly arcok lehetnek. Okosabb dolog elkerülni őket. – fordult be a paneled utcájába. – Ha jól emlékszem, itt, igaz? – kérdezte és már nyúlt volna az ajtóhoz, de megállítottad.

 - Nem csak egy szimpla fuvarért hívtalak. – haraptad be alsó ajkad félve, hogy félreérti.
 - Tudom, de könnyebb fent megvitatni, mint egy kocsiban, nemde? – mosolygott és kinyitotta a te oldaladon a kocsiajtót. Bólintva kiszálltál, majd megvártad, míg csatlakozik hozzád és elindultatok fel a lépcsőn.
 - Közben mondd nyugodtan. – ajánlotta fel, míg sétáltatok. Nem tudtad, hogy kezdjél hozzá, így picit még gondolkodtál rajta, de végül csak kibökted.
 - Te mi vagy? – Amint kiejtetted szádon a szavakat, Chen már felelt is hezitálás nélkül.
 - Démon. A nevem Belial, én felelek a megszállottságért, elcsábítom a nőket és megadom nekik azt az örömöt, amit abban a pillanatban kívánnak. – válaszolta kertelés nélkül. Kicsit kikerekedtek szemeid őszinteségén, de örültél neki, hogy nem hazudott.
 - És mit akartál…
 - Tőled? Mint minden nőtől. De Kai belerondított a dolgokba. Először a klubban magával az emlékével, majd itt nálatok a személyével. – Közben felértetek a lakásodhoz, így előkotortad a kulcsaid.
 - És akarsz még? – kérdezted kicsit félve, majd a lakáskulcsot a zárba tetted. Válasz helyett érezted, ahogy hátulról hozzád simul, végigvezeti kezeit oldaladon, egy ujját pedig arcod szélén homlokodig. Felismerted a már egyszer megtapasztalt édes tejköddel való elhomályosítást – akárcsak legutóbbi találkozásotoknál – de nem tudtál ellenkezni, a ködtől pedig nem is akartál. Tudtad, hogy nem helyes, de az újonnan érzett illat teljesen megbódított, beleégett emlékeidbe, szemeid pedig automatikusan lehunytad. Nem gondolkodtál, csak élvezted, ahogy Chen ajkait elhúzza nyakadnál, finoman belecsókolva hajlatodba, majd óvatosan beleharapva puha bőrödbe.

Halk sóhaj kúszott fel tüdődből és a levegőben semmivé oszolva tette a fiú csókjait még szenvedélyesebbé. Nyakad után megfordított, majd ajkait beharapva tapadt párnáidra, hogy mézédes nyálával okozzon még erőteljesebb sóvárgást. Karjaid reflexszerűen megemelted és nyaka köré fonva húztad magadhoz, mintha egy kedves kiskori játék lenne. Hevesen falta ajkaid, lassan hozzád nyomta csípőjét és finoman belökött az ajtón.  A bentről áradó illat azonban villámcsapásként törte meg érzékeid, visszaadva minden önálló tetted és gondolatod. Kai…KAI!
A lehető legnagyobb erővel ellökted magadtól Chent és már lendítetted volna kezed, hogy felé küldj egy hangosan csattanó pofont, de elkapta csuklód és nem eresztette. De hogy tehette? Hisz tudta, hogy Kai… Bíztál benne…
 - Ügyes lány. Bíztam benned. – mosolyodott el, majd mikor kellőképp földbe gyökereztek lábaid, elengedett.
 - Mi? – kérdezted összezavarodva.
 - Csak meg akartam bizonyosodni valamiről, de jól sejtettem. Ne félj, többet nem csinálom. – kacsintott. – De azért kár érted… Szívesen elcsábítottalak volna akár többször is. – ingatta mosolyogva a fejét, majd megfordult a lépcsők felé. – Gondolom, ezek után inkább nem hívsz be és kérdezed meg, amiket akartál. – nézett vissza az első fokról. Te még mindig csak őt bámultad, teljesen szétzilálta gondolkodásod a viselkedésével. Persze igen, jó lett volna, ha kérdezhetsz, de nem merted megkockáztatni, hogy esetleg ismét „tesztel” valamit, így megráztad a fejed.
 - Sejtettem. Ettől függetlenül, ha szükséged van rám, tudod, csak szólíts. – biccentett, majd lassan lesétált a lépcsőkön. Még szinte sokkos állapotban húzódtál vissza lakásod rejtekébe, hogy minél előbb elfelejtsd ezt az egészet. Ha Kai látta volna, most mekkora galibában lennél… Magadra zártad az ajtót és a szobába kuporodva magadhoz ölelted a mackót, melyen még mindig tisztán érezted Kai illatát. A feltörő emlékekre elmosolyodtál és próbáltad velük elnyomni az elmúlt pár percet. Sóhajtottál a gondolatra, hogy még mindig van egy teljes napod, míg újra láthatod a fiút, de eszedbe jutottak a lehetőségek is. Ha miután megtörténik, eltűnsz…vagy valami olyan lesz, ami után nem találkozhatsz a környezeteddel, jobb lerendezni ez idő alatt mindent. Elköszönés, békülés, minden…

