In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 12

Következő nap egyetlen dolog járt a fejedben, mégpedig az, hogy mit tervezhet Kai. A gondolat nem hagyott nyugodni, megfertőzte elméd és minden tevékenységed, amihez hozzákezdtél. Emellett aggódtál Chanyeolért, rosszban voltál a legjobb barátnőddel – amin változtathattál volna, de nem érdemelte meg -, nem merted hívni Baekhyunt, hisz lehet épp a barátja után kutat, szóval most úgy minden összejött. Magadra maradtál, mint a kisujjad evéskor. Sóhajtozva járkáltál fel, s alá a lakásban, hol körmöd rágva, hol hajad túrva, hol pedig lágyan fejed ütögetve, de sehogy sem jutottál egyről a kettőre. Próbáltál magadban felvázolni egy ábrát, melyen szerepelnek Kai tettei, viselkedése, a történések kettőtök körül, de egyszerűen nem emlékeztél semmire. Csupán annyi maradt meg benned, hogy találkoztatok a Plázában, vele álmodtál…álom… Ez az! Mikor nemrég mondtad neki az álmod, nagyon furcsa lett, pedig korábban még direkt viccelődött is vele. Volt abban az egyben valami, ami megdöbbentette, amire nem számított… De miben tért el a többitől? Benne voltatok mindketten, de először mindig csak az oltárnál, amint épp… Igen, de most veletek volt egy kisfiú is, semmi sötétség vagy kripta, pusztán családi hangulat. De miért?
Megráztad a fejed, kezdett megfájdulni a sok kombinálástól, így a hűtőhöz mentél és kivettél egy doboz tejet. Míg egy pohárba töltötted a hideg folyadékot, felrémlett, mikor a talpad miatt kórházba kerültél és láttad Kait Kris társaságában. Ha Kris démon, volt kórházban? Kai is szinte azonnal meggyógyult az autós baleset után. Mitől más Kris? Lehet, mivel Kai a Sátán fia… Egyáltalán ő miért volt ott? Igaz, mondta, hogy a kapcsolatuk szívességen alapul, Tao pedig látó, de erről nem tudott. Miért nem látta és milyen szívességre célzott Kai? A fiúnak minden bizonnyal adottak a lehetőségei, így Krisnek előbb volt szüksége az ő segítségére, tehát feltehetően ezért volt nála a kórházban. De Kai nem segített volna neki, ha nem kellett volna neki is valami tőlük. De a párból Tao az aktív, Kris csak közvetít, így Kainak Taora lehetett szüksége, hogy lásson valakit vagy még inkább megkeressen, mint Chanyeolt.
 - Kit akartál ennyire megtalálni, Kai? – súgtad magad elé meredve. Letetted az üres poharat és a szobába sétálva a kanapéra telepedtél.

Akárki is legyen az illető, cserébe Krisnek tett szívességet, amiről Tao nem tudhatott. Miért? Mi fontos egy szélső világinak itt önmagán kívül? Persze, a másik. De akkor az örökéletű lelküktől függetlenül meghalhatnak? Ha igen… Chanyeol, Úr Isten! Ijedten kaptál telefonod után és azonnal tárcsáztad Kait.
 - A hívott szám pillanatnyilag… -
 - Az Istenit! – Újra tárcsáztál, de ezúttal Bakehyunt.
 - A hívott szám…
 - Basszus, ne csináljátok! – egyre zaklatottabban ütötted be a számokat, de a végén haboztál, hogy a hívásra nyomj-e. Végül nem érdekelt az esetleges szidás, Chanyeolról volt szó. Ha nem magától ment el, óriási veszélyben lehet… A telefon kicsöngött, imádkoztál, hogy a hívott fel is vegye.
 - Mondd… - szólt bele egy morcos női hang, aminek kivételesen most örültél.
 - Joyae nem tudsz semmit Baekhyunról vagy Chanyeolról? – kérdezted kicsit izgatottan, de a válasz eloszlatta minden kételyed.
 - De, most mentek el egy tíz perce. – felelte a lány egykedvűen. – Miért? -
 - Oh…semmi, csak… Mindegy. Csak nem értem el Baekhyunt és nem tudtam, mire jutott Chanyeol keresésében. – feleltél és már magadban ütlegelted a fejed, hogy megint túl hamar aggodalmaskodtál.
 - Csak le van merülve. Ne aggódj, jól vannak. Amúgy a karkötő tetszett…? – kérdezte kicsit visszafogottabb hangszínre váltva.
 - Igen, nagyon szép, köszönöm. Bár, a cetlin jobban meglepődtem. – folytattad, de erre a lány nem szólt semmit. Mielőtt beállhatott volna a kínos csend inkább elköszöntél tőle - elvégre már megtudtad, amit akartál - és letetted a telefont. Nem mintha baj lett volna, hogy vele beszélsz, csak kicsit feszélyezett. Ráadásul az is fura volt, hogy Baekhyun nem szólt neked egy szót sem. De nem kombináltál, nem akartad ennél is jobban megbonyolítani a saját életed.

Dél körül rendeltél egy adag kínait, elnyammogtad a tévé előtt és megpróbáltad gondolataidból teljes mértékben kizárni az összes barátod, ismerősöd, rokonod, miegymást, hogy a viccesnek beállított főzős műsorra koncentrálhass. Nagyjából a délután közepéig ment is, de a végére inkább kiugrottál volna az ablakon, mintsem még egy percig nézd. Mivel nem jutott más eszedbe, így az öltözőszekrényedhez léptél és előhúztad a már olyannyira jól ismert, fekete selyemruhát.  Végigsimítottál a puha anyagon, majd a tükörhöz lépve magad elé emelted. Be kellett vallanod, hogy igen is gyönyörű volt, a formája, tapintása, szabása, színe, csillogása; egyszerűen tökéletes. Eszedbe jutott, mikor Kai mögötted állva tartott a tükörnél, megmutatva neked a később használatos oltárt. A sima üveghez értél, hátha neked is megváltozik, de ahogy számítottál rá, semmi sem történt. Csalódottan sóhajtottál, hiányzott a közelsége, hogy újra lehetetlen dolgokat tegyen vagy legalább, hogy visszatérjenek teljes mértékben a vele kapcsolatos álmaid. Próbáltál visszaemlékezni tartalmukra, ruha, Kai, oltár, gyertyák… Mi volt még? Éjszaka, sírkövek, csörgés…igen, csörgés, láncok… Miért voltál leláncolva? Nem, mintha ellenkeztél volna, de nem álltál ellen, akkor miért? Erre már végképp nem tudtad a választ, így sóhajtozva letetted a ruhát az ágyra és kabátod felkapva elindultál egy sétára a város központjába.

Villódzó reklámfények, tömött utcák, nyüzsgő élet, egy igazi nagyváros naplemente környékén. Hiába játszott még egy pici fény az égbolton, az üzletek már teljes erőbedobással égették izzóikat, hogy közelebb csalogassák a kései vevőket. A taxisok munkája is fellendült, egyre többen vették igénybe szolgáltatásaikat bulihelyre vagy hazafelé tartó útjuk megrövidítésére. Csendben baktattál a tömött járdán és csak néha álltál meg egy-egy saroknál, merre is indulj. Végül céltalan csatangolásodból órákon át tartó nézelődés lett. Megfigyelted az embereket, akik hol siettek, hol veszekedtek, hol beszélgettek, ebédeltek, páran bejelentkeztek hotelekbe, miegymás. Senki nem nézett szét, nem figyelt másokat, mindenki csak magával törődött. Sajnáltad, hogy ilyen vakok, hogy nem állnak meg egy-egy pillanatra és gondolkodnak el azon, mit is tesznek épp, de mit tehettél volna? Most, hogy nagyobb lett a rálátásod a dolgokra, tudtál a világokról, a többi, felsőbbrendű lényről, egyensúlyról, nem értetted, mire tartotta ilyen nagyra magát az emberi faj. Elfecsérelték a tulajdon életüket ahelyett, hogy egymással törődtek volna egy nagyobb, közös cél érdekében.
Akarva-akaratlanul is eszedbe jutott Kai és a terve, de már nem foglalkoztatott annyira a célja. Bíztál benne, hiába volt egy tapló paraszt, tudtad, sőt érezted, hogy kötődik hozzád. Talán nem volt a világ legromantikusabb, legokosabb, legjobb kiállású pasija, talán nem is volt ember, csak kívülről, de szeretted. Szeretted a tudatlanságát, szeretted felsőbbrendűségét, hogy akarata ellenére mindig meg tudott lepni és szeretted, mert… Mert végre találtál valakit, akivel el tudnád képzelni az életed. Ha ő nem is gondolta még ilyen komolyan, ha csak tetszettél neki, már attól boldog lettél. Jobban függtél tőle, mint bármitől a világon és az érzéseidet képtelen lett volna bárki is megváltoztatni.

Elmélkedésed végére a Kék Angyal bár előtt találtad magad, bár nem igazán értetted, miért erre vittek lábaid. A névtábla most is kéken izzott, de alatta nem volt sem türelmetlenkedőkből álló, tömött sor, se biztonságiak, sem egy árva lélek.  Az eddigi hétvégékkel ellentétben most kihalt volt, semmi jel nem utalt arra, hogy buli vagy bármi lenne odabent. Rosszat sejtettél, de inkább nem kezdtél kutakodni.

Mikor a neon színű csövek hirtelen villódzni kezdtek, úgy gondoltad, ideje lesz elhagyni a helyet. Lassú lépteid zaját azonban félbeszakította tucatnyi cipőtalp és zárkattanás hangja az ajtó felől, így ijedten behúzódtál a legközelebbi sikátor sötétjébe és onnan figyelted az eseményeket. A hatalmas bejáratot kitárva hat ébenfekete csuklyás alak lépett az utcára, kötélen vezetve két félszegen tántorgó másikat, akiknek a fejét egy-egy textilzsákkal fedték le. Az ő ruhájuk teljesen hétköznapi volt, lerítt, hogy nem tartoztak a többiekhez. Szó nélkül nézted őket biztos rejtekedből, ahogy útjukat egy épp akkor megérkező kocsi felé veszik, de mikor a két elfogott személyt a járműbe tuszkolták, az egyik csuklyás gyanút fogva nézett egyenesen feléd. Nem úgy tűnt, mint aki észrevett, de bőven eléggé megijesztett egyetlen pillantásával is. Amint a csapat eltűnt a hosszú utca végén, gondolkodás nélkül futásnak eredtél és meg sem álltál a legközelebbi taxiállomásig. Nem állt szándékodban hazavitetni magad, de túlságosan megrémítettek a látottak, hogy egyedül haza merj menni. Ráadásul két barátod még mindig nem érted el, Joyaet inkább nem hívtad, Kai is távol volt. Ki másnak szólhattál volna? Chen, hát persze. Tudtad, hogy Kai nem örülne neki, de most nem volt más választásod. Igaz, nem tudtad biztosra, hogy ő is más volt-e, de a próbálkozást senki sem tiltotta meg.
 - Chen… - súgtad a levegőbe, de semmi. Még egyszer próbálkoztál, ezúttal hangosabban.
 - Itt vagyok már, nem kell sürgetni. – hallottad meg a legközelebbi taxistól, amint az kinézett az ablakon.
 - De… Te hogy kerülsz oda? – hebegted, hiszen az előbb még egy öregedő indonéziai papa hortyogott az ülésen.
 - Szólítottál, nem? Na, ugorj be. – lökte ki az ajtót, hogy beszállhass mellé. Kicsit hezitálva, de beültél és behúztad magad mögött a kocsiajtót. – Mondd, mi a baj? Kai csinált valamit? – kérdezősködött, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan.
 - Nem, most kaptam egy kis szünetet… - kezdtél bele, de azonnal félbeszakított.
 - És máris engem hívsz? Ejj, huncutabb vagy, mint gondoltam. – ingatta vigyorogva a fejét és beindította a motort.  Hitetlenkedve eltátottad a szád, majd elnevetve magad, vállába ütöttél.
 - Ne csináld már! Tudod, hogy nem így van. – kötötted be az öved és hátradőltél.
 - Tudom, de jó veled játszadozni. – mosolygott magában. – De komolyan, baj van? Nyúzottnak tűnsz. – nézett rád, oda sem figyelve az útra, de azért szépen vezetve. Elgondolkodtál, hogy megmondd-e neki, de végül arra jutottál, hogy nem lehet belőle semmi bajod.

