I need you to say it

(Kai PoV)

I can’t read your mind…

Egész életemben egyetlen lányra vágytam… Arra a gyönyörű, angyalarcú teremtésre, akivel már csecsemőkorunk óta ismertük egymást. Aki mostanra felnőtt nővé érett, aki minden nap újra meg újra magába bolondított, és akinek a mosolyától repesett a szívem, akárhányszor megajándékozott vele. Álmaimban mindig mellette voltam és egymást ölelve feküdtünk a magas fűben, kémlelve az apró bárányfelhőkkel tarkított égboltot.

I need you to say it…

Minden nap találkoztunk, együtt jártunk órákra, egymás mellett ültünk és kéz a kézben sétáltunk a folyosókon. Igaz ez csak baráti gesztus volt, de már ennyi is a mennybe repített. Gyönyörű, selymes haja meg-meglibbent az enyhe szellőtől, puha bőre törékeny porcelánként hatott ujjbegyeim érzékeire, enyhén pirosló ajkai hívogatón mozdultak minden egyes szavára. Egy csoda volt, egy emberi teste bújtatott istennő. De vajon az évek alatt benne is megváltozott valami irántam?

Plain and simple, I would give my life to you…

Tudod…egyre többet gondolok rád. Képtelen vagyok másra figyelni, teljesen elveszed az eszem. Vágyom rád, vágyom az érintésedre, hogy a karjaimban tarthassalak és lágyan öleljelek, míg a világ lassan megszűnik körülöttünk… Ha van bármi, amivel elnyerhetem a szívedet, kérlek, mondd meg. Teljesíteni akarom minden kívánságodat, szeretném, ha boldog lennél… Akár az életem is odaadnám érted…

Everything you needed, baby I would be it…

Formálj szavakat gyönyörű ajkaiddal, mondd, hogy te is érzel valamit… Szükségem van rád, képtelen vagyok nélküled élni. Kérlek, engedj be a szívedbe, hagyd, hogy szeresselek, hagyd, hogy elhalmozzalak a világ összes kincsével. Hagyd, hogy mosolyt csaljak arcodra…

You’re the only one I talk to, who really knows me, tells me, shows me…

Mióta megismertelek, te jelentetted nekem a világot. Beleláttál a fejembe, tudtál rólam mindent, nem voltak titkaink egymás előtt. Most mégis kénytelen vagyok elrejteni az érzéseimet. Félek… Félek beismerni, hogy megváltoztam… Beléd szerettem és megőrülök a tudattól, ha nem lehetsz az enyém…

That it’s enough sometimes just to be myself…

Mégis tudom…érzem, hogy tennem kell valamit… Nem bírom tovább, nincs szükségem másra, csak te kellesz… Kérlek, jól figyelj, csak egyszer mondom el. Nem szavakkal, hanem mozdulatokkal, de elhiheted, mind szívből jön. Hallod ezt? A kedvenc dalod… Remélem megérted, hogy mindezt érted teszem…

I don’t want nobody else
They don’t understand
That I gave away my heart
The moment that I shook your hand…

Felléptem a színpadra és lassan végigmértem a közönséget. Egyetlenem az első sorban ült, abban a fehér ruhában, amit még tőlem kapott születésnapjára. Arcán lágy, kedves mosoly terült el, hullámos fürtjei semmit sem takartak belőle. Ujjaival egy szívecskét formált és felém mutatta, így mosolya még ragyogóbbá vált. Elmémet azonnal megszállta a rózsaszín köd, éreztem, hogy belül lángolok, de tudtam, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból.

Take my breath away
Buy me anything I ask
Go anywhere I wanna go
I traded everything just to know…

Megigazítottam sapkámat és egy puszit küldve szerelmem felé, a helyemre álltam. A színpad elsötétült, majd elindult egy lassú gitárszóló, így megfordultam és tettem pár lépést a lágy dallamra. Mikor a dob is csatlakozott, felgyúlt néhány fény, hogy megvilágítsa fekete szövetekbe burkolt alakom. A ritmusra léptem, karom emelkedett, majd süllyedt, egyre több érzést csempészve eleinte ridegnek tűnő mozdulataimba.

Let me know you love me
Let me know you care
Let me know you’re thinking of me
When I can’t be there…

A refrénhez érve beleadtam mindent, amit csak tudtam és a szavakat is tátogtam, mintha tőlem jönnének, végig őt nézve, hátha megérti. A betanult koreográfiát most elhagytam, helyette érzelmeim felhasználva kezdtem mozgatni testem, hol szívet formálva, hol sapkámhoz nyúlva, hol pedig a levegőbe markolva, mintha képes lennék őt magamhoz húzni.

Let me know you miss me
Call me up sometimes
I don’t wanna go but girl you gotta let me know
You gotta let me know said you gotta let me know…

Táncom lassan a végéhez közeledett, de utolsó gesztusként még mélyen a szemébe néztem és a dallal együtt kezdtem énekelni. Az emberek nem hallhatták, hiszen túl hangosan szólt a zene, de láttam szerelmem arcán a pillanatnyi döbbenetet. Rájött volna? Ajkai résnyire nyíltak és meredten nézett rám, ahogy középre mentem, majd a ritmusra beállva meghajoltam.

