Apple Pie

(Chunji)

Almás pite. Egy volt azon édességek közül, melyeket megkóstolva ellepte elméd a halvány rózsaszín köd, és akaratlanul is vigyorogni kezdtél. Emellett ez volt az az étel, melyet először megkóstolva találkoztál a mostanra legjobb barátodnak tudható Chunjival. Mondhatnánk úgy is, hogy a pite az, ami összeköt titeket…no, meg minden más.
Születésnapod vészesen közeledett, a napok múlásával pedig egyre izgatottabbá váltál Chunji holléte kapcsán ugyanis két héttel a nagy nap előtt egyszer csak eltűnt, maga után hagyva egy üzenetet, melyben ezt írta:
”Két hét, és megkapod életed legjobb szülinapi ajándékát.”
Azonban nem is az ajándék kiléte utáni kíváncsiság, hanem inkább a barátod utáni aggódás vezérelt. Hiszen akármennyire is tagadtad, éreztél valamit iránta…többet barátságnál… Tehetetlenségedben azonban mi mást csinálhattál volna, minthogy felhívod a legjobb barátod legjobb barátját, aki szerencsére csak pár percre lakott tőletek.
 - Szia, Changjo! – szóltál bele a telefonba. Ha más nem is, ő biztosan tudta, merre lehet a drága Chunji. – Nem tudod…? -
 - Fogalmam sincs. – vágott szavadba az említett, mielőtt befejezhetted volna a kérdést. Kicsit meglepődtél, mindig segítőkész volt és meghallgatott, most meg…
 - Rendben…és nem tudnál átjönni? Nagyon unatkozom. – próbáltad menteni a menthetőt, mire cellux tépődését és olló vágását hallottad meg.
 - Bocsi, de most nem érek rá…talán majd később, jó? – felelte sietősen, majd egy percig se habozva elköszönt és letette a telefont. Mi ütött ma mindenkibe?
Nagyot sóhajtva felálltál a kanapéról és mobilod az asztalra téve a naptárhoz léptél. Egyetlen nap. Hol maradsz már, Chunji?

A nap hátralévő részében megnéztél egy filmet, főztél magadnak vacsorát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptad kabátod és útnak indultál. Nem tudtad, merre mész, csak sétáltál, amerre a lábad vitt, hogy kicsit megfeledkezz az aggódásodról. Már majdnem beértél a városközpontba, mikor megcsörrent a telefonod. Meg sem nézted, ki az, csak gyorsan a füledhez emelted.
 - Chunji? – kérdezted, majd a vonal túlsó végéről jövő hangtól elmosolyodtál.
 - Szia, merre vagy? – hallottad legjobb barátod, mire gyorsan sarkon fordultál és megindultál vissza a lakásod felé.
 - Fél óra és otthon vagyok,  most tartok a Han folyó mellett a nagy kereszteződésnél. Tudod, erre szoktunk lemenni. – felelted vidáman.
 - Rendben, akkor mindegy, csak annyi, hogy visszajöttem. – hallottad, hogy szinte vigyorogva mondja a szavakat, így neked is megjött a kedved.
Ezek után letetted a telefont és gyorsabbra vetted a tempót. A Nap már rég a horizonton túl volt, sötétség borult a környékre, amitől szokás szerint kirázott a hideg, de ebben a percben nem érdekelt. Csak siettél hazafelé, hogy minél előbb ágyba bújhass a hamarabbi holnap reményében, mikor valaki megragadta a karodat. Hirtelen megdermedtél, lábaid földbe gyökereztek és szemeid kikerekedtek. A sötét sikátorból, mely mellett épp elhaladtál volna, két kar nyúlt ki, befelé húzva téged a félhomályba. Sikítani akartál, elszakadni tőle, de egy árva hang sem jött ki a torkodon. Egyre beljebb kerültél, az utcai lámpa pislákoló fénye alig érte már arcod, s mikor teljesen kikerültél annak látóköréből, hideg tégláknak nyomódott a hátad. Támadód nem láttad, csak egy fekete alakot, amint arcodhoz közelítve lefogja csuklóidat.

