In Love With The Devil

(Kai)18+

Chapter 10

Amit most éreztél képtelen voltál szavakba önteni, csalódottsággal kevert félelem vagy félelemmel kevert csalódottság, valami hasonló. Csalódtál Kaiban, hisz soha nem gondoltad volna, hogy ilyet tett, de tulajdonképpen mit is vártál tőle? Hisz ő a Sátán fia, mi mást csinálna szabadidejében? Homokos tengerparton süttetné a hasát, míg a bikinis lányokat stíröli? Ugyan már. Áldozatok szerzése? Az legalább illik hozzá. Ettől függetlenül féltél, hogy téged is csak ezért akar, hogy te is ugyanott végzed, mint a többi lány, évszázadokkal ezelőtt, de még ebben is kételkedtél. Akkor miért mondta volna, hogy megvéd, hogy nem engedi, hogy bajod essen? Miért nem lehet ezt az egész titkolózást hátrahagyni, és elmondani az igazat?
Mélyen sóhajtva dőltél el a kanapé puha garnitúráján és oldaladra fordulva néztél előre a tévé felé. A képernyő sötét volt, de az üveg visszatükrözte arcod minden apró vonását. Rég nem láttad magad szomorúnak, megtörtnek igen, de gondterheltség rég ült ki rád. Végignézted benne a szobát, ahogy minden tökéletes rendben állt, leszámítva téged. A szófán elterülve, fejed jobb kezedre téve, s kézfejed hetykén leengedve. Nem is érdekelt, hogy festettél, újabbat sóhajtva lehunytad szemeid és próbáltál pihenni. Nem számított, hogy álmodsz-e vagy sem, csak újra vele akartál lenni a kételyek nélkül, mely így ébren lehetetlen volt.

  (Hallgasd ezt)

 - Gyere… - hallottad Kai suttogó hangját és azonnal engedelmeskedtél. Elindultál az egyetlen hang forrása felé, de a sötétségben nem láttad, merre mész. Egyik lépésednél megbotlottál valamiben, de nem estél el. Karok ragadtak meg és mentettek meg a talajjal való ütközéstől. Felnéztél a tulajdonosukra, de nem találtad. A fogás érzése is megszűnt, de nem gondolkodtál tovább, biztos voltál benne, hogy a szerelmed volt. Ekkor újra meghallottad a mézédes hangot, s tovább indultál felé. Mikor azonban már jó ideje mentél, egyszer csak megálltál.
 - Kai, hova menjek? – kérdezted a hangtól, hisz nem láttad semmi értelmét, hogy folytasd az utat a semmibe.
 - _______ - szólított most a neveden, mire azonnal megfordultál. Szemeid előtt már nem sötétség leledzett, hanem egy ablak. Nevetés szűrődött ki mögüle, így az üveghez közelebb hajolva benéztél rajta.
A saját lakásod belseje fogadott, de egy helyett három személlyel. Te, Kai, és egy önfeledten játszadozó kisfiú. Ijedten elkaptad az arcod az ablaktól és szád elé emelted az egyik kezed. Szüleid tönkrement házassága miatt lelked legmélyén egy boldog családra vágytál, amit mindig is próbáltál a munkával és tanulással elfojtani, de ez kihozott belőled minden érzelmet. A boldogság szó szerint beléd nyilallt, nem tudtad visszatartani kibuggyanó könnyeid és akaratlanul is meghatott mosolyra húztad ajkaid. Minden bátorságod összeszedve ismét benéztél az ablakon, de a pár addigra egymást ölelve bújt közelebb a másik testéhez. Valamit belesúgtál Kai fülébe, mire a fiú csak elmosolyodott, majd míg végigsimított arcodon, fejed mellkasára tetted. A kisgyerek ekkor odafutott hozzád és meghúzta nadrágod szárát, hogy rá figyelj. Mosolyogva lehajoltál hozzá, majd karjaidba vetted, mire a gyerkőc adott az arcodra egy puszit.
 - Szeretlek anya. – súgta, de kihallottad minden szavát az üvegen át is. Könnyeid utat törtek arcodon, s álladig folyva a semmibe vesztek. Végig a bent lévőket nézve láttad, ahogy Kai átöleli őket, de ölelés közben tekintetét rád vezeti. Rád, mint az ablakon túlról szemlélőre. Még szélesebbre húzta mosolyát, majd lehunyta szemeit és szorosabbra vonta körülöttetek karjait.

Itt váltál el az ablaktól és halkan szipogva eltávolodtál tőle. Nem tudtad, mi volt ez, de tagadhatatlanul örömkönnyekkel halmozott el. Azonban ahelyett, hogy tovább követtél volna egy hangot, pilláid felnyíltak és a tévé üvegében a mosolyogva könnyező önmagaddal találtad szembe magad. Gyorsan felültél a kanapéról és nedves arcod megtörölve felálltál. Egy percig se habozva az ablakhoz rohantál és kihajoltál rajta.
 - Kai! – kiáltottad, de nem érkezett válasz. – KAI! – kiáltottad még hangosabban, de semmi. Nyoma sem volt a fiúnak. Az előszobába siettél és bár nem tudtad, merre keresd, felkaptad magadra cipőd, s kabátod, majd futni kezdtél. Az utcára érve tétováztál, melyik irányt válaszd, de megérzésedre hagyatkozva jobbra indultál.
A hideg levegő csípte arcod, leheleted minden egyes levegővételnél fehér füstszerű nyomot hagyott, de nem érdekelt a fagyos idő, most csak Kait akartad megtalálni, hogy az ölelésébe bújj. Egyetlen romantikus film sem tudott meghatni, de ez az álom egy másodperc alatt meghódította a szíved.
A távolban megláttál egy alakot, de sötét volt, nem tudtad pontosan hozzá tartozik-e a ruha, a haja azonban hasonlított, így szinte biztos voltál benne, hogy ő lesz az.
 - Kai… - futottál mögé, majd hátulról átölelve megállásra kényszerítetted. Hozzásimulva lehunytad szemeid és próbáltál csak melegségére koncentrálni, bár valami fura volt…
 - Kicsi lány, meg fogsz fagyni, menj inkább haza. – szólt egy kedves, ismerős hang.
 - Ch-Chen? – engedted el azonnal megszeppenve. – Én… Én nem… -
 - Tudom. – fordult meg mosolyogva. – Kai majd holnap meglátogat, gondoskodom róla. – mondta kedvesen és végigsimított felkarodon. – De azért vigyázz vele. – súgta füledbe, amitől kirázott a hideg, de bólintottál. – Menj, gyerünk, és próbálj meg pihenni. – simított végig most homlokodon és érezted, hogy valami fura köd telepedik elmédre.
 - Látlak még? – csúszott ki a szádon akaratod ellenére. Chen egy pillanatra megtorpant, de mosolyát még szélesebbre húzta.
 - Persze, ha szeretnél. Csak szólíts. – Nem igazán értetted, mire céloz, de beleegyeztél. Intettél neki, majd megfordultál, hogy hazamenj, de hirtelen eszedbe jutott egy kérdés. Mikor visszafordítottad a fejed, hogy szólj neki, Chen már sehol nem volt. Sóhajtottál, majd megpróbáltad felidézni a hazavezető utat.

