In Love With The Devil II.
Revenge

(Kai)18+

Hét éve beleszerettem egy férfibe, aki visszatekintve pillanatoknak tűnő idő alatt megváltoztatta az életem. Ez a férfi viszont már nincs mellettem, helyette egy hasonmással, régi önmagának töredékével élem mostanra nyugodttá vált napjaimat. Még kísért a múlt, s a szomorú sors, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan,  mint azelőtt, de tudtam, hogy ez így fog történni, és azóta sem bánom. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghoztam életem legnagyobb döntését, a világ megváltozott körülöttem. Az emberek már nem foglalkoztak velem, egy láthatatlan árny lettem a sötétségben, távol minden evilági eseménytől, távol a tömegtől, távol az élettől. Aznap mintha meghaltam, és újjászülettem volna, a természet megnyílt előttem, befogadott, és elhatárolt másoktól, megadva a lassú feledés örömét.

Kívülről maradtam, aki voltam, egy lány az emberek világából, akinek mindene a többiek által is fontosnak tartott értékek, mint a család és karrier, de belül más lettem; szeretőbb és mégis ridegebb, nyíltabb, de mégis elzárkózóbb része a világnak.

Többé senki nem szólított meg az utcán, senki nem volt kíváncsi a nevemre, a koromra és nem kaptam elismerő szavakat az eladóktól sem, milyen jól áll egy-egy ruha. Ha tehették, oda sem figyeltek rám, mintha nem is léteznék, de szemük elé kerülve mereven és óvakodva mértek végig. Érezték, hogy más vagyok, hogy már nem közéjük való, de nem bántam. Már engem sem érdekeltek a földi, anyagias gondolataik; apró, burokban élő porszemeknek, szorgosnak egyáltalán nem nevezhető hangyáknak tűntek a szememben, melyek között ragadtam, hogy magamba zárkózva, s tőlük elhatárolódva töltsem el földi létem éveit. Sosem akartam több lenni, mint ők, s most sem voltam az, csak más. Más, mert én távolabbra is láttam, betekintést nyertem egy olyan világba, melyet ők ép ésszel fel sem fognának, s ezáltal átértékeltem minden eddigi ismeretem, a környezetemről alkotott képemmel együtt.

Éreztem magamban a változást, éreztem egy ismeretlen, sugárzó erőt, mely egy régi hegből fakadt. Az évek alatt számtalan emlékem megszürkült, s legtöbbjük fakón megbújt pár elrejtett, sötét zugban; a nevek, melyeket régen ismertem mostanra a feledés homályába merültek, könnyebbé téve múltam hátrahagyását, s megszakadt szívem gyógyulását. De néha még most is fáj, hasogat, szinte ordít a mélyből, hogy ez így nem jó, nem helyes. A távolba nyúló gondolatok, s álmaim egy olyan történetet mutatnak, melyet nem tudom, csak a képzeletem szült-e, vagy zavaros életem egyik rég elfeledett pillanatát fedik-e fel előttem.
Sokat tűnődöm ezen a kérdésen, de sosem jutok dűlőre. Túl sok a megválaszolatlan talány, túl sok az ellentmondás, és túl fájó rá gondolni, mintha a bensőm ürességet árasztana, magába szívva mint egy fekete lyuk, melyből nincs kiút. Nincs kiút…

 - Anya! – zökkentett ki gondolkodásomból egy vékony, gyermeki hang, mely a világ legszebb ajándékától jött, amit valaha kaptam. Az apró termetű kisfiú szapora léptekkel indult meg felém, amint tekintetem a szoba nyitott ajtajára vezettem, hogy szemeim elé táruljon megmaradt szeretetem két tárgya: a fiam, és a nevelőapjának nevezett férfi, akihez már évek óta különös, mélyről feltörő érzések fűztek. Lágy, kedves mosolya maradt az emberektől kapott egyetlen törődő gesztus, ő volt, aki a tömegből velem együtt kilépve megadta nekem mindazt, amire már nem volt többé szükségem másoktól.

Most is ugyanolyan szerető tekintettel lépett beljebb, s végigkövetve az apró teremtmény útját megállapodott rajtam, amint kitárom karjaim a gyermeknek, és akaratlanul is elmosolyodva magamhoz ölelem. Pár arasznyit haladva kezeit zsebre tette, és zokniban közelebb sétálva leguggolt mellénk forró, mégis finom puszit lehelve arcomra. Felnéztem rá, s láttam szemeiben az örökké ott bujkáló érzéseket, azt a figyelmet és melegséget, mellyel mindig körülvett, s tudatán kívül elhalmozott. Sötétbarna íriszei csillogtak az ablakon beszűrődő, lenyugvó Nap fényétől; tökéletes, selymes bőre csábította ujjaim érintését; dús, fekete tincsei enyhe hullámokba fodrozódva omlottak homlokára, s fülére, duzzadt ajkai pedig szerény félmosolyra húzódva mosolyogtatták meg szemeit, s tették boldogabbá a pillanatot, melyet épp megéltünk.

 - Megint gondolkodtál? – súgta és egyik ujjával végigsimított arcomon. Némán bólintottam, majd leengedtem a kis lurkót, aki azonnal játszani kezdett pár játékkal. Halványan elmosolyodva néztem rá, ahogy önfeledten az apró kockákért nyúl és házat épít belőlük, de Jongin elvonta a figyelmem. Felállva magához húzott, és lágyan megcsókolva ölelt át olyan gyengédséggel, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék. Lehunytam szemeim, de hamar elváltam tőle, nem akartam most továbbmenni. Mikor ezt észrevette, karjait átfonta derekam körül, és mélyen szemembe nézett, próbálva kifürkészni, mire gondolhatok. Nem sokáig állhattam tekintetét, lábamnál motoszkálást éreztem, így lenézve megláttam a fiam, aki csillogó szemekkel és könyörgő szájtartással bámult rám. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem, majd lehajoltam, és karjaimba emelve néztem a kis legényre.

 - Szeretlek, anya – bújt mellkasomhoz, mire a szívem szinte kihagyott egy dobbanást és Jonginra pillantva közelebb húzódtam hozzá. Ismét körénk emelte karjait, és magához vonva nyakhajlatomba tette állát, vigyázva, hogy a csöppség még véletlenül se szoruljon közénk.

Sóhajtottam. Régen is sokat csinálta ezt, mindig megölelt, akárhányszor boldog volt. Persze nem bántam, de akármennyire is szerettem volna, ez engem nem halmozott el ugyanakkora örömmel. Szerettem a fiammal lenni, szerettem Jonginnal lenni, és szerettem, mikor egyszerre kettejükkel lehettem, de nem éreztem magam teljesnek, valami hiányzott. A mellkasomon lévő heg volt az egyetlen, ami valamennyire kötött ehhez a hiányhoz, az emlékeztetett rá, hogy valaha az megvolt, és hogy talán még visszaszerezhetem, csak meg kell találnom a módját és a tárgyát. Egy tény, egy érzés vagy gondolat, amit évek óta elnyomtam, valami, amit a saját érdekemben eltöröltem, de most mégis magam miatt lenne rá szükségem…
 - Megint fáj, igaz? – hallottam Jongin suttogó hangját, de nem feleltem. Nem akartam kimondani, hogy bármennyire is szerettem, mellette üresnek éreztem magam. És tudom, hogy régen ő is más volt, de nem jöttem rá, miben vagy miért. Az ő mellkasán is szintúgy éktelenkedett egy valamivel kisebb heg, de ő boldognak látszott, nem érzett semmi rosszat.

Lassan elszakadtam tőle és láttam, hogy Namis elaludt. Biztosan elfáradt az iskolában, elvégre az első osztály nem olyan könnyű egy apró gyermeknek. Haján végigsimítva biccentettem Jonginnak, hogy beviszem a szobájába, majd halkan kisétálva a nappaliból elindultam a folyosón. A falon pár helyen tükör lógott, egyik kisebb, másik nagyobb, melléjük pedig egy-egy vörös pókliliom a falra festve. Ellenállhatatlan imádatot éreztem a virág iránt, emlékeztetett valamire a múltból, valami gyönyörűre és egyben borzalmasra. Az utolsó tükör azonban el volt fordítva.  A régi lakásomból hoztam el, de akárhányszor belenéztem, majd’ összeestem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól. Mégis szükségem volt rá, egyszerűen kötődtem hozzá. Jongin sosem kérdezte, miért, elfogadott úgy, ahogy voltam.

Lassú lépteimmel a fiam szobájához értem és óvatosan feltártam az ajtaját. Villany nélkül is tudtam, hol van az ágya, így határozott léptekkel megindulva átszeltem a félhomályba borult szobát. Ekkor bevillant valami, ami megtorpanásra késztetett. Egy kép, melyen félhomály lepett mindent, és szoros téglafalak vettek körül. A gondolat szerte is foszlott mint a déja vu, így párat pislogva továbbmentem. Namist befektettem az ágyába, és az ágytakarót óvatosan ráterítve adtam egy csókot a homlokára.

Mikor megfordultam, hogy kimenjek, majd’ a szívbaj jött rám. Jongin állt az ajtóban és dőlt az ajtófélfának mosolyogva, minket nézve. Fejem ingatva sétáltam mellé, és halkan sóhajtva megfogtam a kezét, hogy a szobaajtót becsukva visszainduljunk a nappaliba.

 - Kicsim, nem zavar ez a sok tükör? – kérdezte, mire megtorpantam. Először hallom tőle ezt…

 - Nem, szeretem őket – zártam le a témát, és kezét elengedve a legközelebbi felé léptem, hogy a fél négyzetméteres tükörbe nézzek. Bár csupán önmagamat láttam, sosem azt néztem. Mindent, csak magamat nem, inkább vártam, hogy valami történjen. Ekkor Jongin mögém lépett, és derekam átkarolva belecsókolt nyakamba. Tudtam, hogy mit szeretne, de képtelen voltam elszakítani tekintetem az üvegtől. Újabb kép jelent meg előttem, amint Jongin nem csókolja, hanem végignyal nyakamon, miközben sötét szemeivel a tükrön keresztül rám néz. Egy növekvő érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, lehunytam szemeim és próbáltam élvezni Jongin ajkait a megmagyarázhatatlan örömhullámtól vezérelve. Kezeim remegni kezdtek; arcom elé emeltem egyiket és akaratlan mosolyom eltakarva éreztem, hogy valami nedves ér ujjaim hegyéhez. Egy kósza könnycsepp hagyta el szemeim, ahogy olyan melegség töltött el, amilyennel már régóta nem találkoztam, Jongin csókjai pedig egyre hevesebbek lettek látva, hogy nem ellenkezek. Ujjai pólóm alá tévedtek, majd lassan megfordított, és ajkaim csókolva hasam kezdte cirógatni. Kinyitottam szemeim, látni akartam őt, de mikor ajkai mosolyra húzódtak szemeivel együtt, és csipetnyi huncutsággal nézett rám, a boldogság elillant, mint a kámfor. Egy másodperc alatt szertefoszlott és átvette helyét a bánat, az évek óta kínzó üresség. Óvatosan elhúzódtam Jongintól és megráztam a fejem, hogy inkább hagyjuk. Reméltem, megérti, hisz már hetek óta nem történt közöttünk semmi, és tudtam, hogy már nagyon szeretné, de képtelen voltam rá. Korábban is éreztem minden szeretkezésnél, hogy hiányzik valami, de már eljutottam arra a szintre, hogy sokszor nem is éreztem semmit. Szerettem Jongint, jobban, mint szinte bárkit, de képtelen voltam megtenni.

 - Mi a baj? Megint csináltam valamit? Kérlek, mondd, mit teszek rosszul... – szomorodott el és láttam rajta, hogy el van keseredve. Talán belefáradt, hogy örökké nyúzni kell, hogy mindig ő tett értem, és én mégis alig adtam neki valamit. Szeméből pillanatok alatt kiveszett a játékosság fénye, és átadta helyét a bánatnak. Megsajnáltam, hisz annyi mindent kaptam, úgy próbálkozott és mégsem tudtam viszonozni, így magamhoz öleltem és megráztam a fejem.

 - Nem, dehogy, nem csináltál semmit. Csak nem érzem jól magam, ennyi… - fúrtam arcom nyakába és próbáltam nyugtatni. – Kérlek Jongin, tényleg nincs baj – simogattam mellkasát és beharaptam alsó ajkam. Nem volna szabad, hogy az én hülyeségem miatt neki is rossz legyen.