Ezzel az elhatározással feküdtél le aludni, hogy talán a következő nap lesz az utolsó…

Reggel még elszántabban ébredtél; amint pilláid felnyíltak, kipattantál az ágyból és az öltözőszekrényedhez siettél, hogy magadra kapj pár ruhát. A rövid, pár perces készülődés után belebújtál egy kényelmes pár cipőbe és egy apró táskával az oldaladon elhagytad a lakást. Első utad a hozzád legközelebb álló emberhez vezetett volna, ha nem több ezer kilométerre lakott volna tőled. Ez a személy pedig nem más volt, mint édesapád, akit szorosan követett édesanyád, de a válás után mindketten kerülték Dél-Koreát. Mivel más módon nem tudtál velük kapcsolatba lépni, így elmentél egy telefonos központba, ahol bejelentkezve kaptál egy fülkét, hogy azért ne menjen rá minden pénzed a mobilos hívásra. Betárcsáztad a számot és vártál, míg kicsöng. Féltél, hogy nem fogja felvenni, de hála az égnek, mégis megtette.
 - Halló? – köszönt egy mély, reszelősebb hang. Azonnal megörültél és arcodon egy hatalmas mosollyal beszéltél bele a telefonba.
 - Szia, apa! – csicseregted vidáman, mire a vonal túlsó felén lévő férfi egy pillanatra ledermedt, hogy egy nagyobb örömhullámmal feleljen.
 - Kislányom! Hogy vagy, mi van veled? – hangzott édesapád hangja és már a megszólításból rájöttél, hogy feldobtad a napját.
 - Jól vagyok, suli is megy, remélem te is megvagy. De szeretnék valami fontosat közölni… - halkultál el kicsit a végére.
 - Terhes vagy…? – kérdezett rá azonnal, mogorvább hangnemben, mire elnevetted magad.
 - Jaj, apa, dehogyis. Nem, de ez annál kicsit komolyabb… -
 - Hallgatlak. -
 - Lehet, hogy a ma este után egy ideig nem leszek elérhető… Nem biztos, de azért gondoltam felkészülök minden eshetőségre… - haraptad be alsó ajkad.
 - Miért, mi lesz ma? – Édesapád hangjából sütött az aggodalom, de nem mondhattad el neki az igazat. El sem hinné.
 - Azt nem árulhatom el, de kérlek, bízz bennem. Tudod, hogy soha nem csináltam semmi meggondolatlanságot… -
 - Tudom… - sóhajtott. – És tudom, hogy sokkal felelősségteljesebben viselkedsz, mint mi anyáddal kétszer. De azért vigyázz magadra, bármi is az…
 - Vigyázok apu, ne félts, jó helyen leszek. Szeretlek, és ezt mondd meg anyának is, mert nem fogom tudni előkeresni az elérhetőségét és fel is hívni. -
 - Mi is szeretünk, kicsim és megmondom neki, persze. Jó legyél! – mondta a férfi mire akaratlanul is könnyek gyűltek szemedbe. Letetted a telefont és tenyered arcodba temetve próbáltad visszafogni a sírást. Nehezebb volt, mint bármikor máskor, de végül sikerült lenyugtatnod magad. Elvégre nem biztos, hogy veled lesz valami…