 - A Kék Angyalnál voltam. Nem akartam bulizni, csak arra sétáltam, de senki nem volt ott, a felirat meg égett. Aztán zajokat hallottam, bebújtam egy sikátorba és onnan néztem, ahogy pár fekete csuklyás alak kilép onnan, kötélen vezetve két letakart fejű embert… - ecsetelted, de nem sok reakciót váltottál ki ideiglenes sofőrödből.
 - Biztos, hogy emberek voltak? – kérdezett vissza Chen.
 - Nem tudom, de nem volt rajtuk csuklya, csak rendes ruha. Mi lehet? Valami alvilági igazságszolgáltatás? – ráztad meg fejed a hirtelen hülyeségtől, de a fiú most az egyszer komoly maradt.
 - Még nem hallottam ilyenről, de ha megfogadsz egy tanácsot, jobb, ha kimaradsz belőle. Nem akarom, hogy bajod essen, és akiket mondtál, elég komoly arcok lehetnek. Okosabb dolog elkerülni őket. – fordult be a paneled utcájába. – Ha jól emlékszem, itt, igaz? – kérdezte és már nyúlt volna az ajtóhoz, de megállítottad.

 - Nem csak egy szimpla fuvarért hívtalak. – haraptad be alsó ajkad félve, hogy félreérti.
 - Tudom, de könnyebb fent megvitatni, mint egy kocsiban, nemde? – mosolygott és kinyitotta a te oldaladon a kocsiajtót. Bólintva kiszálltál, majd megvártad, míg csatlakozik hozzád és elindultatok fel a lépcsőn.
 - Közben mondd nyugodtan. – ajánlotta fel, míg sétáltatok. Nem tudtad, hogy kezdjél hozzá, így picit még gondolkodtál rajta, de végül csak kibökted.
 - Te mi vagy? – Amint kiejtetted szádon a szavakat, Chen már felelt is hezitálás nélkül.
 - Démon. A nevem Belial, én felelek a megszállottságért, elcsábítom a nőket és megadom nekik azt az örömöt, amit abban a pillanatban kívánnak. – válaszolta kertelés nélkül. Kicsit kikerekedtek szemeid őszinteségén, de örültél neki, hogy nem hazudott.
 - És mit akartál…
 - Tőled? Mint minden nőtől. De Kai belerondított a dolgokba. Először a klubban magával az emlékével, majd itt nálatok a személyével. – Közben felértetek a lakásodhoz, így előkotortad a kulcsaid.
 - És akarsz még? – kérdezted kicsit félve, majd a lakáskulcsot a zárba tetted. Válasz helyett érezted, ahogy hátulról hozzád simul, végigvezeti kezeit oldaladon, egy ujját pedig arcod szélén homlokodig. Felismerted a már egyszer megtapasztalt édes tejköddel való elhomályosítást – akárcsak legutóbbi találkozásotoknál – de nem tudtál ellenkezni, a ködtől pedig nem is akartál. Tudtad, hogy nem helyes, de az újonnan érzett illat teljesen megbódított, beleégett emlékeidbe, szemeid pedig automatikusan lehunytad. Nem gondolkodtál, csak élvezted, ahogy Chen ajkait elhúzza nyakadnál, finoman belecsókolva hajlatodba, majd óvatosan beleharapva puha bőrödbe.

Halk sóhaj kúszott fel tüdődből és a levegőben semmivé oszolva tette a fiú csókjait még szenvedélyesebbé. Nyakad után megfordított, majd ajkait beharapva tapadt párnáidra, hogy mézédes nyálával okozzon még erőteljesebb sóvárgást. Karjaid reflexszerűen megemelted és nyaka köré fonva húztad magadhoz, mintha egy kedves kiskori játék lenne. Hevesen falta ajkaid, lassan hozzád nyomta csípőjét és finoman belökött az ajtón.  A bentről áradó illat azonban villámcsapásként törte meg érzékeid, visszaadva minden önálló tetted és gondolatod. Kai…KAI!
A lehető legnagyobb erővel ellökted magadtól Chent és már lendítetted volna kezed, hogy felé küldj egy hangosan csattanó pofont, de elkapta csuklód és nem eresztette. De hogy tehette? Hisz tudta, hogy Kai… Bíztál benne…
 - Ügyes lány. Bíztam benned. – mosolyodott el, majd mikor kellőképp földbe gyökereztek lábaid, elengedett.
 - Mi? – kérdezted összezavarodva.
 - Csak meg akartam bizonyosodni valamiről, de jól sejtettem. Ne félj, többet nem csinálom. – kacsintott. – De azért kár érted… Szívesen elcsábítottalak volna akár többször is. – ingatta mosolyogva a fejét, majd megfordult a lépcsők felé. – Gondolom, ezek után inkább nem hívsz be és kérdezed meg, amiket akartál. – nézett vissza az első fokról. Te még mindig csak őt bámultad, teljesen szétzilálta gondolkodásod a viselkedésével. Persze igen, jó lett volna, ha kérdezhetsz, de nem merted megkockáztatni, hogy esetleg ismét „tesztel” valamit, így megráztad a fejed.
 - Sejtettem. Ettől függetlenül, ha szükséged van rám, tudod, csak szólíts. – biccentett, majd lassan lesétált a lépcsőkön. Még szinte sokkos állapotban húzódtál vissza lakásod rejtekébe, hogy minél előbb elfelejtsd ezt az egészet. Ha Kai látta volna, most mekkora galibában lennél… Magadra zártad az ajtót és a szobába kuporodva magadhoz ölelted a mackót, melyen még mindig tisztán érezted Kai illatát. A feltörő emlékekre elmosolyodtál és próbáltad velük elnyomni az elmúlt pár percet. Sóhajtottál a gondolatra, hogy még mindig van egy teljes napod, míg újra láthatod a fiút, de eszedbe jutottak a lehetőségek is. Ha miután megtörténik, eltűnsz…vagy valami olyan lesz, ami után nem találkozhatsz a környezeteddel, jobb lerendezni ez idő alatt mindent. Elköszönés, békülés, minden…

Ezzel az elhatározással feküdtél le aludni, hogy talán a következő nap lesz az utolsó…

Reggel még elszántabban ébredtél; amint pilláid felnyíltak, kipattantál az ágyból és az öltözőszekrényedhez siettél, hogy magadra kapj pár ruhát. A rövid, pár perces készülődés után belebújtál egy kényelmes pár cipőbe és egy apró táskával az oldaladon elhagytad a lakást. Első utad a hozzád legközelebb álló emberhez vezetett volna, ha nem több ezer kilométerre lakott volna tőled. Ez a személy pedig nem más volt, mint édesapád, akit szorosan követett édesanyád, de a válás után mindketten kerülték Dél-Koreát. Mivel más módon nem tudtál velük kapcsolatba lépni, így elmentél egy telefonos központba, ahol bejelentkezve kaptál egy fülkét, hogy azért ne menjen rá minden pénzed a mobilos hívásra. Betárcsáztad a számot és vártál, míg kicsöng. Féltél, hogy nem fogja felvenni, de hála az égnek, mégis megtette.
 - Halló? – köszönt egy mély, reszelősebb hang. Azonnal megörültél és arcodon egy hatalmas mosollyal beszéltél bele a telefonba.
 - Szia, apa! – csicseregted vidáman, mire a vonal túlsó felén lévő férfi egy pillanatra ledermedt, hogy egy nagyobb örömhullámmal feleljen.
 - Kislányom! Hogy vagy, mi van veled? – hangzott édesapád hangja és már a megszólításból rájöttél, hogy feldobtad a napját.
 - Jól vagyok, suli is megy, remélem te is megvagy. De szeretnék valami fontosat közölni… - halkultál el kicsit a végére.
 - Terhes vagy…? – kérdezett rá azonnal, mogorvább hangnemben, mire elnevetted magad.
 - Jaj, apa, dehogyis. Nem, de ez annál kicsit komolyabb… -
 - Hallgatlak. -
 - Lehet, hogy a ma este után egy ideig nem leszek elérhető… Nem biztos, de azért gondoltam felkészülök minden eshetőségre… - haraptad be alsó ajkad.
 - Miért, mi lesz ma? – Édesapád hangjából sütött az aggodalom, de nem mondhattad el neki az igazat. El sem hinné.
 - Azt nem árulhatom el, de kérlek, bízz bennem. Tudod, hogy soha nem csináltam semmi meggondolatlanságot… -
 - Tudom… - sóhajtott. – És tudom, hogy sokkal felelősségteljesebben viselkedsz, mint mi anyáddal kétszer. De azért vigyázz magadra, bármi is az…
 - Vigyázok apu, ne félts, jó helyen leszek. Szeretlek, és ezt mondd meg anyának is, mert nem fogom tudni előkeresni az elérhetőségét és fel is hívni. -
 - Mi is szeretünk, kicsim és megmondom neki, persze. Jó legyél! – mondta a férfi mire akaratlanul is könnyek gyűltek szemedbe. Letetted a telefont és tenyered arcodba temetve próbáltad visszafogni a sírást. Nehezebb volt, mint bármikor máskor, de végül sikerült lenyugtatnod magad. Elvégre nem biztos, hogy veled lesz valami…

Összeszedve magad, megtörölted szemeid és határozott léptekkel a központból elindultál barátnőd lakása felé. Tőle már feleolyan nehéz lesz elbúcsúzni, de ő tudni akarja majd, mi az oka…
Percek alatt elértél hozzá, a puccos házhoz, majd bekopogtattál.
 - Megyek már! – kiáltotta Joyae és hallottad, ahogy kipattintja a bejárat zárját. Reakciójából egyértelműen láttad, hogy nem számított rád. Kikerekedtek szemei, egy pillanatra meg is dermedt, de mintha mi sem történt volna, a következő másodpercben már újra önmaga volt.
 - Ó, szia. Mondd… - állt meg az ajtóban. Kicsit furcsálltad, hogy nem hívott be és kezdett el dicsekedni egy újonnan szerzett ritkaságával, de annyiban hagytad.
 - Szia. Csak beszélni szeretnék veled… Nem sokat, de egy pár percet igénybe venne… - kezdtél bele és láttad rajta, hogy nagyon jól tudja, be kell engednie, ha kényelmesen szeretne hallgatni. Sóhajtva feltárta az ajtót és félreállt, hogy be tudj mellette menni. Mikor beléptél, már zárta is be a bejáratot és a nappaliba rohant, hogy berúgjon valamit az ágy alá és újra nyugodtságot színlelve leüljön a kanapéra.
 - Szóval mi olyan fontos? – tette keresztbe lábait és mereven rád nézett.
 - Hát… Lehet, hogy a ma este után egy időre…eltűnök… - erőszakoltad ki magadból a szavakat míg a fotelban ültél, végig a földet nézve. Joyae erre felhúzta egyik szemöldökét és kérdőn pillantott rád.
 - Merthogy? -
 - Mert… Mert elutazok. Igen, elutazok egy kis időre, de még nem biztos, este derül ki. – folytattad féligazsággal.
 - És mit takar ez a kis idő?
 - Pár hónap, talán év. – „vagy az örökkévalóság…” folytattad magadban.
 - Munka, iskola? Ezekkel mi lesz vagy egyáltalán hova mész? – kezdett bele a faggatózásba.
 Itt jött a dolgok nehéz oldala, a lerázás és gyanúelterelés, ami nála sose működött.
 - Messzire, de erre most ne pazaroljunk több szót, nem biztos még semmi, addig meg kár a gőzért. Suli, meló meglesz, nyugi. -
 - Rendben, te tudod, de majd azért küldj képeslapot. – sóhajtott Joyae, majd halványan elmosolyodott. Meglepően gyorsan elfogadta, hogy nem mondasz el neki mindent…
 - Meglesz, elvégre te vagy a legjobb barátnőm. És sajnálom a veszekedést, néha olyanok vagyunk, mint egy rossz házaspár. – mosolyogtál, majd felálltál és távozni készültél, így Joyae is felpattant, hogy kikísérjen.
 - Bizony, de nincs gond. Barátnők, míg a halál el nem választ. – kuncogott veled együtt a házastársi szövegen, majd becsukta mögötted az ajtót. Kicsit jobb kedvre derülve hagytad el a házat és előkaptad telefonod, hogy tárcsázd Baekhyun és Chanyeol számát. Elvégre lehet, hogy velük sem találkozol többet…

 - A hívott szám…
 - Már megint? – nyomtad ki felháborodva a telefont. Már több napja semmi hírt nem kaptál róluk, kezdtél aggódni, de próbáltad nem túlreagálni, hátha nincs semmi bajuk, és tényleg csak elfeledkeztek a telefonról. Az idő már későre járt, nem maradt senki, akitől elköszönhettél volna, így hazasétáltál.