 - Tudod mit? Menjünk ki. Sétáljunk egy kicsit, mint régen – mosolyogtam rá egy egyszerű, de könnyen kivitelezhető műmosollyal, és megfogtam a kezét. Ingatta a fejét, nem igazán akarta, de nem hagytam annyiban. – Gyere, Namis úgyis alszik – tettem kezét arcomhoz és kiskutya szemekkel pislogtam rá. – Kérlek…

 - Legyen – adta fel és mosolyodott el halványan. Bólogattam és tettetett sietséggel a cipőmbe bújtam. Még mindig rosszul éreztem magam, de nem hagyhattam, hogy a férfi, akivel élek, akit szeretek, miattam boldogtalan legyen. – Biztosan akarod? – kérdezte, mire szó nélkül megfogtam csuklóját, és elkezdtem kifelé húzni. Halkan nevetve követett, majd kiérve bezárta az ajtót, és elindultunk a csendes éjszakába.

Rég sétáltunk már, sőt rég is mozdultunk ki a lakásból, már igazán ideje volt kiszellőztetni a fejünket, főleg nekem most, hogy újra a múlt érzései kínoztak. Hét év után a semmiből előtörtek és napról napra egyre mélyebbre taszítottak… Egy hónapja még semmi baj nem volt, rendszeresen játszottunk, nevettünk és hiába ólálkodott mögöttünk a múlt árnyéka, nem törődtünk vele, csak egymással. Aztán minden olyan fura lett… Először csak halk susogásokat hallottam, de azt hittem hallucinálok, majd már nem éreztem kint jól magam, minden este féltem. De amikor betelt a pohár, durvább történt…

A szokásos, munka utáni sétámmal tartottam hazafelé a park mellett, ahova régen jártam. Elhaladtam a levelüket még erősen tartó fák mellett, hogy betérjek a legközelebbi utcába, de úgy éreztem, mintha figyelnének. Megjelent egy mély, nyugtalanító érzés, de nem törődtem vele, csak sétáltam tovább, amerre az utam vitt. A naplemente sötétnarancs tónusai megvilágították a betontömbök tetejét, de már elfordultak a beljebb eső sikátorok mélységétől. Megtorpantam, mellkasom feszíteni, majd égni kezdett, de amint megfordultam, alábbhagyott. Egyedül voltam, a környéken senki sem volt, pusztán a csendben susogó fák. Körülnéztem, de nem találtam semmi furcsaságot, pont ez volt az, ami ebben a pillanatban megrémített. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innen, különben rossz történik.

Nehezeket lélegezve sarkon fordultam és futni kezdtem, mire a szél feltámadt, a villanypóznák és kábeleik remegni kezdtek, az árnyék pedig a lehető leggyorsabban kezdte ellepni a teret. Lélekszakadva rohantam haza, már csak pár sarokra voltam, mikor megbotlottam és erősen felhorzsolva a térdem, a földre estem. Éreztem, hogy nincs menekvés, rettegtem az ismeretlentől, de mikor könnyes szemekkel felnéztem, hogy lássam, mi vár rám, minden eltűnt. A környék csendes lett, a szél is megszűnt, a Nap pedig újra hevesen sütötte még az aszfaltot is a kopárabb helyeken. Remegve összehúztam magam és arcom megtörölve néztem körbe, hátha csak képzelődöm, de nem. A nyomasztó érzés elmúlt, újra szabadon tudtam lélegezni.

Sóhajtva, óvatosan felállva és kicsit sántítva megigazítottam ruhám, hogy bicegve megtegyem azt a maradék 100-150 lépést hazáig. Otthon lemostam a sebet, de mikor a hideg vizes törlővel a széléhez értem, erős fájdalom nyilallt a karomba. Elejtettem a kendőt és szemeim összeszorítva húztam magamhoz tagom, közben viszont bevillant egy kép, és egy érzés. Egy kéz, ahogy felém nyúl és megpróbálja megfogni sérült végtagom, de nem sok sikerrel, mert elhúzom. Pedig olyan finoman érintett meg, olyan aggódással…

Aztán a fájdalom elmúlt és nem maradt más csak az emléke.

Azt hittem, ennyi volt, de tévedtem, azóta egyre gyakrabban jöttek elő a hasonló megnyilvánulások, és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Beférkőztek álmaimba és durva, néhol morbid képekké átalakítva a legszebbeket, nem hagytak pihenni sem. Gyakran láttam mészárlást, sötét, csuklyás halottakat és a saját holttestem, ami felettébb megrémített. Mindig verejtékben úszva és szapora légzéssel ébredtem, és soha nem tudtam rendesen kialudni magam. Talán ez, csak a kialvatlanság okozta a képzelgéseimet, de nem tudhattam biztosra. Lehet, hogy az elmém akart emlékeztetni valami fontosra, amit már rég elfeledtem, de lehet, csak beteg voltam. Jongin hiába nem mondta ki, éreztem, hogy az utóbbit gondolja. Egyre nehezebben viselte a hangulatingadozásaimat és már nemigen tudta kezelni a rémálmaim okozta fáradtságot sem. Néha azon kaptam, hogy ideges és nyűgös, hogy elege van az egészből, de sosem mondta ki, mindig megtartotta a mosolygós és reménykedő, tipikus Jongin arcát. Hiányolta azokat a napokat, mikor még mindketten sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Most csupán a búskomorság volt az állandó pártfogónk, melytől akarva-akaratlanul sem tudtunk szabadulni; a hangulat egyre rosszabb lett, végül alig beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy miattam van az egész. Én nem éreztem magam jól, én nem akartam beszélgetni, se nevetni, én szenvedtem csak valótlan álomképektől.

Megszorította a kezem, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből, mire ránéztem. Arcomra festettem egy bájmosolyt és közelebb bújtam, hogy érezze, nem reménytelen a helyzet. Lassan sétáltunk a sötét utcákon, nem is figyelve, merre megyünk, így egyszer csak egy kietlen területre értünk. Átkarolta derekam, szembefordított magával, és szó nélkül lehajolva megcsókolt. Szemeim kikerekedtek, de nem tiltakoztam, tudtam, hogy szüksége van most erre. Lehunytam pilláim, majd átkarolva nyakát visszacsókoltam, hogy érezze, még mindig szeretem. Tényleg szerettem, nem bírtam volna ki nélküle, de valami azt súgta, már távol van tőlem.

 - Hiányzol… - súgta még csukott szemmel, miután elváltak ajkaink. Végigsimítottam arcán és egy léha sóhajt kieresztve hozzábújtam.

 - Tudom, és sajnálom. Remélem, hamar vége lesz… - öleltem át és fúrtam arcom mellkasába, mire átkarolt és állát fejemre téve sóhajtott. Csak egy pillanatra nem figyeltem, de máris megéreztem valami hideget fülem hegyére csöppenni. Kibontakoztam öleléséből, és felnéztem rá, de ő elfordította tekintetét.

 - Nézz rám… - súgtam, de nem felelt, nem is mozdult. – Nézz rám! – kértem kicsit erősebb hangnemmel, mire végre visszafordította fejét. Szemei könnyektől csillogtak, próbálta megtartani rezzenéstelen arcát, de hiába. Nem tudta visszatartani, és szemeit összeszorítva, keservesen sírva a karjaimba borult.

 - Nem, nem akarlak elveszíteni… Legyen minden olyan, mint régen. Kérlek, legyél újra a régi, vissza akarlak kapni… - sírta és erősen kapaszkodott ruhámba.

 - Jaj, Jongin… - sóhajtottam szomorúan, és nyakát átkarolva, hajába túrva húztam magamhoz.

 - Szeretlek, de nem bírom… Olyan más vagy… - hajolt el tőlem, majd vöröslő, duzzadt szemeivel végignézve rajtam, magához rántott és újra megcsókolt. Ezúttal sokkal erősebben, de ebből éreztem azt is, hogy szerelmes. Mintha a homlokára lett volna írva… Ismét déja vu-m volt. Annyira ismerős volt a helyzet, de az egy pillanatra beugró képen Jongin csupa vér volt és engem szorított. Miért? Miért kínoztak ezek a képek? Miért nem lehettem újra boldog vele úgy, mint régen?

El akartam indulni, hogy hazamenjünk, de Jongin megállított.

 - Ne… Kérlek, még maradjunk. – szipogott, így leültünk a legközelebbi padra és úgy próbáltam vigasztalni. Pár percre rá alábbhagyott a sírás, de láttam rajta, hogy ezek a gondolatok túl mélyre fészkelték már magukat. Nem tudtam, meddig bírja még, de azt sem, hogy én…

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 14 (Final)

Kaiban földi léte során először megtört valami. Szemei előtt fúródott a tőr a mellkasodba és végignézte, ahogy eszméletlenül összeroskadva a kőpadlóra esel, a virág pedig hajadból a hideg lapokra gurul. De ez sok volt. Bensőjében növekedni kezdett egy érzés, mely lassacskán felemésztette minden csepp eszét, a mérhetetlen mennyiségű harag eltelítette elméjét, s a teremre félhomály borult.
A fiú tekintete is egyre sötétebb lett, majd mikor Joyae őrülten felnevetett, ismét vérző, eszméletlen alakodra meredt. A vörös szemcsék utolsó darabja beivódásával eddig soha nem ismert erőre kapott, mellyel kitört a kör bűvköréből és egy szempillantás alatt a lány előtt megjelenve megragadta, és megszeppent arcába vigyorogva, hajánál fogva egy rántással letépte annak fejét. Már nem gondolkozott, a hatalmas, pusztító erő irányította egyre vadabb és morbidabb tettek felé. Joyae vérétől áztatva eldobta az élettelen, idegektől néhol rángatózó testet, majd a többi csuklyás felé fordulva megrohamozta őket. Próbáltak menekülni, de a fiú nem engedte egyiket sem, vérre szomjazott és szenvedésre, dúlt benne a gyilkolási ösztön, melyet ki is élt, akin csak tudott. Sorra hullottak a csuklyások, mind a legvéresebb, legnagyobb fájdalommal járó, elhúzott halálnemekkel, de Kainak ez sem volt elég. Vér utáni vágya nem csillapodott a hullák számának növekedésével, így megragadta az egyik földön heverő, még sértetlen testet, és rászáradt vértől feketéllő kezeivel megragadta annak torkát. Ajkait kaján, beteges élvezettel teli mosolyra húzta, ahogy a test ficánkolni kezdett, de meg akarta várni, míg magához tér, látni akarta, ahogy áldozatának szemeiből kihuny a fény.
Terve megvalósulni látszott, de mikor a megölni készült áldozat nehézkesen felnyitotta pilláit, a fiú ismerős szempárral találkozott. Csak bámult bele az ébenfekete íriszekbe, egy pillanatra sem elengedve, majd lassacskán rátört a felismerés. Döbbenten eresztette el barátját, hogy az értetlenül, fuldokolva essen hátra. Kai hátrált, hüledezve tekintett körbe a termen, s a mészárlás közben falakra kent vér mennyiségén, melyet mind ő művelt. Ő tépte, szaggatta szét azokat az embereket a legnagyobb kínok között, de miért? Mi vezette el idá…

