In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 7

Egy hónap. Csupán ennyi telt el, mióta utoljára láttad Kai-t és mióta elmúltak a rémálmaid, hisz amint megmondtad a fiúnak, hogy többé látni sem akarod, az álmaidban sem jött elő. Mondhatni nyugodtan teltek napjaid, semmire sem volt gondod. Ment a tanulás, sokat kaptál a munkádból, nem szenvedtél hiányt életből és szabadidőből sem, nem láttál furcsa dolgokat a tükörben, nem féltél esténként álomra hajtani fejed és főként nem stresszeltél annyit. Minden olyan tökéletes volt…vagy mégsem? Hiába nem zavarta senki békés napjaidat, belül mégsem voltál önfeledten boldog, valami hiányzott. A bensőd egy tátongó űr volt, mely minden örömteli pillanatot elnyelt, átalakítva azokat jelentéktelen történésekké. Próbáltad felvidítani magad, szórakoztató műsorokat, filmeket nézni, kiruccanni egy sétára, de egyik sem segített. A hónap végére szinte egy lelketlen bábu lettél és már képtelen voltál tagadni az igazságot. Kai az eltűnésével együtt kiszakított belőled egy darabot, egy apró, de létfontosságú részt: a szívedet.
Ahogy teltek a napok egyre lejjebb süllyedtél, alig ettél, alig aludtál, csak éjt nappallá téve töprengtél a fiú hollétén. Vajon merre lehet? Mit csinál most? Egyáltalán hiányzol neki? Lecsapott rád a kedvetlenség, a nemtörődömség és lassacskán a depresszió is hatalmába kerített. A bűntudat szakadatlanul mardosott, hisz te voltál az, aki elküldte őt és a saját idióta szavaid miatt, talán soha nem látod viszont.

Kanapédon összegörnyedve magadhoz szorítottad a díszpárnát és szemeid lecsukva érezted, hogy pár könnycsepp végigfolyik megfáradt arcodon. Ajkaid néma imák és könyörgések hagyták el, fohászkodtál valamiféle csodáért, ami visszahozhatja őt hozzád.
 - Kai…ha hallasz, kérlek…könyörgök gyere vissza…hiányzol… - súgtad reményvesztetten az egyre hűvösebb levegőbe. Szinte teljesen biztos voltál benne, hogy vége, Kai valószínűleg megutált és a hátramaradó ürességbe fogsz megőrülni.
 - _______  – hallottad elhaló hangon mire rögtön annak forrása felé kaptad a fejed. A szoba eltűnt körülötted és helyette a lebegő semmiben találtad magad. A távolban halványan kirajzolódó alakot láttál meg, azét, akit a világon most leginkább akartad. Kai ott állt előtted méterekre és egyik kezét feléd nyújtva végiggördült egy könnycsepp tökéletes arcán. Végtelenül szomorúnak tűnt, a fájdalom sugárzott egész testéből, de mikor megindultál felé, mintha távolabb került volna. Hozzá akartál rohanni, hogy karjaidba zárd és hozzá simulva örökké öleld, de mikor lábaid megmozdultak, Kai halványodni kezdett. Bepánikoltál, azonnal futni kezdtél, de ahogy haladtál, úgy ő egyre messzebb és messzebb lett, s végül összezuhanva feladtad. Keservesen kezdtél sírni, könnyeid patakokban folytak és egyfolytában az ő nevét kiáltottad, de hiába, Kai eltűnt.

