In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 6

Az odajutás nem tartott sokáig - gyalog persze legalább egy óra lett volna, ami ezekben a lábbelikben nagyon nem ajánlatos -, hála a kényelem ismételten taxis verziójának tíz perc múlva már nyitottátok is az autó ajtaját, de mielőtt kiszállhattatok volna, a végig feltűnően kedves sofőr megemelte siltes sapkáját és rátok villantva egy sejtelmes mosolyt, a letekert ablakra könyökölt.
 - Szép estét a hölgyeknek és jó ünneplést! – kacsintott, mint egy perverz nagypapa - a fiatalos külseje ellenére -, majd továbbállt új utasokat keresve. Felvont szemöldökkel pislogtál párat és mélyen az elmédbe vésted, hogy a „Suho” névjegyű sofőrhöz nem ülsz be többet. Barátnődre néztél, aki csak megrántotta vállát, majd a hatalmas bejáratú épülethez fordult.
 - Hát, itt volnánk. – vett egy mély levegőt, majd szép lassan kifújta. – Készülj fel, ez lesz életed legkülönlegesebb estéje! – mosolyodott el és karon fogva megindult veled a biztonságiakkal ellátott ajtó felé.
 - Én is ettől félek… - súgtad magad elé, amit szerencsére úgy tűnt senki sem hallott. Az őrök már ismerhették Joyae-t, hisz akadály nélkül sétáltatok be az amúgy meghívós rendezvényre.
 - Remélem, gumi van nálad. – vigyorgott, majd mielőtt felfoghattad volna, mit mondott, az elsőként meglátott hosszú folyosó végéhez érve felnyitott egy vörös bőr borítású, rézszegecses tolóajtót. A látvány ledöbbentett: A hely még hatalmasabb volt, mint amilyennek kívülről hatott; a legutóbbi alkalommal – mikor az érkezésedet ünnepeltétek – csak a folyosó első kiálló boxáig jutottál. Akkor mutatott be Joyae Baekhyunnak, aki először jó alaposan végigmért, de neved és származásod meghallva rögtön átváltott „védelmező báty”-pozícióba. Igaz, ez csak amolyan ideiglenes állapot volt, hisz az alkohol hozta elő, és az is vitte el. Persze mindezek ellenére – hiába volt jó a hangulat és a társaság – az időeltolódással járó fáradtság rajtad is kifogott, így kénytelen voltál hazamenni. Ekkor kezdődtek a rémálmok…

Emlékeid felidézése után körülnéztél és alaposan szemügyre vettél mindent. Az óriási teremben felváltva uralkodott a kék és vörös szín, amit főleg az asztaloknál lehetett felfedezni. A rikító kékek mind kerek alakúak, a pirosas árnyalatúak azonban szögletesek voltak. A bárok fehér UV fényben pompáztak, a csaposok mögötti polcok tele voltak ismert és ismeretlen nevű alkoholos italokkal és bár az aktív tini korodnak köszönhetően nagyon sokat fel tudtál sorolni, jellemezni, ezeknek a felét meg sem ismerted. Az igényes kidolgozású üvegük azonban elárulta, hogy valószínűleg igencsak drága keverékeket tartalmazhattak.
A bárszékeken a lehető legfurább alakok ültek, voltak fehéres-áttetsző italt iszogató, kedves tekintetűek, többségük a kék asztalok felől jött, valamint voltak ijesztő pillantásokkal rád meredő, sötétvöröses, szinte fekete folyadékot fogyasztók is főként a piros asztaloktól. Mindegyikük egy oroszlán elé tévedt, ártatlan prédaként mért végig, azonban a tánctéren bulizók közül természetesen senki sem figyelt az új jövevényekre, csak lépegettek, mozogtak és egymáshoz simultak a zene átható ritmusára. Az egész elképesztően hívogató volt, bár olyan hangulatot árasztott, mintha épp őrült orgia folyna az orrod előtt. Persze, nem látszatra, csak színtiszta érzésre…

