In Love With The Devil II.
Revenge

(Kai)18+

Hét éve beleszerettem egy férfibe, aki visszatekintve pillanatoknak tűnő idő alatt megváltoztatta az életem. Ez a férfi viszont már nincs mellettem, helyette egy hasonmással, régi önmagának töredékével élem mostanra nyugodttá vált napjaimat. Még kísért a múlt, s a szomorú sors, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan,  mint azelőtt, de tudtam, hogy ez így fog történni, és azóta sem bánom. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghoztam életem legnagyobb döntését, a világ megváltozott körülöttem. Az emberek már nem foglalkoztak velem, egy láthatatlan árny lettem a sötétségben, távol minden evilági eseménytől, távol a tömegtől, távol az élettől. Aznap mintha meghaltam, és újjászülettem volna, a természet megnyílt előttem, befogadott, és elhatárolt másoktól, megadva a lassú feledés örömét.

Kívülről maradtam, aki voltam, egy lány az emberek világából, akinek mindene a többiek által is fontosnak tartott értékek, mint a család és karrier, de belül más lettem; szeretőbb és mégis ridegebb, nyíltabb, de mégis elzárkózóbb része a világnak.

Többé senki nem szólított meg az utcán, senki nem volt kíváncsi a nevemre, a koromra és nem kaptam elismerő szavakat az eladóktól sem, milyen jól áll egy-egy ruha. Ha tehették, oda sem figyeltek rám, mintha nem is léteznék, de szemük elé kerülve mereven és óvakodva mértek végig. Érezték, hogy más vagyok, hogy már nem közéjük való, de nem bántam. Már engem sem érdekeltek a földi, anyagias gondolataik; apró, burokban élő porszemeknek, szorgosnak egyáltalán nem nevezhető hangyáknak tűntek a szememben, melyek között ragadtam, hogy magamba zárkózva, s tőlük elhatárolódva töltsem el földi létem éveit. Sosem akartam több lenni, mint ők, s most sem voltam az, csak más. Más, mert én távolabbra is láttam, betekintést nyertem egy olyan világba, melyet ők ép ésszel fel sem fognának, s ezáltal átértékeltem minden eddigi ismeretem, a környezetemről alkotott képemmel együtt.

Éreztem magamban a változást, éreztem egy ismeretlen, sugárzó erőt, mely egy régi hegből fakadt. Az évek alatt számtalan emlékem megszürkült, s legtöbbjük fakón megbújt pár elrejtett, sötét zugban; a nevek, melyeket régen ismertem mostanra a feledés homályába merültek, könnyebbé téve múltam hátrahagyását, s megszakadt szívem gyógyulását. De néha még most is fáj, hasogat, szinte ordít a mélyből, hogy ez így nem jó, nem helyes. A távolba nyúló gondolatok, s álmaim egy olyan történetet mutatnak, melyet nem tudom, csak a képzeletem szült-e, vagy zavaros életem egyik rég elfeledett pillanatát fedik-e fel előttem.
Sokat tűnődöm ezen a kérdésen, de sosem jutok dűlőre. Túl sok a megválaszolatlan talány, túl sok az ellentmondás, és túl fájó rá gondolni, mintha a bensőm ürességet árasztana, magába szívva mint egy fekete lyuk, melyből nincs kiút. Nincs kiút…

 - Anya! – zökkentett ki gondolkodásomból egy vékony, gyermeki hang, mely a világ legszebb ajándékától jött, amit valaha kaptam. Az apró termetű kisfiú szapora léptekkel indult meg felém, amint tekintetem a szoba nyitott ajtajára vezettem, hogy szemeim elé táruljon megmaradt szeretetem két tárgya: a fiam, és a nevelőapjának nevezett férfi, akihez már évek óta különös, mélyről feltörő érzések fűztek. Lágy, kedves mosolya maradt az emberektől kapott egyetlen törődő gesztus, ő volt, aki a tömegből velem együtt kilépve megadta nekem mindazt, amire már nem volt többé szükségem másoktól.

Most is ugyanolyan szerető tekintettel lépett beljebb, s végigkövetve az apró teremtmény útját megállapodott rajtam, amint kitárom karjaim a gyermeknek, és akaratlanul is elmosolyodva magamhoz ölelem. Pár arasznyit haladva kezeit zsebre tette, és zokniban közelebb sétálva leguggolt mellénk forró, mégis finom puszit lehelve arcomra. Felnéztem rá, s láttam szemeiben az örökké ott bujkáló érzéseket, azt a figyelmet és melegséget, mellyel mindig körülvett, s tudatán kívül elhalmozott. Sötétbarna íriszei csillogtak az ablakon beszűrődő, lenyugvó Nap fényétől; tökéletes, selymes bőre csábította ujjaim érintését; dús, fekete tincsei enyhe hullámokba fodrozódva omlottak homlokára, s fülére, duzzadt ajkai pedig szerény félmosolyra húzódva mosolyogtatták meg szemeit, s tették boldogabbá a pillanatot, melyet épp megéltünk.

 - Megint gondolkodtál? – súgta és egyik ujjával végigsimított arcomon. Némán bólintottam, majd leengedtem a kis lurkót, aki azonnal játszani kezdett pár játékkal. Halványan elmosolyodva néztem rá, ahogy önfeledten az apró kockákért nyúl és házat épít belőlük, de Jongin elvonta a figyelmem. Felállva magához húzott, és lágyan megcsókolva ölelt át olyan gyengédséggel, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék. Lehunytam szemeim, de hamar elváltam tőle, nem akartam most továbbmenni. Mikor ezt észrevette, karjait átfonta derekam körül, és mélyen szemembe nézett, próbálva kifürkészni, mire gondolhatok. Nem sokáig állhattam tekintetét, lábamnál motoszkálást éreztem, így lenézve megláttam a fiam, aki csillogó szemekkel és könyörgő szájtartással bámult rám. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem, majd lehajoltam, és karjaimba emelve néztem a kis legényre.

 - Szeretlek, anya – bújt mellkasomhoz, mire a szívem szinte kihagyott egy dobbanást és Jonginra pillantva közelebb húzódtam hozzá. Ismét körénk emelte karjait, és magához vonva nyakhajlatomba tette állát, vigyázva, hogy a csöppség még véletlenül se szoruljon közénk.

Sóhajtottam. Régen is sokat csinálta ezt, mindig megölelt, akárhányszor boldog volt. Persze nem bántam, de akármennyire is szerettem volna, ez engem nem halmozott el ugyanakkora örömmel. Szerettem a fiammal lenni, szerettem Jonginnal lenni, és szerettem, mikor egyszerre kettejükkel lehettem, de nem éreztem magam teljesnek, valami hiányzott. A mellkasomon lévő heg volt az egyetlen, ami valamennyire kötött ehhez a hiányhoz, az emlékeztetett rá, hogy valaha az megvolt, és hogy talán még visszaszerezhetem, csak meg kell találnom a módját és a tárgyát. Egy tény, egy érzés vagy gondolat, amit évek óta elnyomtam, valami, amit a saját érdekemben eltöröltem, de most mégis magam miatt lenne rá szükségem…
 - Megint fáj, igaz? – hallottam Jongin suttogó hangját, de nem feleltem. Nem akartam kimondani, hogy bármennyire is szerettem, mellette üresnek éreztem magam. És tudom, hogy régen ő is más volt, de nem jöttem rá, miben vagy miért. Az ő mellkasán is szintúgy éktelenkedett egy valamivel kisebb heg, de ő boldognak látszott, nem érzett semmi rosszat.

Lassan elszakadtam tőle és láttam, hogy Namis elaludt. Biztosan elfáradt az iskolában, elvégre az első osztály nem olyan könnyű egy apró gyermeknek. Haján végigsimítva biccentettem Jonginnak, hogy beviszem a szobájába, majd halkan kisétálva a nappaliból elindultam a folyosón. A falon pár helyen tükör lógott, egyik kisebb, másik nagyobb, melléjük pedig egy-egy vörös pókliliom a falra festve. Ellenállhatatlan imádatot éreztem a virág iránt, emlékeztetett valamire a múltból, valami gyönyörűre és egyben borzalmasra. Az utolsó tükör azonban el volt fordítva.  A régi lakásomból hoztam el, de akárhányszor belenéztem, majd’ összeestem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól. Mégis szükségem volt rá, egyszerűen kötődtem hozzá. Jongin sosem kérdezte, miért, elfogadott úgy, ahogy voltam.

Lassú lépteimmel a fiam szobájához értem és óvatosan feltártam az ajtaját. Villany nélkül is tudtam, hol van az ágya, így határozott léptekkel megindulva átszeltem a félhomályba borult szobát. Ekkor bevillant valami, ami megtorpanásra késztetett. Egy kép, melyen félhomály lepett mindent, és szoros téglafalak vettek körül. A gondolat szerte is foszlott mint a déja vu, így párat pislogva továbbmentem. Namist befektettem az ágyába, és az ágytakarót óvatosan ráterítve adtam egy csókot a homlokára.

Mikor megfordultam, hogy kimenjek, majd’ a szívbaj jött rám. Jongin állt az ajtóban és dőlt az ajtófélfának mosolyogva, minket nézve. Fejem ingatva sétáltam mellé, és halkan sóhajtva megfogtam a kezét, hogy a szobaajtót becsukva visszainduljunk a nappaliba.

 - Kicsim, nem zavar ez a sok tükör? – kérdezte, mire megtorpantam. Először hallom tőle ezt…

 - Nem, szeretem őket – zártam le a témát, és kezét elengedve a legközelebbi felé léptem, hogy a fél négyzetméteres tükörbe nézzek. Bár csupán önmagamat láttam, sosem azt néztem. Mindent, csak magamat nem, inkább vártam, hogy valami történjen. Ekkor Jongin mögém lépett, és derekam átkarolva belecsókolt nyakamba. Tudtam, hogy mit szeretne, de képtelen voltam elszakítani tekintetem az üvegtől. Újabb kép jelent meg előttem, amint Jongin nem csókolja, hanem végignyal nyakamon, miközben sötét szemeivel a tükrön keresztül rám néz. Egy növekvő érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, lehunytam szemeim és próbáltam élvezni Jongin ajkait a megmagyarázhatatlan örömhullámtól vezérelve. Kezeim remegni kezdtek; arcom elé emeltem egyiket és akaratlan mosolyom eltakarva éreztem, hogy valami nedves ér ujjaim hegyéhez. Egy kósza könnycsepp hagyta el szemeim, ahogy olyan melegség töltött el, amilyennel már régóta nem találkoztam, Jongin csókjai pedig egyre hevesebbek lettek látva, hogy nem ellenkezek. Ujjai pólóm alá tévedtek, majd lassan megfordított, és ajkaim csókolva hasam kezdte cirógatni. Kinyitottam szemeim, látni akartam őt, de mikor ajkai mosolyra húzódtak szemeivel együtt, és csipetnyi huncutsággal nézett rám, a boldogság elillant, mint a kámfor. Egy másodperc alatt szertefoszlott és átvette helyét a bánat, az évek óta kínzó üresség. Óvatosan elhúzódtam Jongintól és megráztam a fejem, hogy inkább hagyjuk. Reméltem, megérti, hisz már hetek óta nem történt közöttünk semmi, és tudtam, hogy már nagyon szeretné, de képtelen voltam rá. Korábban is éreztem minden szeretkezésnél, hogy hiányzik valami, de már eljutottam arra a szintre, hogy sokszor nem is éreztem semmit. Szerettem Jongint, jobban, mint szinte bárkit, de képtelen voltam megtenni.

 - Mi a baj? Megint csináltam valamit? Kérlek, mondd, mit teszek rosszul... – szomorodott el és láttam rajta, hogy el van keseredve. Talán belefáradt, hogy örökké nyúzni kell, hogy mindig ő tett értem, és én mégis alig adtam neki valamit. Szeméből pillanatok alatt kiveszett a játékosság fénye, és átadta helyét a bánatnak. Megsajnáltam, hisz annyi mindent kaptam, úgy próbálkozott és mégsem tudtam viszonozni, így magamhoz öleltem és megráztam a fejem.

 - Nem, dehogy, nem csináltál semmit. Csak nem érzem jól magam, ennyi… - fúrtam arcom nyakába és próbáltam nyugtatni. – Kérlek Jongin, tényleg nincs baj – simogattam mellkasát és beharaptam alsó ajkam. Nem volna szabad, hogy az én hülyeségem miatt neki is rossz legyen.

 - Tudod mit? Menjünk ki. Sétáljunk egy kicsit, mint régen – mosolyogtam rá egy egyszerű, de könnyen kivitelezhető műmosollyal, és megfogtam a kezét. Ingatta a fejét, nem igazán akarta, de nem hagytam annyiban. – Gyere, Namis úgyis alszik – tettem kezét arcomhoz és kiskutya szemekkel pislogtam rá. – Kérlek…

 - Legyen – adta fel és mosolyodott el halványan. Bólogattam és tettetett sietséggel a cipőmbe bújtam. Még mindig rosszul éreztem magam, de nem hagyhattam, hogy a férfi, akivel élek, akit szeretek, miattam boldogtalan legyen. – Biztosan akarod? – kérdezte, mire szó nélkül megfogtam csuklóját, és elkezdtem kifelé húzni. Halkan nevetve követett, majd kiérve bezárta az ajtót, és elindultunk a csendes éjszakába.

Rég sétáltunk már, sőt rég is mozdultunk ki a lakásból, már igazán ideje volt kiszellőztetni a fejünket, főleg nekem most, hogy újra a múlt érzései kínoztak. Hét év után a semmiből előtörtek és napról napra egyre mélyebbre taszítottak… Egy hónapja még semmi baj nem volt, rendszeresen játszottunk, nevettünk és hiába ólálkodott mögöttünk a múlt árnyéka, nem törődtünk vele, csak egymással. Aztán minden olyan fura lett… Először csak halk susogásokat hallottam, de azt hittem hallucinálok, majd már nem éreztem kint jól magam, minden este féltem. De amikor betelt a pohár, durvább történt…

A szokásos, munka utáni sétámmal tartottam hazafelé a park mellett, ahova régen jártam. Elhaladtam a levelüket még erősen tartó fák mellett, hogy betérjek a legközelebbi utcába, de úgy éreztem, mintha figyelnének. Megjelent egy mély, nyugtalanító érzés, de nem törődtem vele, csak sétáltam tovább, amerre az utam vitt. A naplemente sötétnarancs tónusai megvilágították a betontömbök tetejét, de már elfordultak a beljebb eső sikátorok mélységétől. Megtorpantam, mellkasom feszíteni, majd égni kezdett, de amint megfordultam, alábbhagyott. Egyedül voltam, a környéken senki sem volt, pusztán a csendben susogó fák. Körülnéztem, de nem találtam semmi furcsaságot, pont ez volt az, ami ebben a pillanatban megrémített. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innen, különben rossz történik.