Stop and listen
It’s my thoughts calling your name
Screaming out the way I feel…

A dal elhallgatott, most vagy soha; meg kell tennem. Vettem egy mély levegőt és amint felnéztem, megláttam a lenyűgözött közönséget. Az osztály- és évfolyamtársakat, a tanárokat és a többi dolgozót, de én csak egyetlen emberre koncentráltam. Tudtam, ha elindul a tapsvihar, már késő lesz, így kihasználva a pár másodperces csendet, szemeimben a lehető legnagyobb szeretettel ő rá néztem és szóra nyitottam ajkaim.
 - ________, szeretlek… -

A sztorit JongIn egyik debütálás előtti fellépése ihlette (valamint a dal, amire táncolt: NLT - Let me know), aki kíváncs rá, az megnézheti itt:
http://www.youtube.com/watch?v=nZHr5cDnshY

Ready? Action!
(NU'EST)

 

(A történet szorosan kapcsolódik az Action c. kliphez, ha jobban meg akarod érteni, miről is szól, előbb nézd meg a videót magyar felirattal és figyeld meg az MV elemeit, valamint a tagok szerepét. - a szerk.)

http://www.youtube.com/watch?v=GFZdVGnB_X4

„Egy olyan világban éltem, ahol az emberek azt akarták, hogy mindenki egyenlő legyen. Hogy a bőrszín vagy a nem ne számítson, se munkahelynél, se az iskolákban; megszűnjenek a háborúk és béke legyen a népek között. Az elhatározás erősnek látszott, lassan kezdték megvalósítani az egységes álmot, de történt valami, amire nem számítottak. A folyamatba egy apró hiba csúszott. A Rendszernek nevezett álhatalom kihasználva az emberek jóhiszeműségét, tudtuk nélkül, apránként mindent az irányítása alá vont. Beszivárgott a médiába, az oktatásba, a mindennapokba és átalakította azokat. Ennek köszönhetően mindenki, akiben egy kicsi hajlam is mutatkozott, megváltozott; elvesztették azt, ami emberré tette őket: az önálló gondolkodásukat. A Rendszer látatlanban létrehozott egy normát, új szabályokat formálva és gondolataiktól megfosztott bábuit eszerinti életre kötelezte.
A legkönnyebb célpontok a felnőttek voltak. A tudatuk könnyen ráállt a robotizált életmódra, hiszen már évek óta azt gyakorolták, főként az irodai és ipari dolgozók. A gyerekek azonban mások voltak. Ők meglátták a változást, rájöttek a háttérben zajló borzasztó dolgokra, de a szüleik és az oktatási intézmények miatt kiszolgáltatottak voltak. A média nem gyakorolt rájuk hatást, hisz nem ők mentek vásárolni, nem nekik sugallták, hova vigyék a gyereküket, így maradt az iskola általi befolyás.
Várható volt azonban, hogy valaki majd a sarkára áll és azt mondja: Elég!
Így megalakultunk mi, azaz a Kívülállók. Ilyen csoportok a világ minden táján fellelhetők voltak és begyűjtötték a hozzánk hasonló, gondolkodó embereket. A mi csapatunk csak öt főből állt, de mind elkötelezett és lelkes tagjai voltunk a lázadók táborának.
Igaz, nem voltunk mindig együtt, a változás kezdetén a másik négy srác a hívőkhöz tartozott (így hívjuk a Rendszer által befolyásoltakat), de tehettek bármit, nem adtam fel, így sikerült felnyitni a szemüket. Ennek a történetét osztom meg veletek, hogy segítsen a nehezebb időkben, adjon erőt és reményt.
Aron vagyok és a következő történet rólunk szól.”

Friss, tavaszi napnak indult a mai. A fák lombjai halkan susogtak az enyhe reggeli szellőtől, de valami hiányzott. Mióta a Rendszer hatalma gyarapodni kezdett, megszűnt a madárcsicsergés, sőt eltűntek a környékről a madarak is, mintha megérezték volna a veszélyt…
Lassan lépkedtem a négyzet alakú kőlapok alkotta járdán, mely ridegen, oda nem illőn terült el a gyep és a házak között. A régi otthonunknál nem volt ilyen, ott szabadon járhattunk bármerre: mezítláb a friss füvön, hogy érezzük a hajnali harmatcseppek érintését vagy az úton, hogy a felhevült aszfalton lépdelve átjárja testünket a kellemes meleg.
A természetnek köszönhetően nagyobb szabadságérzetünk volt és kevésbé hatott ránk a befolyás is, így a Rendszer új törvényei között szerepelt az általa kiépített járdarendszer használata.
„Fűre lépni tilos, óvjuk a természetet!” – olvastam le az egyik tábláról. Hát persze…

Az iskolához közeledve egyre több diákot láttam. Fehér egyenruhájuk már messziről felismerhetővé tette őket, de járásuk igazolta, hogy a befolyás még nem hatalmasodott el rajtuk. Kedvetlenek voltak, az egyen táskát lomhán cipelték a vállukon, de nem tettek semmit…nem mertek…
Mióta erre a környékre költöztünk, szinte kivétel nélkül csak ilyen gyerekeket láttam. Szüleik (mint ahogyan az enyémeim is) gyorsan a Rendszer áldozataivá váltak; fejükbe tuszkolták, hogy az egységes tanítású, legjobb nevelést adó intézményekbe vigyék porontyaikat. Mivel a legközelebbi ilyen iskola több száz kilométerre volt tőlünk, a költözés elkerülhetetlen volt. Az elveim kimondták, hogy tiltakozzak, de az eszem mást sugallt. A régi barátaim közül volt pár, aki túlzott lázadásával szemet szúrt a Rendszernek. Ők „véletlenül” meghívást kaptak egy ingyen táborra, mely a „gyermekek érdekeit szolgálta, segítségével előrébb juthattak az életben”. Soha többé nem láttam viszont az igazi énjüket…
Gondolkodásomat egy furcsa érzés szakította meg. Az iskola hatalmas ajtaján belépve több száz szúrós szempár szegeződött rám. Tulajdonosaik a hallban ültek, kerek asztaloknál, előttük könyvekkel. Vagy fél percig mereven bámultak rám, majd mikor én is leültem egy üres székre, visszatértek a maguk dolgához. Nem volt hangoskodás, se nevetés, játék…csak síri csönd és hullaszag. Ez utóbbit inkább a túlzott higiéniára értem. Az erős fertőtlenítő átható bűze, hófehérre festett, tükörsima falak, neonfényű izzók és semmi ablak. Az egész olyan mesterkélt, olyan mű volt…

Aztán suttogásra lettem figyelmes, az okozója három fiú volt, két barna és egy szőke. Mind engem néztek, ahogyan az előbb még a tömeg. Nem értettem mit mondtak egymásnak, de volt egy olyan sejtésem, hogy semmi jót. Az egyik mondatnál a félre fésült hajú srác ajkai fintorra húzódtak. Nagyot nyeltem, nem tudtam, mire számítsak, de bármi legyen is az, elbírok vele. Ekkor megláttam mellettük egy apró szőkeséget. A fiú szög egyenesre vasalt haja fél arcát eltakarta, de még így is látszott, hogy a másik hármat figyeli. Olyan volt, mint egy kis kém, fülelt és minden információt jó mélyen az emlékezetébe vésett. Mikor azonban észrevette, hogy figyelem, visszahúzódott a saját asztalához, majd biccentett.