 - No, lám, kit látnak szemeim? – zökkentett ki szemlélődésedből egy ismerős hang.
 - Baekhyun, Chanyeol sziasztok! – fordultál meg, hogy szembetaláld magad alacsony, divatimádó barátoddal, jobbján pedig a párjának tűnő Chanyeollal. Hát mégis összejöttek. – Örülök, hogy látlak titeket. Ja, és köszönöm az ajándékot, nagyon szép. – ölelted meg őket, majd pár ujjad nyakékedre vezetted.
 - Nincs mit, igazán hozzád illik. – felelte Baekhyun, de Chanyeol alig észrevehetően összeráncolta homlokát. – Amúgy Joyae-t hol hagytad? – kérdezte, mire zavartan körbenéztél. Tényleg sehol nem volt, de mikor tűnt el?
 - Jagi, gyere, biztos meglesz, igyunk valamit. _______, jössz te is? - szólalt meg hirtelen a barnás-vöröses hajú óriás.
 - Persze, ha nem zavarok. – mosolyodtál el zavarodban, majd hárman az egyik fehér bárhoz sétáltatok.
 - Először is három pezsgőt kérünk, elvégre illik koccintani a szülinapossal. – kacsintott rád Chanyeol. – Aztán pedig mi két-két tequilát kérnénk. Te? – kérdezte, mire azonnal rávágtál egy martinit. Joyae azt mondta, csak nőiesen, hát ez elég nőies lesz. – Rendben, akkor még két martinit! -
 - Kettő? -
 - Oldjuk a hangulatot. – vigyorgott fogait felvillantva és a kihozott pezsgős pohárért nyúlt.
 - A szülinaposra! – mondta Baekhyun és üvegét a levegőbe emelve koccintottatok egymással, majd szép lassan – tehát amilyen gyorsan csak lehetett a hatás érdekében – megittátok tartalmukat. Ezután következtek a rendelt italok és bár két barátodon a tequila hatása meg se látszott, neked azért az alkohol rendesen feloldotta a gátlásaidat. Nem tántorogtál, nem akaszkodtál senkire, de már nem is voltál olyan félős, mint az elején. Barátaid intése ellenére oda is mentél egy szimpatikusnak tűnő fiatal sráchoz, hogy elkérd a számát. Az apró ismerkedős beszélgetés azonban egy érdekes fordulathoz ért.

 - Figyelj, babám. Thűz lányokkal nem ismerkedek. Thóval bocsi. – húzta el a száját az illető, amint rátértél a telefonszámra. Nem tudtad, honnan veszi ezt, hiszen egy szóval sem említetted neki, hogy még nem volt dolgod fiúval. Vagy ennyire észrevehető lett volna?
 - SeHun, hányszor kell még elmondanom, hogy ne állj szóba idegenekkel? Már annak is örülhetsz, hogy kihoztalak… – lépett mellé egy hatalmas szemű srác. Ugye csak a bátyja…?
 - Sajnálom Kyungthoo hyung, de a mester azt mondta, tartsam thóval pár percig… - nézett bűnbánóan a most érkezettre. Zavaros elméd semmit sem értett, puszta halandzsának vélte, így egy szó nélkül ott hagytad a pöszét a másik idegennel. Eközben azonban a BaekYeol páros eltűnt, Joyae viszont könnyedén meglett.
 - Hol voltál? – lépdeltél mellé a lehető leggyorsabban, hogy kérdőre vond.
 - Csak flörtöltem kicsit az egyik bárpultossal… - kortyolt bele az italába, de révén már ismerted ezt az oldalát, ráhagytad.
 - Csak hülyeséget ne csinálj. – mondtad pont te… - Amúgy nem láttad Baekhyunékat? – kérdezted lassan szétnézve két elég könnyen észrevehető barátaid után kutatva.
 - De, ott táncolnak. – mutatott a tánctéren összegyűlt tömegre, melynek élén ott voltak ők és szenvedélyes mozgásukkal, gesztusaikkal messzemenően leelőzték az összes többi ott tartózkodót. A tekinteted szinte elszakíthatatlanul rájuk tapadt, olyan erővel és hévvel simultak egymáshoz, hogy szemeid mondhatni ingyen pupillapornóban részesültek. Amit csináltak egyáltalán nem volt megbotránkoztató, egyszerűen csak látszott, hogy kívánják egymást, ami az őket figyelőkre nem kis izgató hatással volt…