Összeszedve magad, megtörölted szemeid és határozott léptekkel a központból elindultál barátnőd lakása felé. Tőle már feleolyan nehéz lesz elbúcsúzni, de ő tudni akarja majd, mi az oka…
Percek alatt elértél hozzá, a puccos házhoz, majd bekopogtattál.
 - Megyek már! – kiáltotta Joyae és hallottad, ahogy kipattintja a bejárat zárját. Reakciójából egyértelműen láttad, hogy nem számított rád. Kikerekedtek szemei, egy pillanatra meg is dermedt, de mintha mi sem történt volna, a következő másodpercben már újra önmaga volt.
 - Ó, szia. Mondd… - állt meg az ajtóban. Kicsit furcsálltad, hogy nem hívott be és kezdett el dicsekedni egy újonnan szerzett ritkaságával, de annyiban hagytad.
 - Szia. Csak beszélni szeretnék veled… Nem sokat, de egy pár percet igénybe venne… - kezdtél bele és láttad rajta, hogy nagyon jól tudja, be kell engednie, ha kényelmesen szeretne hallgatni. Sóhajtva feltárta az ajtót és félreállt, hogy be tudj mellette menni. Mikor beléptél, már zárta is be a bejáratot és a nappaliba rohant, hogy berúgjon valamit az ágy alá és újra nyugodtságot színlelve leüljön a kanapéra.
 - Szóval mi olyan fontos? – tette keresztbe lábait és mereven rád nézett.
 - Hát… Lehet, hogy a ma este után egy időre…eltűnök… - erőszakoltad ki magadból a szavakat míg a fotelban ültél, végig a földet nézve. Joyae erre felhúzta egyik szemöldökét és kérdőn pillantott rád.
 - Merthogy? -
 - Mert… Mert elutazok. Igen, elutazok egy kis időre, de még nem biztos, este derül ki. – folytattad féligazsággal.
 - És mit takar ez a kis idő?
 - Pár hónap, talán év. – „vagy az örökkévalóság…” folytattad magadban.
 - Munka, iskola? Ezekkel mi lesz vagy egyáltalán hova mész? – kezdett bele a faggatózásba.
 Itt jött a dolgok nehéz oldala, a lerázás és gyanúelterelés, ami nála sose működött.
 - Messzire, de erre most ne pazaroljunk több szót, nem biztos még semmi, addig meg kár a gőzért. Suli, meló meglesz, nyugi. -
 - Rendben, te tudod, de majd azért küldj képeslapot. – sóhajtott Joyae, majd halványan elmosolyodott. Meglepően gyorsan elfogadta, hogy nem mondasz el neki mindent…
 - Meglesz, elvégre te vagy a legjobb barátnőm. És sajnálom a veszekedést, néha olyanok vagyunk, mint egy rossz házaspár. – mosolyogtál, majd felálltál és távozni készültél, így Joyae is felpattant, hogy kikísérjen.
 - Bizony, de nincs gond. Barátnők, míg a halál el nem választ. – kuncogott veled együtt a házastársi szövegen, majd becsukta mögötted az ajtót. Kicsit jobb kedvre derülve hagytad el a házat és előkaptad telefonod, hogy tárcsázd Baekhyun és Chanyeol számát. Elvégre lehet, hogy velük sem találkozol többet…

 - A hívott szám…
 - Már megint? – nyomtad ki felháborodva a telefont. Már több napja semmi hírt nem kaptál róluk, kezdtél aggódni, de próbáltad nem túlreagálni, hátha nincs semmi bajuk, és tényleg csak elfeledkeztek a telefonról. Az idő már későre járt, nem maradt senki, akitől elköszönhettél volna, így hazasétáltál.