Otthon azonban egy apró üzenet fogadott az ágyra téve. Kai írása, semmi kétség.
„Remélem, már várod az estét, tizenegykor jövök, addig készülj össze, ha nem gondoltad meg magad.” – szólt a kicsi papír. Akaratlanul is elmosolyodtál, elvégre hogy is gondoltad volna meg magad? Ránéztél a ketyegőre, még maradt hat órád. Hat óra talán összvissz még ezen a világon. Így mindjárt kevesebbnek tűnik.
Sóhajtva, de izgulva kikészítetted ruhád, sminked, parfümöd, majd a legjobb tusfürdőt, arctisztítót, sampont és egyéb kencét előhalászva bezárkóztál a fürdőszobába. A fehér csempe most kivételesen nyugtató hatással volt rád, így izguló kapkodások helyett szép lassan átmostad minden porcikád, kiélvezve a forró víz érintését bőrödön. Igaz, az egész fürdő párás lett, de most nem zavart, kicsavartad hajad, magad köré tekertél egy törölközőt és belebújtál a papucsodba.
Kislattyogtál a konyhába, előszedtél pár tálat és gyorsan összeütöttél egy könnyű vacsorát. Nem akartál üres gyomorral utazgatni és ki tudja, talán ez lesz az utolsó itthon elfogyasztott vacsorád… Lehet, hogy egyáltalán az utolsó vacsorád. Felkuncogtál a gondolatra, bár nem tűnt utána már olyan viccesnek. Mikor kész lett, kitetted az asztalra hűlni, te pedig visszamentél a fürdőbe, megszárítani a hajad. Legjobb emlékezeted szerint állítottad be az álmodban és a tükörben látott formájúra, így hagytad a dús, hullámos loknikat válladra, és dekoltázsodra omlani. Elégedett mosollyal hagytad el ismét a helyiséget, hogy az ételhez visszatérve falatozni kezdj. Különösen finomra sikerült, a fűszerezés pont jó arányban ízesítette és kellőképpen puha is volt.
Kiélveztél minden falatot, megbecsülted a vacsora minden egyes részét. Mikor elfogyott, óvatosan megtörölted szád és sóhajtva felálltál az asztaltól. Egy pohár bort lecsúsztattál mellé, majd az üveget a hűtőbe téve a mosogatóba tetted a tányért. Utad újra a fürdőbe vezetett, hogy megmosd fogaid, majd piperetükröd elé, hogy feltedd a már olyannyira ismerős sminket. Füstös szemek, hívogató ajkak, tökéletes. Beraktál két szép, de visszafogott fülbevalót is, a nyakláncot viszont magadon hagytad a karkötővel együtt, hiszen baráti ajándékok voltak. A faliórára nézve láttad, hogy már csak két órád maradt, így befújtad magad a kedvenc parfümöddel és az ablakhoz sétáltál.

Kint már rég sötétség honolt, a magas lámpák erős fénye megvilágította az utcákat és az azokon sétáló embereket. Ismerőst nem láttál, de nem is baj, hisz csak gondolkodni akartál. Gondolkodni az életről, annak értelméről, hogy egyáltalán miért létezik mindez, majd áttértél a kinti emberekre. Vajon kinek volt nagy családja, kinél voltak rendszeresek otthon a veszekedések, ki boldog?
Az összes filozofikus kérdés most rohamozott meg, most, mikor talán órákra vagy percekre voltál földi létezésed végétől. Homlokod az üvegnek támasztva hunytad le szemeid és gondoltál az itt eltöltött boldog pillanataidra. A gyerekkori születésnapozások, a szüleid ölelése, sikeres érettségi, visszatérés az otthonodnak nevezett városba, új barátok, végül Kai. Az egyetlen és legnagyobb szerelmed, aki nélkül már elképzelni sem tudnád az életed. A haja, a szemei, dús ajkai, bódító illata és csábító természete beleégett az emlékezetedbe és a legnagyobb trauma sem lett volna képes a kitörlésükre, hiszen visszavonhatatlanul beleszerettél.
 - Gyönyörű vagy… - súgta egy hang magad mögül, mire lassan felnyitottad pilláid és halványan elmosolyodva megfordultál.
 - Mehetünk? – kérdezte Kai és arcodból kisimítva egy tincset, átkarolta derekad. Bólintottál, majd magához vont és ujjaival csettintve eltűntetek, fekete füstöt hagyva magatok után…

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 10

Amit most éreztél képtelen voltál szavakba önteni, csalódottsággal kevert félelem vagy félelemmel kevert csalódottság, valami hasonló. Csalódtál Kaiban, hisz soha nem gondoltad volna, hogy ilyet tett, de tulajdonképpen mit is vártál tőle? Hisz ő a Sátán fia, mi mást csinálna szabadidejében? Homokos tengerparton süttetné a hasát, míg a bikinis lányokat stíröli? Ugyan már. Áldozatok szerzése? Az legalább illik hozzá. Ettől függetlenül féltél, hogy téged is csak ezért akar, hogy te is ugyanott végzed, mint a többi lány, évszázadokkal ezelőtt, de még ebben is kételkedtél. Akkor miért mondta volna, hogy megvéd, hogy nem engedi, hogy bajod essen? Miért nem lehet ezt az egész titkolózást hátrahagyni, és elmondani az igazat?
Mélyen sóhajtva dőltél el a kanapé puha garnitúráján és oldaladra fordulva néztél előre a tévé felé. A képernyő sötét volt, de az üveg visszatükrözte arcod minden apró vonását. Rég nem láttad magad szomorúnak, megtörtnek igen, de gondterheltség rég ült ki rád. Végignézted benne a szobát, ahogy minden tökéletes rendben állt, leszámítva téged. A szófán elterülve, fejed jobb kezedre téve, s kézfejed hetykén leengedve. Nem is érdekelt, hogy festettél, újabbat sóhajtva lehunytad szemeid és próbáltál pihenni. Nem számított, hogy álmodsz-e vagy sem, csak újra vele akartál lenni a kételyek nélkül, mely így ébren lehetetlen volt.

  (Hallgasd ezt)

 - Gyere… - hallottad Kai suttogó hangját és azonnal engedelmeskedtél. Elindultál az egyetlen hang forrása felé, de a sötétségben nem láttad, merre mész. Egyik lépésednél megbotlottál valamiben, de nem estél el. Karok ragadtak meg és mentettek meg a talajjal való ütközéstől. Felnéztél a tulajdonosukra, de nem találtad. A fogás érzése is megszűnt, de nem gondolkodtál tovább, biztos voltál benne, hogy a szerelmed volt. Ekkor újra meghallottad a mézédes hangot, s tovább indultál felé. Mikor azonban már jó ideje mentél, egyszer csak megálltál.
 - Kai, hova menjek? – kérdezted a hangtól, hisz nem láttad semmi értelmét, hogy folytasd az utat a semmibe.
 - _______ - szólított most a neveden, mire azonnal megfordultál. Szemeid előtt már nem sötétség leledzett, hanem egy ablak. Nevetés szűrődött ki mögüle, így az üveghez közelebb hajolva benéztél rajta.
A saját lakásod belseje fogadott, de egy helyett három személlyel. Te, Kai, és egy önfeledten játszadozó kisfiú. Ijedten elkaptad az arcod az ablaktól és szád elé emelted az egyik kezed. Szüleid tönkrement házassága miatt lelked legmélyén egy boldog családra vágytál, amit mindig is próbáltál a munkával és tanulással elfojtani, de ez kihozott belőled minden érzelmet. A boldogság szó szerint beléd nyilallt, nem tudtad visszatartani kibuggyanó könnyeid és akaratlanul is meghatott mosolyra húztad ajkaid. Minden bátorságod összeszedve ismét benéztél az ablakon, de a pár addigra egymást ölelve bújt közelebb a másik testéhez. Valamit belesúgtál Kai fülébe, mire a fiú csak elmosolyodott, majd míg végigsimított arcodon, fejed mellkasára tetted. A kisgyerek ekkor odafutott hozzád és meghúzta nadrágod szárát, hogy rá figyelj. Mosolyogva lehajoltál hozzá, majd karjaidba vetted, mire a gyerkőc adott az arcodra egy puszit.
 - Szeretlek anya. – súgta, de kihallottad minden szavát az üvegen át is. Könnyeid utat törtek arcodon, s álladig folyva a semmibe vesztek. Végig a bent lévőket nézve láttad, ahogy Kai átöleli őket, de ölelés közben tekintetét rád vezeti. Rád, mint az ablakon túlról szemlélőre. Még szélesebbre húzta mosolyát, majd lehunyta szemeit és szorosabbra vonta körülöttetek karjait.

Itt váltál el az ablaktól és halkan szipogva eltávolodtál tőle. Nem tudtad, mi volt ez, de tagadhatatlanul örömkönnyekkel halmozott el. Azonban ahelyett, hogy tovább követtél volna egy hangot, pilláid felnyíltak és a tévé üvegében a mosolyogva könnyező önmagaddal találtad szembe magad. Gyorsan felültél a kanapéról és nedves arcod megtörölve felálltál. Egy percig se habozva az ablakhoz rohantál és kihajoltál rajta.
 - Kai! – kiáltottad, de nem érkezett válasz. – KAI! – kiáltottad még hangosabban, de semmi. Nyoma sem volt a fiúnak. Az előszobába siettél és bár nem tudtad, merre keresd, felkaptad magadra cipőd, s kabátod, majd futni kezdtél. Az utcára érve tétováztál, melyik irányt válaszd, de megérzésedre hagyatkozva jobbra indultál.
A hideg levegő csípte arcod, leheleted minden egyes levegővételnél fehér füstszerű nyomot hagyott, de nem érdekelt a fagyos idő, most csak Kait akartad megtalálni, hogy az ölelésébe bújj. Egyetlen romantikus film sem tudott meghatni, de ez az álom egy másodperc alatt meghódította a szíved.
A távolban megláttál egy alakot, de sötét volt, nem tudtad pontosan hozzá tartozik-e a ruha, a haja azonban hasonlított, így szinte biztos voltál benne, hogy ő lesz az.
 - Kai… - futottál mögé, majd hátulról átölelve megállásra kényszerítetted. Hozzásimulva lehunytad szemeid és próbáltál csak melegségére koncentrálni, bár valami fura volt…
 - Kicsi lány, meg fogsz fagyni, menj inkább haza. – szólt egy kedves, ismerős hang.
 - Ch-Chen? – engedted el azonnal megszeppenve. – Én… Én nem… -
 - Tudom. – fordult meg mosolyogva. – Kai majd holnap meglátogat, gondoskodom róla. – mondta kedvesen és végigsimított felkarodon. – De azért vigyázz vele. – súgta füledbe, amitől kirázott a hideg, de bólintottál. – Menj, gyerünk, és próbálj meg pihenni. – simított végig most homlokodon és érezted, hogy valami fura köd telepedik elmédre.
 - Látlak még? – csúszott ki a szádon akaratod ellenére. Chen egy pillanatra megtorpant, de mosolyát még szélesebbre húzta.
 - Persze, ha szeretnél. Csak szólíts. – Nem igazán értetted, mire céloz, de beleegyeztél. Intettél neki, majd megfordultál, hogy hazamenj, de hirtelen eszedbe jutott egy kérdés. Mikor visszafordítottad a fejed, hogy szólj neki, Chen már sehol nem volt. Sóhajtottál, majd megpróbáltad felidézni a hazavezető utat.