 - _______ - lehelte maga elé neved, majd megakadt a szeme élettelen testeden és maga előtt próbálva tagadni a tényt, hogy mi történt, térdre borult előtted. – Ne… Könyörgöm, ne… NE!! – ordította és életében először előtörtek könnyei. Patakokként, sőt, szinte zuhatagként folytak le portól, s vértől mocskos orcáin, hogy állához érve ruhájára, s a terem padlójára hulljanak. Remegő kezekkel húzott magához, látását elhomályosították a sós cseppek, és dermedt tested sajátjához szorítva kezdett ringatózni.
Chanyeol eközben értetlenül nézte az eseményeket, valamint a hátborzongató környezetet, de Baekhyunt meglátva aggódva keltegetni kezdte. A fiú lassan nyitogatni kezdte szemeit, mire Chanyeol felszabadultan sóhajtott fel, és ölelte magához barátját. Az apró öröm azonban egy percig sem ingatta meg a borzasztó légkört, már ketten nézték bánattal teli szemekkel, ahogy Kai a testet szorítva zokog.
 - Kai, én nem… Megfenyegetett, hogy megöli Baekhyunt, nem tudtam, hogy erre kellett… - súgta mély hangján az óriás, de a fiút nem érdekelte. Most csak rád koncentrált, próbálta kitalálni, hogy mit tehetne. A tőr - melyet beléd szúrtak – biztosítja az egyetlen kapcsolatot a negyedik világgal, bárki, akit ezzel ölnek meg, nem tér vissza többé, és ezt Kai is jól tudta. A lelked még testedben volt, de amint a fegyvert kihúzzák belőle, örökre elhagyja azt.
 - Kérlek… Kérlek, ne hagyj itt… - sírta Kai összeszorított szemekkel, és arcát nyakadba fúrta. – Amit mondott nem igaz, én…szeretlek… Szeretlek, hallod? – törtek fel belőle az újabb könnycseppek, és ruhádba markolt. – Sajnálom, hogy nem tudtam kimondani, sajnálok mindent, de könyörgöm, ne menj el… - súgta szaggatottan hebegve és egész testében remegve.
Chanyeol lassan felállt, majd a fiúhoz sétált és mellé érve vállára tette óriási tenyerét.
 - Nem tehetsz már semmit… Tudod jól… - térdelt le hozzá és együttérzőn megszorította vállát. Baekhyun is követte, de ehhez az ő tudománya is kevés volt. Fájdalmasan nézett végig az egyre hidegebb testen, majd ő is Kai vállára tette ujjait. Nem értette ő sem, mi történt- csak sejtette -, de túl fájó volt most a pillanat, hogy bármit is kérdezzen. Kai azonban nem eresztett, nem akarta elfogadni a tényt, hogy nem tehet semmit. Óvatosan kisimított pár tincset lehunyt szemeidből, majd végighúzta ujjait egyre sápadtabb arcodon, s nyakadhoz érve finoman megcirógatta bőröd. Halványan elmosolyodott egy feltörő emléken: mikor elküldted, s miután álomba sírtad magad, melléd lépett és megsimogatta békésen pihenő arcod, hogy legalább álmodban ne érjen bánat. Az is eszébe jutott, mikor a macit csempészte be hozzád, és végignézte, ahogy hazaérve észreveszed.
Némán sírva követte ujjaival kulcscsontod, majd nyakad vonalát, mikor kezei ismeretlen, hideg fémhez értek. Összevonta szemöldökét, és reményvesztett tekintettel markába fogta az ékszer apró medálját. Végigfutott a fém domborulatokon, majd mikor leengedte volna a kis szárnyat, eszébe ötlött valami. Szemei kikerekedtek, ajkait enyhén eltátotta és a bevillanó gondolatot fejben átvizsgálva hirtelen feltámadt benne a remény. Könnyektől csillogó szemei mosolyogni kezdtek, ahogy halványan ajkai is, majd kieresztve egy halk, kicsit ideges nevetést, sápadt arcod kezei közé fogta.
 - Nem hagyom, hogy elmenj. Minden rendben lesz, hallod? - állt fel hirtelen, karjaiban elernyedt testeddel és szorosan magához vonva, arcát tiédhez téve belesúgott füledbe. - Nem fogod elhagyni ezt a világot... - adott egy forró puszit hideg bőrödre. Chanyeol és Baekhyun értetlenül figyelték a hirtelen felindulást, először azt hitték, a fiú beleőrült az elvesztésedbe, de ahhoz túl komolynak tűnt.
 - Hova akarod vinni? - állt fel az óriás és Kaihoz sétált, aki végre ránézett, és könnyáztatta arccal elmosolyodott.
 - Megmentem. –  Chanyeol ennél kicsit többre várt, de nem kérdezősködött, hagyta, hogy a fiú legjobb belátása szerint cselekedjen.
- Segítsetek, kérlek. - fordult feléjük Kai, mire mindketten készségesen álltak elé. - Nincs sok időnk, sietnünk kell. - hívta őket közelebb és kettejük kezébe adta a testet, míg ő átkarolta hátukat. - Baekhyun, tudod, hol lakik LuHan? - kérdezte, mire a megszólított csak bólintott. - Akkor gondolj rá. - utasította Kai, majd szemeit lehunyva csettintett, hogy elhagyjátok a vérben ázó kriptát.

Egy pillanatra a sötétbe burkolózva egy ajtó elé érkeztetek meg, mely egyedül állt az egész házban.
 - LuHan! - kezdett dörömbölni Kai, de csak pár perc múlva reagált az illető. Akkor is álmosan, viszont mikor meglátott, kikerekedett szemekkel engedte beljebb a társaságot.
 - Mit akarsz, Kai? Tudod, hogy nem tudom meggyógyítani... - vette át tested és a dolgozószobába sietve óvatosan az asztalra tett. Alaposan végigmérte a sebet és a belőle kiálló pengét, de egyre csak rázta a fejét. - Nem, egyszerűen képtelenség. Ha kihúzom, meghal, ha nem húzom ki, bent ragad a lelke egy oszladozni készülő testben... - ült le székére fejét fogva, Kai azonban elszántan mellé lépdelt.
 - Tudom, hogy te vagy az őrző, így kérlek, míg nem késő, add a másikat... - nézett rá kérlelő tekintettel.
 - De Kai, akkor...
  - Tudom! De meg kell tennem, nincs más választásom... - sóhajtott, majd rád nézett. - Szeretem... - fejezte be mondatát, mire LuHan először értetlenül, majd beleegyezően bólintott.
 - Ismerlek mióta megszülettél, de még mindig meg tudsz lepni. - mosolyodott el ő is, majd a hatalmas vitrinhez lépett. Az üvegajtót feltárva végignézett a benne található tárgyakon, majd leemelt a helyéről egy tőrt, és óvatosan odavitte a fiúhoz. A fegyver pontos mása volt annak, melyet beléd szúrtak, annyi különbséggel, hogy ez nem arany, hanem ezüst bevonatot kapott.
Letette a földre tokjával együtt, majd az ernyedt testet mellé téve felhúzta a szoba szőnyegét, hogy bemérje az alatta lévő, vésetekkel teli padlót, hova is kell pontosan tennie. Kai eközben kiment és lemosta arcáról, s kezéről az elpusztított ellenség vérét. Oly mindegy volt már, de nem akarta, hogy utoljára így érjen hozzád…
 - Kész vagyok. – lépett be a terembe és Baekhyun, valamint Chanyeol elkeseredett tekintetével kísérve a test mellé lépdelt. Tudtak már LuHanról egy, s mást, így azt is, hogy Kai mire készül, de nem akarták megállítani; az ő döntése.
 - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte az orvos és a pár mellé sétált. Kai lassan letérdelt, majd felnézve hármójukra, mosolyogva bólintott.
 - Igen. Egészen biztos. – fordult vissza hozzád, majd lassan föléd mászott.
 - Akkor ég veled, remélem, valamikor még találkozunk. – szólt LuHan, majd a párral együtt kiment az ajtón. Kai bólintott, kezébe fogta az ezüst tőrt, és rád pillantott.
 - Sajnálom, és kérlek, bocsáss meg… - súgta halkan, majd a fegyvert szívéhez téve, minden erejét összeszedve magába szúrta az éles pengét.

A sötétségben bolyongtál óráknak, sőt napoknak, heteknek tűnő időn át, míg végül halvány fény jelent meg körülötted. Forogni kezdtél, hogy merről jön, de semmit nem láttál, mígnem mellkasod pulzálni kezdett, és fájdalmasan összeszorítottad szemeid. Semmire nem emlékeztél, hogy hogyan kerültél oda, hogy ki voltál te, és mi célból voltál ott, ahol. A tudatlanságot azonban elkezdték felemészteni a feltörő emlékképek.
Egy fekete hajú fiú, mellette egy szőke, majd egy lakás, melybe épp beköltözött egy lány, aztán egy pláza, ahol a lányba ütközve némán bemutatkoztál, majd ismét a lakás, ahol elkapva a fiatal testét, a tükör elé húztad. Az viszont egy fiút tükrözött mögötte ébenfekete hajjal, dús ajkakkal és igéző tekintettel. Tudtad a nevét, de képtelen voltál kimondani, így a sorok továbbgördültek, újra láttad a lányt, ahogy elküld egy úton, majd nekiugrasz, hogy megmentsd egy autótól. A képek mellé társult valami más is, nem csak láttál, de éreztél is. Éreztél egy furcsa, megmagyarázhatatlan jelenlétet, egy mély érzést a lány iránt. Eleinte csak meg akartad szerezni és felhasználni, de kicsivel később már őt akartad látni, őt akartad érinteni, hallani akartad csilingelő nevetését és látni gyönyörű mosolyát, ahogy szemében megcsillan a fény. Vele akartál lenni minden másodpercben és egy pillanatra sem elereszteni. Őrülten függtél tőle, és a világon mindentől óvni akartad. Mikor magára maradt, esténként meglátogattad és néha eltűnve - hogy ne vegyen észre - figyelted mozdulatait. Elbűvölve nézted, ahogy főz, ahogy készülődik, tanul vagy épp alszik. Olyankor mindig mellébújtál és átkaroltad, titkon beleszagoltál hajába, és mosolyogva hunytad le szemeid.
De aztán megjelent egy kórterem, egy szőke fiút látogattál meg, és adtál neki egy gyűrűt, majd megláttad az ajtó előtt elsuhanni a lányt. Nem értetted, mit keresett ott, de nem mehettél utána. Visszafogtad magad, de mikor a lakására értél, nem volt ott. Hetekre eltűnt, már kezdtél aggódni, de a másik, aki a plázában vele volt, rendszeresen visszajárt, így tudtad, hogy nincs baj. Megvoltál nélküle, bár elég nehezen, s mikor végre újra otthon találtad, már nagyban készülődött. Értetlenül figyelted, mit csinál, remélve, hogy nem talált mást magának, mert abba beleroskadtál volna.

Követted egészen egy Kék Angyal nevű klubig, de nem mentél be, nem tudtál volna elrejtőzni a többiek elől. Kint vártál rá, de a legváratlanabb helyzetben egy csapat férfi jelent meg, és elkapták. Egyen kívül mind érezte jelenléted, mely megkönnyítette dolgod. Meg akartad védeni a lányt, hogy az a férfi egy ujjal se nyúlhasson hozzá.
A kép ismét változott, már egymást öleltétek, te pedig kész voltál érte feladni szinte minden terved. Nem érdekelt más, magaddal akartad vinni, hogy együtt uralkodjatok egy sötét, de hatalmas helyen, azonban féltél, hogy nem követne, féltél, hogy hallani sem akarna erről.
Újabb váltás, ekkor már tudta az igazat, de egyik találkozásotok veszekedésbe torkollott, megláttál egy sötétbarna hajú fiút, egy ismeretlen, de érezhetően hatalmas erővel bíró személyt. Féltékeny lettél, felébredt benned a düh és kétségbeesés, tudva, hogy bármikor elveheti tőled a lányt.
Újra nagyobb ugrás jött, majd egymásba botlottatok egy lépcsőházban. Veszekedtetek, de nem hagytad el, mellette tartott az ígéreted és…és az érzéseid. Aztán már tudtad, hogy tényleg ő lesz, aki majd beváltja sorsát és örökké veled marad, de ezt mások nem nézték jó szemmel. Azon az estén, mikor egy kriptába vitted és egy oltáron a magadévá tetted, hogy nagyobb hatalomra tegyél szert és levihesd magaddal, elszakították tőled.
Piros fátyol borult szemeidre, egész tested égni kezdett, erőtlen voltál és dühös, majd láttad, ahogy a lányt leszúrják, és eszméletlenül összeesik. Ereid pumpálni kezdték a vért, lassacskán megérezted ujjaidban az erőt és szabadjára engedted…
Csendre eszméltél, mindenütt síri csend honolt, és hullák feküdtek vérbe fagyva. Elborzadtál, de csak a lány érdekelt, aki akkorra már majdnem teljesen kihűlt. Ezután összeomlottál. Megtörtél, és semmit nem éreztél már fontosnak. Vissza akartad kapni, a bánat mélyen ette lelked és nem eresztett, míg be nem kebelezte az egészet. Azonban gyúlt egy apró reménysugár, nyakláncát meglátva elöntött az öröm, tudtad, mit kell tenned.
A kép ezúttal egy lakásban tért vissza, ahol egy szobában a padlón feküdt a lány teste, majd megragadtad a tőrt és…