Hangos csengőszóra ébredtél és sorozatos kopogtatásokra. Furcsamód sikerült sokat aludnod az éjjel, de örültél neki, végre kipihenten keltél ki az ágyból. Lassan odabattyogtál az ajtóhoz és a kukucskálón ki sem lesve, kinyitottad. Meglepetésedre egy jól öltözött és egészen jóképű postásfiú várt. Még köszönni sem volt időd, már hajolt is meg és a kezedbe nyomott egy csomagot.
 - Köszönjük, hogy a Unicorn Mailt választották. – mosolygott és eléd tartott egy papírt. – Itt írja kérem alá. – mutatta, így a tollat nagy nehezen megfogva odabiggyesztetted a neved.
 - Köszönöm… - néztél le a névtáblájára. – Lay. Ritka az ilyen udvarias postás. – mosolyodtál el, mire ismét meghajolt és elköszönve eltűnt a lépcsőházban, hogy a többi üzenetet/csomagot is továbbítsa.
Becsuktad az ajtót és a kicsi, de stílusos dobozkához értél. Precízen be volt csomagolva, mint egy ajándék, így széthúztad a szalagot és kinyitottad. Meglepetésedre egy karkötő fogadott, melyen tucatnyi apró medálocska díszelgett, köztük egy BFF felirat is.
 - „Sajnálom, hülye voltam.” – írta a kicsi papírka, mely az ékszer alatt hevert. Joyae írása volt, persze, ki másé. Azért örültél, hogy nem haragudott meg rád egész életére, de sosem volt erőssége a személyes bocsánatkérés. Igaz, még az is csoda volt, ha néha beismerte, hogy hibázott. Mosolyogva elvetted a karkötőt és óvatosan feltetted csuklódra.
Míg visszamentél a szobádba párszor nyújtóztál és ásítottál is, hiába a sok alvás, egy kicsit fáradt maradtál. Talán a stressz, talán minden. Feltett szándékoddá vált, hogy - amennyiben Chen igazat mondott – felkészülj Kai érkezésére, de halvány fogalmad sem volt arról, hogyan. Szép ruha és cicomázkodás nem fogja meglepni, étel…azt sem tudod, mit szeret…
 - Miért mondta, hogy még nem? – ötlött fejedbe a kérdés, ahogy az ágyra huppantál. Miért nem tette meg akkor, ott a kanapén? Halántékod masszírozva hunytad be a szemed és nyöszörögni kezdtél. Miért olyan komplikált minden? Pokol, démonok, tervek, te jó ég! Most nagyon nem értettél semmit. Miért pont te? Miért nem lehet normális életed?
Nagyokat sóhajtozva hasra feküdtél és kezeid előre nyújtva ismét nyújtózkodtál egyet. Most azonban ujjaid valami puhába ütköztek. Zavartan felnyitottad pilláid és megláttál magad előtt egy plüssmacit. Felvont szemöldökkel közelebb kúsztál hozzá és magadhoz húztad. Ismerős illat áradt belőle, színtiszta Kai. Biztos az éjjel csempészte be… Hatalmas mosollyal az arcodon ölelted magadhoz a mackót és adtál a pofijára egy puszit.
 - Ezt küldöm a gazdádnak és, hogy bocsásson meg nekem, amiért olyan gyorsan felkaptam a vizet. Bízok benne. – súgtad a bundás kis macifülekbe és végigsimítottál rajtuk.
 - És ha személyesen adnád oda? – búgta mögüled egy hang, mire szívbajosan megugorva mellkasodhoz kaptál. Megfordultál és hiába ijesztett meg, most nem tudtál rá haragudni. Nyakába ugrottál és szorosan hozzábújva megcsókoltad álla alatt.
 - Megfelel? – súgtad mosolyogva és átölelted. – Tényleg sajnálom. -
 - Tudom. – nézett le rád sötét íriszeivel és kisimított arcodból egy tincset.
 - Volt egy álmom… - csúszott ki ajkaid közül, bár bizonyára tudta, hisz tudott rólad mindent. Meglepetésedre azonban csak kérdőn nézett rád.
 - Milyen álom? – húzta össze szemeit.
 - Hát, szólítottál… És egy ablakon kellett benéznem, ahol… Nem emlékszem. Miért nem emlékszem? – kérdezted és megfogtad a fejed. Kai nem felelt, csak mereven bámult rád. – Te…meg egy kisfiú… És együtt voltunk. – bökted ki végül, mire a fiú ajkai résnyire nyíltak, szemei pedig kikerekedtek.
 - Csak egy álom volt. – keményítette meg arcvonásait szinte azonnal, ahogy rávágta a választ.
 - De–
 - Nincs de. Csak egy álom. Most el kell mennem, este jövök. – hagyta meg neked, majd felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. Kicsit bántott, hogy ilyen gyorsan megváltozott és egy csókot sem kaptál, de nem tehettél ellene semmit.
 - Nem kell az ajtót használnod, tudod, már nem „titkolózol”. – emelted ki az utolsó szót ironikusan.
 - Igaz is. – fordult vissza és kifejezéstelen, érzelemmentes arccal szemeidbe nézett, majd ujjait felemelve csettintett és fekete, gyorsan felszálló füstöt hagyva maga után, felszívódott.