 - Na, én megyek vissza a cuki báros fiúmhoz, érezd jól magad. – mosolygott barátnőd és már el is tűnt az asztalok rengetegében. Ott maradtál egyedül és azt sem tudtad, mihez kezdj magaddal. Kifújtad a levegőt, majd a pasizás alapszabályait követve mosolyt festettél arcodra, megigazítottad ruhád és már indultál volna a tömeg felé, mikor karok fonták át derekad.
 - Egy táncra hölgyem? – búgta füledbe a rettegett férfihang, mire a vér is megfagyott ereidben. Hiába a bódító mennyiségű alkohol, remegni kezdtél és szinte biztos voltál benne, hogy az első vagy a második lépésnél eltanyázol.
 - É-Én…N-Nem… - Csak egy ártatlan tánc… - súgta Kai, míg ajkai füledet súrolták, ami enyhe, de ezúttal jóleső remegést váltott ki belőled. Akaratlanul is bólintottál, majd érezted, hogy finoman megfogja csuklód és maga után húzva egyre beljebb kerültök a táncoló csoportosulásban. Az emberek sokaságának köszönhetően nem sok helyetek volt, de pont elég, hogy a hőhullámokat ellensúlyozza a kevéske szabad levegő. A megfelelő helyre érve Kai maga felé fordított és ujjait csípődre vezetve magához húzott, majd lassan mozogni, hullámozni kezdett. Reflexből átkaroltad nyakát és a tömeg miatt egyre inkább hozzásimultál. Ajkaitok immáron csak pár centire voltak egymástól, szinte érezted párnáidon forró leheletét, ami felettébb beindított, hiába nem akartad.
 - Miért jöttél? – szaladt ki belőled a kérdés, amit azonnal meg is bántál. A kérdezett csak kajánul elmosolyodott és füled mögé tűrt egy kósza hajtincset.
 - Már mondtam, szükségem van rád. – hajolt közelebb, hogy csak milliméterek válasszanak el tőle. Az elméd nem tudta, szavaira vagy látványára koncentráljon, de végül hála az alkoholnak, döntésre jutott. Gátlásaid megszüntetve végre megtetted azt, amitől ugyan a tegnapi után belül rettegtél, de valahol mélyen érte égtél. A fiú arcát kezeid közé fogtad és magas sarkúdban is egy picit felfelé nyújtózkodva lágyan megcsókoltad.
Kai először csak tágra nyílt szemekkel meredt rád, valószínűleg erre számított a legkevésbé, de mikor felfogta, mit csinálsz, elégedetten mosolyogva eltolt magától.
 - Ha ennyire be vagy indulva még a végén meggondolom magam és itt teszlek a magamévá. – vigyorgott és szemei megvillantak a váltakozó fényben. Ekkor jöttél csak rá, hogy mit tettél az előbb.
 - Én…Én… - habogtad és legnagyobb zavarodban hirtelen elszakadtál tőle, hogy a tömegen átvágva a mosdó felé rohanj és a buli hátralevő részében ott sírdogálj az egyik fülkébe zárkózva. A hideg csempe mellé kuporodtál, messze a ki-be járkáló lányok tekintetétől, hogy csendes magányodban próbálj mindenre érthető magyarázatot találni. Kai nem jött utánad, de jobb is. Nem voltál benne biztos, hogy kibírnál még egy kiborulást. Túl sok volt ez így egyszerre, időre volt szükséged, hogy tisztázd magaddal az érzéseidet és cikázó gondolataid ezreit legalább a felére csökkentsd.

Két óra kínkeserves vívódás és önmarcangolás után remegve, elkenődött sminkben előbújtál rejtekedből, majd az egyik csapot megnyitva a mosdókagylóra támaszkodtál és megmostad gondterhelt arcod a hideg vízfolyammal. Szemeid vörösen duzzadtak, a festéket már rég ledobták magukról, s le sem tagadhattad volna, hogy az elmúlt pár órát sírással töltötted.
Lassan, óvatosan áttörölgetted pilláidat és a tükörbe nézve vettél egy mély levegőt. Kicsit megigazgattad a hajad és kiballagva a mosdóból, a lehető legészrevétlenebbül próbáltál elosonni a még mindig őrült erővel táncoló tömeg mellett. Egyetlen ismerősöd sem akartad látni, vagyis inkább nem akartad, hogy ők lássanak így téged. A fényeket és asztalokat kikerülve kiosontál az ajtón, de még egyszer visszanéztél, hogy biztosan nem látott-e meg senki. Joyae sehol sem volt, Kai is eltűnt, Baekhyun és Chanyeol viszont egymás szájába temetkezve adták át magukat a zenének. Halványan elmosolyodtál, örültél, hogy legalább ők boldogok.
A felsőd kikérve kiballagtál a hideg levegőre és elindultál a lakásod irányába. Taxizni most nem akartál, inkább gondolkodtál azalatt az idő alatt, míg hazaérsz. Vagyis gondolkodtál volna, ha meg nem szólított volna egy ismerős hang.
 - Máris elmész? Ennyire fáj, hogy érzel valamit irántam? – kérdezte Kai előlépve a sötét kis utca rejtekéből. Azonnal felhúztad magad, eleged volt belőle, de nem szóltál hozzá, inkább nem vettél róla tudomást. Sarkon fordultál és körül sem nézve a másik irányba indultál el, hogy az utca túloldalára menj.