 -KAI!! – kiáltottad teli torokból és erőre kapva, hirtelen sebességgel felültél. Lihegtél, egész tested remegett és mindenhol folyt rólad a veríték.
 - Sshh… - simogatta valaki az arcod, mire kicsit nyugodtabban dőltél vissza. Puha párnák fogadtak és finom érintésű takaró, az egész csak egy rossz álomnak tűnt. A környezeted nézve azonban visszatért egy frusztráló, nyomasztó érzés. Egy fehér kórteremben voltál, a magadén kívül még egy ággyal, és az oldalsó falon egy ablakkal. Ágyad körül ismerős arcok fogadtak, de már mindegyiket felismerted.
 - Jobban vagy? – kérdezte az orvos, majd halványan mosolyogva hátrább lépett. LuHan… Nem feleltél, csak értetlenül néztél körbe a jelenlévőkön: Baekhyun, Chanyeol, Tao, Kris… Nem értetted, mire fel voltak itt mind, hisz a felükkel sem voltál olyan jóban. Valaki viszont hiányzott…
 - Kai… Hol van Kai? – néztél ijedten látogatóidra, de egyikük sem mert szemedbe nézni. – Mi történt? – buktak ki könnyeid és ujjaiddal hajadba túrva próbáltál emlékezni, de semmi. Temető, kripta, Kai…Joyae! Összevontad szemöldököd, de amint tüzetesebben belegondoltál, összerezzentél a fájdalomtól. Mellkasodhoz kaptál, mely most őrült erővel pulzált, égetően kínzott. Kórházi inged arrébb húzva megnézted a fájdalom forrását, mely egy pár centis, friss heg volt. Egy ujjal végigsimítottál rajta, ekkor viszont bevillant az álmod egy része, mikor a fiú – Kai – megfog egy másik tőrt és… De nem, az nem lehet, miért lennél itt? Bár mind megtörtént, találkoztatok, elküldted, újra egymásra találkoztatok, veszekedtetek. Emlékek, melyek…emlékek… Magadat láttad, te voltál az a lány, Kaiként néztél mindent, Kai emlékei…
 - Mi történt…? – hebegted újra kérdésed, és a heghez kapva felnéztél a többiekre. – Kérlek, mondjátok, hogy nem… - buggyantak ki az újabb és újabb sós cseppek.
- Visszahozott az élők közé. – felelte lesütött szemekkel Chanyeol. Könyörgő tekintettel végigmérted, majd Baekhyunra vezetted, aki csak szorosabban húzódott barátjához.
 - De Kai… Meghalt? – tetted fel remegő hangon a kérdést, és titokban reménykedtél benne, hogy a válasz egy határozott „nem” volt.
 - Az a fontos, hogy te élsz. – lépett közelebb LuHan és megfogta hideg kezeid, de szó nélkül visszahúztad őket.
 - Nem, NEM! Mondjátok meg, mi van vele! – próbáltál meg felülni, hogy leugorj az ágyról, de a hegből sugárzó fájdalom meggátolt. – Nem akarom, nélküle nem… - ráztad fejed, közben ismét megeredt a könnyed. Eszedbe jutottak a temetőben történtek, hogy milyen gyönyört éltél át vele, majd hogy Joyae elszakított tőle. Az a ribanc, az a kétszínű kígyó, aki telebeszélte a fejed ostobaságokkal…

(Ezt tessék hallgatni: Final OST)

 - A trón… - lehelted ajkaid közül, majd Krisre és Taora néztél. Ők voltak Kai emlékei között, nemde? - Miért kellettem neki? – súgtad halkan, elfojtva az apró cseppek kijutását. Kris először társára nézett beleegyezésként, majd rád.
 - Meg akarta szerezni az apja trónját. Hozzánk jött, hogy megtaláljunk. – felelte az azóta ismét szőkére festett fiú. Joyaenek igaza volt…
 - Chanyeol, te tudtad? – nyeltél egy nagyot próbálva megemészteni a hallottakat, de a fiú megrázta a fejét.
 - Nem, fogalmam sem volt róla, mit akar, csak… - kezdett bele, de félbeszakítottad.
 - Tehát tényleg nem szeretett. Igaz, hogy a démonok nem érezhetnek emberek iránt, igaz, amit hazugságnak hittem. – súgtad magad elé meredve, és újabb könnyekkel a szemedben elmosolyodtál. Nem hiába nem bíztál benne, hogy tényleg Kai emlékeit láttad…
 - Ez nem igaz! – lépett egyet előre Tao, mire a teremben lévő összes szem rászegeződött. Még maga a fiú is ledöbbent szavain, ajkaihoz kapott, majd bekönnyező szemekkel Krisre nézett. – Kai igenis szeretett, nem volt démon. – folytatta a meglepett fiú, élvezve hangja gyönyörű dallamosságát, s hogy végre ki tudta mondani gondolatait.
 - Nem volt? – vontad össze szemöldököd, majd a többiekre bámultál, akik szó nélkül – Kris eltátott ajkakkal – álltak.
 - Lehet, hogy az apja Lucifer volt, de az édesanyja nem lentről származott. – lépett közelebb Tao, és két ujja közé fogta szárnyas nyakláncod medálját. – Kai félig angyal volt. – mosolyodott el, és az ékszert elengedve visszasétált párjához. Kétség kívül teljesen ledöbbentél.
 - Félig… De hát… Akkor tényleg…?
 - Tényleg szeretett. Az angyalok képesek rá. – fejezte be mondatod LuHan és átnyújtott egy levelet. – Ezt ő küldi, de egyedül kell elolvasnod, így magadra hagyunk. – biccentett, és a többiekkel együtt kiment a teremből.

Amint becsukták az ajtót, a kezedben lévő borítékra pillantottál. Beharaptad alsó ajkad és óvatosan felnyitottad, hogy előhúzz belőle egy régi pergament, valamint egy hófehér papírt, gyönyörű kézírással. Mély lélegzettel láttál neki a soroknak, félve, hogy talán a legrosszabbal szembesülsz.

„Kedvesem,

Remélem, nincsenek már akkora fájdalmaid, és hamar felépülsz. Sajnálom az egészet, nem akartam, hogy így végződjön…
Minden bizonnyal Kris és Tao már elmondott mindent, így tudod, mi történt. Ha nem, elég annyi, hogy édesanyám angyal volt. Ez idáig nem voltam rá büszke, de enélkül most nem menthettelek volna meg.
Emlékszel, mikor nálad meséltem a világokról? A negyedik, a végtelenség és a Föld közötti egyetlen kapcsot az a tőr jelenti, melyet Joyae használt. Ha kihúzom belőled, eltávozik a lelked és soha többé nem tér vissza. Nem tehettem, képtelen voltam rá, de rájöttem, hogyan hozhatlak vissza. A tőrnek van egy párja, mely nem elveszi az életet, hanem átadja, de csak a másikkal együtt. Azzal, hogy azt magamba szúrtam, létrejött a pár közötti kapcsolat. Osztott lelkem egy részét át tudtam adni, így anyám ajándéka most már a tiéd, kérlek vigyázz rá, és soha ne dobd el magadtól.
Tudnod kell, hogy szeretlek, őszintén és eltörölhetetlenül, de nem lehetünk többé együtt. A lelkemnek már csak egy része maradt, és azt köti a trón, melyet apám után kénytelen voltam átvenni, így nem hagyhatom el a Poklot. De tudom, hogy kibírod, és tudom, hogy talpra állsz, mert erős vagy, talán a legerősebb ember, akivel eddig találkoztam. Emellett feladatod is lenne, melyet - ha másért nem is - legalább értem tegyél meg…
Rátaláltam a régi pergamen egy leszakadt darabjára, amit most talán a kezedben is tartasz. Kérlek, rejtsd el, ne találjanak rá, nagyon fontos. Az álom, melyről meséltél - amiben hárman vagyunk - végre azáltal értelmet nyert. A Pokol urának kell egy örökös, így a kisfiú most már benned növekszik, kérlek, szeresd úgy, ahogy engem, neveld fel, és vigyázz rá.
Nem tudom, találkozunk-e még valaha, vagy emlékezni fogsz-e rám, de remélem, örökké a szívedben leszek. Én megőrzöm az irántad érzett szerelmem, bármi történjék, tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Ha szükséged van bármire, fordulj nyugodtan Baekhyunékhoz, de biztosítékként küldök valakit, aki majd vigyáz rátok. Nem fog tudni semmiről, és kérlek, ne is mondd neki, de biztos vagyok benne, hogy helyettem is veletek lesz.

Örök szerelemmel
Kai

A levél végére érve résnyire nyitott ajkakkal és egyre könnyesebb szemekkel szemlélted az aláírást. Végigsimítottál a tinta vonalán, majd szemeid összeszorítva magadhoz ölelted a papírt. A gyermek mellett csupán ez maradt, ami tisztán és meghamisíthatatlanul tőle származott.
Közben pár ujjad hasadra tetted, és halványan elmosolyodva letörölted arcodról a sós cseppeket.
A melletted lévő ágy takarója azonban megmozdult. Riadtan húzódtál hátrébb, de a paplan alól lassan előbújt egy nyöszörgő és sziszegő fiú, folyamatosan mellkasát masszírozva.
 - Áhh… Ez fáj, mi történt? – dörzsölte meg arcát a fekete hajú ismeretlen és feléd fordította tekintetét. Egy pillanatra megdermedtél, és kiejtetted kezedből a lapot, tátott szájjal bámulva rá. Mégis itt lenne…?
 - K-Kai…? – hebegted újabb kibuggyanó könnyekkel és szélesebb mosollyal, de a fiú összevonta szemöldökét.
 - Kai? Nem ismerek ilyen embert, de Jongin vagyok, örülök a szerencsének. – mosolyodott el végignézve rajtad, és feléd nyújtotta egyik kezét.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 13

A szoba egy szempillantás alatt elhomályosult, átadva helyét a sötétségnek, melyben mindössze pár másodpercig tartózkodva, kezdett kirajzolódni körülöttetek a köd leplével borított, hideg, sziklakemény földbe ásott sírboltok tömkelege. Némelyeket gránitból, másokat márványból faragtak, de legtöbbjük a régi korok miatt kőből, valamint fából készült. A terület rideg volt és sötét, a hideg rázott pusztán a látványtól is. A levegő dermedt volt és élettelen, szinte fojtogató, már-már émelyítően fullasztó.
Kai vastag köpenyéhez húzódtál és védelmet kérőn megfogtad a kezét. Ő csak rád mosolygott, majd tettetek előre pár lépést a fagyos talajon. Leheleted fehér füstként gomolygott minden kilégzésnél, csak másodpercekkel később eltűnve a téli éjszakában. Egy csillag sem ragyogott, mind felhő takarta, egy óriási, sötét viharfelhő. Visszafogott lélegzettel lépdeltetek előre, fejedben megannyi gondolat futott át a temető és a sírok felől. Nagy részüket már benőtte a borostyán, a művirágok foszladozva lógtak műanyag tartóikból, a fémdíszeket őrült gyorsasággal marta a korrózió, néhány bucka fölött pedig összeomolva terült el egy-egy sírrom. Ismét végigfutott testeden a hideg, most azonban az éjszakai fagytól. Kai magához vont, majd füledbe súgva pár kedves szót, átkarolta derekad.
 - Mindjárt ott vagyunk, kedvesem. – húzta el ajkait fülbevalód mellett és óvatosan egy élénk színű virágot tűzött hajadba. Egy vörös pókliliomot. Kedvesen rád tekintett, majd továbbmentetek és pár perc után megálltatok. Felnéztél és megláttál egy erős, stabilan álló kőépületet magatok előtt. Egy hatalmas kripta volt, melynek minden vízszintes felületére egy halovány fényű mécses került. Bensőd óvatosságra intett, de már nem volt visszaút. Mély levegőt véve közelebb léptél az ominózus kőbejárathoz és a veled tartó fiúra néztél. Kai ekkor melléd állt és egyik kezét kinyújtva, a vastag kőlapra helyezte. Egy másodpercet sem kellett várni, erős remegéssel az ajtó felnyílt, betekintést adva a mögötte elterülő lépcsősorra. A lejárat ijesztő volt és sötét, épeszű ember az ilyet mérföldekkel elkerülné, te azonban tudtad, hogy muszáj lesz megtenned ezt a pár lépést.

Heves szívveréssel, szinte dübörgő mellkassal haladtál egyre lejjebb a faragott kőfokokon, mikor ismét valami meleg ért bőrödhöz. Kai kulcsolta át ujjaitokat és bíztató mosollyal vezetett tovább a vaksötétségbe. Belül remegtél a félelemtől, bármelyik másodpercben örömmel visszafordultál volna, de bíztál a fiúban és ez erőt adott mindenhez. Gyengén megszorítva kézfejét, határozottan és céltudatosabban törtél előre az ismeretlenbe, mígnem egy akadály megállított. Egy sokkal precízebben, már-már mesterien megmunkált és kifaragott fa ajtót világított meg a mellette kétoldalt égő fáklya. Észrevétlen ámulattal fürkészted a díszítést, egy pillanatra elidőzve a démoni és angyali alakokon. Kai közben ujjait a nehéz vaskilincsre vezette, majd könnyedén lenyomva azt, feltárta az elrettentő ajtót, mely mögött az álombéli terem lapult. Nem volt valami hatalmas, de bőven nagyobb, mint amire számítottál. A szag meglepő módon nem volt olyan borzasztó, inkább nyersnek nevezné az ember, melyet a pince és mosókonyha áraszt, a dohot leszámítva. Itt azonban rásegítettek a gyertyák is, melyek illata, s fénye körüllengte az egész teret.
A falakon mély, idegen vésetek díszelegtek, a padlón volt egy óriási kör, újabb vésetekkel és egy hatalmas, jelekkel ellátott pentagrammával. A terem másik feléhez két-három lépcsőfok vezetett, melynek közepén a díszes kőoltár állt. A tövénél körben gyertyák serege égett, megvilágítva, s kiemelve a helyiség legfontosabb elemét. Félénken léptél beljebb, és össze is rezzentél, mikor a bejárat mögöttetek hirtelen bezárult, de Kai jelenléte valamelyest megnyugtatott. A fiú alakja biztonságot és erőt sugárzott, tudtad, hogy amíg ő veled van, baj nem történhet. Lassan elhaladtatok a vésett kör mellett, felléptetek a lépcsőn, de az oltár mellett megtorpantál.