Sóhajtva hátradőltél, de oldalra fordítva fejed, megláttál egy apró papírfecnit, ami valószínűleg Kai zsebéből esett ki. Kíváncsian érte nyúltál és valami érthetetlen karmolásos írás helyett egy cím volt rajta. Egy nem is annyira távoli cím. Remélve, hogy többet tudsz meg erről az egész, körülötted lejátszódó dologról, felöltöztél, majd kabátod kapva elindultál, hogy felkeresd a lakást és annak tulajdonosait.
Körülbelül öt percbe telt, míg odaértél, közben folyamatosan figyelve, hogy még véletlenül se találkozz össze ismerőssel. Kis lakás helyett egy pár emeletes panelház fogadott, a kis fecnin azonban nem volt, csak házszám. Szád elhúzva végignézted a lakók névlistáját, de egy sem volt ismerős. Az egyetlen eltérés két kínai név volt, de olyat sok helyen láttál. Már épp feladtad volna, mikor zörgést hallottál a lépcsőház felől, így gyorsan a bejárat melletti beugró mögé bújtál. Pár másodpercre rá már nyílt is az ajtó, a lakó pedig sietősen távozott, te viszont kihasználva az alkalmat, beslisszoltál a becsukódó ajtó mögé. Kifújva magad szétnéztél és megállapítottad, hogy ugyanolyan volt, mint a többi, csak alacsonyabban fekvő mennyezettel.
Alsó ajkad beharapva indultál meg a lépcsőn, készen arra, hogy bármelyik pillanatban futásnak eredj. Párosával szedted a fokokat, minden ajtónál megálltál és hallgatóztál, de sehol semmi. Vagy nem voltak otthon vagy átlagos családi csetepaté fogadott. Egy ajtó maradt hátra, ahol a két kínai lakott.
 - Most vagy soha. – gondoltad és füled az ajtóra tapasztottad. Síri csönd. Már majdnem sóhajtva elhúzódtál, mikor a szíved kihagyott egy dobbanást.
 - Itt van…én is érzem. – hallottál egy mély, búgó hangot, mire már rohantál is volna le a lépcsőn, de időd sem volt még csak megfordulni sem. Az ajtó azonnal feltárult, mely mögött egy magas, hosszabb, fekete hajú fiú állt. Egyértelműen idősebbnek tűnt, mint Kai, de valahonnan ismerős volt…
 - Gyere be. – invitált vagy inkább utasított, amiből tudtad, hogy az előbb is az ő hangját hallottad. Míg eddig földbe gyökerezve álltál, lábaid most maguktól megindultak, hiába nem akartad. A lakás belsejébe húztak, el egészen a nappaliig. Kevés bútor volt, de mind igényes, a szoba kanapéján ülő rövid fekete hajú, mosolygó fiú is egy bőrfotelre ültetett le. Vagyis intett a kezével. A magasabb mikor visszaért, azonnal a pandaarcú, csendben ülő ajkaira tapadt.
Szemeid kikerekedtek, tátott szájjal nézted, ahogy mozog a szájuk, de valamivel eltérőbben, mint egy rendes csóknál. Kicsit megrémültél, nem tudtad, mit csinálj, vagy ők mit akartak, így igencsak feszélyezve érezted magad. Mikor pár másodperc múlva elszakadtak egymástól, mindketten rád néztek, majd a panda a – feltehetőleg, de minden bizonnyal – barátjára.
 - Ő Tao, én pedig Kris vagyok, bár ezt már minden bizonnyal tudtad. – kezdett bele mondandójába a magasabb, de nem ellenkeztél. Ha ő azt mondja, ismered őket, akkor így is van. Talán többet is tudsz meg… - Mondd, miért jöttél ide? Kai küldött? – húzta apró fintorra a száját, amiből rögtön leesett, hogy nem igen csípik egymást.
 - Hát…nem, csak… - próbáltál valami elfogadható hülyeséget kitalálni, de semmi nem jutott eszedbe, az előbbi látvány túlságosan elvonta a figyelmed, így inkább felhasználtad azt. – Mi volt ez az izé az előbb? – bukott ki belőled a kérdés, mire Kris megemelte egyik szemöldökét.
 - Tessék? Oh, amint látod, Tao nem beszél. Így adja át a gondolatait, hogy közvetíteni tudjam őket. De látom, a kölyök nem sokat mondott… - felelte nemes egyszerűséggel. A válasz rá csak pár pislogás volt. Soha nem hallottál még ilyesmiről, minden bizonnyal ők is mások. Itt mindenki más?! – Azt viszont még mindig nem mondtad, miért vagy itt. – húzta össze szemeit.
 - Én…csak megtaláltam a címet és…hátha tudtok segíteni... – hebegted.
 - Figyelj szivi, ha nincs konkrét indokod és nem a kölyök küldött, nincs itt semmi keresnivalód. A segítség nincs ingyen. – állt fel a helyéről és elindult feléd. – A démonokat nem lehet csak úgy utasítani…ára van… -
Hatalmasat nyeltél, nem tudtad, mit tegyél, így csak mereven bámultad a közeledő arcát. Ekkor azonban beugrott, mikor a kórházban jártál és a magasabb fiú is. Hát hogyne, már tudtad, honnan volt olyan ismerős és akkor…
 - Kai tényleg ott volt aznap a kórházban…veled. Csak akkor szőke voltál. Igaz? – adtál hangot a felismerésnek, mire Kris arca eltorzult a rémülettől, Tao pedig szemöldökét összeráncolva felállt és nagyot csapott a vállára.
 - Mi? Nem igaz, hagyj már! Nem voltam ott! – próbálta hárítani, nem sok sikerrel, Tao elég mérgesnek bizonyult.