Nehezeket lélegezve sarkon fordultam és futni kezdtem, mire a szél feltámadt, a villanypóznák és kábeleik remegni kezdtek, az árnyék pedig a lehető leggyorsabban kezdte ellepni a teret. Lélekszakadva rohantam haza, már csak pár sarokra voltam, mikor megbotlottam és erősen felhorzsolva a térdem, a földre estem. Éreztem, hogy nincs menekvés, rettegtem az ismeretlentől, de mikor könnyes szemekkel felnéztem, hogy lássam, mi vár rám, minden eltűnt. A környék csendes lett, a szél is megszűnt, a Nap pedig újra hevesen sütötte még az aszfaltot is a kopárabb helyeken. Remegve összehúztam magam és arcom megtörölve néztem körbe, hátha csak képzelődöm, de nem. A nyomasztó érzés elmúlt, újra szabadon tudtam lélegezni.

Sóhajtva, óvatosan felállva és kicsit sántítva megigazítottam ruhám, hogy bicegve megtegyem azt a maradék 100-150 lépést hazáig. Otthon lemostam a sebet, de mikor a hideg vizes törlővel a széléhez értem, erős fájdalom nyilallt a karomba. Elejtettem a kendőt és szemeim összeszorítva húztam magamhoz tagom, közben viszont bevillant egy kép, és egy érzés. Egy kéz, ahogy felém nyúl és megpróbálja megfogni sérült végtagom, de nem sok sikerrel, mert elhúzom. Pedig olyan finoman érintett meg, olyan aggódással…

Aztán a fájdalom elmúlt és nem maradt más csak az emléke.

Azt hittem, ennyi volt, de tévedtem, azóta egyre gyakrabban jöttek elő a hasonló megnyilvánulások, és egy perc nyugtom sem volt tőlük. Beférkőztek álmaimba és durva, néhol morbid képekké átalakítva a legszebbeket, nem hagytak pihenni sem. Gyakran láttam mészárlást, sötét, csuklyás halottakat és a saját holttestem, ami felettébb megrémített. Mindig verejtékben úszva és szapora légzéssel ébredtem, és soha nem tudtam rendesen kialudni magam. Talán ez, csak a kialvatlanság okozta a képzelgéseimet, de nem tudhattam biztosra. Lehet, hogy az elmém akart emlékeztetni valami fontosra, amit már rég elfeledtem, de lehet, csak beteg voltam. Jongin hiába nem mondta ki, éreztem, hogy az utóbbit gondolja. Egyre nehezebben viselte a hangulatingadozásaimat és már nemigen tudta kezelni a rémálmaim okozta fáradtságot sem. Néha azon kaptam, hogy ideges és nyűgös, hogy elege van az egészből, de sosem mondta ki, mindig megtartotta a mosolygós és reménykedő, tipikus Jongin arcát. Hiányolta azokat a napokat, mikor még mindketten sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Most csupán a búskomorság volt az állandó pártfogónk, melytől akarva-akaratlanul sem tudtunk szabadulni; a hangulat egyre rosszabb lett, végül alig beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy miattam van az egész. Én nem éreztem magam jól, én nem akartam beszélgetni, se nevetni, én szenvedtem csak valótlan álomképektől.

Megszorította a kezem, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből, mire ránéztem. Arcomra festettem egy bájmosolyt és közelebb bújtam, hogy érezze, nem reménytelen a helyzet. Lassan sétáltunk a sötét utcákon, nem is figyelve, merre megyünk, így egyszer csak egy kietlen területre értünk. Átkarolta derekam, szembefordított magával, és szó nélkül lehajolva megcsókolt. Szemeim kikerekedtek, de nem tiltakoztam, tudtam, hogy szüksége van most erre. Lehunytam pilláim, majd átkarolva nyakát visszacsókoltam, hogy érezze, még mindig szeretem. Tényleg szerettem, nem bírtam volna ki nélküle, de valami azt súgta, már távol van tőlem.

 - Hiányzol… - súgta még csukott szemmel, miután elváltak ajkaink. Végigsimítottam arcán és egy léha sóhajt kieresztve hozzábújtam.

 - Tudom, és sajnálom. Remélem, hamar vége lesz… - öleltem át és fúrtam arcom mellkasába, mire átkarolt és állát fejemre téve sóhajtott. Csak egy pillanatra nem figyeltem, de máris megéreztem valami hideget fülem hegyére csöppenni. Kibontakoztam öleléséből, és felnéztem rá, de ő elfordította tekintetét.

 - Nézz rám… - súgtam, de nem felelt, nem is mozdult. – Nézz rám! – kértem kicsit erősebb hangnemmel, mire végre visszafordította fejét. Szemei könnyektől csillogtak, próbálta megtartani rezzenéstelen arcát, de hiába. Nem tudta visszatartani, és szemeit összeszorítva, keservesen sírva a karjaimba borult.

 - Nem, nem akarlak elveszíteni… Legyen minden olyan, mint régen. Kérlek, legyél újra a régi, vissza akarlak kapni… - sírta és erősen kapaszkodott ruhámba.

 - Jaj, Jongin… - sóhajtottam szomorúan, és nyakát átkarolva, hajába túrva húztam magamhoz.

 - Szeretlek, de nem bírom… Olyan más vagy… - hajolt el tőlem, majd vöröslő, duzzadt szemeivel végignézve rajtam, magához rántott és újra megcsókolt. Ezúttal sokkal erősebben, de ebből éreztem azt is, hogy szerelmes. Mintha a homlokára lett volna írva… Ismét déja vu-m volt. Annyira ismerős volt a helyzet, de az egy pillanatra beugró képen Jongin csupa vér volt és engem szorított. Miért? Miért kínoztak ezek a képek? Miért nem lehettem újra boldog vele úgy, mint régen?

El akartam indulni, hogy hazamenjünk, de Jongin megállított.

 - Ne… Kérlek, még maradjunk. – szipogott, így leültünk a legközelebbi padra és úgy próbáltam vigasztalni. Pár percre rá alábbhagyott a sírás, de láttam rajta, hogy ezek a gondolatok túl mélyre fészkelték már magukat. Nem tudtam, meddig bírja még, de azt sem, hogy én…

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 14 (Final)

Kaiban földi léte során először megtört valami. Szemei előtt fúródott a tőr a mellkasodba és végignézte, ahogy eszméletlenül összeroskadva a kőpadlóra esel, a virág pedig hajadból a hideg lapokra gurul. De ez sok volt. Bensőjében növekedni kezdett egy érzés, mely lassacskán felemésztette minden csepp eszét, a mérhetetlen mennyiségű harag eltelítette elméjét, s a teremre félhomály borult.
A fiú tekintete is egyre sötétebb lett, majd mikor Joyae őrülten felnevetett, ismét vérző, eszméletlen alakodra meredt. A vörös szemcsék utolsó darabja beivódásával eddig soha nem ismert erőre kapott, mellyel kitört a kör bűvköréből és egy szempillantás alatt a lány előtt megjelenve megragadta, és megszeppent arcába vigyorogva, hajánál fogva egy rántással letépte annak fejét. Már nem gondolkozott, a hatalmas, pusztító erő irányította egyre vadabb és morbidabb tettek felé. Joyae vérétől áztatva eldobta az élettelen, idegektől néhol rángatózó testet, majd a többi csuklyás felé fordulva megrohamozta őket. Próbáltak menekülni, de a fiú nem engedte egyiket sem, vérre szomjazott és szenvedésre, dúlt benne a gyilkolási ösztön, melyet ki is élt, akin csak tudott. Sorra hullottak a csuklyások, mind a legvéresebb, legnagyobb fájdalommal járó, elhúzott halálnemekkel, de Kainak ez sem volt elég. Vér utáni vágya nem csillapodott a hullák számának növekedésével, így megragadta az egyik földön heverő, még sértetlen testet, és rászáradt vértől feketéllő kezeivel megragadta annak torkát. Ajkait kaján, beteges élvezettel teli mosolyra húzta, ahogy a test ficánkolni kezdett, de meg akarta várni, míg magához tér, látni akarta, ahogy áldozatának szemeiből kihuny a fény.
Terve megvalósulni látszott, de mikor a megölni készült áldozat nehézkesen felnyitotta pilláit, a fiú ismerős szempárral találkozott. Csak bámult bele az ébenfekete íriszekbe, egy pillanatra sem elengedve, majd lassacskán rátört a felismerés. Döbbenten eresztette el barátját, hogy az értetlenül, fuldokolva essen hátra. Kai hátrált, hüledezve tekintett körbe a termen, s a mészárlás közben falakra kent vér mennyiségén, melyet mind ő művelt. Ő tépte, szaggatta szét azokat az embereket a legnagyobb kínok között, de miért? Mi vezette el idá…

 - _______ - lehelte maga elé neved, majd megakadt a szeme élettelen testeden és maga előtt próbálva tagadni a tényt, hogy mi történt, térdre borult előtted. – Ne… Könyörgöm, ne… NE!! – ordította és életében először előtörtek könnyei. Patakokként, sőt, szinte zuhatagként folytak le portól, s vértől mocskos orcáin, hogy állához érve ruhájára, s a terem padlójára hulljanak. Remegő kezekkel húzott magához, látását elhomályosították a sós cseppek, és dermedt tested sajátjához szorítva kezdett ringatózni.
Chanyeol eközben értetlenül nézte az eseményeket, valamint a hátborzongató környezetet, de Baekhyunt meglátva aggódva keltegetni kezdte. A fiú lassan nyitogatni kezdte szemeit, mire Chanyeol felszabadultan sóhajtott fel, és ölelte magához barátját. Az apró öröm azonban egy percig sem ingatta meg a borzasztó légkört, már ketten nézték bánattal teli szemekkel, ahogy Kai a testet szorítva zokog.
 - Kai, én nem… Megfenyegetett, hogy megöli Baekhyunt, nem tudtam, hogy erre kellett… - súgta mély hangján az óriás, de a fiút nem érdekelte. Most csak rád koncentrált, próbálta kitalálni, hogy mit tehetne. A tőr - melyet beléd szúrtak – biztosítja az egyetlen kapcsolatot a negyedik világgal, bárki, akit ezzel ölnek meg, nem tér vissza többé, és ezt Kai is jól tudta. A lelked még testedben volt, de amint a fegyvert kihúzzák belőle, örökre elhagyja azt.
 - Kérlek… Kérlek, ne hagyj itt… - sírta Kai összeszorított szemekkel, és arcát nyakadba fúrta. – Amit mondott nem igaz, én…szeretlek… Szeretlek, hallod? – törtek fel belőle az újabb könnycseppek, és ruhádba markolt. – Sajnálom, hogy nem tudtam kimondani, sajnálok mindent, de könyörgöm, ne menj el… - súgta szaggatottan hebegve és egész testében remegve.
Chanyeol lassan felállt, majd a fiúhoz sétált és mellé érve vállára tette óriási tenyerét.
 - Nem tehetsz már semmit… Tudod jól… - térdelt le hozzá és együttérzőn megszorította vállát. Baekhyun is követte, de ehhez az ő tudománya is kevés volt. Fájdalmasan nézett végig az egyre hidegebb testen, majd ő is Kai vállára tette ujjait. Nem értette ő sem, mi történt- csak sejtette -, de túl fájó volt most a pillanat, hogy bármit is kérdezzen. Kai azonban nem eresztett, nem akarta elfogadni a tényt, hogy nem tehet semmit. Óvatosan kisimított pár tincset lehunyt szemeidből, majd végighúzta ujjait egyre sápadtabb arcodon, s nyakadhoz érve finoman megcirógatta bőröd. Halványan elmosolyodott egy feltörő emléken: mikor elküldted, s miután álomba sírtad magad, melléd lépett és megsimogatta békésen pihenő arcod, hogy legalább álmodban ne érjen bánat. Az is eszébe jutott, mikor a macit csempészte be hozzád, és végignézte, ahogy hazaérve észreveszed.
Némán sírva követte ujjaival kulcscsontod, majd nyakad vonalát, mikor kezei ismeretlen, hideg fémhez értek. Összevonta szemöldökét, és reményvesztett tekintettel markába fogta az ékszer apró medálját. Végigfutott a fém domborulatokon, majd mikor leengedte volna a kis szárnyat, eszébe ötlött valami. Szemei kikerekedtek, ajkait enyhén eltátotta és a bevillanó gondolatot fejben átvizsgálva hirtelen feltámadt benne a remény. Könnyektől csillogó szemei mosolyogni kezdtek, ahogy halványan ajkai is, majd kieresztve egy halk, kicsit ideges nevetést, sápadt arcod kezei közé fogta.
 - Nem hagyom, hogy elmenj. Minden rendben lesz, hallod? - állt fel hirtelen, karjaiban elernyedt testeddel és szorosan magához vonva, arcát tiédhez téve belesúgott füledbe. - Nem fogod elhagyni ezt a világot... - adott egy forró puszit hideg bőrödre. Chanyeol és Baekhyun értetlenül figyelték a hirtelen felindulást, először azt hitték, a fiú beleőrült az elvesztésedbe, de ahhoz túl komolynak tűnt.
 - Hova akarod vinni? - állt fel az óriás és Kaihoz sétált, aki végre ránézett, és könnyáztatta arccal elmosolyodott.
 - Megmentem. –  Chanyeol ennél kicsit többre várt, de nem kérdezősködött, hagyta, hogy a fiú legjobb belátása szerint cselekedjen.
- Segítsetek, kérlek. - fordult feléjük Kai, mire mindketten készségesen álltak elé. - Nincs sok időnk, sietnünk kell. - hívta őket közelebb és kettejük kezébe adta a testet, míg ő átkarolta hátukat. - Baekhyun, tudod, hol lakik LuHan? - kérdezte, mire a megszólított csak bólintott. - Akkor gondolj rá. - utasította Kai, majd szemeit lehunyva csettintett, hogy elhagyjátok a vérben ázó kriptát.