Hangos csengőszóra ébredtél és sorozatos kopogtatásokra. Furcsamód sikerült sokat aludnod az éjjel, de örültél neki, végre kipihenten keltél ki az ágyból. Lassan odabattyogtál az ajtóhoz és a kukucskálón ki sem lesve, kinyitottad. Meglepetésedre egy jól öltözött és egészen jóképű postásfiú várt. Még köszönni sem volt időd, már hajolt is meg és a kezedbe nyomott egy csomagot.
 - Köszönjük, hogy a Unicorn Mailt választották. – mosolygott és eléd tartott egy papírt. – Itt írja kérem alá. – mutatta, így a tollat nagy nehezen megfogva odabiggyesztetted a neved.
 - Köszönöm… - néztél le a névtáblájára. – Lay. Ritka az ilyen udvarias postás. – mosolyodtál el, mire ismét meghajolt és elköszönve eltűnt a lépcsőházban, hogy a többi üzenetet/csomagot is továbbítsa.
Becsuktad az ajtót és a kicsi, de stílusos dobozkához értél. Precízen be volt csomagolva, mint egy ajándék, így széthúztad a szalagot és kinyitottad. Meglepetésedre egy karkötő fogadott, melyen tucatnyi apró medálocska díszelgett, köztük egy BFF felirat is.
 - „Sajnálom, hülye voltam.” – írta a kicsi papírka, mely az ékszer alatt hevert. Joyae írása volt, persze, ki másé. Azért örültél, hogy nem haragudott meg rád egész életére, de sosem volt erőssége a személyes bocsánatkérés. Igaz, még az is csoda volt, ha néha beismerte, hogy hibázott. Mosolyogva elvetted a karkötőt és óvatosan feltetted csuklódra.
Míg visszamentél a szobádba párszor nyújtóztál és ásítottál is, hiába a sok alvás, egy kicsit fáradt maradtál. Talán a stressz, talán minden. Feltett szándékoddá vált, hogy - amennyiben Chen igazat mondott – felkészülj Kai érkezésére, de halvány fogalmad sem volt arról, hogyan. Szép ruha és cicomázkodás nem fogja meglepni, étel…azt sem tudod, mit szeret…
 - Miért mondta, hogy még nem? – ötlött fejedbe a kérdés, ahogy az ágyra huppantál. Miért nem tette meg akkor, ott a kanapén? Halántékod masszírozva hunytad be a szemed és nyöszörögni kezdtél. Miért olyan komplikált minden? Pokol, démonok, tervek, te jó ég! Most nagyon nem értettél semmit. Miért pont te? Miért nem lehet normális életed?
Nagyokat sóhajtozva hasra feküdtél és kezeid előre nyújtva ismét nyújtózkodtál egyet. Most azonban ujjaid valami puhába ütköztek. Zavartan felnyitottad pilláid és megláttál magad előtt egy plüssmacit. Felvont szemöldökkel közelebb kúsztál hozzá és magadhoz húztad. Ismerős illat áradt belőle, színtiszta Kai. Biztos az éjjel csempészte be… Hatalmas mosollyal az arcodon ölelted magadhoz a mackót és adtál a pofijára egy puszit.
 - Ezt küldöm a gazdádnak és, hogy bocsásson meg nekem, amiért olyan gyorsan felkaptam a vizet. Bízok benne. – súgtad a bundás kis macifülekbe és végigsimítottál rajtuk.
 - És ha személyesen adnád oda? – búgta mögüled egy hang, mire szívbajosan megugorva mellkasodhoz kaptál. Megfordultál és hiába ijesztett meg, most nem tudtál rá haragudni. Nyakába ugrottál és szorosan hozzábújva megcsókoltad álla alatt.
 - Megfelel? – súgtad mosolyogva és átölelted. – Tényleg sajnálom. -
 - Tudom. – nézett le rád sötét íriszeivel és kisimított arcodból egy tincset.
 - Volt egy álmom… - csúszott ki ajkaid közül, bár bizonyára tudta, hisz tudott rólad mindent. Meglepetésedre azonban csak kérdőn nézett rád.
 - Milyen álom? – húzta össze szemeit.
 - Hát, szólítottál… És egy ablakon kellett benéznem, ahol… Nem emlékszem. Miért nem emlékszem? – kérdezted és megfogtad a fejed. Kai nem felelt, csak mereven bámult rád. – Te…meg egy kisfiú… És együtt voltunk. – bökted ki végül, mire a fiú ajkai résnyire nyíltak, szemei pedig kikerekedtek.
 - Csak egy álom volt. – keményítette meg arcvonásait szinte azonnal, ahogy rávágta a választ.
 - De–
 - Nincs de. Csak egy álom. Most el kell mennem, este jövök. – hagyta meg neked, majd felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. Kicsit bántott, hogy ilyen gyorsan megváltozott és egy csókot sem kaptál, de nem tehettél ellene semmit.
 - Nem kell az ajtót használnod, tudod, már nem „titkolózol”. – emelted ki az utolsó szót ironikusan.
 - Igaz is. – fordult vissza és kifejezéstelen, érzelemmentes arccal szemeidbe nézett, majd ujjait felemelve csettintett és fekete, gyorsan felszálló füstöt hagyva maga után, felszívódott.

Sóhajtva hátradőltél, de oldalra fordítva fejed, megláttál egy apró papírfecnit, ami valószínűleg Kai zsebéből esett ki. Kíváncsian érte nyúltál és valami érthetetlen karmolásos írás helyett egy cím volt rajta. Egy nem is annyira távoli cím. Remélve, hogy többet tudsz meg erről az egész, körülötted lejátszódó dologról, felöltöztél, majd kabátod kapva elindultál, hogy felkeresd a lakást és annak tulajdonosait.
Körülbelül öt percbe telt, míg odaértél, közben folyamatosan figyelve, hogy még véletlenül se találkozz össze ismerőssel. Kis lakás helyett egy pár emeletes panelház fogadott, a kis fecnin azonban nem volt, csak házszám. Szád elhúzva végignézted a lakók névlistáját, de egy sem volt ismerős. Az egyetlen eltérés két kínai név volt, de olyat sok helyen láttál. Már épp feladtad volna, mikor zörgést hallottál a lépcsőház felől, így gyorsan a bejárat melletti beugró mögé bújtál. Pár másodpercre rá már nyílt is az ajtó, a lakó pedig sietősen távozott, te viszont kihasználva az alkalmat, beslisszoltál a becsukódó ajtó mögé. Kifújva magad szétnéztél és megállapítottad, hogy ugyanolyan volt, mint a többi, csak alacsonyabban fekvő mennyezettel.
Alsó ajkad beharapva indultál meg a lépcsőn, készen arra, hogy bármelyik pillanatban futásnak eredj. Párosával szedted a fokokat, minden ajtónál megálltál és hallgatóztál, de sehol semmi. Vagy nem voltak otthon vagy átlagos családi csetepaté fogadott. Egy ajtó maradt hátra, ahol a két kínai lakott.
 - Most vagy soha. – gondoltad és füled az ajtóra tapasztottad. Síri csönd. Már majdnem sóhajtva elhúzódtál, mikor a szíved kihagyott egy dobbanást.
 - Itt van…én is érzem. – hallottál egy mély, búgó hangot, mire már rohantál is volna le a lépcsőn, de időd sem volt még csak megfordulni sem. Az ajtó azonnal feltárult, mely mögött egy magas, hosszabb, fekete hajú fiú állt. Egyértelműen idősebbnek tűnt, mint Kai, de valahonnan ismerős volt…
 - Gyere be. – invitált vagy inkább utasított, amiből tudtad, hogy az előbb is az ő hangját hallottad. Míg eddig földbe gyökerezve álltál, lábaid most maguktól megindultak, hiába nem akartad. A lakás belsejébe húztak, el egészen a nappaliig. Kevés bútor volt, de mind igényes, a szoba kanapéján ülő rövid fekete hajú, mosolygó fiú is egy bőrfotelre ültetett le. Vagyis intett a kezével. A magasabb mikor visszaért, azonnal a pandaarcú, csendben ülő ajkaira tapadt.
Szemeid kikerekedtek, tátott szájjal nézted, ahogy mozog a szájuk, de valamivel eltérőbben, mint egy rendes csóknál. Kicsit megrémültél, nem tudtad, mit csinálj, vagy ők mit akartak, így igencsak feszélyezve érezted magad. Mikor pár másodperc múlva elszakadtak egymástól, mindketten rád néztek, majd a panda a – feltehetőleg, de minden bizonnyal – barátjára.
 - Ő Tao, én pedig Kris vagyok, bár ezt már minden bizonnyal tudtad. – kezdett bele mondandójába a magasabb, de nem ellenkeztél. Ha ő azt mondja, ismered őket, akkor így is van. Talán többet is tudsz meg… - Mondd, miért jöttél ide? Kai küldött? – húzta apró fintorra a száját, amiből rögtön leesett, hogy nem igen csípik egymást.
 - Hát…nem, csak… - próbáltál valami elfogadható hülyeséget kitalálni, de semmi nem jutott eszedbe, az előbbi látvány túlságosan elvonta a figyelmed, így inkább felhasználtad azt. – Mi volt ez az izé az előbb? – bukott ki belőled a kérdés, mire Kris megemelte egyik szemöldökét.
 - Tessék? Oh, amint látod, Tao nem beszél. Így adja át a gondolatait, hogy közvetíteni tudjam őket. De látom, a kölyök nem sokat mondott… - felelte nemes egyszerűséggel. A válasz rá csak pár pislogás volt. Soha nem hallottál még ilyesmiről, minden bizonnyal ők is mások. Itt mindenki más?! – Azt viszont még mindig nem mondtad, miért vagy itt. – húzta össze szemeit.
 - Én…csak megtaláltam a címet és…hátha tudtok segíteni... – hebegted.
 - Figyelj szivi, ha nincs konkrét indokod és nem a kölyök küldött, nincs itt semmi keresnivalód. A segítség nincs ingyen. – állt fel a helyéről és elindult feléd. – A démonokat nem lehet csak úgy utasítani…ára van… -
Hatalmasat nyeltél, nem tudtad, mit tegyél, így csak mereven bámultad a közeledő arcát. Ekkor azonban beugrott, mikor a kórházban jártál és a magasabb fiú is. Hát hogyne, már tudtad, honnan volt olyan ismerős és akkor…
 - Kai tényleg ott volt aznap a kórházban…veled. Csak akkor szőke voltál. Igaz? – adtál hangot a felismerésnek, mire Kris arca eltorzult a rémülettől, Tao pedig szemöldökét összeráncolva felállt és nagyot csapott a vállára.
 - Mi? Nem igaz, hagyj már! Nem voltam ott! – próbálta hárítani, nem sok sikerrel, Tao elég mérgesnek bizonyult.

Itt láttad idejét annak, hogy lelépj, míg a kettő lerendezi a civakodást. Halkan kislisszoltál a lakásból, majd lerohantál a lépcsőn és futva távoztál az épületből, de beleütköztél valakibe, akibe most a legkevésbé sem akartál.
 - Mit keresel itt? – húzta össze szemét Kai, amint végigmért. – Felelj! – kiáltott rád, de nem bírtál megszólalni, csak oldalra néztél. – Kriséknél voltál, igaz? Honnan tudtad, hogy itt vannak? – ragadta meg csuklód, hogy magához fordítson.
 - Áhh, ez fáj… - szisszentél fel, mikor a ruha végigsúrolta az előző napi horzsolásod. Kai picit megenyhülni látszott, de nem engedett el, csak lazított szorításán.
 - Halljam… - szűrte fogai közül.
 - Kiesett a cím a zsebedből, na, elengedsz végre? – tört fel belőled. Eleged volt abból, hogy nem mond el mindent. Kai azonban újra megrántott, ezúttal közel magához, hogy csak pár centire legyen az arcotok.
 - Soha többet ne csináld ezt, és ne gyere vissza ide… - mélyült el hangja, majd elengedett és rád sem nézve kikerült, hogy bemenjen a házba.
 - Különben? – kiáltottál utána. – Megütsz? Vagy csak ellöksz megint, hogy ne közvetlenül bánts? – kérdezted fennhangon, mire Kai visszafordult és láttad rajta, hogy dúl benne a düh. Rémisztő volt…
 - Ha ilyen ostoba vagy, hogy az én dolgaimba avatkozol, legalább tudd, kinek a lakásába sétálsz be! És ha az ellenségeim? Arra nem is gondoltál, hogy megölhetnek? – ordított rád, mire kicsit hátrahőköltél. – Nem ismered az én fajtámat. Másodpercek alatt gondolkodás nélkül cafatokra téphetnek… - halkult el, hogy csak te halld szitkozódását.
 - Sajnálom… - fogtad vissza a közben kibuggyanó könnyeidet. – De azt hittem a te fajtádnak is vannak érzései. – húztad ki magad, míg mélyen a szemébe néztél, majd sarkon fordultál, hogy hazamenj.