Itt láttad idejét annak, hogy lelépj, míg a kettő lerendezi a civakodást. Halkan kislisszoltál a lakásból, majd lerohantál a lépcsőn és futva távoztál az épületből, de beleütköztél valakibe, akibe most a legkevésbé sem akartál.
 - Mit keresel itt? – húzta össze szemét Kai, amint végigmért. – Felelj! – kiáltott rád, de nem bírtál megszólalni, csak oldalra néztél. – Kriséknél voltál, igaz? Honnan tudtad, hogy itt vannak? – ragadta meg csuklód, hogy magához fordítson.
 - Áhh, ez fáj… - szisszentél fel, mikor a ruha végigsúrolta az előző napi horzsolásod. Kai picit megenyhülni látszott, de nem engedett el, csak lazított szorításán.
 - Halljam… - szűrte fogai közül.
 - Kiesett a cím a zsebedből, na, elengedsz végre? – tört fel belőled. Eleged volt abból, hogy nem mond el mindent. Kai azonban újra megrántott, ezúttal közel magához, hogy csak pár centire legyen az arcotok.
 - Soha többet ne csináld ezt, és ne gyere vissza ide… - mélyült el hangja, majd elengedett és rád sem nézve kikerült, hogy bemenjen a házba.
 - Különben? – kiáltottál utána. – Megütsz? Vagy csak ellöksz megint, hogy ne közvetlenül bánts? – kérdezted fennhangon, mire Kai visszafordult és láttad rajta, hogy dúl benne a düh. Rémisztő volt…
 - Ha ilyen ostoba vagy, hogy az én dolgaimba avatkozol, legalább tudd, kinek a lakásába sétálsz be! És ha az ellenségeim? Arra nem is gondoltál, hogy megölhetnek? – ordított rád, mire kicsit hátrahőköltél. – Nem ismered az én fajtámat. Másodpercek alatt gondolkodás nélkül cafatokra téphetnek… - halkult el, hogy csak te halld szitkozódását.
 - Sajnálom… - fogtad vissza a közben kibuggyanó könnyeidet. – De azt hittem a te fajtádnak is vannak érzései. – húztad ki magad, míg mélyen a szemébe néztél, majd sarkon fordultál, hogy hazamenj.

Elcseszted. Megint…

Don’t seduce me…
(Tao PoV)

Egy átlagos nap, átlagos helyszín, átlagos emberek, de egy átlagosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyzet. Ezzel szembesültem tegnap, életem eddigi legnehezebbnek mondható csütörtökén. Döntés elé állítottak, melyen nem egy, hanem két ember élete múlt. Tudtam, ha elszúrom, mindennek vége, őt kirúgják, vele együtt engem is és a legvalószínűbb, hogy képtelenek leszünk kijavítani a hibát. A nyomás, mely a választással együtt jött, nem hagyott nyugodni, percről-percre erősebbnek és nehezebbnek éreztem, szinte minden energiámat felemésztette. Nem tudtam aludni, se a szüleimre vagy a barátaimra figyelni. Minden pillanatban az ajánlata töltötte ki cikázó gondolataim mivoltát, de képtelen voltam dűlőre jutni. A szívem azt sugallta, fogadjam el és hallgassak rá, hisz a világ leghatalmasabb gyönyörei járulnak majd lábaim elé és minden vele töltött perc maga lesz a mennyország. Az eszem azonban óva intett, az összes lehetséges módon próbált tiltakozni, éreztette velem, hogy ez nem helyes, nem szabad. De a tiltott gyümölcs mindig a legédesebb, így bensőm győzedelmeskedett és attól a naptól kezdve gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete…

 - Huang ZiTao. Egyes. – mondta a tanár ridegen, ahogy padom fölé állva, döbbent arcom elé csúsztatta a legutóbbi dolgozat hófehér lapját. A papír szinte minden négyzetcentiméterére jutott egy rikító, vörös paca, jelezve a helytelen vagy hiányzó válaszokat. Szemeim kikerekedtek és résnyire nyitott ajkaimmal bámultam a mostanra sajnos megszokott kinézetű irományra. Nem hiszem el…pedig erre annyit készültem…
 - Óra után szeretnék veled beszélni… - hallottam mély hangját, de mielőtt reagálhattam volna, máris továbbsiklott a következő padhoz. Egyik kezem ökölbe szorítottam a tömör fa alatt és figyelmesen végigolvastam a rossz megoldásokat. Legalább a felénél csak egy betű kihagyása volt a baj… Nem mindegy, hogy bridge vagy bride? Nagyot sóhajtva felkönyököltem a pad tetejére és arcom tenyerembe temettem. Hogy magyarázom ezt ki otthon? Ez a harmadik két héten belül… Ki kell javítanom, bármi áron. Ha kell, csinálok neki plusz feladatot, szorgalmikat, felelek minden nap, csak sikerüljön…

Ezzel az elhatározással léptem óra végén a tanár asztalához. A csengő éles hangjára a diákok rekordsebességgel száguldottak ki a folyosóra, mint minden nap utolsó óráján, magunkra hagyva minket a percek alatt kihalttá vált teremben. Pár halk sutyorgást még sikerült fél füllel elcsípnem két osztálytársam beszélgetéséből; mindketten arról beszéltek, hogy mihez kezdek majd ezután. Tény, hogy én voltam az osztályban a legrosszabb angolos, de azért csak nem reménytelen a helyzetem…ugye?
 - Tao… - sóhajtotta a tanárom és előző dolgozataimat a vékony terítőre téve, lassan megrázta a fejét. – Most kezdődött az iskola és te máris bukásra állsz. – mondta annyi érzelemmel a hangjában, ahány tál spagettit eszik egy panda naponta.
 - Tudom, Wu lao shi… De megpróbálok megtenni mindent, hogy jobb legyek. Ha kell, végzek plusz munkát, bejárok más órákra vagy bármi, csak ne bukjak… - hajtottam le a fejem szégyenemben. Most kerültem ebbe az iskolába és máris rossz benyomást keltek. Ráadásul a szüleim… Ha megtudnák, biztosan eltiltanának a hétvégi wushu óráimtól, amit viszont nem fogok hagyni!