Egy pillanatra a sötétbe burkolózva egy ajtó elé érkeztetek meg, mely egyedül állt az egész házban.
 - LuHan! - kezdett dörömbölni Kai, de csak pár perc múlva reagált az illető. Akkor is álmosan, viszont mikor meglátott, kikerekedett szemekkel engedte beljebb a társaságot.
 - Mit akarsz, Kai? Tudod, hogy nem tudom meggyógyítani... - vette át tested és a dolgozószobába sietve óvatosan az asztalra tett. Alaposan végigmérte a sebet és a belőle kiálló pengét, de egyre csak rázta a fejét. - Nem, egyszerűen képtelenség. Ha kihúzom, meghal, ha nem húzom ki, bent ragad a lelke egy oszladozni készülő testben... - ült le székére fejét fogva, Kai azonban elszántan mellé lépdelt.
 - Tudom, hogy te vagy az őrző, így kérlek, míg nem késő, add a másikat... - nézett rá kérlelő tekintettel.
 - De Kai, akkor...
  - Tudom! De meg kell tennem, nincs más választásom... - sóhajtott, majd rád nézett. - Szeretem... - fejezte be mondatát, mire LuHan először értetlenül, majd beleegyezően bólintott.
 - Ismerlek mióta megszülettél, de még mindig meg tudsz lepni. - mosolyodott el ő is, majd a hatalmas vitrinhez lépett. Az üvegajtót feltárva végignézett a benne található tárgyakon, majd leemelt a helyéről egy tőrt, és óvatosan odavitte a fiúhoz. A fegyver pontos mása volt annak, melyet beléd szúrtak, annyi különbséggel, hogy ez nem arany, hanem ezüst bevonatot kapott.
Letette a földre tokjával együtt, majd az ernyedt testet mellé téve felhúzta a szoba szőnyegét, hogy bemérje az alatta lévő, vésetekkel teli padlót, hova is kell pontosan tennie. Kai eközben kiment és lemosta arcáról, s kezéről az elpusztított ellenség vérét. Oly mindegy volt már, de nem akarta, hogy utoljára így érjen hozzád…
 - Kész vagyok. – lépett be a terembe és Baekhyun, valamint Chanyeol elkeseredett tekintetével kísérve a test mellé lépdelt. Tudtak már LuHanról egy, s mást, így azt is, hogy Kai mire készül, de nem akarták megállítani; az ő döntése.
 - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte az orvos és a pár mellé sétált. Kai lassan letérdelt, majd felnézve hármójukra, mosolyogva bólintott.
 - Igen. Egészen biztos. – fordult vissza hozzád, majd lassan föléd mászott.
 - Akkor ég veled, remélem, valamikor még találkozunk. – szólt LuHan, majd a párral együtt kiment az ajtón. Kai bólintott, kezébe fogta az ezüst tőrt, és rád pillantott.
 - Sajnálom, és kérlek, bocsáss meg… - súgta halkan, majd a fegyvert szívéhez téve, minden erejét összeszedve magába szúrta az éles pengét.

A sötétségben bolyongtál óráknak, sőt napoknak, heteknek tűnő időn át, míg végül halvány fény jelent meg körülötted. Forogni kezdtél, hogy merről jön, de semmit nem láttál, mígnem mellkasod pulzálni kezdett, és fájdalmasan összeszorítottad szemeid. Semmire nem emlékeztél, hogy hogyan kerültél oda, hogy ki voltál te, és mi célból voltál ott, ahol. A tudatlanságot azonban elkezdték felemészteni a feltörő emlékképek.
Egy fekete hajú fiú, mellette egy szőke, majd egy lakás, melybe épp beköltözött egy lány, aztán egy pláza, ahol a lányba ütközve némán bemutatkoztál, majd ismét a lakás, ahol elkapva a fiatal testét, a tükör elé húztad. Az viszont egy fiút tükrözött mögötte ébenfekete hajjal, dús ajkakkal és igéző tekintettel. Tudtad a nevét, de képtelen voltál kimondani, így a sorok továbbgördültek, újra láttad a lányt, ahogy elküld egy úton, majd nekiugrasz, hogy megmentsd egy autótól. A képek mellé társult valami más is, nem csak láttál, de éreztél is. Éreztél egy furcsa, megmagyarázhatatlan jelenlétet, egy mély érzést a lány iránt. Eleinte csak meg akartad szerezni és felhasználni, de kicsivel később már őt akartad látni, őt akartad érinteni, hallani akartad csilingelő nevetését és látni gyönyörű mosolyát, ahogy szemében megcsillan a fény. Vele akartál lenni minden másodpercben és egy pillanatra sem elereszteni. Őrülten függtél tőle, és a világon mindentől óvni akartad. Mikor magára maradt, esténként meglátogattad és néha eltűnve - hogy ne vegyen észre - figyelted mozdulatait. Elbűvölve nézted, ahogy főz, ahogy készülődik, tanul vagy épp alszik. Olyankor mindig mellébújtál és átkaroltad, titkon beleszagoltál hajába, és mosolyogva hunytad le szemeid.
De aztán megjelent egy kórterem, egy szőke fiút látogattál meg, és adtál neki egy gyűrűt, majd megláttad az ajtó előtt elsuhanni a lányt. Nem értetted, mit keresett ott, de nem mehettél utána. Visszafogtad magad, de mikor a lakására értél, nem volt ott. Hetekre eltűnt, már kezdtél aggódni, de a másik, aki a plázában vele volt, rendszeresen visszajárt, így tudtad, hogy nincs baj. Megvoltál nélküle, bár elég nehezen, s mikor végre újra otthon találtad, már nagyban készülődött. Értetlenül figyelted, mit csinál, remélve, hogy nem talált mást magának, mert abba beleroskadtál volna.

Követted egészen egy Kék Angyal nevű klubig, de nem mentél be, nem tudtál volna elrejtőzni a többiek elől. Kint vártál rá, de a legváratlanabb helyzetben egy csapat férfi jelent meg, és elkapták. Egyen kívül mind érezte jelenléted, mely megkönnyítette dolgod. Meg akartad védeni a lányt, hogy az a férfi egy ujjal se nyúlhasson hozzá.
A kép ismét változott, már egymást öleltétek, te pedig kész voltál érte feladni szinte minden terved. Nem érdekelt más, magaddal akartad vinni, hogy együtt uralkodjatok egy sötét, de hatalmas helyen, azonban féltél, hogy nem követne, féltél, hogy hallani sem akarna erről.
Újabb váltás, ekkor már tudta az igazat, de egyik találkozásotok veszekedésbe torkollott, megláttál egy sötétbarna hajú fiút, egy ismeretlen, de érezhetően hatalmas erővel bíró személyt. Féltékeny lettél, felébredt benned a düh és kétségbeesés, tudva, hogy bármikor elveheti tőled a lányt.
Újra nagyobb ugrás jött, majd egymásba botlottatok egy lépcsőházban. Veszekedtetek, de nem hagytad el, mellette tartott az ígéreted és…és az érzéseid. Aztán már tudtad, hogy tényleg ő lesz, aki majd beváltja sorsát és örökké veled marad, de ezt mások nem nézték jó szemmel. Azon az estén, mikor egy kriptába vitted és egy oltáron a magadévá tetted, hogy nagyobb hatalomra tegyél szert és levihesd magaddal, elszakították tőled.
Piros fátyol borult szemeidre, egész tested égni kezdett, erőtlen voltál és dühös, majd láttad, ahogy a lányt leszúrják, és eszméletlenül összeesik. Ereid pumpálni kezdték a vért, lassacskán megérezted ujjaidban az erőt és szabadjára engedted…
Csendre eszméltél, mindenütt síri csend honolt, és hullák feküdtek vérbe fagyva. Elborzadtál, de csak a lány érdekelt, aki akkorra már majdnem teljesen kihűlt. Ezután összeomlottál. Megtörtél, és semmit nem éreztél már fontosnak. Vissza akartad kapni, a bánat mélyen ette lelked és nem eresztett, míg be nem kebelezte az egészet. Azonban gyúlt egy apró reménysugár, nyakláncát meglátva elöntött az öröm, tudtad, mit kell tenned.
A kép ezúttal egy lakásban tért vissza, ahol egy szobában a padlón feküdt a lány teste, majd megragadtad a tőrt és…

 -KAI!! – kiáltottad teli torokból és erőre kapva, hirtelen sebességgel felültél. Lihegtél, egész tested remegett és mindenhol folyt rólad a veríték.
 - Sshh… - simogatta valaki az arcod, mire kicsit nyugodtabban dőltél vissza. Puha párnák fogadtak és finom érintésű takaró, az egész csak egy rossz álomnak tűnt. A környezeted nézve azonban visszatért egy frusztráló, nyomasztó érzés. Egy fehér kórteremben voltál, a magadén kívül még egy ággyal, és az oldalsó falon egy ablakkal. Ágyad körül ismerős arcok fogadtak, de már mindegyiket felismerted.
 - Jobban vagy? – kérdezte az orvos, majd halványan mosolyogva hátrább lépett. LuHan… Nem feleltél, csak értetlenül néztél körbe a jelenlévőkön: Baekhyun, Chanyeol, Tao, Kris… Nem értetted, mire fel voltak itt mind, hisz a felükkel sem voltál olyan jóban. Valaki viszont hiányzott…
 - Kai… Hol van Kai? – néztél ijedten látogatóidra, de egyikük sem mert szemedbe nézni. – Mi történt? – buktak ki könnyeid és ujjaiddal hajadba túrva próbáltál emlékezni, de semmi. Temető, kripta, Kai…Joyae! Összevontad szemöldököd, de amint tüzetesebben belegondoltál, összerezzentél a fájdalomtól. Mellkasodhoz kaptál, mely most őrült erővel pulzált, égetően kínzott. Kórházi inged arrébb húzva megnézted a fájdalom forrását, mely egy pár centis, friss heg volt. Egy ujjal végigsimítottál rajta, ekkor viszont bevillant az álmod egy része, mikor a fiú – Kai – megfog egy másik tőrt és… De nem, az nem lehet, miért lennél itt? Bár mind megtörtént, találkoztatok, elküldted, újra egymásra találkoztatok, veszekedtetek. Emlékek, melyek…emlékek… Magadat láttad, te voltál az a lány, Kaiként néztél mindent, Kai emlékei…
 - Mi történt…? – hebegted újra kérdésed, és a heghez kapva felnéztél a többiekre. – Kérlek, mondjátok, hogy nem… - buggyantak ki az újabb és újabb sós cseppek.
- Visszahozott az élők közé. – felelte lesütött szemekkel Chanyeol. Könyörgő tekintettel végigmérted, majd Baekhyunra vezetted, aki csak szorosabban húzódott barátjához.
 - De Kai… Meghalt? – tetted fel remegő hangon a kérdést, és titokban reménykedtél benne, hogy a válasz egy határozott „nem” volt.
 - Az a fontos, hogy te élsz. – lépett közelebb LuHan és megfogta hideg kezeid, de szó nélkül visszahúztad őket.
 - Nem, NEM! Mondjátok meg, mi van vele! – próbáltál meg felülni, hogy leugorj az ágyról, de a hegből sugárzó fájdalom meggátolt. – Nem akarom, nélküle nem… - ráztad fejed, közben ismét megeredt a könnyed. Eszedbe jutottak a temetőben történtek, hogy milyen gyönyört éltél át vele, majd hogy Joyae elszakított tőle. Az a ribanc, az a kétszínű kígyó, aki telebeszélte a fejed ostobaságokkal…

(Ezt tessék hallgatni: Final OST)

 - A trón… - lehelted ajkaid közül, majd Krisre és Taora néztél. Ők voltak Kai emlékei között, nemde? - Miért kellettem neki? – súgtad halkan, elfojtva az apró cseppek kijutását. Kris először társára nézett beleegyezésként, majd rád.
 - Meg akarta szerezni az apja trónját. Hozzánk jött, hogy megtaláljunk. – felelte az azóta ismét szőkére festett fiú. Joyaenek igaza volt…
 - Chanyeol, te tudtad? – nyeltél egy nagyot próbálva megemészteni a hallottakat, de a fiú megrázta a fejét.
 - Nem, fogalmam sem volt róla, mit akar, csak… - kezdett bele, de félbeszakítottad.
 - Tehát tényleg nem szeretett. Igaz, hogy a démonok nem érezhetnek emberek iránt, igaz, amit hazugságnak hittem. – súgtad magad elé meredve, és újabb könnyekkel a szemedben elmosolyodtál. Nem hiába nem bíztál benne, hogy tényleg Kai emlékeit láttad…
 - Ez nem igaz! – lépett egyet előre Tao, mire a teremben lévő összes szem rászegeződött. Még maga a fiú is ledöbbent szavain, ajkaihoz kapott, majd bekönnyező szemekkel Krisre nézett. – Kai igenis szeretett, nem volt démon. – folytatta a meglepett fiú, élvezve hangja gyönyörű dallamosságát, s hogy végre ki tudta mondani gondolatait.
 - Nem volt? – vontad össze szemöldököd, majd a többiekre bámultál, akik szó nélkül – Kris eltátott ajkakkal – álltak.
 - Lehet, hogy az apja Lucifer volt, de az édesanyja nem lentről származott. – lépett közelebb Tao, és két ujja közé fogta szárnyas nyakláncod medálját. – Kai félig angyal volt. – mosolyodott el, és az ékszert elengedve visszasétált párjához. Kétség kívül teljesen ledöbbentél.
 - Félig… De hát… Akkor tényleg…?
 - Tényleg szeretett. Az angyalok képesek rá. – fejezte be mondatod LuHan és átnyújtott egy levelet. – Ezt ő küldi, de egyedül kell elolvasnod, így magadra hagyunk. – biccentett, és a többiekkel együtt kiment a teremből.

Amint becsukták az ajtót, a kezedben lévő borítékra pillantottál. Beharaptad alsó ajkad és óvatosan felnyitottad, hogy előhúzz belőle egy régi pergament, valamint egy hófehér papírt, gyönyörű kézírással. Mély lélegzettel láttál neki a soroknak, félve, hogy talán a legrosszabbal szembesülsz.