 - M-Mit akarsz? – kérdezted suttogva, hisz hangod még mindig nem állt rendelkezésedre. Az idegen közelebb hajolt, ajkai szinte már súrolták tiédet, így láttad, ahogy kaján mosolyra húzza őket. Megrémisztett, futni akartál, de mikor illata elért orrodig, bódultan szagoltál bele újra meg újra. A világ legjobb parfümje volt és bár tudtad, ismered, mégsem jöttél rá, kinél érezted. Egy pillanatra el is feledkeztél a szituációról, de az ismeretlen kezei kizökkentettek a transzból. Ujjait lassan felcsúsztatta oldaladon enyhe – vagyis inkább orbitális – remegést kiváltva belőled. Kérdésedre nem válaszolt, ajkait azonban hozzáérintette nyakad puha bőréhez és teljes testével hozzád simult. Érezted farmerjét lábaidhoz feszülni és azt is, hogy ott medence tájt eléggé dudorodott… Mindez még inkább kikezdte idegrendszered, mindkét szempontból. Ahhoz képest, hogy egy sikátoros támadó volt, az elvárt öreg, részeg, perverz papa helyett egyértelműen egy fiatal, magára valamit is adó srácot fogtál ki. Vagyis ő fogott ki téged.

Ajkaival lassan tovább haladt dekoltázsod felé, mire akaratlanul is kicsúszott a tüdődből felszabaduló levegővel együtt egy nyögés is. Próbáltad csuklód mozgatni, az ellenállást egy percre sem hagytad abba, de már kezdtél kifáradni. Egyik kezével szorosan tartotta őket, míg a másikkal csípődre fogott és lágyan masszírozni kezdte azt.
 - Most menj…Még találkozunk… - súgta hirtelen füledbe hangok nélkül, így talán sosem tudod meg, ki ő. A másodperc hatványa sem volt elég ahhoz, hogy felfogd, a támadód épp elengedett.
Elhúzódott tőled és ugyan azzal az alig látható, de biztosan ott lévő félmosollyal mutatta kezeivel a sikátorból kivezető utat. Mikor rájöttél, hogy tényleg újra szabad vagy, nem haboztál, azonnal rohanni kezdtél. Vissza sem nézve futottál haza, s mikor végre megérkeztél, kimerülten rogytál le a kanapédra. Az ajtót magad mögött duplán bezárva felkapcsoltad a villanyokat, hogy semmi se maradjon sötét és ugyan ilyen kivilágításban az ágyadhoz mentél. Mindenféle előkészület nélkül lerúgtad magadról a cipőket és befeküdtél a paplan alá, hogy az álom, mint egy gondolatolvasó, azonnal magával is ragadjon a sokk feledtetéséért.

Következő reggel karikás szemekkel keltél, végtagjaid elnehezültek és bár a szülinapod volt, mégsem voltál felhőtlenül boldog. Az előző napi kis incidens teljesen elnyomta a boldogság érzését. Lomhán kikecmeregtél az ágyból, majd a fürdő felé vetted az irányt, ahol levetted a rajtad maradt ruhát és egy hosszú és alapos fürdőt vettél. Le akartad magadról mosni az idegen minden érintését. Még mindig nem értetted, miért engedett el, vagy egyáltalán miért húzott be, ha utána elengedett, de nem is különösebben érdekelt. Szabad voltál és ez a lényeg. Az az egy mondata azonban még most is libabőrt varázsolt minden tagodra, akárhányszor felrémlett. „Még találkozunk…” Hát, remélted, hogy nem.
Amint kész lettél a felfrissüléssel, átfésülted a hajad és egy szál törölközőben kisétáltál. Ekkor történt meg az az apró dolog, hogy megcsörrent a telefonod. A kis ketyeréhez siettél és amint megláttad a kijelzőt, mosolyogva felvetted.
 - Szia Changjo, mondd! – emelted füledhez a mobilod.
 - Szia, most egy kicsit szabad vagyok, ha akarod, találkozhatunk – felelte az említett, vidám hangon. Persze, hogy találkozni akartál vele, már csak azért is, hogy efelejtsd az esti sikátoros esetet. Igaz, szó sem lehetett róla, hogy elmondd neki, különben egy óra múlva az egész város tudna róla…de azért jó lett volna vele egy kicsit oldódni.
 - Rendben, mikor és hol? – kérdezted, mire elmondott mindent és rövid elköszönés után letettétek a telefont. Fél órád volt elkészülni, így magadra kaptál valami egyszerű, de mégis csinos ruhát, feltettél minimális mennyiségű sminket és útnak indultál a megadott helyre.