Elcseszted. Megint…

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 9

Pupilláid összeszűkültek, tekinteted hatalmasra tágult és ajkaid eltátva bámultad Kait. Nem, az nem lehet… Kicsit eltávolodtál tőle, mereven figyelve minden egyes mozdulatát, hátha csak szórakozik. A félelem átjárta ereid és lassan elborítva elméd, felrémlettek előtted a furcsa történések a fiú körül. Mikor a tömegben hirtelen eltűnt, mikor megláttad az öltöző tükrében és mikor a saját lakásodba merészkedve változtatta meg a tükörképed. Remegni kezdtél, a rettegés átható hulláma elterjedt testedben és valamelyest megváltoztatta a helyzetet is. Ismét végigfolyt arcodon pár könnycsepp és kezeid magad elé emelve hátráltál.
 - Kai…mondd, hogy ez nem igaz… - lehelted a levegőbe remegő hangon, de a fiú nem reagált. Nem húzta ajkait csintalan mosolyra, nem láttad szemeiben a játékosság csillogását. Komolyan beszélt, így nem felelt…
 - Mondj már valamit! – tört fel belőled a sírás és arcod tenyeredbe temetve megfordultál, hogy elmenj. Képtelen voltál feldolgozni a hallottakat, időre volt szükséged.
 - Azt mondtad, szeretsz… - hallottad Kai suttogását, ami megtorpanásra késztetett. Mikor szavai eljutottak tudatodig, hangos zokogásba kitörve térdre estél és a földre görnyedtél. Ruhád tiszta mocsok volt, remegtél minden porcikádban, borzasztó embernek érezted magad. Szereted, hogy ne szeretnéd, de…de ha ez az igazság… Szereted, mert…mert más. Más a többiektől, és most ezért taszítanád el, mert túlságosan más? Ezt nem lehet, nem lehet valakit csak azért nem szeretni, mert különbözik. Igaza van… Lassan alábbhagyott a sírás, de sápadt és meggyötört arccal, érzelemmentes arckifejezéssel engedted le kezeid, majd csak mereven néztél előre, a kihalt utcára. Kai járt a fejedben, üveges tekinteted mögött folyamatosan pörögtek a vele töltött percek emlékképei, és egy percre sem akartak csitulni. Némelyikre halvány mosoly kúszott arcodra, de nem sikerült teljes mértékben átadnod magad az érzésnek. Túl sok volt egyszerre, ami a logikus gondolkodást felülmúlja.
Lassan felálltál, félszegen tartott pillákkal leszegted a fejed és visszalépkedtél Kaihoz.
 - Igen… - súgtad magad elé, ahogy fejedben folyamatosan visszhangzott mondata. Közelebb érve felpillantottál arcára, és láttad, hogy ugyanazzal a kicsit megtört tekintettel néz rád, mint mikor elküldted őt. Képtelen voltál elhinni, hogy tényleg ez lenne… Olyan emberi… Pilláid megremegtek, a könnyek ismét elhomályosították látásod és beletörődve a hallottakba, ujjaid felsőjére csúsztattad, majd átvezetted hátára és szorosan hozzábújtál, hogy ismét magadba szívhasd illatát, és összeszorított szemekkel próbáld visszafogni a következő érzelemhullámot. – Igen, azt mondtam…és így is van, sajnálom… - sóhajtottad elfojtott szipogásokkal  és homlokod mellkasának döntötted. Karjait szó nélkül újra köréd emelte és most még jobban szorított magához, mint azelőtt. – Nem érdekel, bármi is vagy, szeretlek… - lehelted a levegőbe, mire Kai lehajolt és hajadba csókolt.
 - Nem kell félned, tudod, hogy nem bántalak. – simogatta arcod és sajátját füledhez érintve kicsit beletúrt hajadba. Elidőzött tincseid között és lehunyt szemekkel élvezte ki ölelésed minden másodpercét. Hallgattad rendezett szívverését, érezted a testéből áradó melegséget és próbáltad lenyugtatni magad fel-le emelkedő mellkasának ütemével. – Soha nem hagyom, hogy bajod essen. – folytatta füled mögé intézve egy lágy csókot, enyhe, de jóleső remegést váltva ki belőled.

Szavaira halványan és kicsit nyugodtabban elmosolyodtál. Ezt eddig is tudtad. Nem is tudtad, inkább érezted, csak a kiléte rémített meg, és az, hogy minden, aminek a létezését kiskorodtól kezdve tagadtad, az mégis valós.
 - Tudom, hogy megrémít... – súgta és akaratlanul is eszedbe jutott, mikor a lakásodban is válaszolt a kimondatlan kérdésedre. – Igen, képes vagyok rá. – felelte ismét, mire átfutott rajtad a hideg. Vajon miket láthatott eddig a gondolataid között, amiről te nem is tudsz? Mostanra ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg fejedben, de nem tudtad, melyikkel kezdd vagy melyiket nem érdemes megemlíteni sem.
 - Kai… - kezdtél volna bele, de egy ujját ajkaidra tette.
 - Shh, gyere, hazakísérlek. – mosolyodott el és derekad átkarolva oldalra hajolt, hogy egy lágy puszit arcodra lehelve, ezzel pedig a te ajkaidra is mosolyt csalva, egymás mellett sétálva hazainduljatok.

Egész úton egy szót sem szóltatok egymáshoz, szavak nélkül is tudtátok, mire gondol, vagy mit érez a másik – legalábbis ő biztosan -, így mikor megérkeztetek, szó nélkül az ajtóhoz léptél és a kulcsot a zárba helyezve kipattintottad azt.
 - Feljössz? – mosolyogtál kedvesen, mintha az elmúlt hónap, de főleg az elmúlt két óra meg sem történt volna. Kai csak bólintott, így mikor feltárult az ajtó, belépett a már olyannyira ismert – csak közben kicsit átrendezett – otthonba.
 - Nem, köszönöm. – felelt a még kimondatlan kérdésedre, miszerint kér-e valamit. Meg sem lepődtél, persze miért is ne hallaná megint a gondolataidat és miért is kérne bármit is? Egyáltalán szokott enni vagy inni?
 - Igen. – mondta ki a választ, majd letelepedtetek a kanapéra. Ekkor azonban inkább nem gondolkodtál kérdéseken, így beállt a kínos csend. Csak harapdáltad a szád, ő pedig mozdulatlanul nézett maga elé. Óvatosan felpillantottál rá, de nem járt más a fejedben, csak tücskök ciripelése, míg nem Kai először, amióta csak ismered, nevetésben tört ki. Egyik kezét arcához tartotta és csak rázta a fejét, kacagásának hangja betöltötte az egész lakást, jobb kedvre derítve ezzel téged is. – Emberek… - dörzsölte meg arcát és mosolyogva hátradőlt a kanapén.
 - Hagyd már abba! – szóltál rá vigyorogva és felbátorodva finoman a vállába boxoltál.
 - Kikapcsolhatom, ha szeretnéd. – nézett rád kivédve az apró ütést és végigmérte egyberuhád, mely pántok nélkül rögzült pőre dekoltázsodhoz.
 - Kikapcsolni? – vontad fel egyik szemöldököd és kérdőn tekintettél rá. A fiú visszanézett arcodra, és mint aki kicsit elkalandozott, pislogott párat, hogy válaszoljon.
 - Igen, olyasmi. Ha nem akarom, nem hallom. - mutatta közben a füleit, mintha lezárna egy kaput.
 - Értem. Nem baj, ha nem szeretném, hogy halld? – haraptad be alsó ajkad, mire Kai csak megrázta a fejét. Akkor most már gondolhatsz, amire akarsz? Kék, csíkos, gülüszemű elefántok, rózsaszín tüllszoknyás piócák? Remek. De mégis Kai hogy képes erre? Hogyhogy létezik ez az egész? És miért? Van, amiről még nem tudsz? Újra megrohamoztak a kérdések, így a fiúra néztél, akit újból dekoltázsod mozgásának figyelemmel követéséből zökkentettél ki.
 - Mesélsz neke–
 - Nem. – vágott a szavadba Kai, te viszont tudni akartál mindent, legalább az alapokat, ha már a létezéséről tudsz, így nem hagytad annyiban. Persze Kai ellenkezett, ahogy csak tudott, de végül mikor közelebb húzódtál hozzá és arcod nyakába fúrtad, felengedett és beleegyezett. Igaz, utána sóhajtva megrázta a fejét, de már kimondta.

Itt kezdődött az a reggelbe, majd ebéddel és fürdéssel félbeszakított éjszakába nyúló beszélgetés – vagyis inkább egyoldalú történetmesélés -, ami alatt Kai mesélt a világokról, a lényekről és a nagy kapocsról, valamint az egyensúlyról, ami az egészet egyben tartja. Nem volt nehezen érthető szöveg, se kacifántos nevek, mégis sok időbe telt, mire sikerült egy részletét is feldolgoznod, így a fiúnak nem maradt más választása, mint újra meg újra leegyszerűsítve elmagyarázni.
 - Tehát van a négy világ. A két szélső: Pokol és Menny, közöttük a Föld és végül a végtelenség, ami mindhármon kívül áll, körüllengi az egészet. Ehhez méltón ugye a Földön élnek az emberek, melyek egy testből és egy lélekből állnak. Vannak kivételek, akiknek kettő, de az most nem fontos. A lélek egy adott anyag, az csak testet vesz fel, de időnként cserélni kell, mert elhasználódik, így egy újba kell költöznie. Ez a halál és születés. Az emberi test a lélek tára, csak abban tud érvényesülni, de kiöregedéskor, a testből való kilépéskor a lélek tapasztalatai/tettei alapján tisztuláson esik át. Amennyiben több jóra volt képes, úgy a Mennybe, rossz dolgok esetén a Pokolba jut. Tehát jutalom vagy büntetés. Eddig világos? – kérdezte Kai, mire bólintottál. Igaz, még mindig a fele homály volt, de nem akartad elkeseríteni.
 - Rendben. Szóval a jutalommal/büntetéssel a lélek fejlődik, a kapott dolog bevésődik, de az emlékeket törlik, hogy mindenki tiszta lappal induljon. Valószínűleg te is már ezer meg ezer testben voltál ez idáig, csak nem emlékszel rá. – pöccintette meg homlokod. - Ezekből következik, hogy kell egy irányító, mert semmi sem tökéletes, kell valaki, aki ügyel a dolgok rendjére. Így került a Pokol trónjára apám, Lucifer, a Menny lócájára pedig Gabi. Azaz Gábriel arkangyal, csak mi hívjuk Gabinak, mert olyan buzis tógája van, hogy az valami hihetetlen. – vakarta meg tarkóját, te pedig akaratlanul is felnevettél.
 - És miért nem–
 - Isten? – vágott a szavadba, mire összehúztad a szemed. – Nem, nem hallgatóztam, csak ezt tűnt ésszerűnek. – legyintett, hogy ne húzd fel magad. – Szóval azért, mert nincs. Nem létezik. Vagy legalábbis mi nem tudunk róla. Őt nevezik az ember teremtőjének, de azok valójában az elementálok, tehát a víz, tűz, föld, levegő, és a többi elem megtestesítői, valamint mi. Az elementálok alkották meg a kézzel fogható közeget, azt a környezetet, melyben élsz, mi pedig – az angyalok és démonok – az embereket, akik rajta élnek. Közös megegyezés alapján - akkoriban együtt volt mindenki, de ezt inkább hagyjuk - és nem egyvalaki. Túl nagy munka lett volna vele. – szögezte le, mintha valami átlagos, mindennapos ügyről lett volna szó. Kezdtél fáradni, de lassan körvonalazódott a sztori. – Szóval ott tartottam, hogy vezetők. Hozzájuk járnak szolgák is, tehát amiket mondtam, angyalok, démonok, és ezek alfajai. Szépek, rondák, szemetek, jószívűek. Persze, nem, hogy csupa jó ott, csupa rossz nálunk, ellentétek mindenhol vannak. Na de a segédeknek szükségük van egy testre, hogy ne csak lebegő lelkek legyenek ezt túl jó/túl rossz lelkek bekebelezésével és pár alapanyag segítségével hozzák létre.
 - Akkor neked sem ez az igazi alakod? – ráncoltad össze homlokod.
 - Nem. Ez egy emberi test, amit elfoglaltam. A sajátom belesűrítődött a testben tárolt eredeti lélek mellé, így képes vagyok ezen a világon is tevékenykedni. De én amúgy sem eszem lelkeket, én a vezetői vérvonalhoz tartozom, és nálunk máshogy működik minden. -
 - És…megmutatod? – kérdezted, de azonnal megrázta a fejét.
 - Nem. Hidd el, nem akarod látni… - mondta komoran és oldalra nézett. – És amúgy is képtelen lennék rá. Ez egy másik világ, igazodnom kell annak szabályaihoz. Vagy emberi test vagy semmi. Szerinted mi történne, ha mindenki az eredeti formájában szaladgálna itt? Pánik, fegyverek, háború és még sorolhatnám. Meg sem próbálnák elfogadni, idióták mind. Majdnem mind. – helyesbített rád nézve. – De ez egyúttal az egyensúly felborulását is jelentené. Miután megalkottuk a köztes világot, szétváltunk és mindenkinek meglett a maga helye. Viszont, ahogy mondtam mindenhol vannak bajkeverő dögök, akik lejönnek a Földre emberi testbe bújva. Az ő megfigyelésükre vannak a kémek, akik mindig a másik oldal elemeinek tevékenykedését figyelik, mint Chanyeol és Baekhyun. –
 - Tessék? B-Baekhyun…? És…Te jó ég Kai… Még a végén kiderül, hogy én vagyok egyedül ember… - forgattad meg a szemeid. – De rendben, ha kémek voltak, hogy ismerték meg egymást vagy mi történt közöttük?
 - Ugyanoda küldték őket megfigyelőnek, a Kék Angyalba - hiszen ott a vendégek legalább fele fentről vagy lentről származik - és szépen lassan egymásra találtak. Aztán a hivatásukból adódóan galibák sorozata és így, de nem akarok belemenni, kérdezd meg tőlük. – legyintett, és ekkor eszedbe jutott Baekhyun és Joyae beszélgetése a Plázában.
 - És miért vannak még itt? Úgy értem, gondolom már nem kémek… -
 - Csak feltételekkel lehet a Földre jönni. Semmilyen módon nem érintkezhetnek a szembenállókkal, mármint kivéve a kémek a megfigyelésen kívül. Ha több van közöttük, akkor az azonnali kitiltást jelent, mint Chanyeolék esetében. Ilyenkor örökre a Földön ragadnak, mivel halhatatlanok.
 - És a testük? – vágtál a szavába, de Kai leintett.
 - Léteznek testújítók, akiket időről időre meglátogatva karbantartják a testet, így nem kell váltaniuk. Persze ez csak egy életnyi időt jelent, akik csak „szórakozásból” jönnek, azoknak bőven elég az ideiglenes. Ők mindig az emberekkel kezdenek ki, nem is érdemes őket megfigyelni, akik viszont minket érdekelnek, azok inkább visszahúzódóak. Amúgy Baekhyunra visszatérve, ő nem tudja, hogy itt vagyok, de ne is mondd el neki. -
 - Rendben. Már csak azt nem értem, hogy mi az a negyedik világ pontosan, mert arról még nem meséltél… - döntötted fejed vállára, hogy kényelmesen elhelyezkedve hallgasd további történeteit.
 - A negyedik… Azt nem szeretjük. A negyedik világ szó szerint maga a végtelenség. Nem tudjuk, mi történik benne, csak azt, hogy ami lélek egyszer oda távozik, az soha többé nem tér vissza, se fel, se le, se a Földre, egyszerűen megszűnik létezni. – komorult el kicsit Kai hangulata.
 - De azt mondtad, csak két irányba mehet a lélek, akkor hogyan tud oda jutni? -
 - Van egy– kezdett volna bele, de kopogás szakította meg a beszélgetést. Mivel nem tudtad, ki az, gyorsan beküldted Kait a hálóba, hogy bújjon el vagy, hogy szimplán tűnjön el, mint a múltkor. Amint a fiú kikerült látókörödből, kinyitottad az ajtót és egy átlagos ruhába öltözött Joyae pillantott rád, ami elég ritka volt – már ami az átlagos ruhát illeti -.