Mély levegőt véve riadtál fel pillanatnyi elszenderedésedből és hangosan lihegve, a kanapé karfáját szorongatva ültél fel. A sós könnyektől elhatározás helyett a megkeseredettség és a hatalmas bánat látszott szemeidben, belső érzéseid tisztán tükrözték az arcodon megjelenő apró ráncok. De nem az öregség mély vonalai volta ezek, hanem a gondterheltség szántotta barázdák. Hatalmasat sóhajtottál, élettelen arckifejezéssel végigpásztáztad a környezetet, elborzadva, de semmit sem téve a látvány ellen. A lakásod szinte romokban állt, mindenfelé fagyisdobozok és csokipapírok éktelenkedtek, a por vastag rétegben fedte a rég takarított bútorok tetejét, ruháid a szennyes tartó helyett szanaszét hevertek a földön, az ágyad azonban megmaradt a maga tökéletességében. Az óta az este óta nem aludtál csak a kanapén. Képtelen voltál ráfeküdni vagy csak a közelébe is menni, túlságosan is rá emlékeztetett és akárhányszor ránéztél, mindig magad előtt láttad, mikor azon támaszkodva figyelte, ahogy becsukod a háló ajtaját, majd szívbajosan megbámulod. Akaratlanul is elmosolyodtál az emlékre, már nem féltél tőle, legszívesebben a nyakába ugrottál volna. Bántál mindent, bántad, hogy elutasító voltál, bántad, hogy nem voltál képes beismerni az érzéseidet neki, de még magadnak sem, a legfőképpen viszont azt, hogy elküldted.

Nem törődve a körülötted lévő szeméthalommal, kiaraszoltál a konyhába és egy nem olyan piszkos bögrét előhúzva a mosogatnivalók közül, engedtél bele a csapból egy kis hideg vizet. Ajkaidhoz emelve az üveget, lassan megdöntötted, de amint a folyadék a szád széléhez ért, beugrott a pár perccel ezelőtti rémálmod és összerezzenve kiejtetted kezedből a poharat, mely több száz apró darabra tört a szoba minden irányába eljuttatva a vizet. A hirtelen csattanásra kicsit megugrottál, de a szerencsétlenségek sorozata itt még nem ért véget, a hátrahőköléssel talpad egyenesen egy kis csoport üvegszilánkra nehezedett, felszakítva ezzel a vastag bőrt legalább tucatnyi helyen.
Feltört belőled egy fájdalmas nyögés és az éles, nyilalló érzésre ismét kibuktak könnyeid. Szemeid összeszorítva megtámaszkodtál a kredencen és sérült, vértől csöpögő lábad felhúzva próbáltál másik végtagoddal a lehető legtisztább útvonalon kijutni a konyhából. Egy lábbal haladva a fürdőbe botorkáltál és fájó talpad a csaphoz téve végigpásztáztad a sebeket. Automatikusan fintorra húztad ajkaid, még ránézni is rossz volt. Az egész területet elöntötte a vér, lassan kibugyogva a néhol egészen mélyre fúródott szilánkok mellett. Félve előszedted a csipeszt, de nem voltál képes rávenni magad, hogy kiszedd az idegen testeket. Fogcsikorgatva gondolkoztál más megoldáson, de semmi sem jutott az eszedbe, így megengedted a jéghideg vizet, hogy először lemosd a vért a tisztább látás reményében. Amint azonban alányújtottad végtagod, feltört belőled egy kiáltás és öklöd a csempébe vágva szorítottad össze fogaid. A víz erősen mardosta a sebeket, szúró, csípő érzést kölcsönözve az egész lábfejednek. Ezt tűrted egy-két percig, majd nagy levegővel hozzáláttál időközben a fájdalomtól elzsibbadt lábad üvegtől való megtisztításának. Egyenként húzgáltad ki az egyre mélyebbről kijövő szilánkokat, hol több, hol kevesebb vér kíséretében.