Szavaimra azt vártam, hogy majd az előttem ülő férfi megenyhül és ad valamit, amivel dolgozhatok vagy fejlődhetek, de e helyett nem, hogy nem reagált, még csak meg se mozdult… Csak ült tovább az asztalánál, mereven, jéghideg tekintettel bámulva a beadott lapjaimat. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni, teljesen kifejezéstelen volt, ebből adódóan pedig kiszámíthatatlan, mint mindig. Nem is értem, hogy szerethetik annyira a lányok…rájuk se bagózik…
 - Különórák. – szólalt meg végül rideg, semmitmondó, mégis észveszejtően mély, bariton hangján. Először nem tudtam, mit mondjak, hisz ritka volt, hogy bárkire is időt szánjon, főleg önerőből…
 - K-Különórák? – ismételtem meg hebegve ezt az egy szót és kicsit tágabbra nyílt szemeimmel nagyokat pislogtam rá.
 - Igen. Minden pénteken, nálam. – emelte fel mondandója végére tekintetét, hogy rám pillanthasson, így megláttam, ahogy arcára fest egy apró, kicsit ijesztő, féloldalas mosolyt. Wu tanár úr sosem mosolygott, se örömében, se bánatában, mindig közömbös maradt…
 - És…mit vigyek? – erőszakoltam ki magamból a kérdést, de amint kimondtam, meg is bántam. A férfi mosolya csak még szélesebb lett, néhol felfedve tökéletesen fehér fogsorának néhány elemét. Rémisztő volt. Határozottan rémisztő…
 - Csak saját magad. – felelte, majd láthatóan végigmérte arcom, mellkasom és végül lábaim. Teljesen meg voltam zavarodva. Miért mér végig és mosolyog?

 - F-Filmezni fogunk? – kérdeztem félénken, mire az előttem ülő kuncogni kezdett, de hamar abba is hagyta. Egy könnyed mozdulattal felállt a székéből, így rögtön legalább egy fél fejjel magasabb lett. Belenéztem mélybarna íriszeibe, melyek most egy eddig nem látott érzést sugároztak magukból, csapdába ejtve tekintetem.
 - Hívhatjuk annak is… - mondta rezzenéstelen arccal és tett felém pár lépést. Reflexből hátrálni kezdtem, de a második mozdulat után, hátam a kemény táblának ütközött. A félelem hirtelen tört elmémre, az adrenalin pedig pillanatok alatt elöntötte őrült tempóban pulzáló ereimet, melyek hatására teljesen lefagytam. Mereven álltam egy helyben és egy szó vagy mozzanat nélkül bámultam az angoltanárom egyre közeledő alakját. Mit akar tőlem…?
 - Félsz? – ejtette ki formás ajkai közül ezt az egyszerű kérdést, mire azonnal megremegtem. Lehunytam szemeimet, majd nagyot nyeltem és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni háborgó elmémet. Ez…ez így nem jó…

 - Semmi baj…nincs miért… - simított lassan végig egyik karomon, fel egészen állcsontomig. – Olyan örömökben lesz részed, melyet senki mással nem tapasztalnál meg… A mennyországba foglak repíteni, akárhányszor találkozunk… Ígérem, nem bánod meg…és kiváló leszel angolból is… - búgta kisebb szünetekkel, gyomor remegtető hangján és lassan hozzásimult ebben a pillanatban törékenynek tűnő testemhez. Nem értettem, miket beszél, nem értettem, melyik szó mit takar, mígnem adott belőlük egy kis ízelítőt… Kezét államon tartva, hüvelykujjával végigsimított ajkaimon, majd mikor ennek hatására kipattantak szemeim, pont elkaptam a pillanatot, mikor számra tapadt. Teljesen ledöbbentem, az ütő is megállt bennem és fogalmam sem volt mitévő legyek… Tanárom ajkai csak úgy falták enyémeket, egy másodpercre sem elszakadva tőlük, nehogy megkönnyítse a történtek feldolgozását.

Mikor végre feleszméltem, kezeim magam elé emeltem és egy határozott mozdulattal megpróbáltam eltolni. Azonban, mikor ujjaim hegye mellkasára tapadó ingjéhez ért, szinte egy pillanat alatt fejem fölé szegezve találtam őket. Csuklóim erősen a tábla tetejéhez szorította és teljes testével hozzám simult. Hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem élveztem, az egész helyzet hihetetlenül izgató volt, de mégis…ő a tanárom…
 - Wu lao shi… - csúszott ki ajkaim közül a tüdőmből sóhajként távozó levegő, a névvel együtt. Az említett erre nyakamhoz hajolt és először a csóktól duzzadt párnáit, majd nyelve hegyét húzta végig érzékeny bőröm felszínén. Félig leeresztett pilláim enyhén megrezzentek, szemöldököm összerándult, arckifejezésem pedig tisztán tükrözte két állapot közti belső vívódásom. Többet kívántam belőle, az őt akaró érzés egy villámcsapás gyorsaságával haladt végig testemen, de tudtam, hogy ez nem helyes…

Mikor arcával fekete ingemből lanyhán kilátszó mellkasom felé közelített, elfordítottam a fejem és megkeményítve vonásaimat, megpróbáltam ellenállni érintései hatásának. Azonnal felpillantott, s láttam, hogy tekintetében ég a tűz, szinte éreztem, ahogy lassan felperzsel vele, de türtőztettem magam…
 - Miért ellenkezel? Tudom, hogy akarsz… - mosolyodott el halványan és fülemhez hajolt. – Azt hiszed, nem látom, hogy minden második pillanatban engem bámulsz? – búgta, majd forró nyelvét végigvezette az érzékeny porc külső ívén. Összeszorítottam a szemem, hevesen zakatoló szívem majd’ kiugrott a helyéről és lélegzetvételeim száma is az egekbe szökött. Ereim rohamosan pumpálták a vért már nem csak arcom pírjához, de a gerincemen végigfutó, bizsergető érzést követve a nadrágomhoz is. Most már le sem tagadhattam volna, hogy mennyire őrülten kívántam. Én nem akartam, de a testem égett minden érintéséért és hevesen tiltakozó belső hangom elnyomva megadtam magam.