 - Szia, mondd, mit szeretnél? – vontad fel egyik szemöldököd és az ajtófélfának dőltél, de barátnőd szó nélkül belökött az ajtón és bevágta maga mögött. Nem értetted, mire fel a nagy megindulás, míg a lány meg nem szólalt.
 - Hogy mit szeretnék? Hogy mit szeretnék?? Azt, hogy legyen végre egy kis eszed! – rivallt rád barátnőd. – Itt vár lent a srác a buliból egy csokor virággal. Most azonnal húzz lefelé! Nem mondom többször, értettem? – ragadta meg karod és úgy, ahogy voltál, elkezdett az ajtó felé tessékelni.
 - De Joyae….hagyj, hagyj már!! – tépted ki karod a szorításából. – Honnan tudja egyáltalán a címem? – ráztad meg a fejed és már mentél volna vissza a szobádba, de Joyae megállított.
 - Szerinted majd hagyom, hogy csak úgy szó nélkül lelépj egy ilyen jó pasi elől? Miután elmentél, a kezébe nyomtam a címed, a számod, meg a neved. Csodálkozom, hogy még nem hívott fel. - lépett eléd büszkén keresztbe fonva karjait. Most lett belőle eleged. Eddig soha nem álltál ki ellene, de ezzel betelt a pohár. Igen, tényleg jó srác volt, de majd megoldod magadnak a problémáidat, nem kell az ő segítsége és hogy kéretlenül kerítősködjön. Mindezt emelt hangon a szemébe is mondtad, mire szó szerint leejtette az állát. Valószínűleg megszokta, hogy neki soha senki nem mond ellent. Na, ez nálad nem jött be.
 - Chh… Így hálálod meg mindazt, amit érted tettem? Ha nem lennék, még mindig egy falusi, antiszociális kis fruska lennél, aki semmit nem tud a világról. Hálátlan. – szinte köpte a szavakat, majd vissza se nézve kiviharzott az ajtón. Kicsit bántad, hogy így lekiabáltad, de egyszer neki is illik magához térnie…
Nagyokat sóhajtozva lépkedtél vissza a szobába és arccal a kanapéra vetetted magad, de valami nagyon nem vízszintesre estél.
 - Au… - hallottad magad alól és megjelent alattad Kai. Pislogtál párat a módszerén, majd félrefordítottad a fejed és próbáltál visszaemlékezni, hol láttál hasonlót.
 - Ez…Ez olyan volt, mint mikor Frodó levette a gyűrűt! – tátottad el a szád a felismerésre, mire szorgosan kezdted keresni Kai ujján a kis karikát, persze hiába. Volt rajta egy gyűrű, de az merőben máshogy nézett ki.
 - Buta nőszemély. – forgatta szemeit és egy mozdulattal átfordította magatokat, hogy most te legyél az ő helyén. Először persze mosolyogtál a közelségén, de mikor az alábbhagyott, már egymás szeme mellett egymás ajkait is néztétek. Az apró távolság egyre csak csökkent, tekinteted cikázott pillái és szája között, míg puha párnái lágy csókot nem leheltek ajkaidra. Nem tudtál tovább ellenállni a kísértésnek, azonnal lehunytad szemeid és átkarolva nyakát, viszonoztad azt, majd szétnyitottad szád, hogy beengedd nyelvét sajátodhoz. Rögtön lassú táncba kezdtetek, ami perceken belül pajkos játékba, majd szenvedélyes csatába ment át.
Mélyítve a csókot, ujjaid hajába túrtak, Kai kezei pedig derekadhoz csúszva simítottak végig oldaladon, hogy enyhén felhúzzák felsőd vékony anyagát. Halkan sóhajtottál finom érintésére, mire a fiú elszakadt ajkaidtól és állad vonalát végigcsókolva letért nyakadhoz, hogy ott is elborítson forró puszikkal, és néhol enyhe harapásokkal hozza elő belőled az egyre hangosodó zihálást az apró nyögésekkel együtt. Ujjai már hasad cirógatták, s mentek egyre feljebb mellkasod felé, de a már most növekvő bizsergéstől képtelen voltál értelmesen gondolkodni. Nem tudtad, mit csinálj, hiszen szűz létedre semmi tapasztalatod nem volt, így tetted azt, amit az ösztöneid súgtak.  Mikor Kai picit erősebben harapta vagy szívta meg bőröd, pólója alá csúsztatott kezeddel enyhén végigkarcoltad hátát, így előidézve az ő sóhajait is. Mikor azonban dekoltázsod csókolása közben kieresztettél egy hangosabb nyögést a nevével együtt, megtorpant és hátrahőkölt.
 - Nem. Ezt nem ma. – rázta meg a fejét és leszállt a kanapéról. Nem értetted, miért csinálja ezt, mire ez a nagy várakozás vagy, hogy csak játszik-e, így morcosan visszahúztad a pólód és felültél a garnitúrán.
 - Nem tudom, mi a baj vele, de már kezd idegesíteni. Mondd, minek vársz? Tökmindegy, mikor történik meg… -
 - Nem! – csattant fel hirtelen, majd gyorsan elsimította vonásait. – Nem mindegy, értsd meg. Fontos… Mindennek megvan a maga ideje. – halkult le és elfordult.
Kicsit megijedtél, így visszaereszkedtél, nem volt más választásod.
 - Ki akart bejönni? – kérdezte váratlanul Kai. Felnéztél rá és közömbösen felelted, hogy egy barátnőd. Ekkor azonban beugrott, mit is mondott a lány, és belegondoltál, mi van, ha Chen még mindig lent vár. Igaz, már estefelé járhatott, a Nap már lebukott a horizont alá, de halvány fénye még pont megvilágította a háztömb bejáratát, hogy meglásd az esetlegesen még ott tartózkodó fiút. Az ablakhoz rohantál és mikor kidugtad a fejed, tényleg várt.
Beharaptad alsó ajkad, nem tudtad, lemenj-e vagy maradj, mert barátnődtől biztosan tudja, hogy otthon vagy, ha nem tennéd meg, bunkóság lenne. Kait viszont nem akartad fent hagyni, hisz még a végén félreértené.

Végül az előbbi mellett döntöttél, így meghagytad Kainak, hogy pár perc és jössz. Lerohantál a lépcsőn, majd leérve a bejárathoz szinte feltépted az ajtót, hogy egy lágyan mosolygó Chennel találd szembe magad.
 - Éreztem, hogy le fogsz jönni. – mondta kedvesen és feléd nyújtotta a csokrot. Halványan elpirulva elvetted – elvégre miért utasítanád vissza a kedves gesztust – és egy öleléssel köszöntél neki.
 - Figyelj Chen, behívnálak, de az a helyzet, hogy–
 - Mit csinálsz már ilyen…TE?!- hallottad meg Kai hangját magad mögül, de mire megfordultál volna, a fiú már el is suhant melletted, hogy nekiessen újdonsült ismerősödnek. Egy hangos csapódással a háztömb falának vágódtak és gyűlöletüket cseppet sem leplezve, vicsorogva egymásnak estek.
 - Mit csináltok? Ne! Kérlek, hagyjátok abba! Kai, elég! – kiáltottad, de nem figyeltek rád. Féltél, nagyon féltél, hogy valamelyiküknek baja esik, így megpróbáltad szétválasztani őket. Kai vállát kezdted el húzni, aminek az lett a következménye, hogy a fiú teljesen belefeledkezve a küzdelembe, hatalmas erővel hátralökött téged és az aszfaltra estél, csúnyán felhorzsolva az alkarod és könyököd.
 - Áhh…Kai ez fájt… - szorítottad össze a szemed és magadhoz a karod. A fájdalom élesen nyilallt végtagodba, és mikor ökölbe szorítottad csak még rosszabb lett, így kibuggyant szemeidből egy könnycsepp és arcodon végiggördülve megállt álladon, hogy aztán egy apró mozdulattal lecsöppenjen. Amint a kis sós folyadék a földre ért, Kai megtorpant és azonnal megfordult, majd hozzád rohant.
 - Jól vagy? – erőszakolta ki magából ezt a pár szót, kis aggódással keverve, és megpróbálta megnézni a sebet, de elhúztad a karod. A félig leharcolt Chen csak állt titeket nézve és mosolyra húzta a száját.
 - Lám-lám Kai, csak nem egy újabb áldozat apádnak? – kérdezte Chen, mire összevontad a szemöldököd.
 - Áldozat? – kérdezted árnyalatnyival mélyebb hangon. Kai sóhajtott, majd felállt.
 - Nem, de nem a te dolgod. – emelte gyűlölettől izzó tekintetét a másikra.
 - Kai, milyen áldozat? – taglaltad a kérdésed a fiúnak, de helyette Chen válaszolt.
 - Oh, nem meséltél neki? Képzeld a pasid régi hobbija, hogy szüzeket gyűjt, akiket feláldoz Lucifernek, hogy a kegyeiben maradjon. Hiába a kicsi fia, így megy ez, nemde? – mosolyodott el cinikusan és megcsipkedte volna a fiú arcát, de az dühösen arrébb ütötte a kezét. Furcsa volt, hogy Chen tudta, hogy tudod Kai kilétét, de most nem ezzel törődtél. Azt sem kérdezted meg, Chen honnan tudja ezeket Kairól, de biztos ő is valami…valami más.
 - Kai, igaz ez? – néztél a fiúra félig csalódottan, félig dühösen, de Kai nem felelt. – Mondom igaz ez? – emelted meg a hangod és magad felé fordítottad arcát.
 - IGEN! Ezt akartad hallani? Igen, képzeld! Elcsábítottam őket és levittem mind a Pokolba apámhoz, hogy megronthassa a testüket. Ezt tettem régen, több száz évvel ezelőtt. – tört ki belőle Chen legnagyobb örömére.
Bármennyire is hallani akartad az igazságot, erre azért nem számítottál. Bántott a tudat, hogy puszta eszközként tekintett az emberekre, így a legkevesebb, amit tehettél az volt, hogy meglendítetted a kezed és felpofoztad a fiút. A csattanás azonban mintha egy élettelen szobrot talált volna el; Kai oldalra fordította a fejét, de a szeme se rebbent. Így valahogy megváltozott a szemedben…
 - Csak annyit mondj meg, miért vagy velem? – kérdezted komoran.
 - Nem tehetem. – szólalt meg kis idő múlva teljesen rideg hangon. Sóhajtottál, de most csalódottan. Bár, mit is vártál?
 - Sejtettem. Most hagyj egyedül. Chen, köszönöm a virágot. – hajoltál meg, majd otthagyva kettejüket, felmentél a lakásodba. Képtelen voltál elhinni, hogy csak ennyire kellenél neki, de már nem bíztál benne úgy, mint azelőtt.