Belül mosolyogtam, úgy tűnt, akadt még egy épeszű, gondolkodó diák. Még párszor végignéztem az aulán, hogy kiismerjem az új terepet, majd hirtelen megszólalt a figyelmeztető csengő. Felálltam, hogy útnak induljak az órarendben megadott első terem felé, de rajtam kívül senki más nem mozdult. Figyelmük e helyett élesen az oldalra fésült hajú srácra összpontosult. Ezek szerint ő volt a vezető, őt követték a többiek…

Szemei villámokat szórtak, ha egy pillantással lehetett volna ölni, már áshatták volna a síromat. Egy szó nélkül felállt, majd közelebb jött hozzám és erősen meglökte a mellkasomat. Hatalmas erő volt benne és nem is számítottam rá, így egy széknek esve a földre zuhantam. Összeszorítottam fogaim, hogy ne szisszenjek fel a könyökömbe nyilaló fájdalomtól, majd értetlenül ránéztem. Egyetlen hívő sem provokálhat senkit, még egy vezető sem. Neki miért engedik?
Bármennyire is szerettem volna, nem viszonoztam. Újdonság volt ez is, kitudja még mire képes…

 - Nem tartozol közénk. Állj fel és tűnj el innen. – szűrte fogai közül, majd elfordította fejét és a többiekre pillantva megindult az első óra helyszínére. A tömeg szó nélkül követte, az aula pedig szép lassan kiürült, ott hagyva engem, még mindig ugyanott ülve. Nem bírtam feldolgozni, ami az előbb történt, ez ellent mondana minden eddigi, a Rendszerrel kapcsolatos tudásomnak…
 - Ne aggódj, még nem utál, de közel jársz hozzá… - hallottam egy kedves hangot, mire azonnal felocsúdtam a révületből. Felnéztem a kezét felém nyújtó szőkére, majd elfogadva a segítséget, lassan felálltam. – Egyébként Ren vagyok. Ha lehet, ne említsd, hogy segítettem. – nézett körbe, remélve, hogy senki nem látott minket.
 - Aron. – feleltem tömören, mire legyintett.
 - Tudom. Láttam az aktád, mikor behozták. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: Vigyázz, mit csinálsz, tudják, hogy még nem álltál át. – indult el a folyosó felé.
 - Kösz, majd meglátom. De mi vagy te? Valami besúgó a Kívülállóknak? – kérdeztem tovább, de csak ingatta a fejét.
 - Tök átlagos srác, átlagon felüli logikával. Mindent látok, mindent hallok; figyelek és elraktározok, hátha később hasznát veszem. Nem vagyok Kívülálló, de nem is hódolok be… - Mire mondandóját befejezte, a teremhez értünk. Az ajtóval szemben volt pár nem használt szekrény, de mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, Ren elvonta a figyelmem.
 - Még valami. A srác, aki meglökött, JR. Vigyázz vele, bajt hozhat rád. – tanácsolta, azzal kifejezéstelen arcot felvéve belépett és lassan a helyére ment. Én is kerestem egy üres padot, majd mikor leültem, abban a pillanatban becsöngettek és már érkezett is a rideg tekintetű, vasszigort árasztó tanár. A hideg is kirázott tőle, de ha nem néztem rá, egész jól tudtam figyelni az órára.

Az 50 perces folyamatos agymosás hamar letelt, indulhattunk a következőre. Egy pillanatig tétováztam, majd pusztán dacból ismét JR előtt álltam fel. A tanár után elsőként hagytam el a termet, majd vissza se fordulva tovább mentem. A bejárat mellett megállva bevártam a többieket (hiszen még nem tudtam, itt melyik hely szabad), de mikor láttam a vezért feltűnni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Szinte a homlokára volt írva, hogy már önmagában a létezésemmel vérig sértem. Olyan volt, mint egy trónfosztott király, de alaposabban végigmérve felfedeztem benne valami aranyosat…még ha nem is volt az…vagy de?

Mikor közelebb ért összehúzta szemeit és arcomhoz hajolt.
 - Vigyázz kölyök, még a végén megcsúszik a kezem. – tette ujjait nyakamhoz, de ez már több volt a soknál. Elkaptam kezét és erősen megszorítva ellöktem magamtól.
 - Azt hiszed olyan nagy vagy? Semmit sem érsz, számukra csak egy bábu vagy. – feleltem rá sem nézve, majd hagytam, hogy ajkait undok fintorba húzva bemenjen. Talán ezzel írtam alá a meghívóm az agymosásra, de nem érdekelt. Túl messzire ment, nem hiszem el, hogy ennyi akarattal ne lehetne Kívülálló. Megváltoztatom, ha rá is megy az életem… Amilyen veszélyes a Kívülállókkal szemben…olyan elhivatott lehetne az oldalunkon…

 - Mi az istent csinálsz? Megőrültél? – jött hozzám dühösen Ren. – A Rendszer sem bír vele, azt hiszed, majd miattad megváltozik? Készülj… Mire hazaérsz, szerintem már csomagolhatsz is, mert ezek után hétszentség, hogy elintézi neked a tábort… 
- Nem érdekel! Nézz már rá! Mennyi hasznunk lehetne belőle? – halkítottam le a „beszélgetést”. Nem hiányzott, hogy miattam kerüljön bajba.
 - Semennyi. Túl gőgös, a szíve mélyén is a Rendszert isteníti. Hidd el, ismerem. – húzta el a száját, majd csalódott arccal bement a többiek után.