Ekkor azonban az engem csapdába ejtő férfi elhúzódott. Mikor pár pillanatig semmi sem történt, zavartan szétnyitottam pilláim és egy hatalmas, kaján mosollyal találtam szembe magam.
 - Péntek, este hat. – eresztette el mostanra teljesen elzsibbadt csuklóim, majd ujjaim közé tett egy apró, fehér papír fecnit. Nem tudtam, mit gondoljak, az egész olyan hirtelen történt, hogy időm sem volt reagálni. Megráztam a fejem és egy hatalmasat nyelve tanáromra pillantottam, majd a táskám felkapva, egy szó nélkül kirohantam a teremből. Még hallottam, ahogy utánam szólt, hogy hívjam Krisnek, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A szívem hevesen zakatolt, fejemben folyamatosan ajkai érintése és csuklóm szorítása járt. Ellökhettem volna, egyszerűen ki tudtam volna húzni a kezem, hisz mire való a harcművészet, ha nem az önvédelemre? De nem tettem…eszembe sem jutott, hogy jobban ellenálljak…

Még mindig éreztem magamon felhevült csókjait és képtelen voltam akár csak egy másodpercig is másra gondolni. Annyira izgató volt…és a tudat, hogy tilos, hogy nem szabad… Sietősen elhagytam az iskolát és lépteim a távolság növekedésével egyre csak lassultak. Mélyeket szippantottam a kinti friss levegőből és elmém kiszellőztetésén fáradozva hazabattyogtam. Csak otthon vettem észre a végig a kezemben szorongatott cetlit. Felemeltem, hogy el tudjam olvasni, de amint szemeimmel végigpásztáztam a sorokat, újra visszatértek az osztályban lezajlott történések képei. Wu tanár úr…Kris címe volt rajta… A kanapéra huppanva gondolkodóba estem. Arcom tenyerembe temettem és engedtem, hogy a keserédes emlékek elöntsék elmém minden egyes szabad zugát. A dolgozatok, a sorozatos elégtelenek, Kris…és az ajánlata… Tudtam, hogy aligha leszek képes magamtól javulni, egyszerűen lehetetlen… Ugyanakkor a különórák említése is megrémisztett…

Egész éjszaka a döntés nyomásától szenvedtem, képtelen voltam megnyugodni és végre lefeküdni, hogy kipihenhessem magam. Túlságosan felzaklattak az emlékek, melyek akármennyire is nem akartam, borzasztó, rémálom-szerű keretükből lassan kezdtek áttérni kellemes és őrjítően izgató filmkockákba. Nem tudtam elsiklani füleimben egyfolytában visszhangzó mondata felett sem, be kellett látnom, hogy igenis érzek iránta valamit, hisz nem a semmiért néztem őt minden órán… Meg kellett tennem a jegyeim és most már saját magam érdekében is. A döntés lassan megfogalmazódott zavaros gondolatokkal teli fejemben és következő nap a lehető legnagyobb elszántsággal vettem célba a kijelölt helyet.

Hát, így kerültem ide. Ide, ez elé a kicsi, fehérre festett ház elé, melyben ő lakott. Ő, azaz a férfi, aki napról-napra hevesebb dobogásra késztette szívemet, és aki ettől a naptól kezdve birtokolta a testemet… Félénken és apró, szinte elenyésző méretű bizonytalansággal kopogtattam be a mélyvörösre lakkozott, mahagóni ajtón. A bejárat szinte azonnal kitárult, utat nyitva sorsom beteljesülése felé, mely talán az egész életemre hatással lesz.
 - Már vártalak… - hallottam émelyítő hangját és tudtam, innen már nincs visszaút. Tettem előre egy lépést, s hogy helyesen döntöttem-e? Majd egyszer az is kiderül…

Are you sure you don’t want me?

(Kris 18+)

A nyári napsütés, a sok strand, a félmeztelen fiúk… Csupa olyan dolog, ami miatt élvezni lehet a nyarat. Persze a legfőbb indok az, hogy nincsen iskola.
Érettségi után amolyan lazítós utolsó buli néven lementél az osztálytársaiddal az új strandra, majd odaérve lepakoltál az árnyékban.
Napozni nemigen szerettél, hisz révén, hogy az ázsiai srácokra buktál, világos bőrű akartál maradni. Furcsa mód szép számmal voltak ilyen fiúk, ráadásul egészen jóképűek… De nem akartál ismerkedni, csak egyetlen sráccal, aki Seungri kiköpött mása volt. Az álla, a panda szemei…még a teste is…
Őt stírölted már lassan negyed órája, amit persze a barátaid is észre vettek.
 - Mennél vele egy körre, mi? – nyújtotta ki nyelvét az egyik és kacsintott.
 - Menj már… Na jó, talán… - feleltél mosolyogva, de a másik lány megbökte a vállad.
 - Figyeljetek… - mondta és kicsit elhalkult. – az a srác nagyon néz… - mutatott alig észrevehetően egy magas, de ugyan úgy jóképű fiúra. - _______ azt hiszem bejössz neki… - mosolygott rád kacsintva.
 - Nem baj, nekem nem tetszik. – fordítottad el a fejed a hasonmás irányába. Olyan jól nézett ki…és a kockái…awwww…. Halvány rózsaszín álombuborékokat képzeltél el, mindben egy-egy jövőbeli emlékkel, de barátnőid hangjára azonban mind kipukkant.
 - Úristen, ez ide jön!! – ugrottak fel és rendbe szedték magukat, de te…téged kicsit sem érdekelt.
 - Szép napot hölgyeim… - hajolt meg a srác és felvillantotta igéző mosolyát. – Kris vagyok, kiket van szerencsém megismerni? – kérdezte és tekintete végigfutott rajtuk…aztán rajtad. Sorba bemutatkoztak, de persze te maradtál a helyeden álmodozva. Just don’t give a fuck & everything’s gonna be alright…de persze Kris oda ment hozzád.
 - Netán ellenszenves lennék? – nézett szemedbe és arcod pásztázta.
 - Nem tudom milyen vagy, de nem is igazán érdekel… - felelted komoran, de ő csak halkan felkacagott.
 - Rendben, akkor csak egy nevet mondj.
 - _________. – oda se néztél, minél távolabb akartad, hogy kerüljön tőled.
Amint meghallotta a választ, felállt és újból meghajolva elköszönt.
 - Úgy tűnik nem vagyok szívesen látott vendég, így most távozom, de…még találkozunk. – hangsúlyozta ki az utolsó pár szót és rád nézve kacsintott, majd elment.