„Kedvesem,

Remélem, nincsenek már akkora fájdalmaid, és hamar felépülsz. Sajnálom az egészet, nem akartam, hogy így végződjön…
Minden bizonnyal Kris és Tao már elmondott mindent, így tudod, mi történt. Ha nem, elég annyi, hogy édesanyám angyal volt. Ez idáig nem voltam rá büszke, de enélkül most nem menthettelek volna meg.
Emlékszel, mikor nálad meséltem a világokról? A negyedik, a végtelenség és a Föld közötti egyetlen kapcsot az a tőr jelenti, melyet Joyae használt. Ha kihúzom belőled, eltávozik a lelked és soha többé nem tér vissza. Nem tehettem, képtelen voltam rá, de rájöttem, hogyan hozhatlak vissza. A tőrnek van egy párja, mely nem elveszi az életet, hanem átadja, de csak a másikkal együtt. Azzal, hogy azt magamba szúrtam, létrejött a pár közötti kapcsolat. Osztott lelkem egy részét át tudtam adni, így anyám ajándéka most már a tiéd, kérlek vigyázz rá, és soha ne dobd el magadtól.
Tudnod kell, hogy szeretlek, őszintén és eltörölhetetlenül, de nem lehetünk többé együtt. A lelkemnek már csak egy része maradt, és azt köti a trón, melyet apám után kénytelen voltam átvenni, így nem hagyhatom el a Poklot. De tudom, hogy kibírod, és tudom, hogy talpra állsz, mert erős vagy, talán a legerősebb ember, akivel eddig találkoztam. Emellett feladatod is lenne, melyet - ha másért nem is - legalább értem tegyél meg…
Rátaláltam a régi pergamen egy leszakadt darabjára, amit most talán a kezedben is tartasz. Kérlek, rejtsd el, ne találjanak rá, nagyon fontos. Az álom, melyről meséltél - amiben hárman vagyunk - végre azáltal értelmet nyert. A Pokol urának kell egy örökös, így a kisfiú most már benned növekszik, kérlek, szeresd úgy, ahogy engem, neveld fel, és vigyázz rá.
Nem tudom, találkozunk-e még valaha, vagy emlékezni fogsz-e rám, de remélem, örökké a szívedben leszek. Én megőrzöm az irántad érzett szerelmem, bármi történjék, tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Ha szükséged van bármire, fordulj nyugodtan Baekhyunékhoz, de biztosítékként küldök valakit, aki majd vigyáz rátok. Nem fog tudni semmiről, és kérlek, ne is mondd neki, de biztos vagyok benne, hogy helyettem is veletek lesz.

Örök szerelemmel
Kai

A levél végére érve résnyire nyitott ajkakkal és egyre könnyesebb szemekkel szemlélted az aláírást. Végigsimítottál a tinta vonalán, majd szemeid összeszorítva magadhoz ölelted a papírt. A gyermek mellett csupán ez maradt, ami tisztán és meghamisíthatatlanul tőle származott.
Közben pár ujjad hasadra tetted, és halványan elmosolyodva letörölted arcodról a sós cseppeket.
A melletted lévő ágy takarója azonban megmozdult. Riadtan húzódtál hátrébb, de a paplan alól lassan előbújt egy nyöszörgő és sziszegő fiú, folyamatosan mellkasát masszírozva.
 - Áhh… Ez fáj, mi történt? – dörzsölte meg arcát a fekete hajú ismeretlen és feléd fordította tekintetét. Egy pillanatra megdermedtél, és kiejtetted kezedből a lapot, tátott szájjal bámulva rá. Mégis itt lenne…?
 - K-Kai…? – hebegted újabb kibuggyanó könnyekkel és szélesebb mosollyal, de a fiú összevonta szemöldökét.
 - Kai? Nem ismerek ilyen embert, de Jongin vagyok, örülök a szerencsének. – mosolyodott el végignézve rajtad, és feléd nyújtotta egyik kezét.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 11

Ahogy teltek a napok, Kai minden alkalommal meglátogatott, hisz szavához híven nem hagyott el többé, így akármennyire is volt feszélyezett és frusztráló a helyzet, együtt voltatok. Igaz, csak pár szót beszéltetek a Krises eset miatt, de jól esett, hogy tényleg veled maradt. Rideg volt, tekintete semmitmondó, de néha rajtakaptad, hogy erősen ráncolja homlokát. Valami nagyon motoszkált a fejében, és amikor csak nem figyeltél, próbált valami megoldást találni rá, nem sok sikerrel. Ez így ment egy héten keresztül, mikor egyik délután később jött a szokásosnál és más módon is. Épp a kanapén fekve néztél egy műsort, mikor halk koppanásokat hallottál az ablak felől. Az elsőnél még azt hitted, csak a szél fújt oda valamit, a harmadiknál azonban felálltál és odalépkedtél megnézni, mi okozza a zajt. Erősen szuggeráltad az ablakot, hátha még nincs vége, így pár másodperc után megláttál egy aprócska követ az üveghez csapódni. Kicsit hátrahőköltél, de kinyitottad, majd kihajoltál rajta, hogy lásd, mi vagy ki van lent. Kai állt a járdán kabátban és gondosan megfésült hajjal, felfelé nézve, hogy mikor veszed észre.
 - Kai, mit csinálsz? Gyere be. – mondtad egyhangúan, arra számítva, hogy ma is ugyanolyan szótlan lesz. A fiú azonban meglepett, ajkait halvány mosolyra húzva rázta meg a fejét.
 - Most te jössz. – felelte és ujjával a levegőbe mutatva, lassan becsukta az ablakot, hogy indulj készülődni. Kikerekedett szemekkel nézted, ahogy az üveg látszólag magától mozog, de most nem ez volt a lényeg. Megörülve, hogy végre valami mást csináltok, magadra kaptál pár szebb ruhadarabot, megfésülködtél és egy gyorsan elkészíthető, falatnyi sminkben lementél a fiúhoz. Kai már a bejáratnak támaszkodva várt, végig mosolyogva, míg leértél.
 - Megyünk valahova? – kérdezted és most vetted csak észre, mennyire kiöltözött. Még a haját is megcsinálta egy egészen jó fazonra.
 - Hát… Az emberek valami ilyesmit csinálnak, nem? Összekészülnek, majd együtt elmennek egy helyre. – ecsetelte, mintha pont te nem tudnád, közben elindultatok a külváros felé.
 - Azt akarod mondani, hogy elviszel egy randira? – vontad fel szemöldököd meglepettségedben. A fiú beharapta alsó ajkát, látszott rajta, hogy gondban van a válasszal.
 - Olyasmi… - felelte végül tömören. Kicsit furcsa volt tőle az ilyesfajta megnyilvánulás, mert eddig nem, hogy nem mentetek el sehova, nem udvarolt soha, de még csak egy jó szót sem mondott. Nem mondta, hogy szeret, se hogy kedvel… Mikor szimplán meg akartad ölelni, mindig elhúzódott, mintha nem tudna róla, bár lehet tényleg csak nem volt tisztában a barát/barátnő fogalmával. Ha az voltál számára…
 - Sajnálom a múltkorit… - szólalt meg hirtelen. A Nap már a horizonton járt, a vidék egyre kietlenebb lett körülöttetek, így csöndesebb is, szavai mintha betöltötték volna a teret. Felnéztél rá, de nem mondtál semmit.
 - Kris… - sóhajtott. – Kris régi ismerősöm. Apám tanácsosa volt, míg ide nem került Tao miatt. Nem mondhatnám, hogy az ellenségem, de csak akkor találkozunk, ha segítségre van szükségünk. Amolyan „teszek egy szívességet, de az adósom vagy” kapcsolat. – felelte végig a járdát nézve maga előtt. Már kezdted érteni, miért volt annyira feldúlt, mikor meglátott. Lehet, aggódott…?
 - És Tao is…? -
 - Nem. Mint mondta, miatta került ide. Tao fentről jött, őt száműzték. Nem tudom, hogyan találkoztak, csak annyit, hogy Tao a fentiek látója volt, azt a megbízást kapta, hogy ügyeljen az emberekre és hírt adjon róluk. Ehelyett mindig Krist nézte és bűnös szavakat suttogott neki, hátha a szél, mely a három világot átjárja, elviszi hozzá. Jól gondolta, tényleg elvitte odáig, de a többiekhez is, így büntetésként megnémították szentségtörés vádjával. – Hallottad a hangjából, hogy nem szívesen beszél róla, így nem kérdeztél többet.

Így sétáltatok tovább még egy darabig, szótlanul, egymás mellett, mígnem elértetek a park széléhez, a Han folyó partjához. Ekkor Kai megállt, majd először az égre, utána pedig körbe nézett.
 - Mennyit… Mennyit mondtak? – kérdezte végül halkan, a folyót bámulva.
 - Kik? – lepődtél meg.
 - Hát… Kris meg Tao… - ment át hangja suttogásba.  Nem értetted, mire céloz, hiszen egy szót sem ejtettek magukon kívül másról, de tudni akartad, mit kellett volna, így nem árultad el az igazságot.
 - Pár dolgot. Nem sokat, de eleget. – füllentetted szemrebbenés nélkül. Hála az égnek, hogy Kai megígérte, többet nem hallgatja a gondolataid, máskülönben most lebuktál volna. A siú nagyot sóhajtott, majd elfordulva tőled, hajába túrt, szétzilálva az eddigi összeállítást.
 - És még mindig velem vagy… Nem hiszem el, tényleg te leszel az… - rázta meg a fejét és megdörzsölte arcát. Felvontad egyik szemöldököd, a helyzet kezdett egyre érthetetlenebb lenni.
 - Ki? – kérdezted halkan, mögé lépve. Kai megfordult, arcod kezei közé fogta és szó nélkül megcsókolt.
 - Holnapután teljesül a vágyad. – felelte füledbe súgva. Megremegtél hangja mélységére és érezted, hogy elönti arcod a forróság. Holnapután… Akkor lesz, amit a tükörben és az álmaidban láttál?
 - Gyere, nézd! – fogta meg a kezed és a víz felé vezetett. A part szélénél legugolt, majd a víztükörre mutatva hozzáérintette egy ujját. A folyó azon része – akárcsak otthon a tükör – felvett egy teljesen más képet, most azonban nem a már ismert, gyertyákkal körülvett oltárt, hanem egy apró, faragott kőkripta külsejét láttatta.

Egyik oldalát borostyán nőtte be, körülötte pedig mindenfelé sírkövek meredeztek. Éjszaka volt, de a kis építményen szerteszéjjel gyertyát világítottak, akárcsak belül.
 - Ez az átjáró; kívülről kicsinek tűnik, de bent hatalmas és gyönyörű. Itt léphettünk át régen, míg le nem zárták. - mondta Kai és körözött egyet az ujjával, hogy eltűnjön a kép.
 - De miért ott? – kérdezted értetlenül. Nem volt bajod vele, csak azért mégis morbidnak hatott, hogy nem otthon az ágyban, hanem egy oltáron…
 - Ezt nem mondta Kris? – vonta fel egy szemöldökét.
 - De, csak nem fogtam fel elsőre. – hazudtál másodszorra, nehogy lebukj.
 - Oh, értem. Azért, mert csak ott működik. Ha az átjáró hatókörén kívülre esik, akkor nem történik semmi és…akkor hiábavaló volt minden. – válaszolta, amiből semmi újat nem tudtál kikövetkeztetni. Lehet, hagyni kellett volna, és azt mondani, ami történt? Most már mindegy, de azért a kíváncsiság ott motoszkált benned. Mégis miről lehet szó? Lehet, hogy magával akar vinni? Vagy…vagy ő akar ember lenni és valamit a lelke miatt kell pont ott…te pedig azért kellesz, mert te lennél a végzete és szükség van rád, hogy átváltozhasson? Igen, biztos valami ilyesmi. Nem véletlenül volt veled ilyen, bár sosem mondta, de talán azért, mert még nem tudja…

Tele voltál kételyekkel, de mást nem tehettél, mint bízni benne. Hirtelen a víz zavaros lett, a szél feltámadt és a fák lombjai siránkozón hullajtották el egyre több levelük. Kai felszegte a fejét, frusztráltan nézett körül, de senkit nem látott.
 - Valami nem jó, menjünk. – fogta meg kezed és elindult azon az úton, amerről jöttetek. Nem telt pár lépésbe, megtorpant, de amint megfordult volna, egy ököl terítette le a földre. Az erős ütéstől hátrazuhant, ideje sem volt védekezni. Ijedten hátrapillantottál támadójára, de legnagyobb meglepetésedre barátod, Baekhyun volt az. Szemei vérben forogtak, zaklatott volt és zihált, az idegességtől szaporán vette a levegőt, kezeit pedig ökölbe szorította.
 - Tudtam, hogy te vagy az! Hogy voltál képes Chanyeolt belerángatni?? – törtfel belőle a kérdés majd a földről feltápászkodni készülő fiút a gallérjánál fogva megragadta.
 - Hol van? Hova vitted?? – üvöltötte az arcába, de Kai csak megszeppenve bámult rá. Hol maradt most a határozottsága? Miért hagyta magát és…mi történt Chanyeollal?
 - Miről beszélsz? – kérdezte Kai zavartan, mire Baekhyun szó nélkül emelte az öklét, hogy ismét lesújtson.
 - Ne merd tagadni… -
 - Baekhyun, ne! Hagyd abba! – kiáltottál rá és odaszaladtál, hogy szétválaszd őket.
 - Ezért még megfizetsz! – köpött a földre. Kai arca is döbbenetet sugallt, nem értette mi történik. Száját megtörölve állt lábra, majd szemöldökét összevonva Baekhyunra nézett.
 - Nem tudom, miről beszélsz, Chanyeol a barátom. – vallotta be Kai és közelebb lépett. – Nem találkoztam vele már egy ideje… - ecsetelte, majd rád nézett. – Végig vele voltam. – mutatott megszeppent alakodra.
Baekhyun összeráncolta homlokát és a földet kezdte pásztázni. Lassan összeálltak benne az apró darabok, majd kezét szája elé tartva előtörtek könnyei.
 - Tudom… Tudom, hogy miattam segítettél neki, hogy a Plázában dolgozhasson. Azt is, hogy te küldted, hogy eltereld a figyelmem a lányról… Mindent tudok… - súgta halkan, arcát törölgetve. Elterelni a figyelmét? Miért? Kaira néztél, aki nem sok kedvvel, de Baekhyunhoz lépett és kicsit megemelte az állát.
 - Valamint tudom, hogy egy aljas féreg vagy és azt is, hogy nem védhetem meg tőled, ha szeret…de könyörgöm, ha tudsz valamit Chanyeolról, áruld el. – hunyta le szemeit és hangtalanul sírni kezdett. Kai sóhajtott egyet, majd rád nézett és biccentett, hogy hozd. Felkaroltad a némán zokogó fiút, majd Kaihoz léptél, aki átkarolva titeket, csettintett és már el is tűntetek a parkból.