Amint kikerültél a fiúk látóköréből, Kai leszegte fejét, hogy sötét loknijai elfedjék arcát, majd halkan nevetni kezdett. A másik önelégült mosolya egy percre alábbhagyott, de újra előjött, mikor a fiú megszólalt.
 - Direkt csinálod igaz? – húzta ajkát félmosolyra Kai, majd lassan felnézett ellenfelére.
 - Nem tagadom, élezem. – vágta zsebre kezeit Chen és indulni készült, Kai azonban megragadta felsőjét és visszahúzta, vészesen közel magához.
 - Vigyázz Belial… Tőlem akármelyik nőt elcsábíthatod, bármelyiket megszállhatod, vagy megronthatod, de ő az enyém. Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a lelkedet. – súgta Kai fenyegető szavait a démonnak, de csak halk kuncogást váltott ki belőle.
 - Apád nem örülne, ha tudná, mire készülsz… - súgta viszont Kai fülébe, majd hátrált és ugyanazzal a félmosollyal az arcán otthagyta a döbbenten álló fiút.

In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 8

A kórházban tett kiruccanás furcsamód kimosott belőled szinte minden negatív érzést és bár még mindig hiányzott az a titokzatos idióta, már nem befolyásolta mindennapos tevékenységeidet. Meg sem próbáltad elmagyarázni barátnődnek a hirtelen igénycsökkenést, de szerencsére ő e nélkül is elvállalta a nagytakarítást.
 - Szia szivi, hogy vagy? – lépett be Joyae lakásába Chanyeol, hogy meglátogasson. Igaz, nem sokat beszéltetek találkozásotok óta, de valahogy egyértelmű volt, hogy - mivel ismerte barátnőd és Baekhyun pasija volt- veled is jóban legyen. A kórházas esetet is valószínűleg tőlük hallotta, de nem bántad, legalább volt egy kis társaságod ezen az esti órán.
 - Szia, köszönöm, jól. Lábadozok. – kuncogtál a béna szóviccen. Chanyeol is mosolyogni kezdett, felvillantva hatalmas fogsorát, hogy íves füleivel együtt egy manó hatását keltse. Olyan tökéletlenül tökéletes volt, hogy már így tökéletlenül is tökéletesen értetted Baekhyun szeretetének okát. A poén után azonban váratlan csend állt be. Egyikőtök sem tudta, mit mondjon, vagy mivel kezdjen új beszélgetést. Végül ő szólalt meg először, felhozva egy elég kínos témát. Ami persze csak neked volt kínos, ő az egészről mit sem tudhatott.
 - Mondd, mikor a boltomban voltatok… Mi történt a fülkében? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Ahogy eszedbe juttatta Kait, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemedbe, de próbáltad őket leplezni. Hiába nem gondoltál rá, a hiánya néha mindig a lelkedbe nyilallt.
 - Hát… Igazából semmi. Csak előző este keveset aludtam és mikor a tükörbe néztem, behallucináltam egy alakot. – hazudtál először nehézkesen, majd a végére egészen belejöttél. Végül is így, hogy olyan rég történt minden, kezdett az egész pusztán egy álomnak tűnni. Chanyeol kicsit összeráncolta homlokát, majd letörölve arcáról a furcsa kifejezést, megrázta a fejét.
 - Értem. De azért remélem, már jobban alszol… - festett magára egy aranyos mosolyt. Jobban igen, de mégsem… - Jut eszembe, Bakehyun is besegít a takarításba és mondta, hogy ezt feltétlenül hozzam el neked. – fordult hátra a táskájához és előszedte belőle a kis szárnyas nyakéket. Egyből vidámabb lettél, a kis ékszer képes volt feldobni a napod, bármilyen rosszul is alakultak a dolgok. Jó emlékeket idézett fel, így különösen örültél, hogy végre ismét rajtad lehetett.

Mosolyogva elvetted tőle, majd feltetted magadnak és nyomtál a fiú arcára egy puszit.
 - Köszönöm, hogy odaadtad és ezt üzenem Baekinek is. – mondtad mire az óriás magasságú srác lassan felállt az ágyad mellől.
 - Átadom. – mosolygott, de hangja furcsa tónust vett fel. Mintha kicsit megváltozott volna a lelkesedése is… - Most viszont mennem kell, vigyázz magadra! – intett és felkapva a kicsi táskáját lassan az ajtó felé lépdelt. Köszöntél és te is intettél, de út közben még láttad, hogy szétnézve egy vászonba tekert dolgot Joyae szekrényének egyik polcára helyez, ezután viszont eltűnt a szemeid elől. Nem sok jelentőséget tulajdonítva neki, elhelyezkedtél a pihe-puha ágyon és a vastag paplant nyakadig felhúzva lekapcsoltad az éjjeli szekrényen lévő lámpát, hogy álomra hajtsd a fejed.
A sötétség hamar utat engedett gondolataidnak, úgy cikáztak elmédben, mintha csak a Forma-1-es pályákat tesztelnék. Nem is csoda, az álmosság is megrohamozott, s már érezted, hogy lassan átléped Álomország küszöbét. Mikor már majdnem teljesen bent voltál, simogató ujjakat éreztél arcod bőrén. Elnehezült pilláid résnyire nyitva csak egy fekete alakot láttál, arcán mintha Kai vonásai rajzolódtak volna ki. De nem, az nem lehet, ez már valószínűleg álom. Ebben a tudatban engedted vissza a szemhéjadat, s lassan minden eltűnt a sűrű félhomályban. Még utoljára dús és forró ajkakat éreztél homlokodnál, de az erőtlenség elragadott és ismét eljött érted az álomtalan alvás.

 - Hétalvó…ébredj… - hallottad meg a semmiből barátnőd hangját. Pilláid nehézkesen felnyitottad és ránéztél a lány friss és üde arcára. – Na, csak hogy ébren vagy! Mostanáig takarítottam, mi az ördög bújt beléd, hogy így elhagytad magad? – tette csípőre kezeit, de mikor látta, hogy megmoccanni is alig bírsz, nem hogy beszélni, megrázta a fejét és leült a bőrfotelbe.
 - Köszönöm. – súgtad rekedtes hangon és engedted, hogy a fejed a párnára hulljon. Fogalmad sem volt, mitől, de nagyon fáradt voltál.
 - Van mit… - sóhajtotta Joyae, majd lábait a legközelebbi asztalra téve hátradőlt. – Jól hallottam Chanyeol itt volt? – kérdezte hirtelen. Pár pillanatig gondolkodtál egy értelmes válaszon, majd feladtad és hagytad, hogy csak úgy jöjjenek a szavak.
 - Igen, volt. Hozott a…aa…elhozta a nyakláncom és a szekrényed…rá tett valamit vászonba tekerve. – nyöszörögted ki a mondatod és észrevetted, hogy az utolsó pár szónál megrezdülnek barátnőd arcvonásai.
 - Mivan benne? – kérdezősködött tovább, láthatóan kicsit izgatottabban.
 - Nem tudom. Nem néztem. – rántottad meg a vállad, mire úgy tűnt kicsit megnyugodott.
 - Rendben, mikor akarsz hazamenni? Nem mintha zavarnál, csak kész a takarítás és a,lakás is használható állapotba került. – Fejed elfordítottad és egyenesen ránéztél.
 - Ma délután. Összepakolok és megyek is, nem rontom tovább a levegőt. Azt hiszem a lábam is jobban van. – mosolyodtál el és lenéztél említett végtagodra, amin éppen átázott a kötés. – Vagy nem… - Joyae erre csak megforgatta szemeit és kiment a fürdőbe új kötésért. A vérről eszedbe jutott a kórház és, hogy mintha Kait láttad volna… Bár, ha láttad, biztos tud róla Joyae is.
 - Figyelj, amikor a kórházban voltunk…nem láttad azt a srácot a plázából? Tudod, azt hiszem Kainak hívják… - kiáltottál ki, de válasz helyett csak valami törését hallottad. – Joyae, jól vagy? – kiáltottál ismét, mire barátnőd zavart arca bukkant elő az ajtóból.
 - Igen, persze, csak ügyetlen voltam. Egyébként nem, őt nem láttam azóta. Miért, csak nem tetszik? – mosolyodott el huncutul, de volt ebben a mosolyban valami gúnyos fintor is. Beharaptad alsó ajkad és érezted, hogy az arcod lángba borul.
 - Hát, talán egy kicsit… - Amint ezt kimondtad, ismét csörömpölés, majd hangos szitkozódás hallatszott a fürdőből. – Joyae, biztos, hogy minden rendben? -
 - Ne aggódj már annyit! – kiabált ki barátnőd. Mikor kijött a kötszerrel, a saját kezén is volt egy. – Látod, átragasztod rám a bénaságot… - forgatta meg szemeit és ágya végébe ülve elkezdte kicserélni a gézt.

A nap további részében nem is igazán beszéltetek másról. Pár szót ejtettél a bulin lévő jó srácokról, de csak magadban vallottad be, hogy mindközül Kai volt a legjobb. Hiányzott és ez a kevés egyedüllét is rádöbbentett, hogy nélküle csak ürességet érzel. Hogy a hiánya lyukat fúrt a szívedbe, mely egyre csak nagyobb lett. Persze, ha láttad volna, valószínűleg ugyanúgy elküldted volna, de jelen pillanatban nem vágytál másra, minthogy ő öleljen, csókoljon és segítsen a felépülésedben. Égtél érintéséért, magadban fohászkodtál, hogy térjenek vissza az álmaid és már ezerszer megbántad azt az estét…
 - Figyelsz te rám? – zökkentett ki merengésedből Joyae.
 - Igen, persze, mit is mondtál? – kérdezted vissza a legnagyobb természetességgel. Joyar csak sóhajtott, majd elölről kezdte.
 - Szóval, ha a lábad meggyógyul, akkor ismét megyünk bulizni, mert így pasi nélkül nem módi. – támasztotta meg tenyerében állát és térdére könyökölt.

És így is lett. Két-három hét alatt teljesen felépültél és bár Kainak se híre, se hamva nem volt, rád fért a kikapcsolódás.  A megbeszéltek szerint Joyae – mint mindig – most is pontosan érkezett, hogy lehordjon, amiért még nem készültél el. A rövid – harminc perces – szentbeszéd után -, hogy hogy leszel így jó feleség, bla-bla-bla – sikeresen összekészültél, hajad laza lófarokba fogtad, pici smink és magas sarkú, valamint egy kicsit, fekete koktélruha. Nem, még véletlenül sem a Kai-féle, mert amióta a fiú eltűnt, próbáltad a lehető legjobban száműzni gondolataidból is.
Lassan a kijelölt helyhez érve már lehetett látni a kint bejutásra várakozó embereket. Az egyre hűvösebb idő ellenére legtöbbjük kabát és pulcsi nélkül volt, bár az itteniek már megszokhatták az időjárást és az is lehet, hogy nem voltak fázósak. A biztonsági őrhöz tipegtetek, és miután Joyae – ismét – lepaktált vele, már indulhattatok is befelé a kint váró károgására.
 - Egy vodka-martinit! – szólt az egyik csaposnak barátnőd, hogy egy kis hangulatot csempésszen az unalmas percekbe. Te most valahogy nem kívántad az alkoholt, féltél, hogy csak előhozná belőled a Kai-al kapcsolatos érzéseidet és a fél buli azzal menne el, hogy siránkozol egy vadidegennek.