Hangos dudálás és fékhangok csapták meg a füled, azok irányába fordulva pedig éles reflektorfény vakított el. Gondolkozni sem volt időd, nemhogy arrébb lépni. Életed emlékképei pillanatok alatt leperegtek előtted és már szinte belenyugodva lehunytad szemeid. Bevillant Kai arca és azonnal kibuggyant belőled egy könnycsepp, de ezzel egy időben hatalmas lökést éreztél. Elvesztetted az egyensúlyod, a földre esve gurultál arrébb a kemény aszfalton, de végül valami puha és meleg ért hozzád. Szíved őrült tempóban dübörgött, te pedig erősen remegve és félve kinyitottad pilláid. Nem merted megtudni az igazságot, hogy meghaltál-e vagy élsz még, de életed végéig nyomorék leszel… Ezek helyett viszont valami egészen más fogadott. Kai feküdt melletted, szorosan magához húzva derekad és hangosan zihálva. Lehunyt pillái remegtek az adrenalintól, ajkai folyamatosan levegőért kapkodtak. Szemeid kikerekedtek, nagyokat pislogva vizslattad megmentőd. Arcán egy horzsolás éktelenkedett, ruhája vállánál szétszakadt, felfedve enyhén sérült bőrét. Azonnal felpattantál, mit sem törődve remegő lábaiddal.
 - Hülye vagy?? Meg is halhattál volna!! – kiáltottad teljesen kiborulva és a hajadba túrva. A fiú csak lassan felállt, leporolta magát és sérüléseire rá se hederített.
 - Nem hinném…De ezt vegyem úgy, hogy aggódtál értem? – kérdezte egy apró mosolyt festve tökéletes arcára. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A méreg elöntötte az elmédet és a színtiszta dühtől már alig láttál. Egyszerűen gyűlölted, amiért létezik, és amiért azt hitted, hogy kicsit is bejön.
 - Nem, ne vedd úgy. Utállak, és soha többé nem akarlak látni. Tűnj el az életemből! – kiáltottad, könnyeid pedig maguktól kezdtek hullani. Kai arcára fagyott a mosoly, immáron komor arckifejezéssel lépett idegességtől remegő testedhez.
 - Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte halk, mámorító bariton hangján. Pilláid félig megereszkedtek, még egyszer átgondoltad szavaid és elkeseredve bólintottál. Sokkal jobb lenne nélküle, boldog akartál végre lenni…

 - Rendben. – felelte nemes egyszerűséggel, mintha egy teljesen természetes, mindennapos dologról lenne szó. Egyik kezét felemelte arcodhoz, hüvelykujjával letörölte könnyáztatta bőrödről a sós cseppeket és kicsit közelebb hajolt. Arca szinte a tiédet érintette, ajkaitok alig voltak pár centire, de nem ellenkeztél. Ezúttal nem. Ha megteszi, hát tegye, de akkor nem engeded el többé… Ő azonban nem mozdult, csak állt ott, arcod vizslatva egyarasznyival bőröd felszínétől, de nem tett semmit. Már szinte magadban könyörögtél, hogy csókoljon meg végre, ha kell, te teszed meg, csak érezhesd még egyszer… De Kai ekkor kiegyenesedett, majd még utoljára rád pillantva halványan, leheletnyit fájdalmasan elmosolyodott és elindult vissza a sötét sikátorba, hogy aztán a sűrű homályban eltűnjön szemeid elől.
Ami történt, teljesen ledöbbentett, köpni-nyelni nem tudtál. Talán…Talán mégsem kellett volna…? De igen, erre szükség volt a saját ép elméd érdekében. Mély levegőt vettél és gondolataiddal viaskodva tovább folytattad utad hazafelé. Vajon tényleg itt hagyott, tényleg elment…? Nem tettél meg pár métert, a fekete, lakkozott cipőd sarka egy kis gödörbe szorulva letört. Szitkozódva lépkedtél tovább a sarok nélkül és magadban szidtad a fiút, hogy ez is az ő hibája. Fél óra múlva még mindig ott tartottál, egy pillanatra sem gondoltál másra, csak rá, néha a sírhatnék is majdnem előbújt, de mintha a természet meghallotta volna elméd segélykiáltásait, puszta kedvességből megajándékozott egy kellemesnek aligha nevezhető, őszi záporral. Abban a pillanatban már nem számított, mély sóhajokkal sétáltál haza mit sem sejtve arról, hogy az elkövetkezendő időszak lesz életed legnehezebb szakasza.