 - Kai, én…
 - Ne mondj semmit, tudom. – tette egy ujját ajkaidra, majd végig szemedbe nézve felváltotta azt saját puha párnáival. Érintésére lehunytad pilláid és óvatosan nyaka köré fontad karjaid. A fiú most nem ellenkezett, derekad átkarolva magához húzott és finoman elmélyítette a csókot. Ujjaid hajába túrtak, új, eddig ismeretlen érzés kezdett elhatalmasodni rajtad. Egész tested lángolt, lábaid remegtek, szíved pedig majd’ kiugrott a helyéről. Kai ekkor áttért nyakadra és érzékien csókolva puha bőröd, egyik kezével simogatni kezdte oldalad. Apró, halk sóhaj csúszott ki ajkaid közül és fejed hátrahajtva adtál nagyobb hozzáférést a fiú csókjainak. Ő azonban nem csak ajkaival, de fogaival és nyelvével is kényeztette az érzékeny felületet. Néhol beleharapott a hamvas bőrbe, majd forró nyelvével végignyalva az apró nyomon, kicsalogatott belőled még pár sóhajt. Kezei lekalandoztak csípődhöz, majd combodhoz érve megemeltek és óvatosan az oltár szélére tettek. Megremegtél a hideg kő érintésétől, de amilyen forró volt tested és körülöttetek a levegő, tudtad, hogy hamarosan felmelegszik. Amint megszoktad az ülő pozíciót, Kai szétnyitotta lábaid és közéjük állva folytatta nyakad, s most már dekoltázsod csókokkal való elhalmozását. Aprólékosan haladt lefelé, egy centit sem kihagyva, hogy a lehető legkönnyebben tüzelhessen fel, ami eddig tökéletesen bevált.
Amint a fekete ruhád széléhez ért, óvatosan letolta válladról annak pántjait és az elejét lejjebb húzva belecsókolt a melleid közötti völgybe. Halk sóhaj hagyta el ajkaid, mire Kai benedvesítette duzzadt párnáit és melleiden végigsimítva hozzájuk érintette puha nyelvét. Egy apró csíkot húzott a bejárt területre, majd ajkai közé fogadta egyik bimbód és gyengéden megszívva érte el, hogy megkeményedjen. Másikat közben nedves ujjaival morzsolgatta, ezután azt is hasonló bánásmódban részesítette. Egész testedben megremegtél, még soha nem értek így hozzád, egyetlen férfi ujjai sem.

A fiú lassan hátradöntött és ráfektetett az oltárra, hogy se fejed, sem pedig lábaid ne lógjanak le róla. Óvatosan föléd magasodott és lábaid újra szétterpesztve besiklott közéjük. Egyetlen sötét köpenyét lassan bontogatni kezdte, te azonban megállítottad és átvetted tökéletes ujjaitól a feladatot. Végigsimítottál az ébenfekete díszgombokon, majd folytattad, amit elkezdett. Amint az anyag többet mutatott testéből, megláttad kidolgozott mell- és hasizmait, valamint szálkás karját. Elámultál a látványtól és alsó ajkad beharapva tovább bontogattad a tartókapcsokat. Csípőjéhez érve szégyenlősen elfordítottad fejed, ő azonban állad megfogva visszacsábította tekinteted és duzzadt ajkaival tiédre tapadt.
A kapcsokkal végezve lassan lejjebb toltad válláról az anyagot, hogy hozzáférhess kulcscsontjához, de még ne essen le róla a ruha. Apró csókot leheltél bőrére, majd félénken figyelve reakcióját, végignéztél arcán. Nem vártál válaszra, így ujjaid végigvezetted felsőtestén, majd izmos nyakán, végül egyik kezeddel hajába túrtál, másikkal pedig felfedezőútra indultál először oldala, majd csípője felé.
Kai ügyesen kontrollálta magát, de akaratlanul is felsóhajtott, mikor combjához értél. Ekkor megfogta lent bolyongó kezed és felvezetve azt mellkasára, újra megcsókolva ruhád alá nyúlt. Tudván, hogy mi lesz, nem vettél fel alsóneműt, a fekete selyem pedig elég hosszú volt, hogy takarjon, de a fiú úgy tűnt, nem lepődött meg. Nemes egyszerűséggel simított lábaid közé, mire reflexből összébb húztad combjaid. Kai azonban nem hagyta annyiban, feltűrte az anyagot, majd leheletnyivel erősebben tárta szét ismét és saját testével finoman rád nehezedve akadályozta meg, hogy újra összezárd őket. Ujjai először cirógatni, majd körözni kezdtek a legérzékenyebb pontoknál, mire azonnal felforrósodtál és enyhe bizsergést kezdtél érezni. Még soha nem tapasztaltál ilyet, de megmagyarázhatatlanul vágytál rá, hogy erősebben érezd. A fiú egyik ujjával lassan beljebb haladt, de nem ütközött akadályba, túlságosan feltüzelt már ahhoz, hogy száraz maradj. Arcod már most kipirult, szaggatottan vetted a levegőt és néha összerándultál Kai tetteire. Ilyen volt mikor első ujjával már belül kezdett körözni. Az érzés, hogy benned volt valami felemésztette minden gondolatod, csak az ujja mozgására tudtál koncentrálni. Az elsőt hamarosan követte a második is, de mikor ollózni kezdett velük, megjelent egy nem odaillő, feszítő érzés. Mocorogni kezdtél, hátha visszanyered a korábbit, de ahogy mozogtál, csak rosszabb lett.

 - K-Kai… - nyöszörögtél halkan, mire a fiú közelebb hajolt és arcodból kisimítva egy rakoncátlan tincset, megcsókolta arcod.
 - Egy kicsit kellemetlen, tudom, de hidd el, jobb lesz. – nyugtatott és beljebb tolva ujjait, hozzájuk adta a harmadikat is. Fájdalmasan felnyögtél, szemeid kicsit összeszorítottad, de ennyi fájdalmat még tűrtél, Kai megérte. Mikor már egészen megszoktad, a fiú kihúzta ujjait, te pedig felengedve kieresztetted a bent tartott levegőt. Azt hitted, vége, hogy ez után már csak a jó lesz, de tévedtél. Az, ahogy magadnál érezted Kai merevedését, minduntalan izgatott, de ekkor lassan elkezdte feltolni magát. Óvatos volt, finoman, gyengéden haladt, de a kezdeti feszítést nem tudta elfeledtetni. A kellemetlen érzés egyre erősödött, már most kitöltött és falaid nem akarták beljebb engedni, de Kai egy lágy, mégis erőteljes lökéssel tovább juttatta magát. Hangosan felnyögtél, a feszítés mostanra égetett, azt hitted ott helyben szétszakadsz, a fiú viszont ajkaidra tapadva próbálta elterelni a figyelmed. Nem mozdult, várt, amíg egy kicsit megszokod, közben arcod simogatta és párnáid csókolgatta, hogy ellazítson.
Lassan kezdett elmúlni a fájdalom, nem volt már olyan erős, így Kai megkockáztatott egy apró lökést, melynek eredményeként ismét felnyögtél. Fájt persze, de volt benne valami izgató, valami perverz gyönyör. Ujjaid tarkójára kúsztak, majd mikor lehúztad egy csókra, kihúzódott belőled és lassan visszatolta magát. Most megpróbáltad magad visszafogni, a mozgás lassúsága pedig segített is, így mikor a finomkodó lökések egyre rövidültek és a tempó is árnyalatnyival gyorsult, már jóérzéssel sóhajtoztál és eresztetted ki élvező nyögéseid. Szemeid lehunyva Kai hajába markoltál és erősen meghúzva tincseit, szaporábban kezdted venni a levegőt. Ahogy a fiú gyorsított, lökései erősödtek, hátába kapaszkodtál és hangosabban nyögdécselve akaratlanul is bemozdítottad a csípőd. Az érzésbe Kai is belenyögött, de nem hagyta annyiban, egyik kezével fenekedre fogott és megemelve egyik combod, még mélyebbre hatolt. Fejed hátravetetted és néma sikoly hagyta el ajkaid, körmeiddel pedig felszántottad a fiú lapockáját.

A levegő egyre forróbb lett kettőtöket takaró köpenye alatt, és keveredett benne a verejték és más nedvek émelyítő szaga, mely most nem undorítónak, hanem töményen erotikusnak hatott. Az izzadtságcseppek is néhol megcsillantak Kai testén, nyirkos haja helyenként hozzátapadt koncentrálástól összeráncolt homlokához, vöröslő ajkait pedig enyhén szétnyitva nyögött erősödő lökéseinél. Pilláit összeszorította, ő is ugyanott tarthatott az élvezet felé, mint te, viszont nálad remegés is társult a folyamathoz. Egy furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni, mint mikor egy bomba robbanni készül vagy vulkán kitörni, melyet a legkevésbé sem értettél. A szexben való jártasságod, egyáltalán elméleti tudásod egyenlő volt a nullával, csak annyit tudtál – de azt nagyon -, hogy akarsz még belőle, vágysz rá, kívánod minden porcikáját. Vágyaidnak hangot is adtál, nevét és könyörgő szavakat fűztél szaggatott nyögéseidbe, mire a fiú, eleget téve kérésednek, a lehető legmélyebb pontot próbálta elérni benned. Próbálkozása nem volt hiábavaló, egy szempillantás alatt halk sikolyra késztetett. Ajkaid eltátva nyitott mosolyt formáztál, de tudatodon kívül történt minden, engedted, hogy ösztöneid átvegyék feletted az irányítást. Ekkor egy pillanat tört része alatt lelassult, szinte megállt minden. Érzékeid eltompultak, nem hallottál, nem éreztél, csak Őt láttad. Egyik kezed arcához húzva végigsimítottál tejfehér, selymes bőrén, megcsodáltad gyönyörű vonásait, dús, élettel teli haját, de nem várhattad meg, míg felnyitja a világ legcsábítóbb tekintetét rejtő pilláit, az előbb elhomályosuló érzés most dupla olyan sebességgel tért vissza, elsöpörve minden mást az útjából. Az idő is felgyorsult, elemi erővel csapott le az egész környezetre. Kai pillái felpattantak, pupillája összeszűkült, majd egész tekintete elsötétült és homlokát ráncolva az oltár szélére markolt. Fejét lehajtotta és úgy lökött még erősen párat, de tested teljes egészében megfeszült, hátad ívelve elvált a kőtől és összeszorított szemekkel markoltál a fiú hajába.
A teremben lévő összes gyertya lángja hirtelen méteres nyalábokká formálódott, a mély vésetek vörös fénnyel izzottak fel, a teret pedig betöltötte a vakító fény, melyet a padlón lévő kör bocsájtott ki magából. Te azonban nem érzékeltél semmit a külvilágból, csak Kai lökéseit és a hatalmas gyönyört, mely lassan elért és kitöltötte minden testrészedet, a csontjaidtól egészen a legapróbb erekig. Tekinteted a vésetektől izzó plafonra szegezted, majd szemeid lehunyva, lábaidtól füled porcáig elhatott a remegés. Tested összerándult és egy férfias nyögés kíséretében, Kai forróságával együtt hullámzott át rajtad a kéj. Egy apró könnycsepp is kibuggyant, de túlságosan erős volt az érzés, így az összes erőd elvette; teljesen kimerültél.

Érezted magadban minden cseppjét, hogy eltelít és kitölt, tudtad, hogy most már ő a tiéd és te az övé. A fiú még lehajtott fejjel lihegett, az ő teste is erősen remegett, úgy eresztette el az oltárt, melynek sarka abban a pillanatban darabokra tört, amint elvette onnan a kezét. Nehezen, de tartotta magát, közben pedig lassan felemelte a fejét, hogy szemeidbe nézhessen.
Visszanyerte mélybarna íriszeit, újra önmaga volt, de sokkal emberibb, több érzelmet tükrözve. Kipirult arccal és nedves, homlokához tapadt tincsekkel, zihálva pillantott rád, majd halványan elmosolyodott.
Remegő ujjaival végigsimított arcodon, majd közelebb hajolt és lágy csókot lehelt ajkaidra. Ez volt az eddigi legédesebb érintése, biztos voltál benne, hogy már most megváltozott.