Szerencsére csak percekre volt tőled a megnevezett park, így kényelmesen oda tudtál érni. Az egyik padon már ő várt, ajkait pedig hatalmas mosolyra húzta, ahogy meglátott.
 - Bocsi, hogy tegnap nem tudtam átmenni, de épp valami fontosan csináltam. – mentegetőzött a maga édes módján. Legyintettél és megölelve őt, adtál neki egy hatalmas puszit.
 - Semmi gond. Megértem. Na, és most hova? – kérdezted, mire megvonta a vállát.
 - Nem tudom. Induljunk el valamerre, aztán majd estefelé hazakísérlek. – ajánlotta fel, így mosolyogva megindultatok egy irányba.
Mivel dél körül keltél nem sok, csak pár óra kellett naplementéig, így az együtt töltött időt beszélgetéssel, sok-sok viccelődéssel és nevetéssel koronáztátok meg. A szülinapodról egy szó sem esett egész nap, ami egy kicsit bántott, de nem érdekelt különösebben, hisz így is nagyon jól szórakoztál.
 - Hát, akkor köszönöm a szép napot. – mondtad és mosolyogva megölelted.
 - Semmiség, szívesen máskor is. – felelte mikor elengedted, majd kinyitottad az ajtót és a villanyt felkapcsolva eléd tárult egy hatalmas díszes társaság ajándékcsomagokkal, köztük a legjobb barátoddal és sok más kedves ismerősöddel. Az egész lakást színes papírokkal dekorálták ki melyek láttán automatikusan felrémlett, amint hallottad a Changjotól kiszűrődő hangok közül a celluxot.
 - Boldog szülinapot! – kiáltották az emberek egyszerre, mire kicsit meghatódva érezted, ahogy Changjo betessékel a lakásba.
 - Jaj, nem is tudom, mit mondjak…köszönöm… - mosolyogtál könnyeid törölgetve, majd a vendégek sorra léptek hozzád, hogy átadják ajándékaikat. Egy egész nagy asztalt elfoglaltak, de egyik sem érdekelt annyira, mint Chunjié. Ő azonban üres kézzel jött oda, majd megölelt és adott egy puszit. Kicsit lelombozódtál, de beérted annyival, hogy biztosan ő szervezte ezt a kis összejövetelszerűséget.

Mivel az ismerőseid nem akartak feltartani - mondván valószínűleg fáradt vagy -, lassan elkezdtek hazafelé szállingózni. Egytől-egyig elköszöntek, majd egy óra múlva azon kaptad magad, hogy már csak hárman maradtatok: Te, Chunji és Changjo.
 - Azt hiszem, én is lépek. – mondta a fiatalabbik egy aprót ásítva. Odalépett hozzád, adott két puszit és szorosan átölelt.
 - Remélem tetszett. – kacsintott és miután biccentett Chunjinak, ő is hazament.
Kicsit örültél, hogy kettesben maradtál vele, ő azonban úgy tűnt nem igazán élvezi ugyan úgy a helyzetet. Persze, szeretett veled lenni, de nem olyan szempontból, mint fordítva. Legalábbis ezt gondoltad te. A fiú hirtelen felállt és mielőtt megijedhettél volna, hogy ő is haza indul, a konyha felé lépdelt és az egyetlen dolog, amit hallottál, az a hűtő ajtajának nyikordulása volt. Mikor Chunji visszatért egy laposabb dobozt tartott a kezében és úgy sétált feléd. Meglepve vetted el az ajándékot, ő pedig csak biztatott, hogy bontsd ki.
 - Ezt én adom neked. Csak gondoltam jobb így, hogy nincsenek itt mások. – mosolygott, ami reflexből megküldte a gyomrodban szunnyadó lepkéket. Izgatottan lehúztad a csomagolást és a fehér kartondobozt óvatosan szétszedve megláttad annak tartalmát. Egy almás pite díszelgett benne, tetején pedig egy apró cédula.
Letetted a sütit és kérdőn, de mosolyogva felemelted a papírt. Miután elolvastad összehúztad a szemöldököd, de mire felnéztél Chunjira ő már ott állt előtted, vészesen közelítve.
 - E-Ezt mire véljem? – kérdezted kicsit remegő, mégis izgatott hangon.
 - Jöttem befejezni a tegnapit… - súgta, majd egyik kezét kinyújtva lekapcsolta a villanyt.

„Mondtam, hogy még találkozunk…”