Egy forgalmas, belvárosi részen találtátok magatokat, rögtön egy nagyobb étkezde előtt. Kai jól tudta, hogy így mások is hallhatják a beszélgetést, de Baekhyun okos, nem fog olyat mondani ilyen közegben, ráadásul ki sem borulhat, semmi meggondolatlanságot nem tehet.
 - Hozok valamit, addig nyugtasd meg. – utasított, majd a pulthoz ment, hogy rendeljen. Közelebb húzódtál letört barátodhoz és hátát simogatva homlokod hajának döntötted.
 - Ne félj, nem lesz semmi baj. Biztos jól van. – súgtad, de az érintett csak még rosszabbul lett tőle.
 - Ezzel nem oldasz meg semmit. – hallottad meg Kai rideg hangját, ahogy visszatért két gőzölgő tálnyi étellel. A tálkákon a Baozi étterem logója virított, melyen a kis buci feltűnő hasonlóságot mutatott a kiszolgálóval.
 - Inkább mondd, mi történt. – szakította meg elmélkedésed a fiú, így mind a ketten Baekhyunra szegeztétek tekintetetek.
 - Lassan már két hete… Mikor elmesélt mindent rólad, volt egy csúnya veszekedésünk. Elküldtem, azt mondtam, nem akarom többé látni. De aztán utána mentem és sikerült kibékülnünk. Viszont onnantól kezdve egész héten egyre komorabb lett. Nem mosolygott annyit, nem beszélt olyan sokat, tudtam, hogy bántja valami, de nem árulta el, mi… Aztán… - Nem bírta tovább, tenyerébe temette arcát és úgy próbálta elnyelni feltörő könnyeit.
 - Aztán múlt héten eltűnt. Mikor felébredtem, nem volt mellettem, a telefonját nálam hagyta és nem jön, ha szólítom… Egyszerűen felszívódott… - szipogta és szemeit megtörölve inkább nekilátott az evésnek, hogy lekösse a figyelmét.
 - És Joyae? – kérdezted, de akkor beugrott, hogy őt sem láttad már hetek óta. Igaz, úgy vélted, csak arra várt, hogy a veszekedés és az ajándék után te hívd, de meg sem fordult a fejedben, hogy hiányzik. Szép kis barát vagy… De mi van, ha… - Várjunk, nem lehet, hogy együtt vannak valahol csak te nem tudsz róla? -
 - Nem. – rázta a fejét Baekhyun. – Tegnapelőtt láttam Joyaet a plázában ruhát venni, Chanyeol viszont sehol. A boltja is szabadság miatt zárva… - Tehát tényleg csak a hívásodra várt. De Channie?
 - Ismered Taot? – szólalt meg hirtelen Kai, mire a fiú majdnem félrenyelte az éppen megevett falatot.
 - Igen… - fintorgott. – Örök életem során nem hallottam még egy ilyen perverz szókincsű angyalról… - Most rajtad volt a sor, hogy félrenyeld az időközben megkezdett ételt. Arról egy szó sem esett, hogy miket mondott Krisnek, de már értetted, miért háborította fel a fentieket. Te jó ég…
 - Nem az a lényeg. Ő volt a látó, itt is azt tud megkeresni, akit akar. Ha ügyes vagy és van, amit fel tudsz cserébe ajánlani, talán segít. Ha Chanyeol a Földön van, sikerrel jártok. – dőlt hátra Kai teljes fapofával. Tudtad, hogy Baekhyun nem izgatta, de Chanyeol mégiscsak a barátja volt. Viszont látva ezt a reakciót, vagy nem voltak nagyon jóban vagy csak ügyesen rejti el az érzéseit. Utóbbi ésszerűbb…
 - Merre van? – állt fel azonnal Baekhyun, hátralökve a székét, mire az étteremben lévő összes szem rá szegeződött.
 - Baekie, nyugi… - nyúltál kezéért, de Kai intett, hogy hagyd.
 - Pár sarokra innen. Van egy szupermarket nem messze ______ lakásától, amellett pedig egy kis panelház. Ott a legfelső ajtó, de vigyázz! – állította meg, mikor már indult volna. – Kris is érezni fogja, hogy közeledsz. Rögtön mondd, hogy én küldtelek vagy nagy bajba kerülsz. – engedte el Baekhyun csuklóját, aki biccentve egyet, azonnal el is rohant. Sosem láttad még ilyen elszántnak, de ilyen megtörtnek se…
 - Biztos jó, hogy hagytuk egyedül menni? – kérdezted bizonytalanul Kaira pillantva, aki csak bólintott.

Aznap későn értetek haza, még sétáltatok egyet a hideg és csendes utcátok, figyelve félig az égen fényesen világító Holdat, félig pedig egymás tündöklő arcát. A lakásodhoz érve viszont Kai most kivételesen nem kísért be, megállt az ajtód előtt és nem mozdult, csak nézett téged, ahogy kipattintod a zárat.
 - Nem jössz be? – kérdezted, mikor megfordultál.
 - Nem. Szeretném, ha a következő két napot nélkülem töltenéd. Nem akarlak befolyásolni, döntsd el, hogy tényleg akarod-e. – felelte, majd közelebb lépett pár lépéssel és megfogta a kezed. – Jó éjszakát… - súgta és végig szemedbe nézve ajkaihoz emelte kézfejed, hogy lágyan megcsókolhassa. Halványan belepirultál a tőle szokatlan gesztusba, de természetesen elmosolyodtál és bólintottál.
 - Jó éjt neked is... – mondtad, mire Kai is mosolyra húzta ajkait, majd megfordult és elindult a lépcső felé. Az ajtófélfának dőlve néztél utána, de mikor az első fokhoz ért, lábaid saját életre keltek és azon kaptad magad, hogy őrült tempóban szaladsz utána. A lépcsőfordulóban érted utol és azonnal szólítottad.
 - Kai! – kiáltottad, mire az illető megfordult, te pedig egyenesen karjaiba vetetted magad. Átfontad nyakát és szorosan hozzábújva egyik kezeddel lehúztad tarkóját, hogy ajkaira tapadhass.  A fiú igencsak meglepődött, de nem tiltakozott, lehunyta szemeit és derekad átkarolva viszonozta a csókot.
Csak pár másodperc múlva szakadtál el tőle, akkor is csak azért, hogy ujjaiddal végigsimíthass duzzadt ajkain és arcát pásztázva kiolvashass valamit sötét szemeiből. Nem akarta megtörni a pillanat varázsát, így egy szót sem szólt, csak nézett rád a maga tökéletes tekintetével és arckifejezésével. Még egyszer odahajoltál hozzá, de ezúttal lágyan csókoltad meg, próbáltad kiélvezni minden másodpercét, hogy bármi is történjék, örökre az emlékezetedbe vésődjön. Közben simogattad arcot, nyakát, végül pedig elengedve ajkait, apró puszikkal elváltál tőle.
 - Szeretlek. – súgtad ajkai közé, majd felnéztél rá. Tudtad, hogy nem fogja viszonozni, de egy halvány reménysugár beférkőzött gondolataidba, mikor szólásra nyitotta száját. Egy másodperc hezitálás után azonban végül más szavak rezegtették meg hangszálait.
 - Tudom. – mondta, bár egyértelműen mást akart először. – Most menj, szükséged van a pihenésre. – súgta és arcodon végigsimítva továbbment a lépcsőn. Te csak álltál végig őt bámulva, ahogy lassan kikerül látókörödből, majd sóhajtottál, de pár ujjad mosolyra térő ajkaidhoz téve felsétáltál, vissza a lakásodba.
Ami ezután történt, teljesen kiesett. Az a csók annyi endorfint szabadított fel pulzáló ereidben, hogy képtelen voltál egyáltalán gondolkodni is, nem, hogy tenni valamit. Mire „felébredtél” a lila köd takarásából, már az ágyadban feküdtél lefürödve, pizsamád felvéve, készen az alvásra. Álmos azonban nem voltál, még fáradt is alig, így elővetted telefonod és küldtél egy gyors SMSt szerelmednek.
 - „Hány filmet kellett megnézned, hogy összehozd a mai napot?” – írtad, hisz biztos voltál benne, hogy nem az embereket kukkolta. Magától viszont soha nem jött volna rá. Amint elküldted, szinte azonnal jött is a válasz.
 - „Sokat… De inkább aludj vagy igyál sojut, mint első nap.” – olvastad fel félhangosan, de mikor a végére értél, akaratlanul is elnevetted magad.
 - Majom, az is miattad volt. – súgtad, de nem írtál neki vissza. Letetted a telefonod és kezeid ledobtad az ágyneműre. Persze szinte azonnal beleütköztek valami puhába és szőrösbe. Magadhoz húztad Kai titokban becsempészett maciját és mélyen beleszippantottál.
Hiába nem mondta ki, hogy szeret, hiába volt a normál emberektől mérföldekkel távol, de mindez nem változtatott a tényen, hogy bármelyik pillanatban feláldoztad volna érte mindened. Nem kellett neked két nap, már most tudtad, hogy döntesz. Bármi is legyen az a terv, amit Kai véghez akar vinni, te készségesen követni fogod minden egyes szavát.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 10

Amit most éreztél képtelen voltál szavakba önteni, csalódottsággal kevert félelem vagy félelemmel kevert csalódottság, valami hasonló. Csalódtál Kaiban, hisz soha nem gondoltad volna, hogy ilyet tett, de tulajdonképpen mit is vártál tőle? Hisz ő a Sátán fia, mi mást csinálna szabadidejében? Homokos tengerparton süttetné a hasát, míg a bikinis lányokat stíröli? Ugyan már. Áldozatok szerzése? Az legalább illik hozzá. Ettől függetlenül féltél, hogy téged is csak ezért akar, hogy te is ugyanott végzed, mint a többi lány, évszázadokkal ezelőtt, de még ebben is kételkedtél. Akkor miért mondta volna, hogy megvéd, hogy nem engedi, hogy bajod essen? Miért nem lehet ezt az egész titkolózást hátrahagyni, és elmondani az igazat?
Mélyen sóhajtva dőltél el a kanapé puha garnitúráján és oldaladra fordulva néztél előre a tévé felé. A képernyő sötét volt, de az üveg visszatükrözte arcod minden apró vonását. Rég nem láttad magad szomorúnak, megtörtnek igen, de gondterheltség rég ült ki rád. Végignézted benne a szobát, ahogy minden tökéletes rendben állt, leszámítva téged. A szófán elterülve, fejed jobb kezedre téve, s kézfejed hetykén leengedve. Nem is érdekelt, hogy festettél, újabbat sóhajtva lehunytad szemeid és próbáltál pihenni. Nem számított, hogy álmodsz-e vagy sem, csak újra vele akartál lenni a kételyek nélkül, mely így ébren lehetetlen volt.

  (Hallgasd ezt)

 - Gyere… - hallottad Kai suttogó hangját és azonnal engedelmeskedtél. Elindultál az egyetlen hang forrása felé, de a sötétségben nem láttad, merre mész. Egyik lépésednél megbotlottál valamiben, de nem estél el. Karok ragadtak meg és mentettek meg a talajjal való ütközéstől. Felnéztél a tulajdonosukra, de nem találtad. A fogás érzése is megszűnt, de nem gondolkodtál tovább, biztos voltál benne, hogy a szerelmed volt. Ekkor újra meghallottad a mézédes hangot, s tovább indultál felé. Mikor azonban már jó ideje mentél, egyszer csak megálltál.
 - Kai, hova menjek? – kérdezted a hangtól, hisz nem láttad semmi értelmét, hogy folytasd az utat a semmibe.
 - _______ - szólított most a neveden, mire azonnal megfordultál. Szemeid előtt már nem sötétség leledzett, hanem egy ablak. Nevetés szűrődött ki mögüle, így az üveghez közelebb hajolva benéztél rajta.
A saját lakásod belseje fogadott, de egy helyett három személlyel. Te, Kai, és egy önfeledten játszadozó kisfiú. Ijedten elkaptad az arcod az ablaktól és szád elé emelted az egyik kezed. Szüleid tönkrement házassága miatt lelked legmélyén egy boldog családra vágytál, amit mindig is próbáltál a munkával és tanulással elfojtani, de ez kihozott belőled minden érzelmet. A boldogság szó szerint beléd nyilallt, nem tudtad visszatartani kibuggyanó könnyeid és akaratlanul is meghatott mosolyra húztad ajkaid. Minden bátorságod összeszedve ismét benéztél az ablakon, de a pár addigra egymást ölelve bújt közelebb a másik testéhez. Valamit belesúgtál Kai fülébe, mire a fiú csak elmosolyodott, majd míg végigsimított arcodon, fejed mellkasára tetted. A kisgyerek ekkor odafutott hozzád és meghúzta nadrágod szárát, hogy rá figyelj. Mosolyogva lehajoltál hozzá, majd karjaidba vetted, mire a gyerkőc adott az arcodra egy puszit.
 - Szeretlek anya. – súgta, de kihallottad minden szavát az üvegen át is. Könnyeid utat törtek arcodon, s álladig folyva a semmibe vesztek. Végig a bent lévőket nézve láttad, ahogy Kai átöleli őket, de ölelés közben tekintetét rád vezeti. Rád, mint az ablakon túlról szemlélőre. Még szélesebbre húzta mosolyát, majd lehunyta szemeit és szorosabbra vonta körülöttetek karjait.