Szinte az egész nap így ment el. A délután négyig tartó tanítás közben végig azon gondolkodtam, hogyan állíthatnám át JR-t az oldalunkra. Még ma cselekednem kellett, lehet holnap már az iskola közelébe sem fogok kerülni… Utolsó órán azonban valami az eszembe jutott. Egy régi emlék, hogy anno, hogyan lettem Kívülálló… Meg kell próbálnom, csak egy esélyem van.
Gyorsan írtam egy apró cetlit és mikor a tanár elfordult, JR fejéhez dobtam. Nem mintha nem pikkelt volna rám már így is eléggé, de mikor meglátta, mi van a kis papíron, összegyűrte azt és fintorogva bólintott. Ezután, ha jól láttam apró, gúnyos mosolyra húzta ajkait. Így már csak egy dolgom maradt: Megvárni, hogy kicsöngessenek és…össze kellett szednem minden tudásom, amit verekedés terén szereztem…

Az idő pillanatok alatt elszállt, a csengőszót meghallva meg sem vártam, hogy a tanár pontot tegyen mondata végére, már rohantam is ki a folyosóra, magam mögött hagyva az osztályt. Alig szusszantam pár másodpercet, az ajtó már csapódott is és két kart éreztem vállamra kígyózni. Egy erőteljes lökésnek köszönhetően a szürke szekrénysornál találtam magam, arcom a hideg fémhez nyomódott és alsó ajkam is felrepedt.
 - Tanuld meg, hol a helyed... – súgta JR, mire megfordultam, majd kezét kicsavarva a szemközti falhoz szorítottam. Arcunk szinte összeért, hangosan ziháltunk a forrongó dühtől.
 - Inkább neked kéne tudnod, hol a helyed. Erős vagy és elszánt, de a Rendszernek nem ilyen emberekre van szüksége, hanem csak eszetlen, irányítható bábukra. Gondolkozz már! Ha így folytatod, nem sokáig maradsz az élők sorában. Ennyit igazán tudnod kéne! – szorítottam még erősebben minden mondatomnál, hogy nyomatékosítsam fejében szavaimat. Hangomból áradt a méreg, az akarat, hogy megváltoztassam. Ha nekem nem megy, másnak se fog…
 - Mondd, kivel leszel majd, ha megszűnik ez az átkozott világ? Ha rájössz, hogy a Rendszer, melyben élsz, mely arra volt hivatott, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, egyre távolabb sodorja őket egymástól és önmaguktól? Csak nézz szét magad körül! Mondd, mit látsz? Kiveszett mindenkiből az emberség, egyszerű sakkfigurák lettek, akikkel azt tesznek, amit csak akarnak! A kapcsolatok puhánnyá, semmitmondóvá váltak, a Rendszer bemocskolta az egyén fogalmát, elszakított a valódi énedtől és bezárt egy sötét kamrába, hogy ne láss, és ne hallj. Ilyen vagy valójában, vagy a Rendszer tesz ilyenné? Ha ez az egész egyszer s mindenkorra darabjaira hullik, hol leszel akkor? – Arcán megláttam némi hezitálást, végre gondolkodni kezdett, de nem hagyhattam itt abba.
 – Mert én az igaz barátaimmal. A Kívülállókkal, akik, ha kell a puskagolyó és közém állnak, akikért utolsó csepp véremig harcolnék, és akiknek többet ér az egymásért való küzdelem, mint a tulajdon életük! Ők lesznek majd velem, ők segítenek majd a bajban, nem a birkanyájként terelt tömeg. Majd, ha leolvad róluk a műanyag burok, feloszlik szemükről a köd és majd ott ülnek tehetetlenül a világban, melybe születtek, megtudják mit jelent, hogy „együtt” és „egymásért”. Te nem akarsz közéjük tartozni, igaz? Hát akkor ne hagyd, hogy irányítsanak, ne add fel önmagad, mutasd meg az igazi éned! Állj át hozzánk, segíts lerombolni a Rendszert, segíts felnyitni az emberek szemét, mielőtt késő lesz! Tarts velünk…harcolj a mi oldalunkon…kérlek… - halkultam el mondandóm végére, majd még utoljára szemeit pásztázva, lehunytam sajátomat és ajkaira tapadtam. A belsőm kiáltott a rémülettől, tudtam, hogy ezen múlik minden, ha nem sikerül, elbuktam. JR…gyerünk!

A másodperc tört része most egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam, mire számítsak, így egy tapodtat sem mozdultam. Aztán megéreztem valamit, mire még az ütő is megállt bennem. JR lassan viszonozta a csókot és ujjaival hajamba túrva közelebb húzott. Hát mégis sikerült…
 - Jézusom… - hallottam magam mögött Ren hangját. Elszakadtam JR perzselő ajkaitól és megláttam, ahogy az osztály ledöbbenve minket bámul. A kis szőke is hüledezve állt közöttük, de nem telt pár másodpercbe és hatalmas vigyort festett arcára.
 - Éreztem, hogy megcsinálod… - ingatta a fejét halkan kuncogva, majd a tömegből előkerült JR két hű követője is.
A nevük - mint később kiderült – Baekho és Minhyun volt és kötődésük erősebbnek bizonyult, mint ahogy elsőre gondoltam. Még aznap délután elmagyaráztunk nekik mindent, beavattuk őket a Rendszer sötét titkaiba és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Az iskolában tanuló diákok nem követték példánkat, így magunkra maradtunk a városban, de nem bántuk, hiszen egy új módját fedeztük fel a Kívülállók segítésének. Leszerződtünk egy kiadónál, ahol megalakultunk öten, mint egy új fiúbanda tagjai, akik a popszakma élére akarnak törni, mi azonban többek voltunk annál. Mindenre készen kiálltunk a világ elé és megmutattuk, hogy igenis van remény. Még most sem adjuk fel, dalainkban meséljük el történeteinket és üzenünk az embereknek, hogy vegyék észre, ami körülöttük zajlik, lépjenek ki a tömegből és küzdjenek a Rendszer ellen.
Mert mi vagyunk a NU’EST, mi vagyunk a jövő.