 - Énh… - zihált, majd nyelt egy nagyobbat, hogy visszanyerje hangját. – Szh…Köszönömh… - erőszakolta ki magából ezt az egy szót. Azt hitted, valami „más” lesz, de ebben a pillanatban csak az érdekelt, hogy veled van, talán ez is csak idő kérdése. A kör fénye felerősödött, ez alkalommal magára vonva a fiú figyelmét. Erejét összeszedve kihúzódott belőled, majd feltérdelt és visszakapcsozta köpenyét. Követted példáját, megigazítottad törzsedre szorítkozó ruhád és megpróbáltál felülni, de tested elnehezült, mintha láthatatlan láncok tartottak volna fogságban. Túl gyenge voltál, egy centit sem tudtál tovább mozdulni. A fiú viszont rád mosolyogva lemászott a kőről és óvatos léptekkel megközelítette a kört.
Amint pár centire volt tőle, a fehér fényből apró, homokszem nagyságú, piros szemcsék telepedtek Kai bőrére. Kíváncsian előre nyújtotta egyik karját, majd a puszta piros pontocskák sokaságától nem félve, belépett a körbe. A közepére állt és kitárta karjait, hogy magához fogadja a megannyi részecskét, közben pedig csodálhassa őket. Nem megrohamozták, hanem pici fonatokban rakódtak rá, melyek fentről és lentről is folyamatosan szabadultak föl. Ámulva nézted a folyamatot, soha nem láttál még ehhez hasonlót, az egész olyan varázslatos volt… A levegő ekkor hirtelen pulzálni kezdett, először gyenge, majd másodszorra egy erős lökéshullám hagyta el a fehér kört, hengeres burkot képezve a plafonnal Kai körül. A fiú mozogni kezdett, nem értette, mi történik, majd egyszerre ordítva térdre esett. Arcát összeráncolva, szemeit, fogát és ujjait összeszorítva kapott mellkasához. Megijedtél, oda akartál rohanni hozzá, de amint annyi erőt gyűjtöttél, hogy leszállj a kőoltárról, erős karok ragadtak meg és húztak hátra, egyre messzebb a fiútól.

 - Kai!! – üvöltötted teli torokból, de az elragadó kar tulajdonosa befogta szád, hogy ne tudj semmit sem tenni. A fiú kevés erejét összpontosítva felnézett és meglátott hat csuklyás alakot, amint téged elfogva állnak az oltár mellett. Gyengesége gyűlöletté alakult, megpróbált felállni, de nem sikerült, újra térdre esett.
 - Eresszétek…el… - szűrte fogai közül a szavakat, viszont valaki a csuklyások közül hangosan felnevetett; egy nő volt.
 - Ó, nem, kedves Kai. – lépett párat előre az illető. – Most nem úgy lesz, ahogy te akarod, itt én vagyok a főnök. – felelte az idegen, majd elindult feléd. Ijedten hátrálni kezdtél, de a karok nem engedtek, így könnyen elért és hajadba markolva hátrahúzta a fejed, hogy füledbe súghasson.

 - Jó viszontlátni, édes. – suttogta mérgező szavait, majd nyakadnál fogva, háttal magához húzott. Próbáltad eltolni alkarját, de sikertelenül, még túl gyenge voltál.
 - Ereszd el…vagy… - kezdett bele ismét Kai, de a nő elhallgattatta. Hangja ismerősen csengett, de valamelyest még torz volt az érzékeidnek, így nem ismerted fel.
 - Vagy? Azt hiszed, megállíthatsz? Elkezdődött az átalakulás, hacsak nem akarsz lemondani mégis apád trónjáról, jobb, ha nem szakítod meg. Egyébként is elveszítenéd az erőd. - nevetett a csuklyás vezető és intett pár másiknak. Trón…mi? – De, ha mindez nem lenne elég biztosíték, három élet is függ tőled. – hozták elő mondata végére két foglyukat, mire beugrott, hogy ezeket az alakokat láttad a Kék Angyalnál is. A zsákokat lehúzták fejükről és engedték a két félig kába testet a földre esni.
 - Baekhyun, Chanyeol!! – kiáltottad kikerekedett szemekkel és kapálózni kezdtél. – Eressz el, hallod, eressz el!! – ordibáltad ficánkolva, míg pár könnycsepp elhagyta szemeid.
Kai is megdermedt, értetlenül nézett először a két barátra, majd a csuklyásra.
 - Kai, mi folyik itt? – hagytál fel a reménytelen próbálkozással és sírva lehajtottad a fejed. Mielőtt a fiú azonban egy szót is szólhatott volna, a nő végigsimított arcodon és halkan kuncogni kezdett.
 - Kai, ha jól tudom, a tekercs szerint a lánynak tudnia kell, miért dugod meg. Ennyire szánalmas vagy, hogy még csak elmondani sem merted neki? – nevetett fel újra, mire egy pillanatra ledermedtél. Összevont szemöldökkel és értetlen tekintettel néztél fogva tartódra, aki épp nevetésének csillapításán ügyködött.

Mostanra Kai sem értett semmit, ledöbbenve cikázott tekintete közted és a csuklyás között.
 - Kai, miről beszél…? – kérdezted félve, mire a nő undok vigyorra húzta csuklyája alól kilátszódó ajkait.
 - Lucifer trónjáról, igaz, Kai? Ez igazán semmiség, megmondhattad volna neki, max nem vállalja. – nézett a fiúra, majd visszafordult feléd. – A lovagod el akarja foglalni az apja trónját és ehhez mire volt szüksége? Egy szűz lánykára, aki majd beleszeret, és akit a teremtés tudom is én, hányadik fordulóján a magáévá tehet itt, a világ első átjárójánál. Így szólt a tekercs, ugye? – fordult ismét Kaihoz, aki mostanra elhűlve bámult rád a teste minden pontjára rárakódott vörös részecskékkel, melyek lassan kezdtek beleivódni bőrébe.

 - Nem…nem tudtad? – kérdezte nem törődve a fájdalommal.
 - Azt hittem, szeretsz! – bukott ki belőled és a fiúra kiáltva újra sírni kezdtél. – Azt hittem, szeretsz és velem akarsz lenni… - temetted arcod tenyeredbe és érezted, ahogy a forró cseppek végigfolynak bőrödön.
 - Én…
 - Ugyan már, ezt nem gondolhattad komolyan! – vágott Kai szavába a nő. – A démonok képtelenek érzelmeket táplálni emberek felé, csak a saját fajtájuk számára tudnak. – ecsetelte ocsmány mosollyal. Szavai egyre nagyobb lyukat égettek szívedbe, mely már most megszakadni készült.
Kai tehetetlen volt, két barátja a földön hevert, őt pedig belülről szinte felperzselte a düh és az átalakulás parazsa. Egyre gyengébbnek érezte magát, és kezdte lassacskán elhagyni az erő.
 - Miért csinálodh…? – nyögte fájdalmasan és a földre görnyedt.
 - Miért? Hogy miért?! – emelte meg hangját a nő, pillanatok alatt színtisztán éreztetve benne a felgyülemlett dühöt. – Hónapokig, sőt évekig figyeltelek, próbáltam a közeledbe férkőzni, de semmi, egy rohadt kalandnak sem kellettem! Csinálhattam bármit, rám se hederítettél! – kiáltotta méreggel teli szavait és csuklyás ruhájából előhúzott valami fényeset. – Erre megérkezett ez a kis ribanc és azonnal rávetetted magad. Tudod, milyen szar érzés vágyni valaki után, aki észre sem vesz téged, csak a legjobb barátnőd? – kérdezte és egy mozdulattal hajadba markolva hátrahúzta fejed és felfedett nyakadhoz szorított egy aranyozott tőrt. Azonnal feleszméltél, rád tört a rettegés és ijedten zihálni kezdtél. Csak most jutottak el tudatodig a nő szavai, így eltátott szájjal, döbbenten néztél fel rá.
 - Bizony szívem, tudod, hogy gyűlöltelek miatta? Hogy miért pont te kellettél neki, miközben csak egy tapasztalatlan, okoskodó kis csitri vagy? Aztán rájöttem, mire készül és már nem érdekelt, mert tudtam, hogy nem szeret, és nem te kellesz neki, csak a trón. – vigyorgott, majd lefagyott mosolya. – De a gyűlölet megmaradt, én akartam a helyedbe kerülni, még ha nem is vagyok szűz. Nem bocsátom meg, hogy elvetted tőlem… - nézett rád gyilkos pillantással, szavait azonban félbeszakította Kai kiáltása. A fiú remegve összeesett és félig eszméletlen testébe ivódott a maradék pár vörös szemcse.

Látásod elhomályosították a könnyek; szeretted Kait, de nem gondoltad volna, hogy az egész így végződik, és hogy végig csak játszott veled.

 - Fáj, ugye? De ne törődj vele, megszabadítalak ettől a borzasztó érzéstől. – súgta füledbe Joyae a csábító szavakat, mire lehunytad szemeid és biccentettél. Már oly mindegy volt minden, nélküle tudtad, hogy képtelen lennél élni, így inkább halj meg és a lelked tovább haladva felejtse el. – Barátnők, míg a halál el nem választ, emlékszel? – vetette hátra fejét, hogy leessen csuklyája és szikrákat szóró, bosszúra szomjazó szemeivel rád pillantott. – Ebből a halálból viszont nem térsz vissza. – nevetett fel, majd a tőrt nyakadtól elvéve mellkasodhoz szegezte. – Gyerünk, Kai, nézd csak végig. Jól tudod, milyen penge ez, igaz? Chanyeol jó munkát végzett, mikor ellopta… Most pedig búcsúzz el tőle…örökre. – mondta vigyorogva, mire szemeid kikerekedtek a felismerésre.
 - Neh… - sóhajtotta Kai erőtlenül, de te már nem hallottad, az éles fém átszakította mellkasod és elragadott a sötétség.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 12

Következő nap egyetlen dolog járt a fejedben, mégpedig az, hogy mit tervezhet Kai. A gondolat nem hagyott nyugodni, megfertőzte elméd és minden tevékenységed, amihez hozzákezdtél. Emellett aggódtál Chanyeolért, rosszban voltál a legjobb barátnőddel – amin változtathattál volna, de nem érdemelte meg -, nem merted hívni Baekhyunt, hisz lehet épp a barátja után kutat, szóval most úgy minden összejött. Magadra maradtál, mint a kisujjad evéskor. Sóhajtozva járkáltál fel, s alá a lakásban, hol körmöd rágva, hol hajad túrva, hol pedig lágyan fejed ütögetve, de sehogy sem jutottál egyről a kettőre. Próbáltál magadban felvázolni egy ábrát, melyen szerepelnek Kai tettei, viselkedése, a történések kettőtök körül, de egyszerűen nem emlékeztél semmire. Csupán annyi maradt meg benned, hogy találkoztatok a Plázában, vele álmodtál…álom… Ez az! Mikor nemrég mondtad neki az álmod, nagyon furcsa lett, pedig korábban még direkt viccelődött is vele. Volt abban az egyben valami, ami megdöbbentette, amire nem számított… De miben tért el a többitől? Benne voltatok mindketten, de először mindig csak az oltárnál, amint épp… Igen, de most veletek volt egy kisfiú is, semmi sötétség vagy kripta, pusztán családi hangulat. De miért?
Megráztad a fejed, kezdett megfájdulni a sok kombinálástól, így a hűtőhöz mentél és kivettél egy doboz tejet. Míg egy pohárba töltötted a hideg folyadékot, felrémlett, mikor a talpad miatt kórházba kerültél és láttad Kait Kris társaságában. Ha Kris démon, volt kórházban? Kai is szinte azonnal meggyógyult az autós baleset után. Mitől más Kris? Lehet, mivel Kai a Sátán fia… Egyáltalán ő miért volt ott? Igaz, mondta, hogy a kapcsolatuk szívességen alapul, Tao pedig látó, de erről nem tudott. Miért nem látta és milyen szívességre célzott Kai? A fiúnak minden bizonnyal adottak a lehetőségei, így Krisnek előbb volt szüksége az ő segítségére, tehát feltehetően ezért volt nála a kórházban. De Kai nem segített volna neki, ha nem kellett volna neki is valami tőlük. De a párból Tao az aktív, Kris csak közvetít, így Kainak Taora lehetett szüksége, hogy lásson valakit vagy még inkább megkeressen, mint Chanyeolt.
 - Kit akartál ennyire megtalálni, Kai? – súgtad magad elé meredve. Letetted az üres poharat és a szobába sétálva a kanapéra telepedtél.