Itt váltál el az ablaktól és halkan szipogva eltávolodtál tőle. Nem tudtad, mi volt ez, de tagadhatatlanul örömkönnyekkel halmozott el. Azonban ahelyett, hogy tovább követtél volna egy hangot, pilláid felnyíltak és a tévé üvegében a mosolyogva könnyező önmagaddal találtad szembe magad. Gyorsan felültél a kanapéról és nedves arcod megtörölve felálltál. Egy percig se habozva az ablakhoz rohantál és kihajoltál rajta.
 - Kai! – kiáltottad, de nem érkezett válasz. – KAI! – kiáltottad még hangosabban, de semmi. Nyoma sem volt a fiúnak. Az előszobába siettél és bár nem tudtad, merre keresd, felkaptad magadra cipőd, s kabátod, majd futni kezdtél. Az utcára érve tétováztál, melyik irányt válaszd, de megérzésedre hagyatkozva jobbra indultál.
A hideg levegő csípte arcod, leheleted minden egyes levegővételnél fehér füstszerű nyomot hagyott, de nem érdekelt a fagyos idő, most csak Kait akartad megtalálni, hogy az ölelésébe bújj. Egyetlen romantikus film sem tudott meghatni, de ez az álom egy másodperc alatt meghódította a szíved.
A távolban megláttál egy alakot, de sötét volt, nem tudtad pontosan hozzá tartozik-e a ruha, a haja azonban hasonlított, így szinte biztos voltál benne, hogy ő lesz az.
 - Kai… - futottál mögé, majd hátulról átölelve megállásra kényszerítetted. Hozzásimulva lehunytad szemeid és próbáltál csak melegségére koncentrálni, bár valami fura volt…
 - Kicsi lány, meg fogsz fagyni, menj inkább haza. – szólt egy kedves, ismerős hang.
 - Ch-Chen? – engedted el azonnal megszeppenve. – Én… Én nem… -
 - Tudom. – fordult meg mosolyogva. – Kai majd holnap meglátogat, gondoskodom róla. – mondta kedvesen és végigsimított felkarodon. – De azért vigyázz vele. – súgta füledbe, amitől kirázott a hideg, de bólintottál. – Menj, gyerünk, és próbálj meg pihenni. – simított végig most homlokodon és érezted, hogy valami fura köd telepedik elmédre.
 - Látlak még? – csúszott ki a szádon akaratod ellenére. Chen egy pillanatra megtorpant, de mosolyát még szélesebbre húzta.
 - Persze, ha szeretnél. Csak szólíts. – Nem igazán értetted, mire céloz, de beleegyeztél. Intettél neki, majd megfordultál, hogy hazamenj, de hirtelen eszedbe jutott egy kérdés. Mikor visszafordítottad a fejed, hogy szólj neki, Chen már sehol nem volt. Sóhajtottál, majd megpróbáltad felidézni a hazavezető utat.

Hangos csengőszóra ébredtél és sorozatos kopogtatásokra. Furcsamód sikerült sokat aludnod az éjjel, de örültél neki, végre kipihenten keltél ki az ágyból. Lassan odabattyogtál az ajtóhoz és a kukucskálón ki sem lesve, kinyitottad. Meglepetésedre egy jól öltözött és egészen jóképű postásfiú várt. Még köszönni sem volt időd, már hajolt is meg és a kezedbe nyomott egy csomagot.
 - Köszönjük, hogy a Unicorn Mailt választották. – mosolygott és eléd tartott egy papírt. – Itt írja kérem alá. – mutatta, így a tollat nagy nehezen megfogva odabiggyesztetted a neved.
 - Köszönöm… - néztél le a névtáblájára. – Lay. Ritka az ilyen udvarias postás. – mosolyodtál el, mire ismét meghajolt és elköszönve eltűnt a lépcsőházban, hogy a többi üzenetet/csomagot is továbbítsa.
Becsuktad az ajtót és a kicsi, de stílusos dobozkához értél. Precízen be volt csomagolva, mint egy ajándék, így széthúztad a szalagot és kinyitottad. Meglepetésedre egy karkötő fogadott, melyen tucatnyi apró medálocska díszelgett, köztük egy BFF felirat is.
 - „Sajnálom, hülye voltam.” – írta a kicsi papírka, mely az ékszer alatt hevert. Joyae írása volt, persze, ki másé. Azért örültél, hogy nem haragudott meg rád egész életére, de sosem volt erőssége a személyes bocsánatkérés. Igaz, még az is csoda volt, ha néha beismerte, hogy hibázott. Mosolyogva elvetted a karkötőt és óvatosan feltetted csuklódra.
Míg visszamentél a szobádba párszor nyújtóztál és ásítottál is, hiába a sok alvás, egy kicsit fáradt maradtál. Talán a stressz, talán minden. Feltett szándékoddá vált, hogy - amennyiben Chen igazat mondott – felkészülj Kai érkezésére, de halvány fogalmad sem volt arról, hogyan. Szép ruha és cicomázkodás nem fogja meglepni, étel…azt sem tudod, mit szeret…
 - Miért mondta, hogy még nem? – ötlött fejedbe a kérdés, ahogy az ágyra huppantál. Miért nem tette meg akkor, ott a kanapén? Halántékod masszírozva hunytad be a szemed és nyöszörögni kezdtél. Miért olyan komplikált minden? Pokol, démonok, tervek, te jó ég! Most nagyon nem értettél semmit. Miért pont te? Miért nem lehet normális életed?
Nagyokat sóhajtozva hasra feküdtél és kezeid előre nyújtva ismét nyújtózkodtál egyet. Most azonban ujjaid valami puhába ütköztek. Zavartan felnyitottad pilláid és megláttál magad előtt egy plüssmacit. Felvont szemöldökkel közelebb kúsztál hozzá és magadhoz húztad. Ismerős illat áradt belőle, színtiszta Kai. Biztos az éjjel csempészte be… Hatalmas mosollyal az arcodon ölelted magadhoz a mackót és adtál a pofijára egy puszit.
 - Ezt küldöm a gazdádnak és, hogy bocsásson meg nekem, amiért olyan gyorsan felkaptam a vizet. Bízok benne. – súgtad a bundás kis macifülekbe és végigsimítottál rajtuk.
 - És ha személyesen adnád oda? – búgta mögüled egy hang, mire szívbajosan megugorva mellkasodhoz kaptál. Megfordultál és hiába ijesztett meg, most nem tudtál rá haragudni. Nyakába ugrottál és szorosan hozzábújva megcsókoltad álla alatt.
 - Megfelel? – súgtad mosolyogva és átölelted. – Tényleg sajnálom. -
 - Tudom. – nézett le rád sötét íriszeivel és kisimított arcodból egy tincset.
 - Volt egy álmom… - csúszott ki ajkaid közül, bár bizonyára tudta, hisz tudott rólad mindent. Meglepetésedre azonban csak kérdőn nézett rád.
 - Milyen álom? – húzta össze szemeit.
 - Hát, szólítottál… És egy ablakon kellett benéznem, ahol… Nem emlékszem. Miért nem emlékszem? – kérdezted és megfogtad a fejed. Kai nem felelt, csak mereven bámult rád. – Te…meg egy kisfiú… És együtt voltunk. – bökted ki végül, mire a fiú ajkai résnyire nyíltak, szemei pedig kikerekedtek.
 - Csak egy álom volt. – keményítette meg arcvonásait szinte azonnal, ahogy rávágta a választ.
 - De–
 - Nincs de. Csak egy álom. Most el kell mennem, este jövök. – hagyta meg neked, majd felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. Kicsit bántott, hogy ilyen gyorsan megváltozott és egy csókot sem kaptál, de nem tehettél ellene semmit.
 - Nem kell az ajtót használnod, tudod, már nem „titkolózol”. – emelted ki az utolsó szót ironikusan.
 - Igaz is. – fordult vissza és kifejezéstelen, érzelemmentes arccal szemeidbe nézett, majd ujjait felemelve csettintett és fekete, gyorsan felszálló füstöt hagyva maga után, felszívódott.

Sóhajtva hátradőltél, de oldalra fordítva fejed, megláttál egy apró papírfecnit, ami valószínűleg Kai zsebéből esett ki. Kíváncsian érte nyúltál és valami érthetetlen karmolásos írás helyett egy cím volt rajta. Egy nem is annyira távoli cím. Remélve, hogy többet tudsz meg erről az egész, körülötted lejátszódó dologról, felöltöztél, majd kabátod kapva elindultál, hogy felkeresd a lakást és annak tulajdonosait.
Körülbelül öt percbe telt, míg odaértél, közben folyamatosan figyelve, hogy még véletlenül se találkozz össze ismerőssel. Kis lakás helyett egy pár emeletes panelház fogadott, a kis fecnin azonban nem volt, csak házszám. Szád elhúzva végignézted a lakók névlistáját, de egy sem volt ismerős. Az egyetlen eltérés két kínai név volt, de olyat sok helyen láttál. Már épp feladtad volna, mikor zörgést hallottál a lépcsőház felől, így gyorsan a bejárat melletti beugró mögé bújtál. Pár másodpercre rá már nyílt is az ajtó, a lakó pedig sietősen távozott, te viszont kihasználva az alkalmat, beslisszoltál a becsukódó ajtó mögé. Kifújva magad szétnéztél és megállapítottad, hogy ugyanolyan volt, mint a többi, csak alacsonyabban fekvő mennyezettel.
Alsó ajkad beharapva indultál meg a lépcsőn, készen arra, hogy bármelyik pillanatban futásnak eredj. Párosával szedted a fokokat, minden ajtónál megálltál és hallgatóztál, de sehol semmi. Vagy nem voltak otthon vagy átlagos családi csetepaté fogadott. Egy ajtó maradt hátra, ahol a két kínai lakott.
 - Most vagy soha. – gondoltad és füled az ajtóra tapasztottad. Síri csönd. Már majdnem sóhajtva elhúzódtál, mikor a szíved kihagyott egy dobbanást.
 - Itt van…én is érzem. – hallottál egy mély, búgó hangot, mire már rohantál is volna le a lépcsőn, de időd sem volt még csak megfordulni sem. Az ajtó azonnal feltárult, mely mögött egy magas, hosszabb, fekete hajú fiú állt. Egyértelműen idősebbnek tűnt, mint Kai, de valahonnan ismerős volt…
 - Gyere be. – invitált vagy inkább utasított, amiből tudtad, hogy az előbb is az ő hangját hallottad. Míg eddig földbe gyökerezve álltál, lábaid most maguktól megindultak, hiába nem akartad. A lakás belsejébe húztak, el egészen a nappaliig. Kevés bútor volt, de mind igényes, a szoba kanapéján ülő rövid fekete hajú, mosolygó fiú is egy bőrfotelre ültetett le. Vagyis intett a kezével. A magasabb mikor visszaért, azonnal a pandaarcú, csendben ülő ajkaira tapadt.
Szemeid kikerekedtek, tátott szájjal nézted, ahogy mozog a szájuk, de valamivel eltérőbben, mint egy rendes csóknál. Kicsit megrémültél, nem tudtad, mit csinálj, vagy ők mit akartak, így igencsak feszélyezve érezted magad. Mikor pár másodperc múlva elszakadtak egymástól, mindketten rád néztek, majd a panda a – feltehetőleg, de minden bizonnyal – barátjára.
 - Ő Tao, én pedig Kris vagyok, bár ezt már minden bizonnyal tudtad. – kezdett bele mondandójába a magasabb, de nem ellenkeztél. Ha ő azt mondja, ismered őket, akkor így is van. Talán többet is tudsz meg… - Mondd, miért jöttél ide? Kai küldött? – húzta apró fintorra a száját, amiből rögtön leesett, hogy nem igen csípik egymást.
 - Hát…nem, csak… - próbáltál valami elfogadható hülyeséget kitalálni, de semmi nem jutott eszedbe, az előbbi látvány túlságosan elvonta a figyelmed, így inkább felhasználtad azt. – Mi volt ez az izé az előbb? – bukott ki belőled a kérdés, mire Kris megemelte egyik szemöldökét.
 - Tessék? Oh, amint látod, Tao nem beszél. Így adja át a gondolatait, hogy közvetíteni tudjam őket. De látom, a kölyök nem sokat mondott… - felelte nemes egyszerűséggel. A válasz rá csak pár pislogás volt. Soha nem hallottál még ilyesmiről, minden bizonnyal ők is mások. Itt mindenki más?! – Azt viszont még mindig nem mondtad, miért vagy itt. – húzta össze szemeit.
 - Én…csak megtaláltam a címet és…hátha tudtok segíteni... – hebegted.
 - Figyelj szivi, ha nincs konkrét indokod és nem a kölyök küldött, nincs itt semmi keresnivalód. A segítség nincs ingyen. – állt fel a helyéről és elindult feléd. – A démonokat nem lehet csak úgy utasítani…ára van… -
Hatalmasat nyeltél, nem tudtad, mit tegyél, így csak mereven bámultad a közeledő arcát. Ekkor azonban beugrott, mikor a kórházban jártál és a magasabb fiú is. Hát hogyne, már tudtad, honnan volt olyan ismerős és akkor…
 - Kai tényleg ott volt aznap a kórházban…veled. Csak akkor szőke voltál. Igaz? – adtál hangot a felismerésnek, mire Kris arca eltorzult a rémülettől, Tao pedig szemöldökét összeráncolva felállt és nagyot csapott a vállára.
 - Mi? Nem igaz, hagyj már! Nem voltam ott! – próbálta hárítani, nem sok sikerrel, Tao elég mérgesnek bizonyult.

Itt láttad idejét annak, hogy lelépj, míg a kettő lerendezi a civakodást. Halkan kislisszoltál a lakásból, majd lerohantál a lépcsőn és futva távoztál az épületből, de beleütköztél valakibe, akibe most a legkevésbé sem akartál.
 - Mit keresel itt? – húzta össze szemét Kai, amint végigmért. – Felelj! – kiáltott rád, de nem bírtál megszólalni, csak oldalra néztél. – Kriséknél voltál, igaz? Honnan tudtad, hogy itt vannak? – ragadta meg csuklód, hogy magához fordítson.
 - Áhh, ez fáj… - szisszentél fel, mikor a ruha végigsúrolta az előző napi horzsolásod. Kai picit megenyhülni látszott, de nem engedett el, csak lazított szorításán.
 - Halljam… - szűrte fogai közül.
 - Kiesett a cím a zsebedből, na, elengedsz végre? – tört fel belőled. Eleged volt abból, hogy nem mond el mindent. Kai azonban újra megrántott, ezúttal közel magához, hogy csak pár centire legyen az arcotok.
 - Soha többet ne csináld ezt, és ne gyere vissza ide… - mélyült el hangja, majd elengedett és rád sem nézve kikerült, hogy bemenjen a házba.
 - Különben? – kiáltottál utána. – Megütsz? Vagy csak ellöksz megint, hogy ne közvetlenül bánts? – kérdezted fennhangon, mire Kai visszafordult és láttad rajta, hogy dúl benne a düh. Rémisztő volt…
 - Ha ilyen ostoba vagy, hogy az én dolgaimba avatkozol, legalább tudd, kinek a lakásába sétálsz be! És ha az ellenségeim? Arra nem is gondoltál, hogy megölhetnek? – ordított rád, mire kicsit hátrahőköltél. – Nem ismered az én fajtámat. Másodpercek alatt gondolkodás nélkül cafatokra téphetnek… - halkult el, hogy csak te halld szitkozódását.
 - Sajnálom… - fogtad vissza a közben kibuggyanó könnyeidet. – De azt hittem a te fajtádnak is vannak érzései. – húztad ki magad, míg mélyen a szemébe néztél, majd sarkon fordultál, hogy hazamenj.