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 19. (Final)

Riadtan megfordultunk és megláttuk Heechult, amint egy ezüst színű fegyvert fog ránk. Másik kezével intett az őreinek, akik azonnal felénk indultak, majd lefogtak. Meg voltam rémülve, nem tudtam mit csináljak, de ahogy láttam, Joon arcán is a halálfélelem tükröződött. Beérkezett egy fekete kocsi és nem törődve a parkolás hogyanjával megállt az apró kavicsokkal teli területen. Két szintúgy fekete ruhás, nagydarab férfi szállt ki, magukkal húzva Lee Soo Mant. Odarángatták elém, majd mikor az engem fogó férfi szorított a karomon, ijedten Heechulra nézett.
 - Igen, jól tudod, hogy képes lennék bántani, főleg azért mert az unokaöcséd. – húzta ajkait ördögi mosolyra, én viszont elképedtem. Az unokaöccse? Én? Mi van?
 - Ó…tehát nem meséltél neki róla, mi? – nézett az igazgatóra. – Drágám, Lee Soo Man és édesanyád testvérek. – mondta közelebb hajolva és halkan kuncogva. Legszívesebben ott helyben ütni kezdtem volna, de a sokktól mozdulni sem tudtam. De hát a név… - Törvénytelen gyerkőc vagy, bizony. – kezdett Heechul nevetni, majd elhallgatott és hajamnál fogva hátrahúzta a fejem. – Kicsi, formás nyakacska…törnivaló nemde bár, Soo Man? – simított végig egy ujjával vékony bőrömön és fülembe súgott. – De sajnos, ha megtenném, nem adná át az SM vezetését, így biztonságban vagy… - engedte el a hajam, majd visszalépett az embereihez. – Szerződés? – Hangja ismét hidegen csengett, arca is elkomorodott. Átvette a papírt és előhúzott öltönye belső zsebéből egy tollat.
 - Írd alá, most! – utasította Soo Mant, aki fogait összeszorítva elvette a nyomtatványt. Az arcát fürkészve láttam mennyi érzés kavarodott benne: keserűség, harag, tehetetlenség…talán még bánat is.
Mindig is rossz szemmel néztem rá, amiért olyan szigorú volt a bandákkal, de egyben csodáltam is, hogy mennyi mindent elértek az ő keze alatt. Belegondolni sem mertem mi lesz, ha Heechul veszi át az irányítást. Aki ilyenre képes…
 - Ne írja alá! – kiabáltam, szabadulni próbálva a fekete ruhástól. Egy pillanatra mindenki rám figyelt, majd visszafordították tekintetüket az igazgatóra. Láttam rajta, hogy habozik, de Heechul ezen csak még jobban felhúzta magát és megindult a pisztollyal. Erősen a fejemhez nyomta és a papírra meredt.
 - Gyerünk, tudod, mi lesz, ha nem teszed… - sziszegte fogai közül és ujját a ravaszra tette. Soo Man erre hezitálás nélkül írta volna le az első betűt, de ekkor újabb kattanást hallottunk.
 - Azt most szépen tedd le. – mondta egy lágyabb, kedvesebb hang, mire Heechul ledermedt. Ijedtség és megdöbbenés ült ki az arcára, majd mikor megfordulva látta, hogy ki tatja a másik pisztolyt, örömkönnyek gyűltek szemébe.
 - Hee…mondtam, hogy visszajövök… - súgta mosolyogva Hangeng és letette a fegyvert. Heechul azonnal leejtette a pisztolyt és a nyakába borult. Szorosan hozzásimult, majd mellkasába fúrta az arcát és sírni kezdett.
 - Sajnálom…azt hittem, ha én leszek a vezető…visszahozhatlak… - suttogta akadozva, könnyeivel küszködve.
Mindenki nagy szemekkel pislogott rájuk. Hát erre ment ki az egész? Fellélegeztünk, majd megkönnyebbülve egymásra néztünk Joonnal. Aztán az összes tekintet a HanChul párosra szegeződött, amint szenvedélyesen csókolózni kezdtek.
 - Gyere, menjünk haza… - szólt Hangeng elszakadva Heechul ajkaitól, majd megfogta a kezét és beülve az egyik autóba, intett az őröknek. Azok szó nélkül elengedtek, majd követték őket és egyszerűen elhajtottak.
Ott maradtunk mi, a három megszeppent ember, egymást lesve.
 - Hát, akkor…én elköszönök… - mondta Soo Man kicsit zavartan és a nyomtatványt széttépve, mosolyogva beült a kocsijába. A motor felzúgott, de mielőtt még elmehetett volna, utána kiáltottam.
 - Miért nem mondta el? – kérdeztem, de ő az ablakot lehajtva csak végignézett rajtam és tekintete vissza is tért a kormányra.
- Szerinted mit szólna a média, ha megtudná, hogy van egy törvénytelen unokaöcsém? Na, de ezen ne agyalj sokat, majd máskor megbeszéljük. Vigyázz magadra, öcskös. – húzta fel az ablakot, majd lassan kiállt a kocsival és elhajtott.
Sóhajtottam és magamban próbáltam feldolgozni az elmúlt negyed órában hallottakat. Persze nem igazán sikerült, de ahogy láttam, Joonnak se. Ránéztem, majd halványan elmosolyodtam és megöleltem.
Átkaroltam nyakát, ő a derekam és szorosan egymáshoz bújtunk. Halkan szuszogtunk, szívverésem ismét visszaállt a normál tempóba és minden figyelmem a testéből áradó melegségre terelődött. Aztán valami hideget éreztem az orrom hegyén. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy pilláim előtt apró, fehér kis pelyhek szállingóznak. Leesett…az első hó…
Erősebbre fontam karjaim és halkan fülébe súgtam.
 - Nyisd ki a szemed…  - Ajkaim arcát súrolták, amibe automatikusan beleremegett. Felemelte a fejét és óvatosan körbepillantott, majd résnyire nyitotta ajkait és csak figyelte a hideg kristályokat. Ő is mosolyogni kezdett, majd szemembe nézve lágyan megcsókolt.
 - Szeretlek. – vigyorgott és azonnal karjaiba kapott. – De szerintem ideje lenne nekünk is menni. – vitt be a szobába, majd összepakoltunk, elköszöntünk a portástól és hazasétáltunk.