Miután az utolsó darabot is kiszedted, kimerülten és felengedve fújtad ki magad.
 - Végre… - sóhajtottad és alsó ajkad harapdálva kezdtél azon gondolkodni, mit kezdjél a sebbel. Túlságosan vérzett, a kötés pillanatok alatt átázna, de magadnak nem tudod összevarrni… Ekkor azonban valaki csöngetett.
Összerezzentél az éles hangra, de mivel az ajtóig most csak egy óra bicegéssel jutottál volna el, remélve, hogy a bejárat túloldalán lévő fél ismerős, kikiáltottál.
 - Gyere be! – hallattad hangosan, hogy biztos meghallja a jövevény is. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott és halk, szinte nesztelen léptek közeledésére lettél figyelmes. A vendég csendessége megijesztett, alig mertél kinézni a fürdőből.
 - ________, te meg mi a francot csináltál?! – hallottad Joyae hangját és egy kis üvegcsörömpölést. Megnyugodtál az ismerős hangra, de már érezted, hogy egy hatalmas korholás van érlelődőben. Elvégre barátnőd mit sem sejtett Kairól, se az eltűnéséről, a szülinapi bulid is lerendezted annyival, hogy jól érezted magad, este pedig egy sráccal hazasétáltál, utána viszont mindig leráztad és utóbbi időben a telefont se vetted fel.
 - Csak…béna voltam. A fürdőben vagyok… - felelted, mire Joyae habozás nélkül odasietett.
 - Mitől véres a padló és miért van mindenhol szemét a lak…TE JÓ ÉG!! – kiáltott fel a lány, mikor meglátta, hogy kifehéredett, szinte cafatos talpad szorongatod.
 - Ne aggódj, nem olyan vészes, csak beleléptem a szilánkokba. – nyugtattad, de hajthatatlan volt.
 - Nem vészes? Most azonnal bemegyünk a kórházba! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, majd egy puha törölközőt tett a lábadhoz, hogy bebugyoláld, míg ő taxit hív. Húztad a szád, sosem szeretted a kórházakat, de ha ő azt mondta oda mentek, nincs apelláta. – A lakásról pedig majd beszélünk… - vetette még oda rosszallóan és kisegített a házból, hogy a kocsiba ülhessetek. Ez a taxisofőr is csúnyán nézett rátok, bár most valószínűleg az ülések összevérezésének lehetősége miatt.

Percek alatt beértetek a kórházba, szerencsére nem volt dugó, az utak szinte teljesen szabadok voltak. A fertőtlenítő szagú épületbe érve viszont sóhajtozni kezdtél, már láttad lelki szemeid előtt, ahogy jön egy vén, flegma orvos, hetykén és fájdalmasan ellátja a lábad és egy szó nélkül továbbáll a nővérkékhez. Amint azonban Joyae bemondta a portás hölgyeménynek az adataidat, már jött is a téged kezelésbe vevő doki, de nem olyan, mint amilyenre számítottál. Kedves, őzikére emlékeztető arca volt, angyali kedvességet árasztva. Világosbarna haja egyenes tincsekben állt, ha nem lett volna rajta a fehér köpeny, minden bizonnyal egy átlagos, huszonéves egyetemista fiúnak nézted volna. Mosolyogva hozzád lépett, majd lehajolt és óvatosan szétbontva a törölközőt, megfigyelte a sérülést, ami ismét csupa vér volt, de korántsem annyira, mint otthon. Hümmögött egy párat, majd lassan felállva visszatette a bugyoláló anyagot és egy szó nélkül felkapott. Enyhe kifejezés, hogy meglepődtél, hisz egyetlen orvos sem vitt még a karjaiban, de egyértelműen tetszett, hogy ő tényleg törődött a sérültjeivel. Átkaroltad nyakát, hogy ne minden testsúlyod a karjára nehezedjen, mire meghallottál egy vékony, duzzogó hangot. A tulajdonosa irányába néztél, aki egy alacsony, hét-nyolc éves kisfiú volt. Barna haja szemöldökénél elkanyarodott, így egy szál se lógott mélybarna szemeibe. Durcásan összefonta karjait, lebiggyesztette alsó ajkát és mikor morcosan szusszant egyet, észrevetted, hogy hiányzik az első két foga.
 - Lu Han doktor báci, mit cinál? A thép néni helyett inkább theretgessen engem… - puffasztotta fel aranyos pofiját és hiába nézett rád csúnyán, végtelenül édesnek találtad. Igaz, nagyon hasonlított arra a furcsa, pösze srácra, akivel még szülinapodon találkoztál a Kék Angyalban, de nem lehetett ő, hiszen legalább tíz évvel idősebb volt mikor legutóbb láttad… Az orvos csak elmosolyodott, majd bevitt az egyik terembe és a vizsgáló asztalra tett.