Elcseszted. Megint…

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 9

Pupilláid összeszűkültek, tekinteted hatalmasra tágult és ajkaid eltátva bámultad Kait. Nem, az nem lehet… Kicsit eltávolodtál tőle, mereven figyelve minden egyes mozdulatát, hátha csak szórakozik. A félelem átjárta ereid és lassan elborítva elméd, felrémlettek előtted a furcsa történések a fiú körül. Mikor a tömegben hirtelen eltűnt, mikor megláttad az öltöző tükrében és mikor a saját lakásodba merészkedve változtatta meg a tükörképed. Remegni kezdtél, a rettegés átható hulláma elterjedt testedben és valamelyest megváltoztatta a helyzetet is. Ismét végigfolyt arcodon pár könnycsepp és kezeid magad elé emelve hátráltál.
 - Kai…mondd, hogy ez nem igaz… - lehelted a levegőbe remegő hangon, de a fiú nem reagált. Nem húzta ajkait csintalan mosolyra, nem láttad szemeiben a játékosság csillogását. Komolyan beszélt, így nem felelt…
 - Mondj már valamit! – tört fel belőled a sírás és arcod tenyeredbe temetve megfordultál, hogy elmenj. Képtelen voltál feldolgozni a hallottakat, időre volt szükséged.
 - Azt mondtad, szeretsz… - hallottad Kai suttogását, ami megtorpanásra késztetett. Mikor szavai eljutottak tudatodig, hangos zokogásba kitörve térdre estél és a földre görnyedtél. Ruhád tiszta mocsok volt, remegtél minden porcikádban, borzasztó embernek érezted magad. Szereted, hogy ne szeretnéd, de…de ha ez az igazság… Szereted, mert…mert más. Más a többiektől, és most ezért taszítanád el, mert túlságosan más? Ezt nem lehet, nem lehet valakit csak azért nem szeretni, mert különbözik. Igaza van… Lassan alábbhagyott a sírás, de sápadt és meggyötört arccal, érzelemmentes arckifejezéssel engedted le kezeid, majd csak mereven néztél előre, a kihalt utcára. Kai járt a fejedben, üveges tekinteted mögött folyamatosan pörögtek a vele töltött percek emlékképei, és egy percre sem akartak csitulni. Némelyikre halvány mosoly kúszott arcodra, de nem sikerült teljes mértékben átadnod magad az érzésnek. Túl sok volt egyszerre, ami a logikus gondolkodást felülmúlja.
Lassan felálltál, félszegen tartott pillákkal leszegted a fejed és visszalépkedtél Kaihoz.
 - Igen… - súgtad magad elé, ahogy fejedben folyamatosan visszhangzott mondata. Közelebb érve felpillantottál arcára, és láttad, hogy ugyanazzal a kicsit megtört tekintettel néz rád, mint mikor elküldted őt. Képtelen voltál elhinni, hogy tényleg ez lenne… Olyan emberi… Pilláid megremegtek, a könnyek ismét elhomályosították látásod és beletörődve a hallottakba, ujjaid felsőjére csúsztattad, majd átvezetted hátára és szorosan hozzábújtál, hogy ismét magadba szívhasd illatát, és összeszorított szemekkel próbáld visszafogni a következő érzelemhullámot. – Igen, azt mondtam…és így is van, sajnálom… - sóhajtottad elfojtott szipogásokkal  és homlokod mellkasának döntötted. Karjait szó nélkül újra köréd emelte és most még jobban szorított magához, mint azelőtt. – Nem érdekel, bármi is vagy, szeretlek… - lehelted a levegőbe, mire Kai lehajolt és hajadba csókolt.
 - Nem kell félned, tudod, hogy nem bántalak. – simogatta arcod és sajátját füledhez érintve kicsit beletúrt hajadba. Elidőzött tincseid között és lehunyt szemekkel élvezte ki ölelésed minden másodpercét. Hallgattad rendezett szívverését, érezted a testéből áradó melegséget és próbáltad lenyugtatni magad fel-le emelkedő mellkasának ütemével. – Soha nem hagyom, hogy bajod essen. – folytatta füled mögé intézve egy lágy csókot, enyhe, de jóleső remegést váltva ki belőled.

Szavaira halványan és kicsit nyugodtabban elmosolyodtál. Ezt eddig is tudtad. Nem is tudtad, inkább érezted, csak a kiléte rémített meg, és az, hogy minden, aminek a létezését kiskorodtól kezdve tagadtad, az mégis valós.
 - Tudom, hogy megrémít... – súgta és akaratlanul is eszedbe jutott, mikor a lakásodban is válaszolt a kimondatlan kérdésedre. – Igen, képes vagyok rá. – felelte ismét, mire átfutott rajtad a hideg. Vajon miket láthatott eddig a gondolataid között, amiről te nem is tudsz? Mostanra ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg fejedben, de nem tudtad, melyikkel kezdd vagy melyiket nem érdemes megemlíteni sem.
 - Kai… - kezdtél volna bele, de egy ujját ajkaidra tette.
 - Shh, gyere, hazakísérlek. – mosolyodott el és derekad átkarolva oldalra hajolt, hogy egy lágy puszit arcodra lehelve, ezzel pedig a te ajkaidra is mosolyt csalva, egymás mellett sétálva hazainduljatok.

Egész úton egy szót sem szóltatok egymáshoz, szavak nélkül is tudtátok, mire gondol, vagy mit érez a másik – legalábbis ő biztosan -, így mikor megérkeztetek, szó nélkül az ajtóhoz léptél és a kulcsot a zárba helyezve kipattintottad azt.
 - Feljössz? – mosolyogtál kedvesen, mintha az elmúlt hónap, de főleg az elmúlt két óra meg sem történt volna. Kai csak bólintott, így mikor feltárult az ajtó, belépett a már olyannyira ismert – csak közben kicsit átrendezett – otthonba.
 - Nem, köszönöm. – felelt a még kimondatlan kérdésedre, miszerint kér-e valamit. Meg sem lepődtél, persze miért is ne hallaná megint a gondolataidat és miért is kérne bármit is? Egyáltalán szokott enni vagy inni?
 - Igen. – mondta ki a választ, majd letelepedtetek a kanapéra. Ekkor azonban inkább nem gondolkodtál kérdéseken, így beállt a kínos csend. Csak harapdáltad a szád, ő pedig mozdulatlanul nézett maga elé. Óvatosan felpillantottál rá, de nem járt más a fejedben, csak tücskök ciripelése, míg nem Kai először, amióta csak ismered, nevetésben tört ki. Egyik kezét arcához tartotta és csak rázta a fejét, kacagásának hangja betöltötte az egész lakást, jobb kedvre derítve ezzel téged is. – Emberek… - dörzsölte meg arcát és mosolyogva hátradőlt a kanapén.
 - Hagyd már abba! – szóltál rá vigyorogva és felbátorodva finoman a vállába boxoltál.
 - Kikapcsolhatom, ha szeretnéd. – nézett rád kivédve az apró ütést és végigmérte egyberuhád, mely pántok nélkül rögzült pőre dekoltázsodhoz.
 - Kikapcsolni? – vontad fel egyik szemöldököd és kérdőn tekintettél rá. A fiú visszanézett arcodra, és mint aki kicsit elkalandozott, pislogott párat, hogy válaszoljon.
 - Igen, olyasmi. Ha nem akarom, nem hallom. - mutatta közben a füleit, mintha lezárna egy kaput.
 - Értem. Nem baj, ha nem szeretném, hogy halld? – haraptad be alsó ajkad, mire Kai csak megrázta a fejét. Akkor most már gondolhatsz, amire akarsz? Kék, csíkos, gülüszemű elefántok, rózsaszín tüllszoknyás piócák? Remek. De mégis Kai hogy képes erre? Hogyhogy létezik ez az egész? És miért? Van, amiről még nem tudsz? Újra megrohamoztak a kérdések, így a fiúra néztél, akit újból dekoltázsod mozgásának figyelemmel követéséből zökkentettél ki.
 - Mesélsz neke–
 - Nem. – vágott a szavadba Kai, te viszont tudni akartál mindent, legalább az alapokat, ha már a létezéséről tudsz, így nem hagytad annyiban. Persze Kai ellenkezett, ahogy csak tudott, de végül mikor közelebb húzódtál hozzá és arcod nyakába fúrtad, felengedett és beleegyezett. Igaz, utána sóhajtva megrázta a fejét, de már kimondta.

Itt kezdődött az a reggelbe, majd ebéddel és fürdéssel félbeszakított éjszakába nyúló beszélgetés – vagyis inkább egyoldalú történetmesélés -, ami alatt Kai mesélt a világokról, a lényekről és a nagy kapocsról, valamint az egyensúlyról, ami az egészet egyben tartja. Nem volt nehezen érthető szöveg, se kacifántos nevek, mégis sok időbe telt, mire sikerült egy részletét is feldolgoznod, így a fiúnak nem maradt más választása, mint újra meg újra leegyszerűsítve elmagyarázni.
 - Tehát van a négy világ. A két szélső: Pokol és Menny, közöttük a Föld és végül a végtelenség, ami mindhármon kívül áll, körüllengi az egészet. Ehhez méltón ugye a Földön élnek az emberek, melyek egy testből és egy lélekből állnak. Vannak kivételek, akiknek kettő, de az most nem fontos. A lélek egy adott anyag, az csak testet vesz fel, de időnként cserélni kell, mert elhasználódik, így egy újba kell költöznie. Ez a halál és születés. Az emberi test a lélek tára, csak abban tud érvényesülni, de kiöregedéskor, a testből való kilépéskor a lélek tapasztalatai/tettei alapján tisztuláson esik át. Amennyiben több jóra volt képes, úgy a Mennybe, rossz dolgok esetén a Pokolba jut. Tehát jutalom vagy büntetés. Eddig világos? – kérdezte Kai, mire bólintottál. Igaz, még mindig a fele homály volt, de nem akartad elkeseríteni.
 - Rendben. Szóval a jutalommal/büntetéssel a lélek fejlődik, a kapott dolog bevésődik, de az emlékeket törlik, hogy mindenki tiszta lappal induljon. Valószínűleg te is már ezer meg ezer testben voltál ez idáig, csak nem emlékszel rá. – pöccintette meg homlokod. - Ezekből következik, hogy kell egy irányító, mert semmi sem tökéletes, kell valaki, aki ügyel a dolgok rendjére. Így került a Pokol trónjára apám, Lucifer, a Menny lócájára pedig Gabi. Azaz Gábriel arkangyal, csak mi hívjuk Gabinak, mert olyan buzis tógája van, hogy az valami hihetetlen. – vakarta meg tarkóját, te pedig akaratlanul is felnevettél.
 - És miért nem–
 - Isten? – vágott a szavadba, mire összehúztad a szemed. – Nem, nem hallgatóztam, csak ezt tűnt ésszerűnek. – legyintett, hogy ne húzd fel magad. – Szóval azért, mert nincs. Nem létezik. Vagy legalábbis mi nem tudunk róla. Őt nevezik az ember teremtőjének, de azok valójában az elementálok, tehát a víz, tűz, föld, levegő, és a többi elem megtestesítői, valamint mi. Az elementálok alkották meg a kézzel fogható közeget, azt a környezetet, melyben élsz, mi pedig – az angyalok és démonok – az embereket, akik rajta élnek. Közös megegyezés alapján - akkoriban együtt volt mindenki, de ezt inkább hagyjuk - és nem egyvalaki. Túl nagy munka lett volna vele. – szögezte le, mintha valami átlagos, mindennapos ügyről lett volna szó. Kezdtél fáradni, de lassan körvonalazódott a sztori. – Szóval ott tartottam, hogy vezetők. Hozzájuk járnak szolgák is, tehát amiket mondtam, angyalok, démonok, és ezek alfajai. Szépek, rondák, szemetek, jószívűek. Persze, nem, hogy csupa jó ott, csupa rossz nálunk, ellentétek mindenhol vannak. Na de a segédeknek szükségük van egy testre, hogy ne csak lebegő lelkek legyenek ezt túl jó/túl rossz lelkek bekebelezésével és pár alapanyag segítségével hozzák létre.
 - Akkor neked sem ez az igazi alakod? – ráncoltad össze homlokod.
 - Nem. Ez egy emberi test, amit elfoglaltam. A sajátom belesűrítődött a testben tárolt eredeti lélek mellé, így képes vagyok ezen a világon is tevékenykedni. De én amúgy sem eszem lelkeket, én a vezetői vérvonalhoz tartozom, és nálunk máshogy működik minden. -
 - És…megmutatod? – kérdezted, de azonnal megrázta a fejét.
 - Nem. Hidd el, nem akarod látni… - mondta komoran és oldalra nézett. – És amúgy is képtelen lennék rá. Ez egy másik világ, igazodnom kell annak szabályaihoz. Vagy emberi test vagy semmi. Szerinted mi történne, ha mindenki az eredeti formájában szaladgálna itt? Pánik, fegyverek, háború és még sorolhatnám. Meg sem próbálnák elfogadni, idióták mind. Majdnem mind. – helyesbített rád nézve. – De ez egyúttal az egyensúly felborulását is jelentené. Miután megalkottuk a köztes világot, szétváltunk és mindenkinek meglett a maga helye. Viszont, ahogy mondtam mindenhol vannak bajkeverő dögök, akik lejönnek a Földre emberi testbe bújva. Az ő megfigyelésükre vannak a kémek, akik mindig a másik oldal elemeinek tevékenykedését figyelik, mint Chanyeol és Baekhyun. –
 - Tessék? B-Baekhyun…? És…Te jó ég Kai… Még a végén kiderül, hogy én vagyok egyedül ember… - forgattad meg a szemeid. – De rendben, ha kémek voltak, hogy ismerték meg egymást vagy mi történt közöttük?
 - Ugyanoda küldték őket megfigyelőnek, a Kék Angyalba - hiszen ott a vendégek legalább fele fentről vagy lentről származik - és szépen lassan egymásra találtak. Aztán a hivatásukból adódóan galibák sorozata és így, de nem akarok belemenni, kérdezd meg tőlük. – legyintett, és ekkor eszedbe jutott Baekhyun és Joyae beszélgetése a Plázában.
 - És miért vannak még itt? Úgy értem, gondolom már nem kémek… -
 - Csak feltételekkel lehet a Földre jönni. Semmilyen módon nem érintkezhetnek a szembenállókkal, mármint kivéve a kémek a megfigyelésen kívül. Ha több van közöttük, akkor az azonnali kitiltást jelent, mint Chanyeolék esetében. Ilyenkor örökre a Földön ragadnak, mivel halhatatlanok.
 - És a testük? – vágtál a szavába, de Kai leintett.
 - Léteznek testújítók, akiket időről időre meglátogatva karbantartják a testet, így nem kell váltaniuk. Persze ez csak egy életnyi időt jelent, akik csak „szórakozásból” jönnek, azoknak bőven elég az ideiglenes. Ők mindig az emberekkel kezdenek ki, nem is érdemes őket megfigyelni, akik viszont minket érdekelnek, azok inkább visszahúzódóak. Amúgy Baekhyunra visszatérve, ő nem tudja, hogy itt vagyok, de ne is mondd el neki. -
 - Rendben. Már csak azt nem értem, hogy mi az a negyedik világ pontosan, mert arról még nem meséltél… - döntötted fejed vállára, hogy kényelmesen elhelyezkedve hallgasd további történeteit.
 - A negyedik… Azt nem szeretjük. A negyedik világ szó szerint maga a végtelenség. Nem tudjuk, mi történik benne, csak azt, hogy ami lélek egyszer oda távozik, az soha többé nem tér vissza, se fel, se le, se a Földre, egyszerűen megszűnik létezni. – komorult el kicsit Kai hangulata.
 - De azt mondtad, csak két irányba mehet a lélek, akkor hogyan tud oda jutni? -
 - Van egy– kezdett volna bele, de kopogás szakította meg a beszélgetést. Mivel nem tudtad, ki az, gyorsan beküldted Kait a hálóba, hogy bújjon el vagy, hogy szimplán tűnjön el, mint a múltkor. Amint a fiú kikerült látókörödből, kinyitottad az ajtót és egy átlagos ruhába öltözött Joyae pillantott rád, ami elég ritka volt – már ami az átlagos ruhát illeti -.