Napokkal később már mindent vastagon borított a hó. Lehűlt a levegő, jégcsapok formálódtak a tetőkön, az utakat pedig hókotrók járták. A házban csak két ember volt, Joon és én. A kanapén ültünk, egymásba felejtkezve, magunk mögött hagyva a hosszú szenvedést és a sérelmeket, ami az utóbbi hónapokban ért. Kárpótlást kaptunk mindenért és plusz szabadságot. Na persze a karja miatt is extra juttatásokat. Szerencsére a seb gyorsan begyógyult és csak egy apró, alig észrevehető heg maradt a helyén.
Heechul felbontotta az SM-el a szerződést és otthagyva a Super Juniort, Hangenghez költözött Kínába. Soo Man azóta sem hívott, de talán nem is baj, lehet jobb, ha nem firtatjuk a rokoni szálakat.
Ajkamhoz emelve a kakaós bögrét, halkan felszisszentem, majd visszatettem az asztalra.
 - Túl forró? – kérdezte Joon, majd állam felemelve lassan megcsókolt. Átkaroltam nyakát és válasz nélkül magamra húztam. Már a kulcscsontomnál járt, mikor meghallottuk, hogy a banda átlépi a ház küszöbét, Rainnel az élen. Végre hazatértek a hosszú forgatásból. Nem valószínű, hogy hallottak a történtekről, de jobb is, hiszen Rain biztosan kiverné a balhét.
 - Sziasztok! Boldog Karácsonyt! – kiáltott be a szobába Thunder és G.O. – Igaz még pár hét, de gondoltuk jobb korábban beszerezni az ajándékokat. – mosolyogtak és lerakták a sok színes masnis dobozt.
A többiek is levették a kabátjukat, kirakták a cipőjüket és csatlakoztak hozzánk, a szobába. Mielőtt viszont bármit is mondhattak volna, Joon bejelentette, hogy együtt vagyunk. Furcsamód nem lepődtek meg, csak vigyorogtak, mint a vadalma.
 - Na, végre. Már azt hittük ennyi idő se lesz elég. – mondta Seungho és leült az egyik fotelba. Nagy szemekkel pislogtam Joonra, megint semmit sem értettem. Mindenki tudta rajtam kívül, hogy szeret? Aish… Ismét átöleltem és nevetve összeborzoltam a haját.
 - Te dög…előbb nem tudtad volna elmondani? – kérdeztem, majd mikor elkapta a csuklóm azonnal elhallgattatott egy csókkal.
 - Ez meg mi a franc? – hallottuk Rain felháborodott hangját, amint egy kicsit hullámos papírra mered. A gyászjelentés volt az… Joonra néztem, majd vettünk egy nagy levegőt.
 - Minden úgy kezdődött….

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 18.

Talán órákba is beletelt, mire mindent felfogtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet…és komplikált. Azt sem, hogy Heechul…te jó ég, hogy tehette ő?
 - Érted már? Mindennek ez volt az alapja. Ez a terve, aminek akaratlanul is a részei vagyunk…  - De Joon akkor miért hagytál el? Miért csaltál meg és hagytad, hogy vele menjek? – fakadtam ki könnyes szemekkel.
 - Az nem…ahj…nem tehettem mást. Heechul tudta, hogy szeretsz és azt is, hogy én is téged. De megfenyegetett…ha veled maradok…mindegy, bántott volna téged, ez a lényeg. Ezért hoztam fel a lakásunkra azt a lányt. Az ő embere volt. Tudta, hogy ébren vagy, még rá is játszott, de hidd el egy ujjal sem értem úgy hozzá. – Kitágultak a szemeim és döbbenten meredtem rá. Egész végig azért volt velem ilyen, mert…féltett? És nem is csalt meg? Éreztem, ahogy a könnyektől egyre jobban elhomályosodik a látásom, de ő még folytatta.
 - Mikor elszaladtál nem tudtam utánad menjek-e, hisz mondhattam volna bármit, úgysem hitted volna el. De ahogy hazaértél és megláttalak olyan állapotban, nem bírtam tovább. Ez is az ő műve volt, abban a kocsmában az ő alkalmazottjai voltak. Elmentem és azt csináltam, ami járt nekik… Persze nem számítottam rá, hogy ezért Heechul bekeményít és elhurcoltat abban a pillanatban, mikor megjelenik az ajtóban… Az az egy dolog vigasztalt, hogy legalább boldog voltál, hisz nem tudtad, hogy esténként miattam járkált el. Talán nem kellett volna olyan kedvesnek lennem mikor ápoltalak és kételyek sem maradnak benned… - sóhajtott és átölelt.
- Aztán egyik nap láttam, hogy a kezében van egy papír, amin az én nevem van és keresztek. Tudtam, mire készül, de nem hagyhattam, hogy eltegyen láb alól. Akkor nem tudtalak volna később megvédeni… Nagy nehezen elszöktem és tessék, találkoztam veled. Elképzelni nem tudom, mit érezhettél, mikor Heechul beadta neked azt a hülyeséget…sajnálom, hogy miattam szenvedtél… - súgta elcsukló hangon és arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, hogy a forró könnycseppek végiggördülnek arcomon és államhoz érve Joon vállára csöppennek. Összeráncoltam az arcom és egyik kezemmel eltakarva sírni kezdtem. Szorosan magamhoz öleltem Joont, majd mellkasához bújva rejtettem el a patakzó könnyeket. De aztán olyat láttam, amit eddig még soha. Megfogta az állam és felemelte, hogy egy vonalban legyen az övével. Az arca…ugyan úgy könnyektől áztatva, mint a sajátom. Sosem láttam még Joont ennyire sírni…de mosolygott. Mosolygott és folytak le állán a sós átlátszó cseppek.
 - Szeretlek… - súgta és megcsókolt a világ talán legtöbb lágyságával és kedvességével. Szerelmes volt…tényleg szerelmes. És belém. Engem szeretett az elejétől fogva, és minden, amit tett, akár rossz vagy jó, az egész értem volt. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre?
Karommal átkulcsoltam nyakát és olyan szenvedélyesen csókoltam vissza, mint még sosem. Hajába túrtam és egy pillanatra megszakítva a csókot, magamhoz szorítottam és fülébe súgtam.
 - Te vagy a mindenem…nem akarlak még egyszer elveszíteni… - mondtam és közelebb bújtam. Hideg ujjait végighúzta oldalamon, majd pólóm alá kúsztak, megérintve csupasz bőrömet. Beleremegtem az érzésbe, de ettől csak még inkább akartam. Kibújtattam ruháiból, óvatosan elkerülve a sebet, majd segítettem neki levenni a sajátomat és hagytam, hogy rám feküdjön. Le sem tagadhattam volna, hogy kívánom, szemmel látható jelei voltak.
Most viszont valahogy minden gördülékenyebben ment. Mintha tudtuk volna, hogy a másik mire gondol, mi a jó neki. Együtt mozogtunk, egyszerre, egyazon ritmusra, végig arra figyelve, hogy a lehető legtöbbet adjunk egymásnak.
A csúcsot elérve fáradtan, lihegve az ágyra dőltünk és megfogtuk egymás kezét. Joon mellém fekve átkarolt és elmosolyodott, majd láttam, hogy egy apró izzadtságcsepp lefolyik a homlokáról és egyenesen a párnán landol.
Percek múlva már csak halkan pihegtünk, hallgattuk a másik szuszogását. Egyenletesen mozgott mellkasunk, talán még a szívünk is egyszerre dobbant. Szívesen elaludtam volna a karjaiban, de szükségem volt egy gyors zuhanyra, így lassan kibontakoztam öleléséből és a fürdő felé vettem az irányt.
Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egyet az ottani szekrényben talált tiszta ruhák közül. Visszasiettem a szobába, majd az ágyra mászva Joon mellé bújtam. Átölelte a derekam és szemünket lehunyva szinte azonnal el is aludtunk.