Otthon azonban egy apró üzenet fogadott az ágyra téve. Kai írása, semmi kétség.
„Remélem, már várod az estét, tizenegykor jövök, addig készülj össze, ha nem gondoltad meg magad.” – szólt a kicsi papír. Akaratlanul is elmosolyodtál, elvégre hogy is gondoltad volna meg magad? Ránéztél a ketyegőre, még maradt hat órád. Hat óra talán összvissz még ezen a világon. Így mindjárt kevesebbnek tűnik.
Sóhajtva, de izgulva kikészítetted ruhád, sminked, parfümöd, majd a legjobb tusfürdőt, arctisztítót, sampont és egyéb kencét előhalászva bezárkóztál a fürdőszobába. A fehér csempe most kivételesen nyugtató hatással volt rád, így izguló kapkodások helyett szép lassan átmostad minden porcikád, kiélvezve a forró víz érintését bőrödön. Igaz, az egész fürdő párás lett, de most nem zavart, kicsavartad hajad, magad köré tekertél egy törölközőt és belebújtál a papucsodba.
Kislattyogtál a konyhába, előszedtél pár tálat és gyorsan összeütöttél egy könnyű vacsorát. Nem akartál üres gyomorral utazgatni és ki tudja, talán ez lesz az utolsó itthon elfogyasztott vacsorád… Lehet, hogy egyáltalán az utolsó vacsorád. Felkuncogtál a gondolatra, bár nem tűnt utána már olyan viccesnek. Mikor kész lett, kitetted az asztalra hűlni, te pedig visszamentél a fürdőbe, megszárítani a hajad. Legjobb emlékezeted szerint állítottad be az álmodban és a tükörben látott formájúra, így hagytad a dús, hullámos loknikat válladra, és dekoltázsodra omlani. Elégedett mosollyal hagytad el ismét a helyiséget, hogy az ételhez visszatérve falatozni kezdj. Különösen finomra sikerült, a fűszerezés pont jó arányban ízesítette és kellőképpen puha is volt.
Kiélveztél minden falatot, megbecsülted a vacsora minden egyes részét. Mikor elfogyott, óvatosan megtörölted szád és sóhajtva felálltál az asztaltól. Egy pohár bort lecsúsztattál mellé, majd az üveget a hűtőbe téve a mosogatóba tetted a tányért. Utad újra a fürdőbe vezetett, hogy megmosd fogaid, majd piperetükröd elé, hogy feltedd a már olyannyira ismerős sminket. Füstös szemek, hívogató ajkak, tökéletes. Beraktál két szép, de visszafogott fülbevalót is, a nyakláncot viszont magadon hagytad a karkötővel együtt, hiszen baráti ajándékok voltak. A faliórára nézve láttad, hogy már csak két órád maradt, így befújtad magad a kedvenc parfümöddel és az ablakhoz sétáltál.

Kint már rég sötétség honolt, a magas lámpák erős fénye megvilágította az utcákat és az azokon sétáló embereket. Ismerőst nem láttál, de nem is baj, hisz csak gondolkodni akartál. Gondolkodni az életről, annak értelméről, hogy egyáltalán miért létezik mindez, majd áttértél a kinti emberekre. Vajon kinek volt nagy családja, kinél voltak rendszeresek otthon a veszekedések, ki boldog?
Az összes filozofikus kérdés most rohamozott meg, most, mikor talán órákra vagy percekre voltál földi létezésed végétől. Homlokod az üvegnek támasztva hunytad le szemeid és gondoltál az itt eltöltött boldog pillanataidra. A gyerekkori születésnapozások, a szüleid ölelése, sikeres érettségi, visszatérés az otthonodnak nevezett városba, új barátok, végül Kai. Az egyetlen és legnagyobb szerelmed, aki nélkül már elképzelni sem tudnád az életed. A haja, a szemei, dús ajkai, bódító illata és csábító természete beleégett az emlékezetedbe és a legnagyobb trauma sem lett volna képes a kitörlésükre, hiszen visszavonhatatlanul beleszerettél.
 - Gyönyörű vagy… - súgta egy hang magad mögül, mire lassan felnyitottad pilláid és halványan elmosolyodva megfordultál.
 - Mehetünk? – kérdezte Kai és arcodból kisimítva egy tincset, átkarolta derekad. Bólintottál, majd magához vont és ujjaival csettintve eltűntetek, fekete füstöt hagyva magatok után…