Akárki is legyen az illető, cserébe Krisnek tett szívességet, amiről Tao nem tudhatott. Miért? Mi fontos egy szélső világinak itt önmagán kívül? Persze, a másik. De akkor az örökéletű lelküktől függetlenül meghalhatnak? Ha igen… Chanyeol, Úr Isten! Ijedten kaptál telefonod után és azonnal tárcsáztad Kait.
 - A hívott szám pillanatnyilag… -
 - Az Istenit! – Újra tárcsáztál, de ezúttal Bakehyunt.
 - A hívott szám…
 - Basszus, ne csináljátok! – egyre zaklatottabban ütötted be a számokat, de a végén haboztál, hogy a hívásra nyomj-e. Végül nem érdekelt az esetleges szidás, Chanyeolról volt szó. Ha nem magától ment el, óriási veszélyben lehet… A telefon kicsöngött, imádkoztál, hogy a hívott fel is vegye.
 - Mondd… - szólt bele egy morcos női hang, aminek kivételesen most örültél.
 - Joyae nem tudsz semmit Baekhyunról vagy Chanyeolról? – kérdezted kicsit izgatottan, de a válasz eloszlatta minden kételyed.
 - De, most mentek el egy tíz perce. – felelte a lány egykedvűen. – Miért? -
 - Oh…semmi, csak… Mindegy. Csak nem értem el Baekhyunt és nem tudtam, mire jutott Chanyeol keresésében. – feleltél és már magadban ütlegelted a fejed, hogy megint túl hamar aggodalmaskodtál.
 - Csak le van merülve. Ne aggódj, jól vannak. Amúgy a karkötő tetszett…? – kérdezte kicsit visszafogottabb hangszínre váltva.
 - Igen, nagyon szép, köszönöm. Bár, a cetlin jobban meglepődtem. – folytattad, de erre a lány nem szólt semmit. Mielőtt beállhatott volna a kínos csend inkább elköszöntél tőle - elvégre már megtudtad, amit akartál - és letetted a telefont. Nem mintha baj lett volna, hogy vele beszélsz, csak kicsit feszélyezett. Ráadásul az is fura volt, hogy Baekhyun nem szólt neked egy szót sem. De nem kombináltál, nem akartad ennél is jobban megbonyolítani a saját életed.

Dél körül rendeltél egy adag kínait, elnyammogtad a tévé előtt és megpróbáltad gondolataidból teljes mértékben kizárni az összes barátod, ismerősöd, rokonod, miegymást, hogy a viccesnek beállított főzős műsorra koncentrálhass. Nagyjából a délután közepéig ment is, de a végére inkább kiugrottál volna az ablakon, mintsem még egy percig nézd. Mivel nem jutott más eszedbe, így az öltözőszekrényedhez léptél és előhúztad a már olyannyira jól ismert, fekete selyemruhát.  Végigsimítottál a puha anyagon, majd a tükörhöz lépve magad elé emelted. Be kellett vallanod, hogy igen is gyönyörű volt, a formája, tapintása, szabása, színe, csillogása; egyszerűen tökéletes. Eszedbe jutott, mikor Kai mögötted állva tartott a tükörnél, megmutatva neked a később használatos oltárt. A sima üveghez értél, hátha neked is megváltozik, de ahogy számítottál rá, semmi sem történt. Csalódottan sóhajtottál, hiányzott a közelsége, hogy újra lehetetlen dolgokat tegyen vagy legalább, hogy visszatérjenek teljes mértékben a vele kapcsolatos álmaid. Próbáltál visszaemlékezni tartalmukra, ruha, Kai, oltár, gyertyák… Mi volt még? Éjszaka, sírkövek, csörgés…igen, csörgés, láncok… Miért voltál leláncolva? Nem, mintha ellenkeztél volna, de nem álltál ellen, akkor miért? Erre már végképp nem tudtad a választ, így sóhajtozva letetted a ruhát az ágyra és kabátod felkapva elindultál egy sétára a város központjába.

Villódzó reklámfények, tömött utcák, nyüzsgő élet, egy igazi nagyváros naplemente környékén. Hiába játszott még egy pici fény az égbolton, az üzletek már teljes erőbedobással égették izzóikat, hogy közelebb csalogassák a kései vevőket. A taxisok munkája is fellendült, egyre többen vették igénybe szolgáltatásaikat bulihelyre vagy hazafelé tartó útjuk megrövidítésére. Csendben baktattál a tömött járdán és csak néha álltál meg egy-egy saroknál, merre is indulj. Végül céltalan csatangolásodból órákon át tartó nézelődés lett. Megfigyelted az embereket, akik hol siettek, hol veszekedtek, hol beszélgettek, ebédeltek, páran bejelentkeztek hotelekbe, miegymás. Senki nem nézett szét, nem figyelt másokat, mindenki csak magával törődött. Sajnáltad, hogy ilyen vakok, hogy nem állnak meg egy-egy pillanatra és gondolkodnak el azon, mit is tesznek épp, de mit tehettél volna? Most, hogy nagyobb lett a rálátásod a dolgokra, tudtál a világokról, a többi, felsőbbrendű lényről, egyensúlyról, nem értetted, mire tartotta ilyen nagyra magát az emberi faj. Elfecsérelték a tulajdon életüket ahelyett, hogy egymással törődtek volna egy nagyobb, közös cél érdekében.
Akarva-akaratlanul is eszedbe jutott Kai és a terve, de már nem foglalkoztatott annyira a célja. Bíztál benne, hiába volt egy tapló paraszt, tudtad, sőt érezted, hogy kötődik hozzád. Talán nem volt a világ legromantikusabb, legokosabb, legjobb kiállású pasija, talán nem is volt ember, csak kívülről, de szeretted. Szeretted a tudatlanságát, szeretted felsőbbrendűségét, hogy akarata ellenére mindig meg tudott lepni és szeretted, mert… Mert végre találtál valakit, akivel el tudnád képzelni az életed. Ha ő nem is gondolta még ilyen komolyan, ha csak tetszettél neki, már attól boldog lettél. Jobban függtél tőle, mint bármitől a világon és az érzéseidet képtelen lett volna bárki is megváltoztatni.

Elmélkedésed végére a Kék Angyal bár előtt találtad magad, bár nem igazán értetted, miért erre vittek lábaid. A névtábla most is kéken izzott, de alatta nem volt sem türelmetlenkedőkből álló, tömött sor, se biztonságiak, sem egy árva lélek.  Az eddigi hétvégékkel ellentétben most kihalt volt, semmi jel nem utalt arra, hogy buli vagy bármi lenne odabent. Rosszat sejtettél, de inkább nem kezdtél kutakodni.

Mikor a neon színű csövek hirtelen villódzni kezdtek, úgy gondoltad, ideje lesz elhagyni a helyet. Lassú lépteid zaját azonban félbeszakította tucatnyi cipőtalp és zárkattanás hangja az ajtó felől, így ijedten behúzódtál a legközelebbi sikátor sötétjébe és onnan figyelted az eseményeket. A hatalmas bejáratot kitárva hat ébenfekete csuklyás alak lépett az utcára, kötélen vezetve két félszegen tántorgó másikat, akiknek a fejét egy-egy textilzsákkal fedték le. Az ő ruhájuk teljesen hétköznapi volt, lerítt, hogy nem tartoztak a többiekhez. Szó nélkül nézted őket biztos rejtekedből, ahogy útjukat egy épp akkor megérkező kocsi felé veszik, de mikor a két elfogott személyt a járműbe tuszkolták, az egyik csuklyás gyanút fogva nézett egyenesen feléd. Nem úgy tűnt, mint aki észrevett, de bőven eléggé megijesztett egyetlen pillantásával is. Amint a csapat eltűnt a hosszú utca végén, gondolkodás nélkül futásnak eredtél és meg sem álltál a legközelebbi taxiállomásig. Nem állt szándékodban hazavitetni magad, de túlságosan megrémítettek a látottak, hogy egyedül haza merj menni. Ráadásul két barátod még mindig nem érted el, Joyaet inkább nem hívtad, Kai is távol volt. Ki másnak szólhattál volna? Chen, hát persze. Tudtad, hogy Kai nem örülne neki, de most nem volt más választásod. Igaz, nem tudtad biztosra, hogy ő is más volt-e, de a próbálkozást senki sem tiltotta meg.
 - Chen… - súgtad a levegőbe, de semmi. Még egyszer próbálkoztál, ezúttal hangosabban.
 - Itt vagyok már, nem kell sürgetni. – hallottad meg a legközelebbi taxistól, amint az kinézett az ablakon.
 - De… Te hogy kerülsz oda? – hebegted, hiszen az előbb még egy öregedő indonéziai papa hortyogott az ülésen.
 - Szólítottál, nem? Na, ugorj be. – lökte ki az ajtót, hogy beszállhass mellé. Kicsit hezitálva, de beültél és behúztad magad mögött a kocsiajtót. – Mondd, mi a baj? Kai csinált valamit? – kérdezősködött, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan.
 - Nem, most kaptam egy kis szünetet… - kezdtél bele, de azonnal félbeszakított.
 - És máris engem hívsz? Ejj, huncutabb vagy, mint gondoltam. – ingatta vigyorogva a fejét és beindította a motort.  Hitetlenkedve eltátottad a szád, majd elnevetve magad, vállába ütöttél.
 - Ne csináld már! Tudod, hogy nem így van. – kötötted be az öved és hátradőltél.
 - Tudom, de jó veled játszadozni. – mosolygott magában. – De komolyan, baj van? Nyúzottnak tűnsz. – nézett rád, oda sem figyelve az útra, de azért szépen vezetve. Elgondolkodtál, hogy megmondd-e neki, de végül arra jutottál, hogy nem lehet belőle semmi bajod.

 - A Kék Angyalnál voltam. Nem akartam bulizni, csak arra sétáltam, de senki nem volt ott, a felirat meg égett. Aztán zajokat hallottam, bebújtam egy sikátorba és onnan néztem, ahogy pár fekete csuklyás alak kilép onnan, kötélen vezetve két letakart fejű embert… - ecsetelted, de nem sok reakciót váltottál ki ideiglenes sofőrödből.
 - Biztos, hogy emberek voltak? – kérdezett vissza Chen.
 - Nem tudom, de nem volt rajtuk csuklya, csak rendes ruha. Mi lehet? Valami alvilági igazságszolgáltatás? – ráztad meg fejed a hirtelen hülyeségtől, de a fiú most az egyszer komoly maradt.
 - Még nem hallottam ilyenről, de ha megfogadsz egy tanácsot, jobb, ha kimaradsz belőle. Nem akarom, hogy bajod essen, és akiket mondtál, elég komoly arcok lehetnek. Okosabb dolog elkerülni őket. – fordult be a paneled utcájába. – Ha jól emlékszem, itt, igaz? – kérdezte és már nyúlt volna az ajtóhoz, de megállítottad.

 - Nem csak egy szimpla fuvarért hívtalak. – haraptad be alsó ajkad félve, hogy félreérti.
 - Tudom, de könnyebb fent megvitatni, mint egy kocsiban, nemde? – mosolygott és kinyitotta a te oldaladon a kocsiajtót. Bólintva kiszálltál, majd megvártad, míg csatlakozik hozzád és elindultatok fel a lépcsőn.
 - Közben mondd nyugodtan. – ajánlotta fel, míg sétáltatok. Nem tudtad, hogy kezdjél hozzá, így picit még gondolkodtál rajta, de végül csak kibökted.
 - Te mi vagy? – Amint kiejtetted szádon a szavakat, Chen már felelt is hezitálás nélkül.
 - Démon. A nevem Belial, én felelek a megszállottságért, elcsábítom a nőket és megadom nekik azt az örömöt, amit abban a pillanatban kívánnak. – válaszolta kertelés nélkül. Kicsit kikerekedtek szemeid őszinteségén, de örültél neki, hogy nem hazudott.
 - És mit akartál…
 - Tőled? Mint minden nőtől. De Kai belerondított a dolgokba. Először a klubban magával az emlékével, majd itt nálatok a személyével. – Közben felértetek a lakásodhoz, így előkotortad a kulcsaid.
 - És akarsz még? – kérdezted kicsit félve, majd a lakáskulcsot a zárba tetted. Válasz helyett érezted, ahogy hátulról hozzád simul, végigvezeti kezeit oldaladon, egy ujját pedig arcod szélén homlokodig. Felismerted a már egyszer megtapasztalt édes tejköddel való elhomályosítást – akárcsak legutóbbi találkozásotoknál – de nem tudtál ellenkezni, a ködtől pedig nem is akartál. Tudtad, hogy nem helyes, de az újonnan érzett illat teljesen megbódított, beleégett emlékeidbe, szemeid pedig automatikusan lehunytad. Nem gondolkodtál, csak élvezted, ahogy Chen ajkait elhúzza nyakadnál, finoman belecsókolva hajlatodba, majd óvatosan beleharapva puha bőrödbe.