Nem tudom már mióta nem aludtam ki magam teljesen, de azt hiszem most bepótoltam. Mikor felébredtem a nap már inkább lenyugvóban volt, a szobában félhomály uralkodott. Szétnéztem, de valamit hiányoltam…vagyis inkább valakit… Hol van Joon?
Kipattantam az ágyból és keresni kezdtem, de sehol sem találtam. Aztán hirtelen megjelent az ajtóban egy halvány mosollyal gyönyörű arcán.
 - Reggelit? – kérdezte idézőjelet mutatva ujjaival. Bólintottam, ez a reggeli megnevezés elég furán hangzott így késő délután. – Rendben. Rántotta vagy müzli? – tette fel a szokásos kérdést, de Heechult juttatta az eszembe, így inkább megráztam a fejem. – Akkor ramyeon? – indult a kicsi konyhaszerűség felé én pedig készségesen követtem. Ketten alig fértünk el, nem hogy még több zacskó ennivaló…de meglepetten tapasztaltam, hogy tömve volt az összes polc. Az egyiken megláttam a kedvenc müzlim, mire rögtön meggondoltam magam.
 - Az jó lesz. – mutattam az apró, rózsaszín, puffasztott golyókkal teli dobozra és csillogó szemekkel néztem Joonra.
 - Hehe, jól van, kicsi Mir. – simogatta meg a fejem búbját, majd elővette a tejet és gyorsan megcsinálta. Addig én felöltöztem a rendes ruhámba, majd beágyaztam és egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyra ugrottam. A takaróra hasalva fejem a párnába fúrtam és halkan szuszogni kezdtem. Olyan kényelmes volt…simán tudtam volna még aludni… A gondolatok viszont ismét cikázni kezdtek. Hogy kerül Lee Soo Man a képbe? És minek kellek Heechulnak? Milyen üzletről beszéltek?
 - Meghoztam a reggelit, tessék felkelni. – hallottam Joon hangját, mire szertefoszlott minden kérdésem. Megfordultam, majd felültem és mikor az ölembe rakta a tálcát, egy gyors puszit nyomtam az arcára.
 - Köszönöm. – súgtam, majd jobbnak láttam, ha megkérdezem Joont a kételyeimről. – Tudod…valamit nem értek. Az rendben van, hogy minden azért volt, mert meg akart szerezni…de mire kellek neki? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.
 - Fogalmam sincs. Ha tudnám, azt is elmondtam volna. – simogatta meg az arcom, majd elhúztam a szám és enni kezdtem. Kifejezetten ízlett, mintha minden falat édesebb lett volna, csak mert ő csinálta…
Miután befejeztem, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Elindultunk a motelből és kézen fogva elsétáltunk a pár méterrel arrébb lévő dombhoz. Ott álltunk, ketten a világ ellen… Olyan fura, de egyben izgalmas…
A horizonton még éppen hogy csak látszódott a nap, de percek múlva végleg eltűnt és a sötétség kezdte átvenni az uralmat az égbolt fölött. Lassan visszamentünk a szobánkhoz, de az ajtóhoz érve kattanást hallottunk.
 - Azt hittétek, hogy elbújhattok előlem?

Power of Love (18+)
(Mir PoV)

Chapter 17.