- Te megőrültél?? – jöttek oda hozzád a többiek nagyokat pislogva. – Tudod, hogy nem szeretjük az ázsiaiakat, de ő még nekünk is jöhetne… Komolyan, beteg vagy? – tették kezüket homlokodra.
- Ajj, hagyjatok már.  – toltad el őket és arrébb ültél. Nem akartál magyarázkodni, egyszerűen csak a másik srácon járt az eszed, ennyi.
Meg akartad szerezni, de rád se hederített, így tenned kellett valamit. Mikor láttad, hogy este felé pakolni kezd, oda mentél hozzá.
 - Szia, ________ vagyok. – nyújtottad mosolyogva a kezed.
 - Seungchan… - felelte furán és kezet ráztatok. Nem állt le beszélgetni, csak pakolt tovább.
 - Új vagy erre? – kérdezted és nézted, ahogy sóhajt, majd feláll.
 - Figyelj, van barátnőm és nagyon szeretem, úgyhogy ha megengeded… - kapta fel a cuccát és várta, hogy elállj az útjából.
 - Oh…bocsánat… - néztél rá lesújtva és arrébb léptél. Egy kicsit rosszul esett, hogy szinte elküldött, de az még jobban, hogy ennyire nyilvánvaló volt, mit is akartál. Csak álltál ott egy helyben és hallgattad, ahogy halkulnak mögötted léptei.
 - Csak nem kikosaraztak? – szólt egy mély hang gúnyolódva.
 - Lennél szíves békén hagyni?? – kérdezted a fának támaszkodó Kristől.
 - Nem. – állta el az utad. – Addig nem, amíg nem vacsorázol velem. – folytatta egy sunyi mosoly kíséretében.
 - Persze, hogyne, most rögtön, nem? – lökted arrébb, de megfogta a csuklód és vissza rántott.
 - Akkor csak találkozzunk este a strand előtt… Csak egy séta, oké? – nézett mélyen a szemedbe, majd elengedett. Fújtatva bólintottál, majd magad mögött hagyva visszamentél a többiekhez.