 - Szia, mondd, mit szeretnél? – vontad fel egyik szemöldököd és az ajtófélfának dőltél, de barátnőd szó nélkül belökött az ajtón és bevágta maga mögött. Nem értetted, mire fel a nagy megindulás, míg a lány meg nem szólalt.
 - Hogy mit szeretnék? Hogy mit szeretnék?? Azt, hogy legyen végre egy kis eszed! – rivallt rád barátnőd. – Itt vár lent a srác a buliból egy csokor virággal. Most azonnal húzz lefelé! Nem mondom többször, értettem? – ragadta meg karod és úgy, ahogy voltál, elkezdett az ajtó felé tessékelni.
 - De Joyae….hagyj, hagyj már!! – tépted ki karod a szorításából. – Honnan tudja egyáltalán a címem? – ráztad meg a fejed és már mentél volna vissza a szobádba, de Joyae megállított.
 - Szerinted majd hagyom, hogy csak úgy szó nélkül lelépj egy ilyen jó pasi elől? Miután elmentél, a kezébe nyomtam a címed, a számod, meg a neved. Csodálkozom, hogy még nem hívott fel. - lépett eléd büszkén keresztbe fonva karjait. Most lett belőle eleged. Eddig soha nem álltál ki ellene, de ezzel betelt a pohár. Igen, tényleg jó srác volt, de majd megoldod magadnak a problémáidat, nem kell az ő segítsége és hogy kéretlenül kerítősködjön. Mindezt emelt hangon a szemébe is mondtad, mire szó szerint leejtette az állát. Valószínűleg megszokta, hogy neki soha senki nem mond ellent. Na, ez nálad nem jött be.
 - Chh… Így hálálod meg mindazt, amit érted tettem? Ha nem lennék, még mindig egy falusi, antiszociális kis fruska lennél, aki semmit nem tud a világról. Hálátlan. – szinte köpte a szavakat, majd vissza se nézve kiviharzott az ajtón. Kicsit bántad, hogy így lekiabáltad, de egyszer neki is illik magához térnie…
Nagyokat sóhajtozva lépkedtél vissza a szobába és arccal a kanapéra vetetted magad, de valami nagyon nem vízszintesre estél.
 - Au… - hallottad magad alól és megjelent alattad Kai. Pislogtál párat a módszerén, majd félrefordítottad a fejed és próbáltál visszaemlékezni, hol láttál hasonlót.
 - Ez…Ez olyan volt, mint mikor Frodó levette a gyűrűt! – tátottad el a szád a felismerésre, mire szorgosan kezdted keresni Kai ujján a kis karikát, persze hiába. Volt rajta egy gyűrű, de az merőben máshogy nézett ki.
 - Buta nőszemély. – forgatta szemeit és egy mozdulattal átfordította magatokat, hogy most te legyél az ő helyén. Először persze mosolyogtál a közelségén, de mikor az alábbhagyott, már egymás szeme mellett egymás ajkait is néztétek. Az apró távolság egyre csak csökkent, tekinteted cikázott pillái és szája között, míg puha párnái lágy csókot nem leheltek ajkaidra. Nem tudtál tovább ellenállni a kísértésnek, azonnal lehunytad szemeid és átkarolva nyakát, viszonoztad azt, majd szétnyitottad szád, hogy beengedd nyelvét sajátodhoz. Rögtön lassú táncba kezdtetek, ami perceken belül pajkos játékba, majd szenvedélyes csatába ment át.
Mélyítve a csókot, ujjaid hajába túrtak, Kai kezei pedig derekadhoz csúszva simítottak végig oldaladon, hogy enyhén felhúzzák felsőd vékony anyagát. Halkan sóhajtottál finom érintésére, mire a fiú elszakadt ajkaidtól és állad vonalát végigcsókolva letért nyakadhoz, hogy ott is elborítson forró puszikkal, és néhol enyhe harapásokkal hozza elő belőled az egyre hangosodó zihálást az apró nyögésekkel együtt. Ujjai már hasad cirógatták, s mentek egyre feljebb mellkasod felé, de a már most növekvő bizsergéstől képtelen voltál értelmesen gondolkodni. Nem tudtad, mit csinálj, hiszen szűz létedre semmi tapasztalatod nem volt, így tetted azt, amit az ösztöneid súgtak.  Mikor Kai picit erősebben harapta vagy szívta meg bőröd, pólója alá csúsztatott kezeddel enyhén végigkarcoltad hátát, így előidézve az ő sóhajait is. Mikor azonban dekoltázsod csókolása közben kieresztettél egy hangosabb nyögést a nevével együtt, megtorpant és hátrahőkölt.
 - Nem. Ezt nem ma. – rázta meg a fejét és leszállt a kanapéról. Nem értetted, miért csinálja ezt, mire ez a nagy várakozás vagy, hogy csak játszik-e, így morcosan visszahúztad a pólód és felültél a garnitúrán.
 - Nem tudom, mi a baj vele, de már kezd idegesíteni. Mondd, minek vársz? Tökmindegy, mikor történik meg… -
 - Nem! – csattant fel hirtelen, majd gyorsan elsimította vonásait. – Nem mindegy, értsd meg. Fontos… Mindennek megvan a maga ideje. – halkult le és elfordult.
Kicsit megijedtél, így visszaereszkedtél, nem volt más választásod.
 - Ki akart bejönni? – kérdezte váratlanul Kai. Felnéztél rá és közömbösen felelted, hogy egy barátnőd. Ekkor azonban beugrott, mit is mondott a lány, és belegondoltál, mi van, ha Chen még mindig lent vár. Igaz, már estefelé járhatott, a Nap már lebukott a horizont alá, de halvány fénye még pont megvilágította a háztömb bejáratát, hogy meglásd az esetlegesen még ott tartózkodó fiút. Az ablakhoz rohantál és mikor kidugtad a fejed, tényleg várt.
Beharaptad alsó ajkad, nem tudtad, lemenj-e vagy maradj, mert barátnődtől biztosan tudja, hogy otthon vagy, ha nem tennéd meg, bunkóság lenne. Kait viszont nem akartad fent hagyni, hisz még a végén félreértené.

Végül az előbbi mellett döntöttél, így meghagytad Kainak, hogy pár perc és jössz. Lerohantál a lépcsőn, majd leérve a bejárathoz szinte feltépted az ajtót, hogy egy lágyan mosolygó Chennel találd szembe magad.
 - Éreztem, hogy le fogsz jönni. – mondta kedvesen és feléd nyújtotta a csokrot. Halványan elpirulva elvetted – elvégre miért utasítanád vissza a kedves gesztust – és egy öleléssel köszöntél neki.
 - Figyelj Chen, behívnálak, de az a helyzet, hogy–
 - Mit csinálsz már ilyen…TE?!- hallottad meg Kai hangját magad mögül, de mire megfordultál volna, a fiú már el is suhant melletted, hogy nekiessen újdonsült ismerősödnek. Egy hangos csapódással a háztömb falának vágódtak és gyűlöletüket cseppet sem leplezve, vicsorogva egymásnak estek.
 - Mit csináltok? Ne! Kérlek, hagyjátok abba! Kai, elég! – kiáltottad, de nem figyeltek rád. Féltél, nagyon féltél, hogy valamelyiküknek baja esik, így megpróbáltad szétválasztani őket. Kai vállát kezdted el húzni, aminek az lett a következménye, hogy a fiú teljesen belefeledkezve a küzdelembe, hatalmas erővel hátralökött téged és az aszfaltra estél, csúnyán felhorzsolva az alkarod és könyököd.
 - Áhh…Kai ez fájt… - szorítottad össze a szemed és magadhoz a karod. A fájdalom élesen nyilallt végtagodba, és mikor ökölbe szorítottad csak még rosszabb lett, így kibuggyant szemeidből egy könnycsepp és arcodon végiggördülve megállt álladon, hogy aztán egy apró mozdulattal lecsöppenjen. Amint a kis sós folyadék a földre ért, Kai megtorpant és azonnal megfordult, majd hozzád rohant.
 - Jól vagy? – erőszakolta ki magából ezt a pár szót, kis aggódással keverve, és megpróbálta megnézni a sebet, de elhúztad a karod. A félig leharcolt Chen csak állt titeket nézve és mosolyra húzta a száját.
 - Lám-lám Kai, csak nem egy újabb áldozat apádnak? – kérdezte Chen, mire összevontad a szemöldököd.
 - Áldozat? – kérdezted árnyalatnyival mélyebb hangon. Kai sóhajtott, majd felállt.
 - Nem, de nem a te dolgod. – emelte gyűlölettől izzó tekintetét a másikra.
 - Kai, milyen áldozat? – taglaltad a kérdésed a fiúnak, de helyette Chen válaszolt.
 - Oh, nem meséltél neki? Képzeld a pasid régi hobbija, hogy szüzeket gyűjt, akiket feláldoz Lucifernek, hogy a kegyeiben maradjon. Hiába a kicsi fia, így megy ez, nemde? – mosolyodott el cinikusan és megcsipkedte volna a fiú arcát, de az dühösen arrébb ütötte a kezét. Furcsa volt, hogy Chen tudta, hogy tudod Kai kilétét, de most nem ezzel törődtél. Azt sem kérdezted meg, Chen honnan tudja ezeket Kairól, de biztos ő is valami…valami más.
 - Kai, igaz ez? – néztél a fiúra félig csalódottan, félig dühösen, de Kai nem felelt. – Mondom igaz ez? – emelted meg a hangod és magad felé fordítottad arcát.
 - IGEN! Ezt akartad hallani? Igen, képzeld! Elcsábítottam őket és levittem mind a Pokolba apámhoz, hogy megronthassa a testüket. Ezt tettem régen, több száz évvel ezelőtt. – tört ki belőle Chen legnagyobb örömére.
Bármennyire is hallani akartad az igazságot, erre azért nem számítottál. Bántott a tudat, hogy puszta eszközként tekintett az emberekre, így a legkevesebb, amit tehettél az volt, hogy meglendítetted a kezed és felpofoztad a fiút. A csattanás azonban mintha egy élettelen szobrot talált volna el; Kai oldalra fordította a fejét, de a szeme se rebbent. Így valahogy megváltozott a szemedben…
 - Csak annyit mondj meg, miért vagy velem? – kérdezted komoran.
 - Nem tehetem. – szólalt meg kis idő múlva teljesen rideg hangon. Sóhajtottál, de most csalódottan. Bár, mit is vártál?
 - Sejtettem. Most hagyj egyedül. Chen, köszönöm a virágot. – hajoltál meg, majd otthagyva kettejüket, felmentél a lakásodba. Képtelen voltál elhinni, hogy csak ennyire kellenél neki, de már nem bíztál benne úgy, mint azelőtt.

Amint kikerültél a fiúk látóköréből, Kai leszegte fejét, hogy sötét loknijai elfedjék arcát, majd halkan nevetni kezdett. A másik önelégült mosolya egy percre alábbhagyott, de újra előjött, mikor a fiú megszólalt.
 - Direkt csinálod igaz? – húzta ajkát félmosolyra Kai, majd lassan felnézett ellenfelére.
 - Nem tagadom, élezem. – vágta zsebre kezeit Chen és indulni készült, Kai azonban megragadta felsőjét és visszahúzta, vészesen közel magához.
 - Vigyázz Belial… Tőlem akármelyik nőt elcsábíthatod, bármelyiket megszállhatod, vagy megronthatod, de ő az enyém. Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a lelkedet. – súgta Kai fenyegető szavait a démonnak, de csak halk kuncogást váltott ki belőle.
 - Apád nem örülne, ha tudná, mire készülsz… - súgta viszont Kai fülébe, majd hátrált és ugyanazzal a félmosollyal az arcán otthagyta a döbbenten álló fiút.