Heechul közelebb jött és lehajolt hozzám. – Hát nem mondtam elégszer?  Kellesz nekem… Része vagy a tervemnek… - súgta közel az arcomhoz és végigsimított rajta egy ujjával. Szavai hidegen, kárörvendőn hangzottak és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy hozzám érjen…még mindig semmit sem értettem. Persze próbáltam őket nézve rájönni, de csak még jobban összezavarodtam.
 - Átgondolta a feltételeimet? – kérdezte az SM igazgatójától és pár lépéssel közelebb ment hozzá. Soo Man komoran bólintott, látszott, hogy legszívesebben lelökné Heechult a lépcsőn. Az arca szinte fürdött az undorban, de valami oknál fogva megalázkodott. Gondolom az üzlet vagy micsoda miatt…
 - Akkor elfogadja csereként? – folytatta a kérdezgetést Heechul, majd mikor látta, hogy az igazgató grimasszal az arcán az ablak felé néz és lassan ismét bólint, hatalmas mosolyra húzódtak ajkai. Sosem láttam még ezt az oldalát, de talán jobb is…kifejezetten ijesztő volt…
 - Tökéletes. Mikor kerítsünk rá sort? Mit szól mondjuk… - oldalra néztem és nem is figyelve arra, amit mondanak, az ablakon át a külvilágra pillantottam. Vajon tudja valaki, hogy mi történik itt bent? Egyáltalán érdekelne bárkit is? A legtöbb ember éppen alszik, de vannak, akik buliznak, dolgoznak, a világ másik felén ebédelnek…de van-e még egy lélek, aki ugyan ilyen helyzetben szenved?
Az ablak üvegét szemlélve hirtelen megjelent egy ismerős arc.
 - Joon!! – mondtam félhangosan, de szerencsére Heechul túl elfoglalt volt, hogy rám figyeljen. Joon gyorsan lebukott és a szájára tette egy ujját, ezért jobbnak láttam csöndbe maradni, hisz őt is elkapnák. Ügyködött kicsit az ablakzárral, majd óvatosan felnyitva azt, beosont és elbújt mögöttem. Szétszedte a köteleket, majd mikor végzett, halkan felálltunk, de valaki megköszörülte a torkát. A hang irányába fordultam és megláttam, ahogy Heechul egy pisztolyt felénk tartva lesi minden mozdulatunkat.
 - Nocsak, a párocska szökni próbál? Milyen kis romantikus… - gúnyolódott és kibiztosította a fegyvert.  - Mit szóltok hozzá, ha egy kicsit megnehezítem a szökést? – kérdezte és a lábamra célzott. Mielőtt reagálni próbáltam volna, dörrent a fegyver, de nem éreztem fájdalmat. A földön találtam magam, rajtam egy vérző Joonnal. Azonnal felültem és eltoltam magamtól, hogy megnézzem. A golyó szerencsére a karján repült át, de maga után hagyott egy erősen vérző lyukat. Az ing egyre csak vörösebb lett és Heechul is megindult felénk, de Joon erősen megfogva felrántott, majd az ablakhoz rohanva kilökött rajta és utánam jött.
 - Utánuk!! – ordított Heechul az őrökre, akik máris a nyomunkban voltak.
 - Rohanj!! – kiáltotta Joon is, mire gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, magam mögött hagyva a házat és annak környékét.

Percekig futottam, majd lihegve és kimerültem álltam meg egy padnál, amire azonnal ledőltem. A leheletem tisztán látszott a levegőben és a hideg mardosta a tüdőmet. Mellkasomhoz kaptam és próbáltam felmelegíteni magam, de egyetlen pulcsi nem képes csodát tenni. Mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok lassan felültem a padon és körülnéztem. Joon…sehol… Ugye nem kapták el…?
Amint viszont a gondolat végére értem megjelent a sarkon karját szorítva. A vére sötétlett a kék ingen és egyre láthatóbbá vált a folt nagysága. Az egész felkarja olyan volt, de túl sötét volt ahhoz, hogy friss legyen, így kicsit megnyugodtam, hogy nem ért artériát.
 - Sikerült lerázni őket? És…jól vagy? – kérdeztem aggódva és közelebb menve átkaroltam derekát.
 - Túlélem. – morogta, majd leült a padra.
 - Hagy nézzem. – mondtam közel hajolva és pólómból letépve egy hosszú csíkot, erősen bekötöttem. Felszisszent, de szótlanul tűrte.
 - Köszönöm… - motyogta, majd eltolta a kezem és felállt.  - Tovább kell mennünk. – fordult felém és fejével az út felé bökött. – Gyere, azt hiszem, tudok egy helyet. – Kicsit sietősen elindultunk, amerre mutatta, hiszen nem lehettünk benne biztosak, hogy nem követnek. Átmentünk sűrű bokrokon, sötét, elhagyatott sikátorokon, majd hosszas séta után egy lepukkant, elég rossz állapotban lévő motelhez értünk. A magas, világító névtáblán az égők fele rossz volt, némelyik csak pislákolt, de a tartóoszlop sem nézett ki túl jól. Összefoglalva az egész elborzasztott. Ijesztő volt, még a horrorfilmekben is jobban néznek ki…
Joon viszont csak céltudatosan ment tovább, egyenesen a portás ajtajához, majd kopogás nélkül benyitott. Követtem és egy nagy, nappalinak kinéző helyiség fogadott egy őszes hajú, igénytelen ruházatú emberrel a pult mögött. Olyan csúnyán nézett ránk, mintha rongáló fiatalok lennénk, még akkor is, mikor Joon egy franciaágyas szobát kért, de azonnal meglágyult a szíve, mikor az ár dupláját nyújtotta neki.
 - Nem vagyunk itt. – mondta, mire az öreg csak bólintott. Immár a kulccsal a kezünkben megkerestük az ahhoz tartozó szobát és gyorsan bementünk. Amilyen undorító volt a külseje, olyan lenyűgöző volt a belseje Nyilván a legjobb szobát adta, főleg ennyi pénzért.
Lehuppantam az ágyra és elterültem rajta, Joon pedig a fürdőbe ment. A plafont nézve elgondolkodtam az elmúlt hónapok eseményein. Egyre jobban ráncoltam a homlokom, a szálak csak még jobban összekuszálódtak és ezernyi kérdésem volt. Semmit sem értettem, csak találgatni tudtam, de ebben a helyzetben még az is megerőltető volt. Lassan már a hajam téptem, hisz csak most fogtam fel, hogy üldöznek, szökevények vagyunk, meg akarnak ölni! Arcom a tenyerembe temettem és úgy ültem az ágy szélére, majd egy kezet éreztem a vállamon.
 - Ne félj, itt nem találnak ránk… - súgta Joon és megsimogatta a hajam.
 - De…nem rejtőzhetünk itt örökké, egyszer úgyis megtudják. És akkor hova megyünk? Egyáltalán mi a francért üldöznek? Mi folyik itt? Tudni akarom! – Szinte már kiabáltam a vége felé, majd leálltam szusszanni. Nagyon felhúzott a tény, hogy az életünk a tét, de ő nem képes kinyögni mi az jó ég történik…
 - Na, jó…azt hiszem, most már elmondhatom… - sóhajtott és fejét lehajtva mesélni kezdett.