Mivel már ment le a nap, átöltöztetek és megszárítkozva kimentetek a strandról. Hirtelen eszedbe jutott, amit ígértél, de tétováztál, hogy tényleg találkozz-e vele. Utáltad, elküldted volna a világ legtávolabbi pontjára, de volt benne mégis valami vonzó… Talán ez irritált benne a legjobban, hogy egy nagyon picit tetszett…
Persze végül úgy döntöttél, hogy lemész a helyszínre, hátha mégsem lesz ott.
9-et ütött az óra, így egy percet sem várva elindultál, remélve, hogy késik és addigra te szépen eltűnsz.
 - Hova-hova? – fonták át karok a derekad. Először a szívbaj jött rád, majd leesett, hogy csak Kris szórakozik.
 - Ne fogdoss… - toltad el és megfordultál. – Sétáról volt szó, taperolásról nem…
 - Oké, harapd még le a fejem. - kuncogott és elindult a járdán. – Na, nem jössz? – nézett rád vigyorogva.
Mélyen beszívtad a levegőt, majd morcosan kifújva követted.
 - Hova megyünk?
 - Nem tudom…csak úgy össze-vissza… - felelte és letértetek egy kis parki ösvényre. A Hold már fényesen világított, pont elég volt, hogy látni lehessen az apró kavicsos utat.
Vagy fél óráig mentetek így, kínos csendben, majd hirtelen megszólaltál.
 - Mi értelme ennek az egésznek, ha nem is csinálunk semmit? Legalább beszélgetnénk vagy valami… - tört ki belőled és megálltál.
 - Oh…hát…csak veled vagyok… De ha akarod persze beszélhetünk vagy csinálhatunk mást… - lépett közelebb és féloldalas mosolyra húzta ajkait. Kicsit zavarba jöttél, bár magad sem tudtad mitől és talán el is pirultál. – Nocsak mikre gondolunk? – vigyorgott és halkan felkacagott.
Gyengén mellkasára vágtál és arrébb mentél. „Hülye, perverz tuskó…” – gondoltad és szemeidet forgatva fújtattál.
 - Jaj ne csináld már… - ment utánad és elkapta csuklód, majd magához fordított. – Tudom, hogy ezt akarod… - súgta egyre közelebb hajolva ajkaidhoz. A szíved a torkodban dobogott, ijedten néztél rá, és teljesen lefagytál.
 - N…Nem… - súgtad remegő hangon és próbáltál hátrálni, de nem engedett el. Végig a szemedbe nézett, majd megrántotta a csuklód és magához húzva hirtelen megcsókolt. Másik kezét álladra tette és hiába ellenkeztél, túl jól csinálta, így megadtad magad. Csuklód elengedve átkarolta derekad és lágyan, szenvedélyesen folytatta ajkaid csókolását. Nyelvét végighúzta alsó ajkadon, majd mikor szétnyitottad őket, átdugta szádba és játszadozni kezdett.
Egyszer csak elmosolyodott, majd lassan húzni kezdett. Nem értetted mit csinál, de aztán a földre leülve az ölébe húzott.
 - Neh… - sóhajtottad, de nem húzódtál el tőle. Mindkét karját átfonta derekadon és lassan hátradőlt a fűbe. Tovább csókoltad, egy percre sem álltál le, de mikor rájöttél mit is művelsz, elengedted.
 - Kris ez nem…nekem ez nem megy… Bocsi, de áááh – hadartad, majd annyit éreztél, hogy átfordul veled és erősen a földhöz nyom.
 - De igen…az enyém vagy… - súgta kéjesen és benyúlva fölsőd alá, egy rántással szétszakította.
 - Hé! – kiáltottál, de egyik kezével befogta a szádat.
 - Sshhh… Ha csöndben maradsz, nem fog fájni…
Megijedtél, hogy mibe keveredtél, de a fenyegetés miatt egy mukkot se mertél szólni.
 - Mindjárt más… - húzta mosolyra ajkait és nyakad kezdte csókolgatni. Remegni kezdtél, nem akartad, hogy ezt csinálja…vagy mégis?
Egyre lejjebb haladt, nyakadról kulcscsontodra, majd dekoltázsodra tért. Halkan felsóhajtottál és lehunytad szemeid. Látni sem akartad…
Lassan áttért melleidre, majd melltartód leszedve nyelvével kezdett körözni bimbód körül. Egy fűcsomóba markoltál és halkan a levegőbe nyögtél. Lágyan szívogatni kezdte, majd egyik kezét lábaid közé vezette és simogatni kezdett.
 - Krish… - szökött ki ajkaid közül és még jobban remegni kezdtél.
Szájával tovább haladt, végigcsókolta hasad, majd nadrágod szétszedve lehúzta rólad. Kaján vigyorral az arcán széjjelebb tette lábaidat és lassan levette az alsóneműd is. Egy percet sem habozva combjaid kezdte csókolgatni és befelé haladva lassan megérezted lábaid között is.
Hátra vetetted fejed az élvezettől és hajába túrtál.
 - Neh…khérlekh... – sóhajtottad, de ahelyett hogy leállt volna, begyorsította nyelvét és combjaid lefogva mélyebbre hatolt.
Ráharaptál egy ujjadra, hogy ne sikíts fel és érezted, hogy megfeszül az egész tested.
 - Na, hogy tetszik? – hajolt fel hozzá és megnyalta nedvességtől csillogó ajkait. Nem feleltél, elvette az eszed, még gondolkozni sem bírtál. – Akkor most mutatok jobbat. – súgta kéjesen és füledbe nyalva felcsúsztatta egy ujját. Nagyra nyíltak szemeid, majd kicsit ficánkolni kezdtél.
 - Elég, ne csináld! – kérlelted, de szavadba vágott.
 - Emlékezz, mit mondtam. – súgta ellentmondást nem tűrően és feltolta másik ujját is, majd ollózni kezdett.
Remegve tűrted, hogy játszadozzon veled, majd pár perc múlva megéreztél valamit. Észre sem vetted és már ruha nélkül nyomta magát hozzád. Összeszorítottad a szemed és próbáltál nem arra gondolni, mit fog most csinálni.
Ezután erős nyomást éreztél és apró, feszítő érzést. Felnyögtél és ujjaid görcsösen a fűcsomókat markolták. Kris rád hajolt, majd dekoltázsod csókolgatva lassan lökött egyet. Felszisszentél és vállára téve kezeid, végigkarmoltad.
 - Áhh…vad cicush… - vigyorgott zihálva és mozogni kezdett. Az égető érzés kisugárzott az egész testedbe és fájdalmasan felnyögtél.
 - Elégh…Fájh… - nyögted és megfeszültél. Egy pillanatra megállt, majd végig benned maradva feltérdelt és az ölébe húzott. Karjait átfonta derekad körül és lassan mozgatni kezdett. Ez a póz már sokkal jobb volt, kezdted élvezni, így egy halk sóhajt eresztettél ki ajkaid közül. Persze ezt ő is észre vette, így elengedte a csípődet és nem mozdult.
 - Mih…mi az..? – kérdezted zavartan és kicsit csalódottan.
 - Azt mondtad elég, hát jó, akkor nem csinálom. – vigyorgott, pedig nagyon jól tudta, hogy már rég nem akartad, hogy abba hagyja.
 - Deh..nem… - elpirultál és minden bátorságodat összeszedve mozgatni kezdted a csípődet.
 - Erreh...számítottam… - sóhajtotta még mindig vigyorogva és most combjaid fogta meg.
Egyre inkább felbátorodtál, érezted, neked hogyan jó és aszerint mozogtál. Mélyen és kicsit gyorsabban.
 - Gyerünk cicah…mégh… - nyögte Kris és szemeit lehunyva csókolni kezdett.
Kétség kívül élvezted, hogy jól csinálod, így vadítottál és hátradöntötted. Megtámaszkodtál mellkasán, majd úgy mozogtál tovább, erősen hullámozva. Mikor érezted, hogy növekszik az élvezet, lehunytad a szemed és ajkaid résnyire nyitva kezdtél nyögni. A vége felé viszont már nem bírtad magad tartani, karjaidból kiment az erő és ráborulva csak csípőd mozgott tovább. Homlokod vállgödrébe támasztottad, majd Kris egy nagy lendülettel átfordított és kemény tempót diktálva vitt tovább a csúcs felé. Érezted, hogy nem kell sok, így felhúztad lábaid, hogy mélyebbre mehessen és úgy nyögdöstél tovább.
De az egyik lökésnél olyan mélyre ment, hogy egy pontot eltalálva azonnal elélveztél. Lihegve terültél el a földön, majd mikor követett, magadra húztad és szorosan átölelted. Fogalmad sem volt, miért, de elvarázsolt, soha nem akartad elereszteni.
 - Látodh…? Én mondtam, hogy…huh…nem az a ficsúr kell neked… - zihálta és elmosolyodott.
 - Csakh…kérettem magam… - kuncogtál és magadhoz húzva megcsókoltad.
Ezután felöltöztetek, és elsétálva a lakására, az új fiúd karjaiban aludtál el.