Halk sóhaj kúszott fel tüdődből és a levegőben semmivé oszolva tette a fiú csókjait még szenvedélyesebbé. Nyakad után megfordított, majd ajkait beharapva tapadt párnáidra, hogy mézédes nyálával okozzon még erőteljesebb sóvárgást. Karjaid reflexszerűen megemelted és nyaka köré fonva húztad magadhoz, mintha egy kedves kiskori játék lenne. Hevesen falta ajkaid, lassan hozzád nyomta csípőjét és finoman belökött az ajtón.  A bentről áradó illat azonban villámcsapásként törte meg érzékeid, visszaadva minden önálló tetted és gondolatod. Kai…KAI!
A lehető legnagyobb erővel ellökted magadtól Chent és már lendítetted volna kezed, hogy felé küldj egy hangosan csattanó pofont, de elkapta csuklód és nem eresztette. De hogy tehette? Hisz tudta, hogy Kai… Bíztál benne…
 - Ügyes lány. Bíztam benned. – mosolyodott el, majd mikor kellőképp földbe gyökereztek lábaid, elengedett.
 - Mi? – kérdezted összezavarodva.
 - Csak meg akartam bizonyosodni valamiről, de jól sejtettem. Ne félj, többet nem csinálom. – kacsintott. – De azért kár érted… Szívesen elcsábítottalak volna akár többször is. – ingatta mosolyogva a fejét, majd megfordult a lépcsők felé. – Gondolom, ezek után inkább nem hívsz be és kérdezed meg, amiket akartál. – nézett vissza az első fokról. Te még mindig csak őt bámultad, teljesen szétzilálta gondolkodásod a viselkedésével. Persze igen, jó lett volna, ha kérdezhetsz, de nem merted megkockáztatni, hogy esetleg ismét „tesztel” valamit, így megráztad a fejed.
 - Sejtettem. Ettől függetlenül, ha szükséged van rám, tudod, csak szólíts. – biccentett, majd lassan lesétált a lépcsőkön. Még szinte sokkos állapotban húzódtál vissza lakásod rejtekébe, hogy minél előbb elfelejtsd ezt az egészet. Ha Kai látta volna, most mekkora galibában lennél… Magadra zártad az ajtót és a szobába kuporodva magadhoz ölelted a mackót, melyen még mindig tisztán érezted Kai illatát. A feltörő emlékekre elmosolyodtál és próbáltad velük elnyomni az elmúlt pár percet. Sóhajtottál a gondolatra, hogy még mindig van egy teljes napod, míg újra láthatod a fiút, de eszedbe jutottak a lehetőségek is. Ha miután megtörténik, eltűnsz…vagy valami olyan lesz, ami után nem találkozhatsz a környezeteddel, jobb lerendezni ez idő alatt mindent. Elköszönés, békülés, minden…

Ezzel az elhatározással feküdtél le aludni, hogy talán a következő nap lesz az utolsó…

Reggel még elszántabban ébredtél; amint pilláid felnyíltak, kipattantál az ágyból és az öltözőszekrényedhez siettél, hogy magadra kapj pár ruhát. A rövid, pár perces készülődés után belebújtál egy kényelmes pár cipőbe és egy apró táskával az oldaladon elhagytad a lakást. Első utad a hozzád legközelebb álló emberhez vezetett volna, ha nem több ezer kilométerre lakott volna tőled. Ez a személy pedig nem más volt, mint édesapád, akit szorosan követett édesanyád, de a válás után mindketten kerülték Dél-Koreát. Mivel más módon nem tudtál velük kapcsolatba lépni, így elmentél egy telefonos központba, ahol bejelentkezve kaptál egy fülkét, hogy azért ne menjen rá minden pénzed a mobilos hívásra. Betárcsáztad a számot és vártál, míg kicsöng. Féltél, hogy nem fogja felvenni, de hála az égnek, mégis megtette.
 - Halló? – köszönt egy mély, reszelősebb hang. Azonnal megörültél és arcodon egy hatalmas mosollyal beszéltél bele a telefonba.
 - Szia, apa! – csicseregted vidáman, mire a vonal túlsó felén lévő férfi egy pillanatra ledermedt, hogy egy nagyobb örömhullámmal feleljen.
 - Kislányom! Hogy vagy, mi van veled? – hangzott édesapád hangja és már a megszólításból rájöttél, hogy feldobtad a napját.
 - Jól vagyok, suli is megy, remélem te is megvagy. De szeretnék valami fontosat közölni… - halkultál el kicsit a végére.
 - Terhes vagy…? – kérdezett rá azonnal, mogorvább hangnemben, mire elnevetted magad.
 - Jaj, apa, dehogyis. Nem, de ez annál kicsit komolyabb… -
 - Hallgatlak. -
 - Lehet, hogy a ma este után egy ideig nem leszek elérhető… Nem biztos, de azért gondoltam felkészülök minden eshetőségre… - haraptad be alsó ajkad.
 - Miért, mi lesz ma? – Édesapád hangjából sütött az aggodalom, de nem mondhattad el neki az igazat. El sem hinné.
 - Azt nem árulhatom el, de kérlek, bízz bennem. Tudod, hogy soha nem csináltam semmi meggondolatlanságot… -
 - Tudom… - sóhajtott. – És tudom, hogy sokkal felelősségteljesebben viselkedsz, mint mi anyáddal kétszer. De azért vigyázz magadra, bármi is az…
 - Vigyázok apu, ne félts, jó helyen leszek. Szeretlek, és ezt mondd meg anyának is, mert nem fogom tudni előkeresni az elérhetőségét és fel is hívni. -
 - Mi is szeretünk, kicsim és megmondom neki, persze. Jó legyél! – mondta a férfi mire akaratlanul is könnyek gyűltek szemedbe. Letetted a telefont és tenyered arcodba temetve próbáltad visszafogni a sírást. Nehezebb volt, mint bármikor máskor, de végül sikerült lenyugtatnod magad. Elvégre nem biztos, hogy veled lesz valami…

Összeszedve magad, megtörölted szemeid és határozott léptekkel a központból elindultál barátnőd lakása felé. Tőle már feleolyan nehéz lesz elbúcsúzni, de ő tudni akarja majd, mi az oka…
Percek alatt elértél hozzá, a puccos házhoz, majd bekopogtattál.
 - Megyek már! – kiáltotta Joyae és hallottad, ahogy kipattintja a bejárat zárját. Reakciójából egyértelműen láttad, hogy nem számított rád. Kikerekedtek szemei, egy pillanatra meg is dermedt, de mintha mi sem történt volna, a következő másodpercben már újra önmaga volt.
 - Ó, szia. Mondd… - állt meg az ajtóban. Kicsit furcsálltad, hogy nem hívott be és kezdett el dicsekedni egy újonnan szerzett ritkaságával, de annyiban hagytad.
 - Szia. Csak beszélni szeretnék veled… Nem sokat, de egy pár percet igénybe venne… - kezdtél bele és láttad rajta, hogy nagyon jól tudja, be kell engednie, ha kényelmesen szeretne hallgatni. Sóhajtva feltárta az ajtót és félreállt, hogy be tudj mellette menni. Mikor beléptél, már zárta is be a bejáratot és a nappaliba rohant, hogy berúgjon valamit az ágy alá és újra nyugodtságot színlelve leüljön a kanapéra.
 - Szóval mi olyan fontos? – tette keresztbe lábait és mereven rád nézett.
 - Hát… Lehet, hogy a ma este után egy időre…eltűnök… - erőszakoltad ki magadból a szavakat míg a fotelban ültél, végig a földet nézve. Joyae erre felhúzta egyik szemöldökét és kérdőn pillantott rád.
 - Merthogy? -
 - Mert… Mert elutazok. Igen, elutazok egy kis időre, de még nem biztos, este derül ki. – folytattad féligazsággal.
 - És mit takar ez a kis idő?
 - Pár hónap, talán év. – „vagy az örökkévalóság…” folytattad magadban.
 - Munka, iskola? Ezekkel mi lesz vagy egyáltalán hova mész? – kezdett bele a faggatózásba.
 Itt jött a dolgok nehéz oldala, a lerázás és gyanúelterelés, ami nála sose működött.
 - Messzire, de erre most ne pazaroljunk több szót, nem biztos még semmi, addig meg kár a gőzért. Suli, meló meglesz, nyugi. -
 - Rendben, te tudod, de majd azért küldj képeslapot. – sóhajtott Joyae, majd halványan elmosolyodott. Meglepően gyorsan elfogadta, hogy nem mondasz el neki mindent…
 - Meglesz, elvégre te vagy a legjobb barátnőm. És sajnálom a veszekedést, néha olyanok vagyunk, mint egy rossz házaspár. – mosolyogtál, majd felálltál és távozni készültél, így Joyae is felpattant, hogy kikísérjen.
 - Bizony, de nincs gond. Barátnők, míg a halál el nem választ. – kuncogott veled együtt a házastársi szövegen, majd becsukta mögötted az ajtót. Kicsit jobb kedvre derülve hagytad el a házat és előkaptad telefonod, hogy tárcsázd Baekhyun és Chanyeol számát. Elvégre lehet, hogy velük sem találkozol többet…

 - A hívott szám…
 - Már megint? – nyomtad ki felháborodva a telefont. Már több napja semmi hírt nem kaptál róluk, kezdtél aggódni, de próbáltad nem túlreagálni, hátha nincs semmi bajuk, és tényleg csak elfeledkeztek a telefonról. Az idő már későre járt, nem maradt senki, akitől elköszönhettél volna, így hazasétáltál.

Otthon azonban egy apró üzenet fogadott az ágyra téve. Kai írása, semmi kétség.
„Remélem, már várod az estét, tizenegykor jövök, addig készülj össze, ha nem gondoltad meg magad.” – szólt a kicsi papír. Akaratlanul is elmosolyodtál, elvégre hogy is gondoltad volna meg magad? Ránéztél a ketyegőre, még maradt hat órád. Hat óra talán összvissz még ezen a világon. Így mindjárt kevesebbnek tűnik.
Sóhajtva, de izgulva kikészítetted ruhád, sminked, parfümöd, majd a legjobb tusfürdőt, arctisztítót, sampont és egyéb kencét előhalászva bezárkóztál a fürdőszobába. A fehér csempe most kivételesen nyugtató hatással volt rád, így izguló kapkodások helyett szép lassan átmostad minden porcikád, kiélvezve a forró víz érintését bőrödön. Igaz, az egész fürdő párás lett, de most nem zavart, kicsavartad hajad, magad köré tekertél egy törölközőt és belebújtál a papucsodba.
Kislattyogtál a konyhába, előszedtél pár tálat és gyorsan összeütöttél egy könnyű vacsorát. Nem akartál üres gyomorral utazgatni és ki tudja, talán ez lesz az utolsó itthon elfogyasztott vacsorád… Lehet, hogy egyáltalán az utolsó vacsorád. Felkuncogtál a gondolatra, bár nem tűnt utána már olyan viccesnek. Mikor kész lett, kitetted az asztalra hűlni, te pedig visszamentél a fürdőbe, megszárítani a hajad. Legjobb emlékezeted szerint állítottad be az álmodban és a tükörben látott formájúra, így hagytad a dús, hullámos loknikat válladra, és dekoltázsodra omlani. Elégedett mosollyal hagytad el ismét a helyiséget, hogy az ételhez visszatérve falatozni kezdj. Különösen finomra sikerült, a fűszerezés pont jó arányban ízesítette és kellőképpen puha is volt.
Kiélveztél minden falatot, megbecsülted a vacsora minden egyes részét. Mikor elfogyott, óvatosan megtörölted szád és sóhajtva felálltál az asztaltól. Egy pohár bort lecsúsztattál mellé, majd az üveget a hűtőbe téve a mosogatóba tetted a tányért. Utad újra a fürdőbe vezetett, hogy megmosd fogaid, majd piperetükröd elé, hogy feltedd a már olyannyira ismerős sminket. Füstös szemek, hívogató ajkak, tökéletes. Beraktál két szép, de visszafogott fülbevalót is, a nyakláncot viszont magadon hagytad a karkötővel együtt, hiszen baráti ajándékok voltak. A faliórára nézve láttad, hogy már csak két órád maradt, így befújtad magad a kedvenc parfümöddel és az ablakhoz sétáltál.

Kint már rég sötétség honolt, a magas lámpák erős fénye megvilágította az utcákat és az azokon sétáló embereket. Ismerőst nem láttál, de nem is baj, hisz csak gondolkodni akartál. Gondolkodni az életről, annak értelméről, hogy egyáltalán miért létezik mindez, majd áttértél a kinti emberekre. Vajon kinek volt nagy családja, kinél voltak rendszeresek otthon a veszekedések, ki boldog?
Az összes filozofikus kérdés most rohamozott meg, most, mikor talán órákra vagy percekre voltál földi létezésed végétől. Homlokod az üvegnek támasztva hunytad le szemeid és gondoltál az itt eltöltött boldog pillanataidra. A gyerekkori születésnapozások, a szüleid ölelése, sikeres érettségi, visszatérés az otthonodnak nevezett városba, új barátok, végül Kai. Az egyetlen és legnagyobb szerelmed, aki nélkül már elképzelni sem tudnád az életed. A haja, a szemei, dús ajkai, bódító illata és csábító természete beleégett az emlékezetedbe és a legnagyobb trauma sem lett volna képes a kitörlésükre, hiszen visszavonhatatlanul beleszerettél.
 - Gyönyörű vagy… - súgta egy hang magad mögül, mire lassan felnyitottad pilláid és halványan elmosolyodva megfordultál.
 - Mehetünk? – kérdezte Kai és arcodból kisimítva egy tincset, átkarolta derekad. Bólintottál, majd magához vont és ujjaival csettintve eltűntetek, fekete füstöt hagyva magatok után…