 - Elnézését kérem, még nagyon fiatal szegény. – kért bocsánatot a doki, mire csak legyintettél.
 - Semmi, de ki ő, ha megkérdezhetem? Talán rokona? – kíváncsiskodtál, habár semmi közöd nem volt hozzá. Az orvos nekilátott elővenni a felszerelését, közben viszont készségesen válaszolt kérdéseidre.
 - SeHunnak hívják, most nyolc éves, a szüleiről semmit sem tudunk, így magamhoz vettem. Nem szokott itt lenni, de a pöszesége és a fogai miatt mindig nyuszinak csúfolták az iskolában, így az első dolga az volt, hogy amint mozogni kezdtek a tejfogai, ki is törte az első kettőt. – kuncogott halkan a mondata végére. – Persze a pöszesége nem ettől függ, így az megmaradt, de mivel hazaküldték, így most velem van, és hallgathatom egész nap a féltékenykedését. – folytatta, mire te is halkan nevetni kezdtél. Határtalanul édes kisfiúnak tűnt, bár furcsállottad, hogy a félig-meddig idegennel még a nevük is megegyezik. Ekkor azonban felszisszentél, mert az orvos pont akkor fejezte be lábfejed kötözését és véletlenül picit erősebben húzta meg.
 - Kész is van, remélem nem fájt nagyon. – állt fel mosolyogva, hogy lesegítsen az asztalról. Csodák csodájára rá bírtál állni a kötésre, egy kicsit sem zavart, nem nyomott, semmi. Csodadoki, ez egészen biztos. Boldogan hajoltál meg neki, majd kezet fogtál vele és megköszönve a munkáját, kibicegtél a teremből. Mire visszanéztél, ő már a kisfiú mellett volt, az pedig épp az ölébe mászva ölelgette. Kedvesen mosolyogva figyelted őket, majd tekinteted elszakítva róluk, Joyae irányába sétáltál.

Elhaladtál pár kórterem mellett, de csak pár perc múlva jutott el tudatodig, mit láttál a szemed sarkából. Olyan volt, mintha Kai ült volna egy szőke srác ágya mellett… De nem, az nem lehet, ő biztos nincs itt és ügyel rá, hogy még véletlenül se fussatok össze. Barátnőd mellé érve azonban más is fogadott, a mostanra második legjobb barátod, Baekhyun. Ugyan az a nyugodtság terült el arcán, mint mikor először találkoztatok, de most vidámsággal keveredő leheletnyi aggódás is volt benne.
 - Szia, jobban vagy? – kérdezte, majd óvatosan átölelt.
 - Persze, azt hiszem a legjobb orvost kaptam. – mosolyogtál, majd magad mögé mutattál a folyosó végén lévő ülésekre. Baekhyun azonnal elmosolyodott, a doktor tekintetét elkapva pedig biccentett, mintha régi barátok lennének.
 - Látom, tényleg a szakma legjobbja. De hol van a nyakláncod? – kérdezte a fiú nyakad vizslatva. Ijedten odakaptál, majd rájöttél, hogy a buli után levetted, nehogy a nagy hanyagságban valami baja legyen.
 - Féltem és levettem, hogy ne legyen gond. – felelted, mire Baekie megrázta a fejét.
 - Tömör anyag, ne féltsd. De hordd mindig, mert szerencsét hoz, rendben? – Bólintottál, de mikor megindultál volna kifelé, Joyae elkapta a kezed.
 - Na na, azt már nem. A kishölgy mostanság nagyon eleresztette magát, nem is értem mi ütött bele, úgyhogy amíg rendbe nem tesszük a lakást, nálam maradsz. – tájékoztatott barátnőd és tudtad, ez ellen semmit sem tudsz tenni. Sóhajtottál, majd kettejük vállára támaszkodva lassan elindultatok kifelé…