Az addig remekül megvolt, hogy ismerkedés. Egy cuki srác kinézett magának – vagy legalábbis alaposan végigmért – Joyae is lelépett, úgyhogy itt volt az ideje, hogy cselekedj.
 - Chen vagyok, megtudhatom a kisasszony nevét? – lépett oda hozzád a fiú, mielőtt elindulhattál volna felé és mosolyogva kezet nyújtott. Megörültél, hogy ezek szerint tényleg tetszel neki, így viszonoztad a kézfogást.
 - _______. Örülök, hogy megismerhetlek. – húztad mosolyra ajkaid, de Chen nem engedett azonnal, ehelyett inkább felemelte ujjaid és kezet csókolt.
 - Részemről a megtiszteltetés. – villantotta rád csábító mosolyát és a csapos felé fordult. – Kérnék két Vörös Trió koktélt! – mondta és mielőtt ellenkezhettél volna, egy ujját ajkaidra tette. – Ssh, tetszeni fog, ígérem. - Megadóan bólintottál, majd tekinteted a bárosra tért és végignézted, ahogy a fekete üvegből kiönt valami szintúgy fekete italt és hozzáad egy másik, élénk pirosat, ezek után pedig egy szirup-szerű sötétvörös folyadékot.
 - Egészségetekre. – tette elétek két szívószállal ellátva. Először kicsit fintorogtál, de Chen bíztatására belekóstoltál. Fémes-savanykás íze volt, de amint lecsúszott torkodon az első korty, az aroma ellenállhatatlanul édessé vált.
 - Na, ugye, hogy finom? – kacsintott, majd kortyolt egyet a sajátjából. Mézédes köd telepedett elmédre, arcodra automatikusan mosoly kúszott és csak bólogatni tudtál. – Örülök. Mondd, mi lenne, ha…felkérnélek egy táncra? – húzta mosolyát féloldalasra. Az ital csábításának engedve megittad a pohár tartalmát és megfogtad Chen kezét.
 - De akkor most. – haraptad be alsó ajkad és felkeltél a bárszékről. – Mi volt ebben a koktélban? Teljesen feldobódtam. – ismerted be kuncogva, miközben a fiú is lehúzta sajátját.
 - Egy kis vér-pezsdítő. – hajolt közelebb és átkarolta derekad. – Na, gyere. – indult meg veled a piros asztalok mellett a tánctérre.

A tömeg most is hatalmas volt, a testek szorosan simultak egymáshoz, hogy még élvezetesebbé tegyék az egymás közt vívott szenvedélyes csókcsatákat. Közöttük araszolva eljutottatok egy viszonylag nagyobb szabadterű részhez, de így is vészesen közel szorultatok egymáshoz.
 - Imádom az illatod… - súgta Chen arcát azonnal nyakadba fúrva, mikor együtt kezdtetek ringatózni a zene átható ritmusára. Közelebb és közelebb nyomta magát, vagy a tömeg őt, majd mikor lehunytad szemed és megadtad magad a bódító érzésre, először puha bőröd csókolta meg, majd ajkaidra tapadva kezdett hullámozni. Nyakát átkarolva húztad magad szorosan testéhez, hogy még többet kapj belőle és sötét hajtincsei közé túrva szerezted meg az ajkait átitató aromát. A fémes-savanykás íz szétterjedt szádban és hiába tűnt elsőre furcsának, mostanra tested minden porcikája a különleges nedűre szomjazott…meg persze Chenre.
Mikor azonban ujjai derekadról fenekedre csúsztak és finoman megmarkolták, felrémlett előtted a Kai-al töltött estéd. A hirtelen emlékre tüdődben rekedt a levegő és pilláid azonnal kipattantak, hogy aztán kezeiddel eltold magadtól a fiút. Chen csak értetlenül bámult rád, próbálta megtudni, mi a baj, de te csak szemed összeszorítva kaptál halántékodhoz, hogy elviseld a rád törő fájdalmat. Az érzés felemésztette minden gondolatodat, csak az járt a fejedben, hogy épp azt csalod meg, akit szerettél…és szeretsz még mindig. A bensődben tátongó űr ahelyett, hogy megtelt volna a gyógyulás magjaival, terjedni kezdett és egyre rosszabb állapotba sodort.
Míg az előbb a furcsa italért epekedtél, most úgy vágytál Kai érintésére és búgó hangjára. Elviselhetetlennek tűnő bánathullám söpört rajtad végig, tönkre téve a jókedv apró csíráját is.
 - Mondd már kérlek, mi a baj? – unszolt Chen aggódó pillantásokkal. Felnéztél a fiúra, de csak ráztad a fejed.
 - Borzasztó emlékek…én…én most haza megyek, sajnálom… - próbáltál elmenni mellette sűrű bocsánatkérések közepette, de megfogta a csuklód és nem engedett.
 - Várj, legalább ezt tedd el… - adott egy kis cetlit a kezedbe, rajta a nevével és számával. Sóhajtva bólintottál, majd elszakadva tőle sietősen a klub kijárata felé vetted az irányt, hátha a friss levegő majd segít csillapítani feldúlt kedélyeidet. A papírt kistáskádba téve kiléptél az ajtón a sötét éjszakába és megindultál az otthonod irányába. Csak úgy, mint aznap este, aznap, mikor életed egyik legnagyobb hibáját követted el. Most is Kaira gondoltál, de már képtelen voltál felidézni csábító mosolyát a hozzá járó tekintettel…
 - Kai, bárcsak itt lennél… - lehelted a levegőbe, hátha meghallja és búsan leszegted a fejed.

 - Én nem vagyok elég jó, kishölgy? – hallottál magad mögül egy mély, férfias hangot és máris erős karokat éreztél, amint behúznak a sötét sikátorba. Szemeid hatalmasra tágultak, résnyire nyílt ajkaid levegőért kapkodtak és egész tested megremegett.
 - K-Kérem…engedjen el… - hagyta el szád a gyenge próbálkozás, mire támadód hangos nevetésben tört ki.
 - Gyertek fiúk, nézzétek mit fogtam! – szólt hátra, mire szemeid előtt hat sötét alak kezdett körvonalazódni.
 - Hagyjanak…könyörgöm.. – ereszkedtek meg pilláid és kibuggyant közülük pár könnycsepp. Az idegent egy pillanatra megvilágította egy az utca mellett elhaladó autó fénye és felfedte valódi kilétét: egy húszas éveiben járó, izmos és jóképű férfit. Ha nem ilyen körülmények között találkoznátok, talán egy egészen picit tetszene is…
 - Lehetetlent kérsz, cicám… Túlságosan kívánatos vagy… - lehelte füleidhez hajolva.
 - Taec fogjuk és menjünk. Ránk fognak találni… - próbálta győzködni egy vékonyabb, de ugyanúgy izmos bandatársa, az ő arcát azonban nem láttad.
 - Kuss legyen Jay! Ki akarom élvezni ennek a kis ribancnak a félelmét. – rivallt rá a téged fogva tartó és kicsit szorított csuklóid fogásán. Halkan felszisszentél, de rettegtél megmukkanni is. – Le merném fogadni, hogy minden nap mással dugsz, így ha nem bánod, nem leszek óvatos.  – fordult vissza hozzád és végignézett rajtad. – Bár, ha bánod, akkor sem. – vigyorgott kajánul és mikor szavai elértek tudatodig, akkor jöttél rá, hogy pontosan mit is akar tőled. Megrémültél és remegni kezdtél, főleg mikor a Taec-nek nevezett férfi csuklóid egy kezébe fogta, másikkal pedig feltűrve ruhád alját, alsóneműdhöz vészesen közel kezdte simogatni belsőcombod.
 - Menjük már! – szakította meg a mozdulatsort mondatával egy másik tag.
 - Elég! Ha ilyen gyávák vagytok, hát menjetek, de én előtte még felcsinálom a pipit. – hessegette el őket és egy percig se habozva teljes testével hozzád nyomta magát, ujjaival pedig egyenesen fehérneműd célozta meg. Ajkai nyakadra tapadtak, szívogatni, harapdálni kezdték, és egyre inkább haladtak dekoltázsod felé. Már nem bírtad türtőztetni magad, mocorogni kezdtél és ficánkolni a szorításában, de ezzel csak rosszabb lett.
 - Engedjen el! Hagyjon békén! Segítség!! – kiáltoztad, de azonnal birtokba vette ajkaid és vadul tépni kezdte őket, hogy elhallgattasson. Szemeidből patakokban folytak a könnyek, kezeid már ökölbe szorítottad és combjaid is próbáltad összeszorítani, de erővel széttette őket és közéjük simult. Hallottad, ahogy lehúzza nadrágja cipzárját és érezted, hogy oldalra húzza alsóneműd.
 - Neh…kérem… - döntötted a falnak a fejed. Nem voltál már képes csak halkan zokogni. Tudtad, hogy nem segít senki, de sosem gondoltad volna, hogy így fog megtörténni az első…

 - Engedd el! – hallottad meg a világ leggyönyörűbb hangját, mire azonnal kipattantak szemeid. Nem hitted el, amit látsz, képtelen voltál magadba fogadni a látványt és a felismerést, hogy ő az…visszajött…
 - Azt mondtam, engedd el! – ismételte meg utasítását Kai és fenyegető arckifejezéssel közelebb lépett támadódhoz.
 - Mégis kinek képzeled magad, taknyos? – húzta össze szemeit a férfi, de nem mozdult.
 - Nem mondom még egyszer, engedd el! – Kai hangja már számodra is ijesztő tónust vett fel, de nem sokat ért vele az izomagyúnál.
 - Miért, mi van, ha nem? – húzta fel egyik szemöldökét. – Leszájkaratézol? – horkant fel gúnyos mosollyal az arcán és megszorította kezeid. Feltört belőled egy fájdalmas nyöszörgés, mire Kai arca megrezdült és tekintete egyre sötétebbé vált.
 - Akkor megbánod, hogy megszülettél… - motyogta már szinte lehetetlenül mély hangon és ismét a férfi felé indult.
 - Te kis… - indult volna meg támadód is, de torkán akadt a szó és fuldokolni kezdett. Ijedten hőköltél hátra és hiába lettél szabad, ettől te is megrémültél. Nem tudtad, mi történik, csak azt, hogy Kai csinálja…egy árva mozdulat nélkül…
 - Tessék? Nem hallom… - lépett közelebb a térdre esett férfihez és halványan elmosolyodott. Sötét pillantását már egyáltalán nem láttad, haja is arcába lógott, és egyik kezét felemelve a még mindig vészesen fulladozó férfi mellkasához tette. A következő pillanatban már csak annyit észleltél, hogy a Taec nevű támadó a földre görnyedve üvölt fájdalmában, ezután összeesik, Kai pedig arcán végtelen nyugodtsággal megáll előtted.

Egy percig sem gondolkodtál azon, mit tegyél, ahogy szemeidbe újdonsült könnyek gyűltek, a fiúhoz rohanva karjaiba vetetted magad és eszed ágában sem volt elengedni őt. Soha többé…
Ujjaiddal felsőjébe martál és arcod mellkasába fúrva engedted szabadjára érzéseidet, míg semmi másra, csak ölelő karjaira koncentráltál.
 - Kérlek, többé soha ne hagyj itt…szeretlek… - sírtad pólójába, mire a fiú egy pillanatra megdermedt, majd egyik kezével felemelte állad, hogy szemedbe nézhessen.
 - Komolyan gondolod? – kérdezte mély, búgó hangján, ajkaival csak pár centiméterre tieidtől. Forró leheletét érezted puha párnáidon, bódító illata csiklandozta az orrod, és ha utáltad is rámondtad volna, hogy szereted. Most azonban más volt a helyzet. Rájöttél, hogy tényleg beleszerettél és hiába próbáltál neki ellenállni, minden egyes találkozás és a hiánya is csak erősítette érzelmeid. Már képtelen lennél nélküle élni, szükséged volt rá.
 - Igen…És sajnálom. Sajnálok min– kezdtél volna bocsánatot kérni az ostobaságodért, de lehajolt és egy csókkal beléd fojtotta a szót. Tüdődben rekedt a levegő, szíved még hevesebben kezdett kalapálni és ereid eszeveszett tempóval pulzálták felhevült véred. Átkaroltad Kai nyakát és viszonozva a már oly rég áhított csókot, hozzásimultál. Ujjaid tincseibe túrtak, ajkaitok, s nyelvetek szenvedélyes táncot jártak, mígnem a fiú el nem szakadt tőled.
 - Köszönöm… - súgta és szorosan magához ölelt. Légzésed kezdett egyenletessé válni, szívverésed is lenyugodott, de hiába a tökéletes pillanat, mikor megláttad a már eszméletlenül a földön heverő támadód, eszedbe jutott, mi történt vele és újra elfogott a félelem.
 - Meg…megölted? – kérdezted remegő hangon. Lehet, hogy meg akart erőszakolni, de az nem ok a halálra…
 - Nem, csak megmutattam neki, hogy te az enyém vagy… - kuncogott fel halkan, de ez téged cseppet sem nyugtatott meg másik aggodalmadtól. Kai hozzá sem ért…egy ujjal sem, csak mikor összeesett…
 - Kai…mi vagy te? – suttogtad a kérdést rettegve az igazságtól. A fiú arca hirtelen elkomolyodott és tekinteted kezdte fürkészni.
 - Biztos tudni akarod? – nézett szemeidbe, mire csak halványan bólintottál. Kai ekkor füledhez hajolt és a szavaktól, melyek elhagyták ajkait, a vér is megfagyott benned. – A Sátán fia.